Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-26 / 279. szám

1983. november 26.

6 HéPÚJSÁG

EranSSSSra öfiff áj fi) gj §& 1 ■ »ÍSÍ$«I

>8pg5ffi BSft~°* 9sfó*N&tf£G

||j||» ^Twk

■

Szoboszlaí Jenöné I igazgatóhelyettessel

— Belépve egy általános iskolába, enyhén ijesztő a kép, rohangálnak a gyerekek, nagy a zaj. Minden szülőben felötlik ilyenkor, milyen jó, hogy nem ő a pedagógus.

— A zűrzavar csak látszólagos, az iskolában is van rend. Reggel héttől ügyelet, fél nyolctól már mehetnek a gyerekek az osztályba, háromnegyed nyolckor már a helyükön vannak a szaktanárok is. A gyerekek is pontosan tudják, hogy mikor hova kell menniük, mit kell csinálni, és ezt általában el is fogadják, fegyelmezetten be is tartják. Az idén különösen örvendetes a javulás a fegyelem terén. A gyerekek egyébként is szeretik a rendet, önként vállalják a fegyelmet, ha látják annak értelmét. Ha a szünetben mozognak és zajosak, az természetes, az iskolában a gyerekekhez kell alkalmazkodni.

— Érdekes, és jó lehet pedagógusnak lenni, de azt hiszem, soha nem tudnám megszokni ezt a világot.

— Pedig egyszerű, azon múlik, hogy az ember szereti-e a gyerekeket és a munkáját. Egy iskola éppen olyan munkahely, mint a többi, ha vannak is problémák — és miért ne lennének —, azok alig különböznek bármilyen más munkahely gondjaitól.

— Ügy tűnik, nem túlságosan nagy a pálya társadalmi rangja manapság.

— Bizonyos szempontból valóban úgy tűnhet. Ha az anyagi megbecsülésre gondol, akkor nem nagy a pálya vonzása, de akinél ez a döntő szempont, az ne is jöjjön ide, mert úgysem marad itt. Még alkalmatlanok is vannak ebben a szakmában is, de erről nem mi tehetünk, főként a főiskolai felvételi jendszer hibája. Nekem még soha, egyetlen pillanatra nem jutott eszembe, hogy máshol is dolgozhatnék. Mindig tanító akartam lenni, igenis tanító és nem szaktanár. Ezt nem most találom ki, édesanyám, aki velünk él, ma is meséli, hogy már ötéves koromban tanítottam a csutkababákat.

— Szó volt az előbb a szülőkről, velük köny- nyebb dolgozni vagy a gyerekekkel?

— Ha így tesszük fel a kérdést, akkor egyértelmű, hogy a gyerekekkel, különösen az enyémekkel, a kicsikkel. Itt is van egy alapszabály, amit nem szabad megszegni, mert a gyerek issza meg a levét. A szülőt partnernek kell tekinteni, és ezt az elvet vele is elfogadtatni. Természetes dolog, hogy minden szülő a maga gyerekét látja a legszebbnek, a legtehetségesebbnek, de akkor is meg lehet találni a módját, hogy megmondjuk neki az igazat. Azt a megoldást mindig meg lehet találni, ami a legjobb a gyereknek.

— Mi van akkor, ha éppen a szülő árt a saját gyerekének?

— Mindenki jót akar a gyerekének, esetleg rosszul akarja, ezt kell vele megértetni. A veszélyeztetett gyerekeknek sem lehet segíteni a szülők nélkül.

— Nevelhetők a szülők is?

— Persze, minden ember nevelhető. Ha ebben nem tudnék hinni, igazán nem tudom mit keresnék még mindig a pályán? Hozzám bármikor bejöhet a szülő akkor is, ha a másik gyerekével van probléma, akit nem is tanítottam. Ha nem hinnék az emberek nevelhetőségében, feleslegesen lennék párttag, most éppen az alapszervezet párttitkára.

— Miért olyan kevés a párttag a tantestületekben?

— Nálunk, a szekszárdi

III-as iskolában nem kevés, tizennyolcán vagyunk. A tizennyolcból tizenhármat már ez a pártvezetőség vett fel, merem állítani, hogy a legjobb pedagógusok vannak közöttünk. Biztos vagyok benne, hogy ehhez a munkához nélkülözhetetlen a szilárd világnézet, az elkötelezettség a rendszer mellett, erre jobban odafigyelhetnének a pedagógusképzésben is. Tudom, és el is fogadom, hogy ez a munkásosztály pártja, de néha a statisztikai szemlélet miatt nem kerülnek az arra alkalmas fiatal pedagógusok a párt soraiba, illetve végül is bekerülnek, de csak hosszú várakozási idő után.

— Szerintem kétféle tanító van, az egyiket elsősorban szeretik a gyerekek, a másikat tisztelik, ha kicsit élesebben fogalmazok, akkor félnek tőle. Én tudom'— éppen a gyerekektől —, hogy az előbbibe tartozik. Ha kínaiul tanítana, már az első év végén tudnák a gyerekek a nyelvet, mert szeretetből megtanulnák azt is.

— Nem sorolom magamat sehova, de az a legcsodálatosabb ezen a pályán, hogy a gyerekkel el lehetne hor- datni az iskolát és felállítani a Kálvária tetején. Órán nem voltam még soha fáradt, közöttük mindig önmagam lehettem, azt adhattam, ami a lényegem. Előfordult, hogy csodálatosan felkészültem, leadtam az anyagot, és a gyerekek csak néztek rám, mint borjú az újkapura. Egy csepp bizonytalanságot sem éreztem, csak mondtam, mondtam magamnak: Na

szállj már le az elméleti magasságokról, hiszen nem értik! Újrakezdtem a magyarázatot, és egyszer csak éreztem, hogy értik már, velem dolgoznak. Ezek a csillogó szemek megtartják az embert nemcsak a pályán, hanem bevilágítják az egész életemet. Talán meg sem lehet magyarázni annak, aki nem él benne, hogy micsoda nagyszerű dolog megtanítani a gyerekeket írni-olvasni. A kicsik nagyon tudnak szeretni. Persze, ez csak kölcsönös lehet, mert a gyerek megérzi a hazugságot, és ő maga sohasem hazudik. Lehet, hogy néha nyersebben mondják ki az érzéseiket, véleményüket, de mindig őszinték,

ami ugye a felnőttekről nem mindig mondható el.

— Az elmúlt idő alatt nem unta meg mindig ugyanazt tanítani?

— Először is nem ugyanazt tanítjuk, nem ugyanúgy, másodszor meg, és az a döntő, nem ugyanazoknak. Nincs két egyforma osztály, két egyforma óra sem. Mindig nyitottnak és késznek kell lenni a változtatásra. Minden osztállyal mások a problémák, minden gyerek mást tud jobban és másban gyengébb, dehogy lehet ezt megunni!

— Mi a legnehezebb a pályán?

— Mindig igazat mondani. Merem állítani, hogy harmincéves pályámon még soha nem csaptam be tudatosan egyetlen gyereket sem. Vannak dolgok, amiket nem lehet megcsinálni, vannak ígéretek, amelyeket új körülmények miatt nem lehet megtartani, de akkor is igazat kell mondani a gyereknek. Akkor is igazat kell mondani, ha ez más pedagógusra vonatkozik, akkor is, ha szülőre. Meg kell találni annak módját, hogy ne romboljam senki tekintélyét, és ne ártsak, de a gyereknek minden körülmények között igazat kell mondani.

— Akkor csak tökéletes ember menjen nevelőnek.

— Ugyan dehogy, aki tökéletesnek hiszi önmagát, az biztosan nem való tanítónak. Tévedni lehet, lehetetlen az is, hogy sose tévedjen az ember, de akkor a gyerek előtt is be kell vallani, meg kell mondani, hogy tévedtem. Ettől senkinek nem lesz kisebb a tekintélye a gyerekek előtt, sőt, ezerszer nagyobb a hitele annak, amit komolyan mond. Nem a gyerekek kegyeit kell keresni, éppen ellenkezőleg, a tapasztalataim azt bizonyítják, hogy azt a tanítót szeretik, aki követel, és nem azt, aki ma ilyen, holnap olyan, ahogy a hangulata viszi.

— Miért, a pedagógusnak nem lehetnek hangulatai?

— Dehogynem lehetnek, hiszen vállalnunk kell önmagunkat. Ha tanítok, akkor kint is hagyom a gondjaimat, a magánéletemet az ajtón kívül. Akkor mindent elfelejtek, csak az óra van. Máskor, ha kötetlenül vagyok a gyerekek között, nem kell és nem is lehet alakos- kodni. Előfordult már, hogy valami nagyon megviselt, és éppen a legrosszabb gyerek kérdezte meg, hogy mi baj van. Ha ezt megtudják a többiek is, olyanok mint az angyalok, azon a napon.

— Teljesen meggyőzött a hivatása szépségéről, már kicsit szégyellem is az első kérdést, de akkor miért igazgatóhelyettes, miért nem tanító?

— Jövő év július elsején leszek harminc éve a pályán. Mélyebben kell keresni a döntés gyökereit, hogy hosz- szú gondolkodás után három éve elvállaltam ezt a feladatot. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek mindig helyt kellett állnia. A szüleim parasztok voltak, én tanultam, a képzőben is helyt kellett állnom, 1954ben végeztem, húszévesen álltam a gyerekek elé, két év múlva férjhez mentem. A férjem már akkor párttag volt, kezdettől vezető beosztásban, tanult is. Már két helyen kellett helytállnom. Tizenhét évet voltam napközis nevelő, vannak tapasztalataim, úgy gondoltam, tudok segíteni a kollégáknak. Ezért vállaltam el a napközis igazgatóhelyettes posztját, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy még sokáig csinálom. Az lenne a leghelyesebb, ha visszamennék a gyerekek közé, az az én világom, ott érzem igazán szabadnak magamat.

— Otthon milyen anya a pedagógus és milyen pedagógus az anya?

— Remélem jó, nagyszerű gyerekeink vannak, megállják a helyüket az életben. Ildikó orvos, Edit pedig tanárképzőbe jár, ő folytatja az én pályámat. A férjem kezdettől fogva segített a nevelésben. Sok munkája mellett mindig volt ideje a családjára. Fiatal korunkban sokat utaztunk, külföldre is. Ma is színházbérletünk van és néhány baráti család, akikkel együtt töltjük a névnapokat és a szilvesztert. Egyszerűen az a helyzet, hogy a családom nélkül nem az lennék, aki vagyok, nyugodt családi háttér nélkül tanítani sem lehetne rendesen. A férjemnek nagy vezetési gyakorlata van, hogyha valóban helytállók mint vezető, akkor ebben nagyon sokat köszönhetek neki.

— Mi az oktatásügy legnagyobb gondja?

— Az időhiány, öt napba kell belezsúfolni hatot. Megoldható biztosan, éppen azért vagyok nagy híve az iskolaotthonos oktatásnak, amikor napközis munka és a tanítás nem válik el egymástól. Tantárgycsoportos rendszerben délelőtt és délután is váltja egymást a tanóra és a többi foglalkozás. Kevés az időnk, mégis az egyik legfontosabb feladatunk a gye-, rekek szabad idejének megszervezése. Ezt megint nem lehet elképzelni a szülőkkel való együttműködés nélkül. Csodálatos szakköri rendszert dolgoztunk ki, amelyben a gyereknek sokféle programot kínálunk, válogathat közöttük. Nem minden héten csinálhat mást, de sokféle dolgot kipróbálhat az általános iskola nyolc éve alatt. Erősítenünk kell kapcsolatainkat a társadalommal, a munkahelyekkel, már van is szakkörünk a szabó-szövetkezetben, de még sok lehetőséget kell 's lehet is találni az úgynevezett komplex-szakkörök megvalósítására.

— Azt mondják, csökken a tanulás társadalmi rangja.

— Hadd mondják, nem csökken. Én még ezt nem tapasztaltam, csak ennek az ellenkezőjét. A nyolcadikos szülőket nem győzzük lebeszélni irreális álmaikról. Minden szülő azt akarja, hogy a gyereke többre vigye, mint ő. nyolcadikra a gyerekek is tudják már. hogy tanulás. tudás nélkül semmire sem mennek az életben.

— Igazi tanítók nélkül sem...

1HÁROS1 IBOLYA

Múltunkból

Valamikor régen, számos évtizeddel ezelőtt úgy tanították a céhek életét, hogy ott teljes volt az összhang, családias légkör uralkodott a szakemberek körében. Később olyan olvasmányok is napvilágot láttak, amelyek a céhmester és a mesterlegények közötti érdekellentétekről szóltak. Ügy fogalmazták — joggal —, hogy a céhen belül is dúlt az osztályharc. A dokumentumok tanúsága szerint ez már igaz volt. De meglehetősen ritkák — napjainkban is — az olyan írások, amelyek a céhmesterek között dúló ellentéteket mutatják be. Pedig, hogy ilyen is létezett, arra bizonyságul szolgál a Tolna megyei Levéltár őrizetében lévő egyik iratcsomó. Eszerint a (nagy)szokolyi Takáts Tóth János céhmester került szembe a szokolyi és az ire- gi céhhel. Évekig tartó konfliktus robbant ki, amikor fiát a céhbe akarta felvétetni. Ez nem sikerült, s ezért az ifjabb Tóth János végül a veszprémi takács céhbe kérte felvételét — teljes sikerrel. Erről 1845. január elején igazoló bizonyítványt is kiállítottak. Az okmány szerint 1843. november 18-án megjelent a veszprémi céh előtt a nagyszokolyi Tóth János takácslegény és felvételét kérte, mert iratai rendben voltak, letette vándor- éveit, megtanulta a szakmáját és erről remeket készített, s azt hibátlannak minősítették, felvették soraikba.

Feltűnő, hogy egy esztendővel később, 1844 decemberében egy másik nagyszokolyi takácslegényt, Sajnovits Józsefet is Veszprémben vettek fel a céhbe. Nem kellett sokáig keresgélni az iratok között, hogy magára az ellentétekre fény derüljön. Mind a két céhlegény személyes okok miatt nem került felvételre Szokolyon, orroltak rájuk Iregen is, s ezért végül Veszprémben kötöttek ki. Az idősebb Tóth János, a céh mestere sérelmesnek találta a szokolyi céh ellene és fia elleni sértő magatartását, ezért panaszt tett a táblabírónál és a fiskálisnál. Ebből már a sérelem pontos listája is kiderül. Idézzük a panaszlevelet:

„Három esztendeje fiamat mesteremberré ténni akarván a szokoli Ireghi Takátsczéh- nél meg jelenvén, az előre szokott fizetéseket megtévén fiamnak a remekelésre való formát kiadván, midőn remekjét szőtte mind az Ireg- hi mind pedig a Szokoli czéhből kirendelt mester emberek jelen voltak, elkészülvén a remek, a két czéh- bül 26 mesterember lévén jelen, megvizsgálván, a remeket jóváhagyták, a mesterebédet is, mely sok költségembe került, megették, ennek vége lévén a czéhbe járandó fizetésre jöttek, minthogy czéhünk azt tartya, hogy ha mesterember fia mesteremberré lesz, tehát csak az egész járandóságnak felét köteles fizetni, mely 14 váltóforintból áll, és mindhogy magam is mesterember vagyok, 15 váltóforintot letévén, fel nem vették, azt kívánták, hogy az egész járandóságot, 28 forintokat fizetném le, igaziamnál fogva abban elenkeztem, a letett 15 forintokon túl még a szokoli czéhbe is a járandót lefizessem, melyet felvévén eltettek, utóbb pedig visszaadták. A dolog húzódott két esztendeig; én a remeket el- vivém a Hídvégi, Pinczehe- lyi czéhbe, felmutatván, a remek hibátlannak találtatván jóvá hagyatott, mint az ott kiadott bizonyítványokból is látni. Miután már itt nem boldogulhattam, tapasztalván erántam kimutatott irigységüket, elküldvén fiamat a veszprémi ezéhez, hol hasonlóan remekje megvizsgáltatván jóvá találtatott melynél fogva az ottani czéhbe mesterembernek bé is vétetett, s ugyanazon ezéh- tül munkára mint elösmért mesterember legényt is ka- oott. kit bé vádolván műhe- lv^ben. munkát adván nékie.

Most Wközelebb Treghbe tartott ezéh gyűlés alkalmával az kívántatott tőlem, hogy az ő ezéhükbe is a járandót fizetném be, melyben ellenkezvén, azon mondással, hogy egy rókárul két bőrt nem lehet húzni, történt, most, foló hó 9-én két ireghi és hét szokoli mester ember, sem én, sem fiam otthon nem lévén házamhoz mentek, hütvösömet megta- szigálván, székjeimnek ka- rikájokat elvivén, mely he- ány miatt a munkát nem folytathattyuk, a legényt pedig szinte tartanom és fizetnem kell, azt mondván, hogy Tekintetes Fő Bíró Urnák rendelésébűl tették, jóllehet kívántam, mutassák elő írásbéli rendelését, de azt elő mutatni nem tudták. Minthogy a sok villongások közt tetemes költségeket vélem tétettek, nevezetesen a mesterebéd került 24 forint 58 krajezárba, más mellékes és szükséges költségek 35 forintba, összesen 59 forint 58 krajezárba, mely költségek áltáluk okoztattak, megtérítéséért könyörgöm.

Minthogy fiam mint ezéh- beli mesterember az Ireghi és Szokoli Czéhbeli mesteremberek által nézve, sem mesterembernek, sem legénynek nem tekintvén, kén-* telenittetem folyamodni a Tettes Fiscalis Ur atyai kegyességéhez, méltóztasson bölcs tanácsával, s intézkedéseivel segélni, annyival is inkább, minthogy más mesteremberek gyermekeinél fele járandósággal megelégettek.”

A táblabíró és a fiscalis intézkedett, mégpedig úgy, hogy a karikákat adják visz- sza Takáts Tóth Jánosnak, hogy a munkáját végezhesse, a céhlegényt fizethesse, és ne legyen naponta egy forintnyi kára.

Az ireghi céh azonban nem volt hajlandó végrehajtani a rendelkezést, amelyet a nagyszokolyi bíró továbbított hozzájuk. Az esetről újabb irat árulkodik. A fiskálisnak szóló jelentést a szokolyi bíró írta alá, az egész elöljáróság nevében pedig a jegyző. Idézzük a panaszlevelet:

„Folyó nap 19-én (az 1845. február 19-én) délelőtt megrendelvén (vagy megidézvén) azon takátsokat, kik Takáts Tóth Jánosnak szövőszékjei- nek karikáit leszedték, minthogy kettőnél több meg nem je’ent, délutánra rendeltük, úgy hogy ebéd után tüstént megjelenjenek, minthogy mi- nékünk más foglalatosságunk is lévén, délutáni 3 óráig várakozván, de még akkor sem jelentek meg, lévén, mondva nemcsak a kobzáson jelen voltaknak, hanem Takáts •Nagy János céhmesternek is, hogy az elvitt karikákat adnák vissza, minthogy ezek miatt a széken lévő munkát nem folytathatja, a legényét tartani s fizetnie kelletik s naponkénti kárát 1 f-pengőn számítja, de azokat mind ez ideig vissza nem adták, hanem mái napon előttünk lévén még hatalmaskodással beszéltettek, az Ireghi ezéh mesternél bírónkat feljelentették, mintha önfejétől pa- rantsolná az karikák visszaadását, melyenis az ide mellékelt ireghi ezéh mester írásábul látni, hol mondja, hogy egy falusi bíró nékiek nem parantsol melynél fogva minthogy reánk nem ügyelnek s hallgatnak, regveire, hogy Tettes Fiscalis Ur előtt megjelentenek rendeltük, hol személlyesen halják meg a végzést.”

Az iregiek után megírták elmarasztaló levelüket a nagyszokolyiak is. Mindennek elmondották Takáts Tóth Jánost, csak éppen rendes embernek nem. Szerintük fia nem tett eleget vándorlási kötelezettségének, a mestermű hibás volt, maga a mester összeférhetetlen, aki a maga számára kíván — nem mindig tisztességes úton — előnyöket szerezni. A fia ügyében pedig a közösen hozott határozatot nem hajtotta végre. A határozat ugyanis az volt, hogy vagy csináljon új remeket a fiú, vagy vegye nyakába az országot-világot, tegyen eleget a vándorlási kötelezettségének.

K. BALOG JÁNOS