Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. november 19.

( TOLNA '■ _

e népújság

Dr. Németh Páfné népi iparművésezei

— Az elmúlt hetekben egyszer egy idős parasztasszonynak, a népművészet mesterének, majd egy jóval fiatalabb tudós férfi, néprajzkutató gyászszertartásán jelent meg. Vajon mi állítja az embereket a részvétnyilvánítók sorába?

— Az, amit a fogalom takar, hogy részt venni a szenvedők bánatából, a fájdalomban osztozni, megköszönni önmagunkban azt a részt, amit az elhunyttól kaptunk. Bár az említettekkel a személyes kapcsolatom igazán kevésnek mondható, de amit környezetükben sugároztak, alázat a munka iránt, az emberek szeretete, mindenképpen tiszteletet parancsol a továbbélők részéről.

— Abban is tükröződik a tisztelet és szeretet, hogy valakit milyen néven szólítanak. önt munkahelyén, de azon kívül is mindenki Juckónak, vagy Ángyikának nevezi. Sok az ismerőse városszerte. Mit jelent önnek ez a megszólítás?

— Anyai ágon több nemzedékem Szekszárdon született és élt. így ősszekszárdi vagyok én is. Otthon, a családban kaptam a Juckó nevet, ami az iskolában, később a munkám során is rajtam maradt. Kicsit mulatságos, amikor a nénit is hozzáteszik. Ángyikának pedig a sógorom keresztelt el teljesen hitelesen, aztán ez is bejutott a munkatársaim közé. Aki kedveskedni akart, így szólított. Országos tanfolyamokon is Juckó, vagy Angyika vagyok. Talán azt is jelenti, hogy általában vidám vagyok, mint amit a Juckó név is sejtet. Az Angyika meg népies. Jelzik ezzel is, hogy hova tartozom ...

— Mondujuk oda, amint a neve alatt is áll, a népi iparművészek közé. Ez olyan rangot jelent, ami mögött sok munka van, és amire büszkének kell lenni. Mikor kapta meg ezt a címet?

— Ennek az elnyerése a munkám csúcsát is jelenti. Amit 1970-ben kaptam, elsősorban annak is köszönhetem, hogy férjem és fiam velem örültek minden elkészült darab után, és helytálltak kétszeresen is, amikor arra szükség volt. Azért tették, hogy gyerekkori álmom ^ — amit a háború hiúsított meg — valóra váljék. Divat- tervező szerettem volna lenni.

— Hogy került mégis a népművészet közelébe?

— Három fiúgyermekem született, őket neveltem otthon tíz évig. Csak két-há- rom órás munkát vállaltam utána is. így kerültem egészen véletlenül akkor a népművelési tanácsadóhoz. Itt indult akkor egy működési engedély megszerzéséhez szükséges tanfolyam. Jelentkeztem, hiszen érdekelt a népi hímzés. Ott ismerkedtem meg a drága öregjeimmel, a három mesteremmel, Kun Sári nénivel, Perity Mári nénivel, és Wem'er Katica nénivel. Hogy-hogy nem, az akkori szakvezető, vagy akkor szakreferensnek hívták, lemondott. Mivel ott dolgoztam a tanácsadóban, és végeztem is a tanfolyamot, kérdezték, hogy ideiglenesen nem vállalnám-e a munkát, ami az egész megyét átfogja. Ideiglenesen rabul ejtett ez a terület és maradtam. Ennek

éppen húsz esztendeje.

— Jelenlegi munkahelyén, egy vászontérképen Tolna megye népművészete felirat olvasható. Apró jeleken egy-egy tájegységre legjellemzőbb hímzésminták láthatók. A húsz esztendő alatt akadt-e kedvenc ezek között?

— Igen. Bár valamennyit nagyon szeretem, de legközelebb mégis a sárközi hímzések állnak hozzám. Ez nem csupán földrajzi közelséget jelent. Minden pályázaton a sárközi hímzésekkel indultam.

— Alkotó ember, művész. Munkájának ez csupán egyik része. Ebben az évben jelent meg a Népművelési Propaganda, Iroda gondozásában a „Sárközi hímzések régen és ma" című kiadvány, amelynek anyagát gyűjtötte, összeállította és a rajzait is ön készítette. Bevezetőt Andrásfalvy Bertalan írt hozzá. „Németh Pálné a múzeumokban féltve őrzött darabok titkát, formakincsét adja közre, teszi hozzáférhetővé minden hímezni vágyó számára úgy, ahogy ö e hagyományokból merítve újat, mait, korszerűt alkotott” — olvashatjuk a bevezetőben. Ugyanitt áll a kérdés, ami most is fölmerül, hogy honnan is származik valójában a sárközi hímzőművészet.

— A választ is ott találjuk. Aki a gyűjteményemnek, ennek a kiadványnak a lektora volt, Fél Edit, a fennmaradt hímzett párnavégek készítésének idejét a XVIII. század végére teszi. Nem sokkal lehetnek fiatalabbak a bíborvégek és jegykendők sem. A kutatók még adósak a sárközi hímzőművészet további visszanyomozásával. Akadnak meglepő részletegyezések, motívumok a minták között, például a Dráva- szöggel. Bár akármerre is keresünk kapcsolatot, kimondhatjuk, hogy ez a művészet itt alakult ki, itt kapott egyszeri, és a maga nemében tökéletes formát. Erre a teremtő művészi munkára képesek is voltak a sárköziek.

— Ha a művészi munkák mögött az alkotókat is keressük, egy sor olyan parasztasszonyt találunk, akik előbb állatokat etettek, gondoztak, kapáltak, arattak, főztek, mostak és tették, amit tenniük kellett, és csak ezután kerestek alkalmat, hogy számukra természetes módon fejezzék ki a szépet.

— Igen. Gondolom, itt a természetest akarja hangsúlyozni, mert magam is erre csodálkoztam rá. Ehhez azonban kell valami plusz is a neveltetésből. Csak a magam példájával élve említem, hogy szüleim sosem tanulták könyvből azt. amit ma a pedagógia valahogy úgy fogalmaz, hogy életre nevelni, praktikus gondolkodással. Talán azt a gondolatot akarták kimondva, vagy kimondatlanul is megvalósítani, hogy mindent szabad nekem, de nem minden használ, ötéves koromban mosogattam. Nem kellett, de tehettem. Volt kis vasalóm, kicsi tűzhelyem, kicsi mosóteknőm, és babáimmal eljátszhattam, amit tulajdonképpen anyám élt velem. Amikor felnőtté váltam, nekem ez már természetes Volt. • Nem jelentett bosszúságot, nehézséget, mert korábban sok-sok játékos fogással tanultam meg.

— Az alkotások bemutatása, kiállításokon való megjelenés állomás is egyben, alkalom a további lépések tervezésére. Hogy volt ez az ön esetében?

— Az egyéni kiállítás gondolata egykori kollégám, Villányi Imre ötlete volt. Neki jutott eszébe, hogy mutatkozzam már be saját hazámban is. Ezen a kiállításon sárközi hímzések, gyerekszoba-tervek mellett népviseleti terveim is szerepeltek. Később ezt az anyagot Kecskeméten és Székesfehérváron is bemutatták. Amikor a Nemzeti Galériában rendezték az országos népművészeti kiállítást, nekem is volt néhány munkám. Járt ott egy kulturális küldöttség, és külföldi bemutatóra válogatott anyagot. Köztük volt az enyém is, így jutott el Mexikóba, Karakasba, Jugoszláviába, Bulgáriába, Bezons- ba, Tambovba, NDK-ba pedig testvérvárosi kapcsolatok révén.

— Ennyi megjelenés, bemutatkozás bizonyára elismerést is termett?

— A legnagyobb elismerés volt számomra az „Arany gránátalma” nivódíj, amit az országos pályázaton, 1965-ben kaptam, Nyíregyházán.

— Amit népi iparművészként végez, az népművelői munka is gyben. Tiltakozhat bár ellene, de én nem tudom az ön esetében a kettőt elválasztani. Mert amit önmaga önmaga számára kutatott, gyűjtött, azt tovább is adta. Akár az eddigi kiadványokat tekintjük, és nem szóltunk még a másik két, korábban megjelent albumról, a mintalapokról és a Minerva kiadónál megjelent sárközi, sióagárdi és Kapós menti hímzések gyűjteményéről.

— Kaptunk egy örökséget. A mi korosztályunknak, az én társaságomnak természetes, hogy kötelező érvényűnek érzi ennek az örökségnek a tisztán továbbadását.

Ezt az utánunk jövők számon is kérhetik. Itt kell megemlítenem a megyei díszítőművész-stúdió tagjait, akik a megye egy-egy néprajzi tájegységének őrzői, gyűjtői. Az ő segítségükkel jelenhettek meg azok a kiadványok, amelyek a szakkörök munkáit is segítik. A Kapós menti hímzések, székely inghímzések, váraljai hímzések, a sváb hímzések így lettek közkinccsé, vagy az éppen úton lévő kölesdi hímzések is így következnek.

I

— Mikor alakult meg a stúdió?

— Az országban elsőként 1961-ben alakítottunk stúdiót azok számára, akik a szakköri tevékenységnél kicsit többet is felmutattak, gondolok itt az előbb említett gyűjtőmunkára. A stúdió megszületésére felfigyelt a Népművelési Intézetben Borbély Jolán, és nyomban megbízást is kaptunk egy kísérletre. Ebben a kísérletben a Tolna megyei hímzésmintákat lakástextilre kellett „átvinni”. Mint a stúdió vezetője, elkészítettem a tervet, megbeszéltük a tagokkal, és 12 darab, valóban szép munkát adtunk a zsűri elé. Elfogadták, és következő megbízást is kaptunk, azt viszont gyerekszoba-textilek készítésére. Erre az országos pályázaton nívódíjat kaptunk. A gyerekek körében is siker volt az itthoni bemutatkozásunk.

I

—- Húsz éve dolgozik szakkörök között. Van-e valamilyen változás az amatőr mozgalmon belül? — Volt egy olyan szakasz, ami felfelé ívelt. Időben ez az 1970 és 1980 közötti évekre tehető. Tárgyilagosan nézve a dolgot, az ív most nem emelkedik. Ezt érdemes lenne mélyebben is megvizsgálni, hogy miért csökkent az érdeklődés a munkánk iránt. Talán mert természetes, hogy létezik, vagy mert nem divat? Országos kísérletként javasolják, hogy a jövőben csak kollektívák jelenhessenek meg pályázatokon. Ez engem személy szerint aggodalommal tölt el. Az egyéniségeket féltem ettől.

— Nem csupán hímzéssel, de szövéssel is foglalkoznak szakköreikben. Az országos kiállításon itt, a szekszárdi múzeumban van olyan fiatal tag, aki szép eredménnyel zárta a szövőszakkör-vezetők tanfolyamát is. Ezen — o múzeumban november 30- ig látható — kiállításon olyan textilekkel is találkozhatunk, mintha azokat mondjuk nagyanyáink szőtték volna.

— Feladatunk is, valamennyi művészeti ágban a legrégebbit felkutatni, feldolgozni. Azt jelenti, hogy a hímzők is a legarchaikusabb motívumot vegyék elő, de nemcsak a motívumot, hanem az alapanyagot is. A gyapjúhímzések legalább olyan értékesek, mint a selyem. A szövők ugyanezt teszik. Ez az igazi nagy dolog, rátalálni a kincsre. Nem a felszínen lévőt halászni... — Számoljunk. Hány szakkörvezetővel van kapcsolata? Hány tagja van egy-egy körnek?

— Csak a textileseket vegyük, így könnyebb, hímzőből 36, szövőből 26. Ezek megyei adatok. Mögöttük a tagság sokszorozódik. A szakkörökben pontos számot nem tudunk, részint mert változik, de változik úgy is, hogy mindegyikben más és más. Akad olyan, ahol 30—40 között van, akad olyan is, amit meg kellett felezni, hiszen hetvenen voltak.

— Ha csupán a textileseket nézzük, átlagban közel kétezer ember él megyénkben, aki a népi iparművészettel kapcsolatba került. Ha ezekhez egy-egy családtagot is adunk, szinte kétszereződik. Ez a puszta tény örömmel járhatja át azt az embert, aki megszállottja is munkájának. Ha kívánnia kellene valamit, mit kívánna?

— Tavaly kértek fel az úttörőházban egy kilencévesekből álló kis csoport vezetésére, akiket hímezni tanítok. Felüdülés velük, közöttük lenni. Ha kívánnom kell, hát kívánom, hogy legyen hozzájuk erőm és egészségem, legyen nyugodt alkotói légköröm és legyek végre három unokám igazi nagymamája is, ne amolyan ünneplő ...

I

— Ügy legyen!

DECSI KISS JÁNOS

Múltunkból

*

A jobbítás szándékával hozta meg határozatát a Tekintetes és Nemes Tolna vármegye közgyűlése 1838. márciusában, a határozatot arról, hogy vizsgálják meg az egész megyében az oktatás személyi és tárgyi feltételeit, tegyenek javaslatot a helyzet javítására. A vizsgálat egységének biztosítására nyolc pontban fogalmazta meg a feleletre váró kérdéseket. Ezek a következők:

1. Vagyon-e valamelly hely oskola nélkül a megyében?

2. Ki a tanító? Minő tulajdonokkal bír? és ezeknél fogva képes-e a magyar nyelvet helyessen tanittani? Minő a füzetsége?

3. Mennyi a népesség? Hány a gyermek? Mennyi jár nyári, mennyi téli időben oskolába?

4. Micsoda életkorban kezdik az oskolajárást, mikor hadj'ák azt el?

5. Mire és minő nyelven taníttatnak a nevendékek, erre el vannak-e a szükséges eszközökkel, magyar könyvel látva?

6. Milyen lelkesedéssel vagyon az népesség az oskolajárás és nemzetesedés eránt?

7. Mindezekben tapasztal- taknak-e különös akadályok, s melyek?

8. Miben lehetne a helybeli környülállásokhoz képest a felfedezett hiányokon segíteni? s a nemzeti nevelést elő- mozditni? Mindezekre ekö- vetkezendőket tapasztaltam, u. m.:

s ezt követően jöttek a kérdésre adott feleletek.

A nemes vármegye több személyt bízott meg a vizsgálat lefolytatásával. Az elkészített jelentések közül kiemeltük azt, amelyik megyénk legnyugatibb részéről ad felvilágosítást: Kocsola,

Kónyi, Szakcs, Lápafő, Vá- rong és Nak község szerepel a listán. A jelentés 1838. júniusában készült.

Az első kérdésre adott válaszokból kiderül, hogy mind a hat községben van iskola. Megjegyzés Kónyinál és Ko- csolánál található. Kónyi iskolája jó elhelyezésű, állapítja meg az összeíró esküdt. Kocsola azonban nem dicsekedhetett iskolájával. Idézzük a megjegyzést: „Oskola ugyan vagyon, de oly rossz állapotban, hogy benne lenni félelmes és egészségtelen...”

A második kérdésre adott válaszok általában arról győznek meg minket, hogy minden községben — a kor követelményének megfelelően —, jól képzett tanítók végzik a gyermekek oktatását. Magyarul, németül, diákul (latinul) tudott a kónyi és a szakcsi tanító és segédtanító, magyarul és németül beszélt a kocsolai tanító. A lá- pafői, a várongi és a naki csak magyarul tudott. A tanítók, az összeírás idején már jelentős oktatói múlttal rendelkeztek. A kónyiban tanító 27, a kocsolai 24, a szakcsi 39 éve tanított. A többiről nem tartalmaz adatot a jelentés. A jövedelmük csak kis szóródást mutat. Az esetek többségében 40 váltóforint volt az évi kereset. Viszont feltűnő a szakcsiak bőkezűsége: ott még a segédtanító is 60 váltóforintot kapott évente. Csupán Nakon jutott természetbeni jövedelemhez a tanítómester, Horváth János. Kapott gabonát, bort, 2 hold szántóföldet, és mindössze 7 krajcárt. Jövedelmét mi kevésnek tarthatjuk (valószínűleg ő sem lehetett elégedett), s ráadásul művelhette is a „szolgálati földet”. Kónyi, Kocsola és Szakcs tanítóinak jövedelme fele any- nyi, mint a községi papé, illetve a plébánosé.

A harmadik kérdésre adott feleletek is változatos képet mutatnak a hat községről. A jelentés szerint 145 évvel ezelőtt Kónyiban 1316, Kocso- lán 1548, Szakcson 2864, Lá- pafőn 130, Várongon 350, Nakon pedig 800 ember élt. Nagy szóródást mutat az iskolába járó gyermekek száma. A tanítás téli időszakában Kónyiban 120, Kocsolán 13Ö, Szakcson 225, Lápafőn 25, Várongon 35, Nakon pedig 80 gyermek koptatta az iskola padjait. A nyári oktatási szakaszban — tanulók hiánya miatt — nem volt tanítás Lápafőn és Várongon, de másutt sem volt nagy a tolongás. Dicséretes helyzet csak Szakcson volt. Kónyiban 60, Kocsolán 50, Szakcson 130, Nakon 40 volt a tanított gyermekek száma.

A negyedik kérdésre eléggé egyhangú volt a válasz, a gyermekek hat esztendős korukban kezdték a tanulást Kocsolán, Szakcson és Várongon, hét esztendősök voltak a nebulók Kónyiban, Lápafőn és Nakon, mikor kézbe vették az olvasókönyvet. A legrövidebb időig a naki és a kónyi gyermekek tanultak, alig két esztendeig tartott a „tankötelezettség”. A váron- giak 3, a lápafőiek 4, a ko- csolaiak 4—5 esztendőn át igyekeztek megbirkózni a tudományokkal. Legtovább a szakcsi gyermekek kényszerültek a tanterem falai között tölteni idejüket, öt esztendőn át foglalkozott velük a tanító.

Az ötödik kérdés arra adott feleletet, hogy mit, és milyen nyelven tanulnak a gyermekek. A jelentés minden községnél első helyen említi „a keresztényi tudományt”, valamint a szentírás rövid magyarázatát. Lápafőn is a vallástan volt az első helyen, de a gyerekeket „a reformata vallás ágazataira, az Öh, és ujj testamentum rövid magyarázatára” tanítják — adja hírül a jelentés. A vallástan mellett mindenütt oktatták a magyar nyelvet, az olvasást és az írást, Ismerkedtek a számolással. A tanítás magyar nyelven folyt, de Kocsolán a német nyelvet is megismerhették a tanulók.

Milyen volt az oktatás eszközellátása? Nem dicsekedhettek. Kónyiban „a szükséges könyvekkel ellátva nincsenek”, Kocsolán „a szükséges eszközökkel ellátva nincsenek”, Szakcson: „a

szükséges könyvekkel ellátva nincsenek, úgy annyira, hogy egybül hat—hét is tanul”. Nakon és- Lápafőn — úgy tűnik, nem volt gond, a várongi helyzetről nincs adat.

A hatodik kérdés szerint egyetlen községben sem lelkesedtek az „iskolajárásért”. „Igen csekély lelkesedéssel vagyon Kónyi lakossága. A Szakcsról szóló jelentés szerint a „lelkesedés megvolna az oskolábajárás eránt, de minthogy a szülék elegendő ruházattal el nem látják gyermekeiket, ezért iskolába nem küldik”.

S mi van a „nemzetesedés- sel?” — A kérdés azért is figyelemre méltó, mert a nemzetté válás időszakában hangzott el, s rögzít néhány érdekes választ. „A nemzete- sedésre szinte büszkék” — olvasható a kónyiakra vonatkozó részben. Várongról pedig ezt olvashatjuk: „ ... a nemzetiségre, ha tudnák miben áll, büszkék”. A kocso- laiakról szóló rész a legérdekesebb „ ... a nemzetesedés- re (ide nem számítva némely most ide jött sváb lakosokat) a régebbi lakosok még német származásukat is tagadják”.

A hetedik kérdésre adott feleletek a legegysíkubbak. A gyermekek nyáron azért maradnak ki az iskolából, mert a marhákat kell legeltetniük, illetve az apa és a család más felnőtt tagjai után kellett az ebédet hordani a határba. De sok értelmét nem látták annak sem, hogy tankönyvek és egyéb tanszerek hiányában a gyermekek iskolába járjanak. Szakcson a szegénységet is említették a kimaradás okául.

Mit lehetne tenni a helyzet javításáért — erre ad választ a nyolcadik kérdés. Ügy véli a jelentést készítő esküdt, hogy a Somogy megyei példát kellene követni, mely szerint, ha a gyermek nem jár iskolába, akkor a szülőket meg kell büntetni. Meg kellene szüntetni rendeletileg a különlegeltetés lehetőségét is. *

Mint látható, a felmérés elég alapos volt. A gondok oda kerültek- a nemes vármegye asztalára. A tennivalók azonban akkor meghaladták a megye erejét — de a jó szándékát mindenképpen tisztelnünk kell.

K. BALOG JÁNOS