Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
A "ivÉPÜJSÁG Butikkeringő A divat rnindenekfelett. Amit ma megveszel, nem kell kitartania a következő szezonig, csak egy-két hónapig, míg a divathullám tart. Az igény csak ennyi — látszólag. Mégis mindenki dühöng, ha egy ruhadarab — bármennyire divatos is — a második mosás utón felmosórongyként sem használható. Mert manapság lehet vásárolni a legújabb párizsi divat szerint is. De, nem párizsi minőségben. Talán Budapesten. A Váci utcában, a Chardin-szalon- ban. Csak oda lehetőleg „közönséges halandó” ne menjen — vásárolni. Nézelődni lehet, mert megnyugtató: ilyen is van, de azért a békesség kedvéért jobb ha a pénztárcánkat itthon hagyjuk. Maradjunk a földön, a Chardin-butikot meg feledjük el és nézzünk körül a szekszárdi butikokban. Lehetőleg ellenérzés nélkül. Tudva azt, hogy a butik kell. Hiányt pótol. Asszonyainknak, lányainknak és mint kiderült, a férfiaknak is tudnak újdonsággal szolgálni. Szeretettel várnak bennünket egyedi darabokkal — de! — tucatárukkal is! Ne szóljon .belőlünk irigység, a butiktulajdonosság sem fenékig tejfel... — Gyorsan meg lehet gazdagodni ... gyorsan tönkre is lőhet menni. De a jó butikos húsz év múlva is jövedelmező üzletet akar. A mai vásárlót holnap is látni szeretné. Persze butikügyben azt is tudni kell, hogy amikor már térdig lejártuk a lábunkat kettes női harisnyanadrágért, vagy a gyerekeknek zokniért; náluk találunk a kívánt színben, méretben és még árban is elfogadhatót. Hogy miért? Ez a butikosok titka. Az állami boltban nem lehet kapni az állami vállalat által gyártott termékből. Hiánycikk. A butiknak azért jut belőle. Hogyan? Titok. Az egyik legtisztességtélenebb kérdés a butikosok szemében: hon- nét szerzi be az árut? Tudott dolog, hogy egész kis iparág alakult ki a butikosok részére. Gyártók és kereskedők. Anyagterítők és gazdasági munkaközösségek. És azután lehet visszatérni a felmosórongy-ügyhöz. Arról van szó: egyre többen panaszkodnak, hogy a butikban dr. Fischer Sándor vásárolt divatos cucc az első mosásnál színét veszti, vagy a pár forintos matrica miatt vasalhatatlan. Az áru minősége kifogástalan — a kirakatban. De senki sem tudja, hogy ki kit csap be. Elménket ez ügyben legbiztosabban dr. Pischer Sándor, a KISOSZ megyei titkára tudja (tudta) megvdlágosí- tani. Arról van szó, hogy: (idézem a titkárt) ÍRFHNGEXÉS NADRÁGOK NÖ!CRUHÁK =N0PFERF1 Kirakat a szekszárdi Tambov lakótelepen 1983. november 19. A külcsín sem hátrány — örvendetesen növekedett Tolna megyében a butikok száma. Olyan falvakban is van, ahol eddig még az alapellátás is gondot okozott. Többek között Kakas- don, Ozorán, Nagydorogon. Ez a növekedés azonban strukturális hiányt hozott, mert a kisipar nem követte a butikok számát, tehát áruhiány keletkezett. Jó árut csak Budapesten lehet beszerezni. Ortf pedig vidékinek lenni bizonyos fokig megalázó. Azt kap a vidéki butikos, amit adnak neki. Tehát nincs alku, nincsenek különleges igények. A budapesti kisiparosok amúgy is eladhatják az árujukat, tehát akkor divatot is diktálnak. Arat szabhatnak meg, nincs apelláta. — Azt reméltük eddig, — KISOSZ-ititkár mondja —, hogy a konkurrencia majd árcsökkentő hatású lesz. Nem így lett. „Nemes verseny” csak abban az esetben alakulhat fci, ha az alapanyag- gyártó, a kisiparos és a butikos azonos báizsról indul. De addig, míg anyaghiány van, és kevés az olyan kisiparos, aki divatos „cuccot” gyárt, addig a butikokban nem lehet igazán versenyezni, mert nincs mivel. Sőt, előfordulhat, hogy mindegyik butikban ugyanazt az árut láthatjuk, azonos fazonban és árban. — Miért nem próbálkoznak vidéken ? — .teszem fel a kérdést az egyik igényes szekszárdi butikosnak. — Mert bár Budapesten bizonyos esetben .tényleg kiszolgáltatott vagyok, mégis kiszolgálnak, és nem csapnak be. De eddig akárhány vidéki gyártóval tárgyaltam, mind becsapott. — Ezt a kiszolgálást és a kiszolgáltatást nem értem! — Ha megegyezek egy budapesti kisiparossal, hogy csütörtökön kettőkor megyek áruért, akkor pontosan csütörtökön kettőkor az ott is van. Ugyanakkor, ha abban állapodunk meg, hogy csak nekem dolgozik és más szekszárdi butikosnak nem ad árut, akkor azt is betartja. De az árut akkor is el kell hoznom tőle, ha azt csak áron alúl tudom értékesíteni. — Sokszor látom, hogy a butikban vásárolt egyforma ruhák „sétálnak” az utcán. — Előfordul ez is. En minden ruhából, vagy pulóverből csak 5—10 darabot hozok. Vajn, aki képes eladni akár száz darabot is. — Elégedett az anyagminőséggel? — A fiatalabb korosztály a rongyot keresi. A flanellt és a dunyha-cihát. Ezek után beszélhetünk-e anyagminőségről ? • — Nem. De a mosás utáni színeződésekről igen. — Van ilyen is. Azonban ez nemcsak a butikokban fordul elő, hanem a nagyáruházakban is. — A kereslet-kínálait egyensúlya miatt sajnos sok gyártó adhatja el a rossz árut is. Tegyünk hát butik-ügyben sétát Szekszárdon! Kellemes és tanulságos. Szinte nem találkozunk olyan butikkal, amelyik ne lenne tetszetős. Még akkor is, ha szerény körülmények között, kis helyen dolgozik. Az áru ízléses és szép, a tulajdonos rögtön észreveszi a vásárlót, sőt együtt érez vele, esetleg még azt is megmondja, hogy hol talál olyat, amit keres. Vagy ha ilyen nincs, akkor holnap kettőre beszerzi... A butikosok kereskednek... s azt mutatják, mintha értünk len- .nónek. Ezt mi még nem hisz- szük el, mert nem szoktuk meg, hogy bennünket szolgálnak ki és nem mi vagyunk a kiszolgáltatottak. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly. A távirat, amit kaptam, levélhosszúságú volt. De tartalma magyarázta önmagát. „Tisztelt uram! A megboldogult végső akaratának megfelelően értesítenem kell önt, hogy Forgács Zoltán f. év január 12-én hosszú szenvedés után ehunyt. Tisztelt uram, értesítem, hogy nagybátyám temetése e hó 18-án du. 15.00 órakor lesz az Alsóvárosi temetőben." Az aláírás ismeretlen név, a táviratok furcsa, kétbetűs rendszerével a reformkori hangulat: Oeroemvoelgyi. Örömvölgyi. Tűnődtem, ki lehet ez az unokaöcs. Ezen tűnődtem, hiszen Zoli halála nem most rendített meg, már tudtam, volt, aki megtelefonálta. Volt egyszer egy őrült barátom. Kint éltünk a város peremén, fák és szemétdombok között, üres telkek és kukoricások, bódék, viskók, és félkész házak világában, a mélymúltban, amikor az ember még a fűtetlen szoba leghidegebb rétegében él, mert alig üti meg az egy- métert, s mint tudjuk, alul hidegebb a levegő, mint feljebb, a felnőttek világában. Zoli nem mindig volt őrült. Amikor normális volt, az Elektromos Műveknél volt villanyszerelő. Volt egy kis műhelye, ha összeveszett az anyjával, oda vonult vissza, ott kis villanymotorokat búgatott, melyek színes papírpropellereket hajtottak, mindnyájunk gyönyörűségére. Anyja hamar meghalt, legalábbis én alig emlékszem rá, s attól kezdve Zoli egyedül uralta az udvart, a házat a szobával, a konyhával, a padlásfeljáróval, s a hatalmas, gyönyörű világos padlással. Még az apja kezdte a házat, kőműves volt, de egy korsó hideg sör leforrázta a tüdejét, s korán elment. Stabilan építette meg a házát, s a tető egyik oldalára kockára vágott üvegdarabokat rakott végig, cserép helyett. Hogy az anyja meghalt, és Zoli felfedezte ezt a világos, kellemes, kedves padlásteret, felszoktunk oda. Es mint az őrültek, mindnyájan festettünk, rajzoltunk, mázoltunk. Papírra, fára, vászonra. Ma már tudom. „Genius loci", a hely szelleme. „Olyan, mint egy műterem” — mondta Zoli, amikor már többször becserkészte, és beszámolt nekünk róla. — „Olyan, mint egy igazi műterem, nekem elhihetitek, én már a Százados úti művésztelepen is szereltem villanyt." El is ment oda újra, összehaverkodott mindenféle festőkkel, és több kiló színes krétadarabkával, egyik oldalán telerajzolt árkuspapírokkal, szőrevesztett ecsetekkel tért meg, és beindult a Forgács-műterem. Anyáink, apáink addig is gyanakodva nézték Zolit, amíg élt az anyja. Miért, hogy kisebb gyerekekkel barátkozik, lányokkal, fiúkkal. De most, hogy egyedül maradt, és elterjedt, ahogy ő mondta a kocsmában, hogy műtermet nyitott, a zavar teljes lett. Mi mindenesetre lelkesen kitartottunk, s a tiltással mit sem törődve, ha csak lehetett, szöktünk át, ha nem is rajzolni, de viháncolni, nevetni, élvezni együtt a vakító napsütésben, vagy a futó felhők alatt is világos padlás kellemes melegét. Zoli lett a környék villanyszerelője, fusizó kisiparos műhellyel, jó szerszámokkal, s mindaz, amit keresett, elment a festő-kellékekre. Aki fordítva fejlődött Időnként föl-föltűnt egy-egy barettsapkás, bársony- kabátos alak is, és egyszer lent a szobában lakott három hónapig egy hatalmas nő, legalább kétméter magas, fiatal, karcsú, de nagy fenekű, nagy mellű, hatalmas kontyú lány, akkora volt a kontya, mint hármunk feje együtt. Valami művészettörlénész volt, Párizsból jött haza, a rendőrséggel is volt baja. Feljárt a padlásra, korrigált és tanított. Engem hamar kiszűrt: „Tehetségtelen vagy, és szemtelen, ez a kettő nem megy, rossz összetétel. Ha tehetséges vagy, szemtelen is lehetsz" — mondta megsemmisítőén, és megsimogatta a fejem. De azért utáltam. Lehet, hogy azért nézem azóta is gyanakodva a nálam magasabb, szép nőket. De ö is csak epizód volt a padlás életében, eltűnt ahogy jött, Zoli nem beszélt róla, de egyre jobban belecsavarodott a festésbe. Most már könyvekkel is tele volt az a nagy gyaluasztal, amit a szemétdombról cipeltünk ide, lepucoltuk, majd vastag zománccal égszínkékre festettük, pardon, kobaltkékre, és amely aztán albumok, szakkönyvek rak- tere lett. Zoli már alig szerelt villanyt, szent megszállottsággal rajzolt, festett, megdühödve, olykor napi 10—15 órát is. Közben az évek teltek, mi felnőttünk, elköltöztünk. Zoli körül nem lett új had, mi régiek néha visszajártunk, de már furcsán néztünk rá, és ö érezte ezt. De azért hivott. Mígnem egy napon a hivatalos nyomtatványon érkezett meghívó kiállításra invitált. A Zoliéra. Ahogy olvastam, a művelődési házban a tanács rendezte, a megnyitót pedig a nagydarab múvészettörté- nésznő tartotta, aki azóta már „neves" lett. Kevesen voltunk, két-három tanácsi ember, meg mi, régiek. Volt, aki elhozta a feleségét, férjét. Egyedül Pista volt magányos, a Kossuth-díjas festő, aki ott kezdett a padláson, és aki onnan nőtt naggyá, indult a világba, hogy aztán többé soha ne térjen haza. Zoli megöregedett, reszketett a keze, remegett a feje, s egyáltalán nem látszott boldognak, „örülsz neki?" — kérdeztem, a képek felé intve. „Nem — mondta — nem. Nem tudok én semmit. Minek ez? Egy arcot nem tudok lerajzolni olyannak, amilyen, hát akkor minek?" „Abbahagyod?" „A, már nem tudok nélküle élni. Éjszaka megképződik valami bennem, hajnalban fölkelek, és nekilátok. De már a kartonon sem olyan. A vásznon meg végképp nem. Akkor aztán éjszaka újra megálmodom, megint olyan teljesnek, tökéletesnek, s aztán hajnalban megint a gyötrődés. Tudod, hogy már vettek is tőlem képet?" Erre azért felcsillant a szeme, erre büszke volt. „En is veszek” — mondta mellettem bátyám, akinek akkor jól ment. „Én is" — mondtam. „A fenéket — felelte. — Ha tényleg tetszik, ti azt viszitek el, amelyiket akarjátok.” Aztán tényleg vittünk egy-egy képet. Ma is megvan, emlékeztetve arra, hogy volt egy őrült barátom, aki szegény fordítva járta be a festészet fejlődéstörténetének útját. Mert amikor a megtalált műterem rákésztette, hogy fessen, vad pacnikat rakott bizarr egymásmellettiség- ben, hogy a színek lángoló tánca ugráltassa a néző szemét. Aztán vonalak, geometriai ábrák kerültek a képekre, s évek múlva felismerhető székek, asztalok, szekrények, lépcsők. Majd fények és árnyékok, rácsok, s mögöttük félhomályban ágy, és az ágyon mintha egy test. Aztán egyre felismerhetőbb kontúrok. Két évtized alatt megtanult rajzolni, egyre világosabban haladt a naturalizmus felé. Hogy meghalt, telefonálta bátyám, már fényképeket festett. Ez volt az életcélja. Ezért tanult, küszködött, így akarta birtokba venni a világot. Hogy az „egy az egyben” látott valóságot tudja a keze, az agya „egy az egyben" a papírra, a 'vászonra tenni. És ha ennél több volt a vásznon — ami bizony már élete végén előfordult —, hiába dicsértük, elégedetlen volt vele. „Nem hiteles, hozzáhazudtam.” — Így ö. „Nem hazugság, költészet, a piktúra poézise" — mondta valaki. „Nem, nem kell — mondta ő. — Csak ami való. Ha majd úgy tudja a kezem visszaadni a valóságot, ahogy a fénykép. Az igen, akkor már tudok." Pedig a piktúra poézisét emlegető maga is a padlásból induló, neves filozófus-esztéta igazán tudta, mit beszél. De hát Zoli őrült volt. Az önmaga teljesítménye érdekelte csak, a saját szorongásaival való küzdelem, hogyan engedelmeskednek a vonalak, a színek a térformák úgy alakunak-e, ahogy 5 vezérli őket. Ez volt az őrülete. Ebbe halt bele. Vagy valami másba. Valamibe, amibe majd mi is belehalunk. SZALONTAY MIHÁLY
