Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
A KÉPÚJSÁG 1983. november 26. Világos ablakokkal Közművelődés — új feltételekkel Fiatalok a téeszben Ketten Kaidcacsrol A kajdacsi Aranykalász Téesz 1980-ig egyhelyben to- porgott, eredményeik nem érték el a kívánt szintet. Igaz, adottságok tekintetében nem tartoznak a szerencsések közé. Ma, 1983. végén a szövetkezet igazán fiatal vezetőgárdával rendelkezik. A húsz vezetőből tizenöten harminc és negyven év közöttiek. Az elnök, Szeremlei Zsigmond is fiatalember. Az eredményeik az elmúlt három év alatt biztatóan alakultak. Ez nemcsak a fiataloknak, hanem a termelőszövetkezet minden dolgozójának érdeme. A főagranómus ezt mondja magáról. — Takács Imre vagyok. A tsz szolgálati lakásában lakom, a családommal. Kitűnő körülmények között. A Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolán végeztem üzemszervező szakon, 1976-tól 78-ig Sásdon dolgoztam szarvas- mar ha-telepvezetőként, majd -ágazatvezetőként, öt évvel ezelőtt a tengelici Üj Élet Téeszben lettem főagronó- mus. Még a szarvasmarha- ágazatban dolgoztam, amikor az egyik emberem azt mondta: — „Jól tanuld meg, egy téeszben csak két ember nem dolgozik, az egyik az elnök, a másik a főagronómus”. Ma már meg tudnám győzni, ha ez a két ember nem dolgozna sokat és jól, akkor a tagság hamar kiadná az útját. Ha csupán egy hétig a kezem alatt lenne, rájönne már magától is erre. Igazán korán kerültem magas beosztásba, nem panaszkodhatom. Most már több minit három éve vagyak itt. — Befogadták és elfogadták az emberek Kajdacson? — Talán a második felével kezdeném; az elnökünk 40 éves, jól képzett szakember, a vezetőgárda fiatal, ök kezdték talpra állítani a téeszt, de nékem is jutott ebben egy kevés szerep. Itt a faluban tudták honnan és miért jöttem, s azt is, hogy nem kezdővel van dolguk. — Térjünk vissza az iskolára. Az ott tanultakat hoTakács Imre főagronómus gyan tudja hasznosítani a gyakorlatban? — Az iskolában megszerzett ismeretek mindig csak alapot biztosítanak, lehetőséget a kezdéshez és ez a gyakorlatot sohasem pótolja. A szakmai része a könnyebb, az emberekkel való bánás, törődés a nehezebb és szebb oldala ennek a munkának. Érezni, figyelni, tudni kell, hogy mi a jobb, s a lehetőségek közül a legjobbat kiválasztani. — Hogyan gazdálkodik a termelőszövetkezet ? — Háromezer-kétszáz hektáron gazdálkodunk, ebből 2200 hektár a szántóterület, a munkát 245 tsz-tag végzi. A növénytermelés és az állattenyésztés szövetkezetünk bevételének kilencven százalékát adja. A kettő jól kiegészíti egymást. — Hogyan állnak országos és megyei szinten? — A MÉH és a TÓT által felállított sorrendben a 98, a megyében pedig 9. helyen. Ez a sorrend a jövedelmezőség alapján készült. A Lőrincz József főállattenyésztő nyereség évente javult, hét, nyolc, tavaly pedig 13,6 millió forint nyereséggel zártunk. — Mi a kedvelt időtöltése? — A munka nagyon sok időmet elviszi, ami kis időm marad, azt a családommal töltöm. A régi barátságok lassan-lassan elkoptak, az újaktól pedig az időhiány és a félelem tart vissza. Nem szeretem az érdekből kötött barátságokat. Egyébként is otthonülő, családoentrikus típus vagyok. A főállattenyésztő, Lőrincz József is fiatal, huszonkilenc éves.— Hat éve végeztem, szintén Kaposváron, állattenyésztő szakon. Bogyiszlón kezdtem a termelőszövetkezetben, 1980 végén kerültem Kaj- dacsra. Szerencsés vagyok, mert ismerem ezt a vidéket, bár eleinte nem is nagyon tudtam, mire vállalkozom. Imrével, a főagronómussal az ismeretség még a főiskolán kezdődött, jól együtt tudunk dolgozni. Az iskolában .tanultak elégnek bizonyultak a pályakezdéshez. A többi jött magától. — Milyen feladattal bízták meg? — Három éve ismét fejlesztették 'az állattenyésztést. Ez a három év már eredményeket is hozott. Két éve az országos tejtermelési versenyben második helyezést értünk el. Tavaly tehenenként 3775 liter tejet fejtünk. Az idén 4200 literre számítunk, jövőre pedig .megcélozzuk a 4500 literes átlagot. — Mivel foglalkoznak még? — Évente 2500 hízót adunk el a Szekszárdi Húsipari Vállalatnak. Jó a sertéságazatunk. Tavaly 300 ezer csirkét értékesítettünk, csak ebből 15 millió forint bevételre tettünk szert. Ezerötszáz anyajuhot tartunk, a birkákat négy juhász gondozza. Tenyészkoca-süldő állományunkat az ISV-n keresztül adjuk el. — Kifizetődő dolog ma állattenyésztőnek lenni? — Az állattenyésztés sok elfoglaltsággal és munkával járt. Itt nincsenek ünnepek. Ha valaki nem szereti a jószágot, hamar továbbáll. Ha vállaltuk a paraszti életet, csinálnunk is kell. Igen-igen bosszant, ha valaki a paraszt szót pejoratív értelemben használja, hisz ma már a parasztember is tulajdonképpen munkás. — Mivel tölti az idejét, mikor nem dolgozik? — Pénzkereséssel. Ahhoz, hogy úgy élhessek, ahogy szeretek, sokat keli dolgozni. Építkezni szeretnénk, ezért hetven sertést hizlalok az idén. Ennyi jószággal rengeteg a munka, ezt csak az tudja igazán, aki hozzám hasonlóan szintén állattartással foglalkozik. SZABÓ SÁNDOR Fotó: Czakó Sándor Nem tudom, a művelődési házak igazgatói miképpen fogják búcsúztatni az idei évet, az azonban már bizonyos, hogy jövőre sok mindent lehet, és kell majd másképpen csinálniuk, mint ahogy eddig tették. A művelődési és pénzügyi tárca vezetői ugyanis olyan döntést hoztak, amely januártól lehetőséget teremt egy más minőségű és részben más jellegű munkára, a művelődési házak működési elvének, rendszerének megújítására. A művelődési és pénzügyi közlönyben megjelent intézkedéseknek nagyon röviden ösz- sze lehet foglalni a lényegét. Tulajdonképpen arról van szó csupán, hogy megnövekszik a művelődési házak önállósága, anyagi érdekeltségük, s föloldódnak olyan korlátozások, amelyek eddig gátjai lehettek egy populári- sabb, a közönségnek, a lakosságnak jobban tetsző művelődési ház koncepciója kialakításának. Lehet majd az intézményen belül presszót, vendéglőt üzemeltetni, sok újítást lehet bevezetni annak érdekében, hogy az emberek szívesebben és természetesebb igényekkel lépjék át a küszöböt, és ott otthonosabban érezzék magukat. Megerősödhetnek a kisközösségek, hiszen lehetőségük nyílik a csoportok önálló érdekeltségének növelésével közös pénzügyi alapot teremteniük olyan elképzelések megvalósítására, amelyet maguk határoznak meg, s amely erősíti tényleges összetartozásukat, célt és értelmet ad közösségi tevékenységüknek. Jobban lehet ösztönözni az ott dolgozókat a minőségi munkára, mert a bérgazdálkodásban is tágulnak a keretek, s az évvégi pénzmaradványból is az intézmény programja, felszerelése gazdagodhat, működési feltételei javulhatnak. De, hogy ebből a lehetőségből mi és hogyan valósul majd meg, az kizárólag az intézményvezetőkön és a helyi felügyeleti szerveken múlik. Mert való igaz, hogy az egyik oldalon lehetőség kínálkozik a művelődési intézményrendszer megújítására, elevenebb, pezsgőbb élet kialakítására, ám arra is van esély, hogy mi sem változzék egy-egy művelődési központ életében. A begyakorlottság, az évek óta kialakult munkarutin nagy úr. S mi tagadás, sok szempontból kényelmesebb, bizonyos értelemben véve kockázatmentesebb is. Valószínű, hogy az érintettek közül sokak fejében az is felvetődik, hogyha eddig elboldogultak, akkor miért változtatnának a kialakult gyakorlaton. A művelődési házak munkájának reformjára azonban múlhatatlanul szükség van. Szinte ijesztő az a közelmúltban közzétett vizsgálati eredmény, amely egy reprezentatív felmérés alapján készült, s kimutatta, hogy a megkérdezetteknek több mint hatvan százaléka soha életében nem járt semmiféle művelődési, vagy kulturális intézményben, és ezután sem szándékozik belépni. Az intézmények anyagi támogatása 1975-től 1982-ig mintegy évi tíz százalékkal növekedett, miközben csökkent a különböző klubok száma, kevesebb lett az olvasó a könyvtárakban, és lehetne még sorolni néhány nagyon is komolyan elgondolkodtató adatot, annak ellenére, hogy mennyiségi mutatókkal csak módjával mérhető a kultúra. Nyitottabb kapukat hirdet az új elképzelés annak érdekében, hogy a kultúra és a közművelődés közelebb kerüljön a mindennapi élethez. Talán ha némi túlzással is, de úgy lehetne fogalmazni, hogy a művelődési házakat eddig mesterséges szív dobogtatta, kívülről irányította egy orvosi kar, mert tudta, hogy a művelődés, a kultúra vérkeringésére mindenképpen szükség van. A mesterséges szívet azonban le kell választani az intézményrendszerről, mert csak az önálló, organikus működés tarthatja igazán életben. S hogy a művelődési központok, otthonok épületei esténként ne zárt ajtókkal, és sötét ablakokkal nézzenek egy-egy falu vagy város utcáira, az új évben az új élet kezdésére nagyon is nagy szükség van. SZ1GETHY ANDRÁS _ Békás Ferenc zenepedagógus — harminckilenc éves, őszülő hajú, átlagos arcú és termetű férfi (enyhén hajlott háttal) — tulajdonképpen véletlenül került vidékre. Amikor hatévi együttélés után elhagyta Beáta, ő is, mint annyi más férfi, inni kezdett; a pincérek, és bárzongoristák hivatásuknál fogva örültek a legújabb baleknek, aki estéről estére drága italokkal honorálta a „megértő” kiszolgálást, és a szomorú slágereket. — Nem lesz ennek jó vége — mondogatták Békás Ferenc ismerősei —, ki fogod magadat nyírni. — Lehet — válaszolta ilyenkor a zenetanár, és tovább jvott. Aztán egy borongás őszi reggelen — gyomrában többféle italkülönlegességgel — úgy döntött, hogy eladja mindenét, ami eladható, és vidékre költözik. Az elhatározást tett követte. Békás Ferenc először a kerítést hozta rendbe, aztán megismerkedett Hlaskó úrral, a kocsmárossal. A kocsmáros alacsony, kövér, teljesen kopasz ember volt, orrán már látszottak a borvirágok. A zenetanár paprikás krumplival kínálta a kocsmá- rost, a kocsmáros pedig pálinkával a zenetanárt. Még aznap este örök barátságot fogadtak egymásnak. Békás Ferenc néhány hónap elteltével kezdte megszokni a vidéki életet. A kocsmáros tanácsára vásárolt négy disznót: a kert végében nevelgette őket. Egyedül az éjszakákat nem bírta elviselni. Gyakran felriadt, ilyenkor elővette Beáta fényképeit (kettő darabot sikerült megőriznie, reggelig bámulta, miközben azon gondolkozott, hol is rontotta el. Nem tudott rájönni. Éppen egy Bartók-darabot játszott, amikor Beáta hazajött, lecsapta a zongora tetejét, és kijelentette: ő most összepakol és elmegy. — De hát miért? — kérdezte Békás Ferenc, és a döbbenettől majdnem kiesett a szeme. — Elegem van belőled — jelentette ki Beáta; ideges mozdulatokkal csomagolni kezdett. A zenetanár az ajtó elé ugrott, széttárta karjait. — Csak a testemen keresztül — mondta elszánt hangon. Beáta felkacagott. — Ezt pont te mondod? — kérdezte, azzal gyengéden félretolta élettársát, és elhagyta a szobát. Békás Ferenc hónapokig reménykedett, hiába. Beátát mintha a föld nyelte volna el. — De hát miért? Hlaskó úr szerint azért, mert ilyenek a nők. — Nehogy azt higgye, hogy az én feleségem különb — mondta, és fenékig itta a poharát. — De nem akar elmenni az istennek se. Persze, hova is menne? Mert éntőlem megkap mindent, amire szüksége van. — Éntőlem is megkapott — sóhajtott a zenetanár. A kocsmáros megértőén bólogatott. — Holnap átmehetnénk a szomszéd faluba — mondta L—— i —. — ..... késő bb, és fejét bizalmasan a zenetanár felé tolta. — Lakik ott egy nő, a Csupros Mari... Elég sokan járnak hozzá, de hát, az ugye nem baj. Másnap elmentek Csupros Marihoz, Szikszai Károly: A virágoskert A baj egy vasárnapi iszogatással kezdődött. Hlaskó úr demizsont helyezett az asztal mellé, az asztalra pedig két poharat. — Isten, isten — mondta, miután töltött. — Isten, isten — mondta Békás Ferenc is. Hlaskó úr kertje faluszerte híres volt virágjairól, amelyeket a kocsmáros felesége, bizonyos Rózái asszony ápolgatott, ahogy mondani szokta: „ha már nem adott gyermeket az isten, legalább a virágjaim legyenek szépek”; és Rózái asszony cseppet sem túlzott. A kertnek nap mint nap csodájára jártak a környékbeliek. Már hajnalodott, amikor Békás Ferenc csuktam kezdett. — Valaki nagyon emlegeti magát — jegyezte meg a kocsmáros és telitöltötte a poharakat. — Lehet, hogy eszébe jutottam Beátának? — kérdezte földerült képpel a zenetanár. — Kizárt dolog — válaszolta Hlaskó úr. — A nők nem olyanok. A maga Beátája meg különösen nem. Egyetlen perszónáról tudnám elképzelni, aki ilyenkor emlegetheti: a Csupros Mari. Békás Ferenc kortyolt néhányat, aztán mély apátiába esett. — Na, most meg mi baja van? — bökte meg tömpe ujjaival a kocsmáros. — Azért szép a világ, nem? Nézzen csak körül! A zenetanár kinyitotta szemét, körülnézett. — Persze, hogy szép — bólintott, majd a kocsmáros felé fordut. — De mi a szépség, barátom? — Hogyhogy mi a szépség? — hümmögött Hlaskó úr. — Hát a Rozálom kertje ... — Ugyan, barátom! A szépség önmagában nem jelent semmit. A szépség kizárólag a szemnek okoz örömet, tehát öncélú dolog ... — Micsoda? — ámult a kocsmáros. — Az én Rozálom kertje akkor is szép! Mondhat bármit, nem érdekel. — Nem erről van szó — folytatta Békás Ferenc. — A kert valóban szép. De mire megy vele? Semmire, kedves barátom! A szépség csak nemesít, de mit érünk a nemesítéssel, amikor a Föld kétharmada éhezik? — Miket beszél? — szólalt meg Hlaskó úr, és óvatosan elhúzta a zenetanár elől a poharat. — Azt mondtam barátom, hogy az emberiség kétharmada éhezik, és sajnos nagyon sokan vannak, akik ezt a tényt figyelmen kívül hagyják. — Na és? A zenetanár rendíthetetlen nyugalommal folytatta: — Már rég megoldódott volna a probléma, ha nem lennének ennyire megátalkodottak az emberek. Ha például virágtermesztés helyett burgonyával ültetnék be a földeket, ha a gyönyörű rózsák helyén krumpli teremne meg tök, elég élelem lenne ezen a földön, higgyél el... — Most már értem — jelentette ki a kocsmáros, és visz- szahelyezte Békás Ferenc elé a poharat. — Szóval virág helyett Gülbabával kéne beültetni a földeket, és akkor mindenkinek jutna elég élelem. — Ügy bizony. A kocsmáros néhány percig gondolkozott, aztán fölállt, és kijelentette: — Magának teljes mértékben igaza van. Gyerünk — elhagyta a verandát, a virágok közé lépett. A zenetanár követte. Forgó szemekkel tépdesték a szegfűt, gerberát, rózsát, a muskátlikat lábukkal rugdosták ki a cserepekből. Másfél óra múlva végeztek az egésszel. — Délután bevetjük burgonyával — lihegte Hlaskó úr. — Be bizony! — Mert mink nem vagyunk megátalkodottak! Mink tudjuk, hogy a szépség ideje még nem jött el! Majd ha már senki se éhezik ezen a kerek világon, akkor jöhetnek a muskátlik. De addig egy szál se! — Ügy bizony! — No, igyunk egyet... Békás Ferenc délután háromkor arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a gyomra. Feltápászkodott, megkereste a szódabikarbónás dobozt, maga elé helyezte Beáta fényképeit, és újra elaludt. Este hatkor megérkezett Hlaskó úr. — Hát maga? — kérdezte kissé csodálkozva a zenetanár. — Nem vetünk be burgonyával semmit — közölte szomorúan a kocsmáros. — Ha látta volna a feleségemet... A zenetanár lehajtotta a fejét. — Kirúgott — nyögte Hlaskó úr. — Azt mondta, jöjjek magához. Hát jöttem. Békás Ferenc csak most vette észre a bőröndöt: ott feküdt a kocsmáros lábainál. — Hát akkor lépjen be — mondta a zenetanár. Hlaskó úr sóhajtott egyet, és eleget tett a felszólításnak. Bőröndje legtetejéről bekeretezett fényképet húzott elő; Rózái asszonyt ábrázolta. Zakója könyökével kicsit megdörzsölte, és a sublót tetejére állította. — Azt hiszem, itt jó lesz — dünnyögte magának. Békás-Ferenc némán figyelte a kocsmáros mozdulatait. Aztán a fényképre pillantva örömmel megállapította: az ő Beátája sokkal, de sokkal szebb, mint a kocsmáros felesége.
