Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-13 / 242. szám
A KÉPÚJSÁG 1983. október 13. Szólnak a fiúnak, ha tetszik nekik, még szégyenlősek, de jelzik az együtt járási hajlandóságot. De erről ne is beszéljünk tovább, illetéktelenek vagyunk. A szerelem magánügy. Szeretnék valamit megtudni a kollégistákról. Ér- zik-e, hogy itt emberként, felnőttként kezelik őket? De, ezt szerintem csak akkor tudják elmondani, ha a rosz- szat is megfogalmazzák. Tehát a legelső kérdés: Mi a rossz itt a kollégiumban? — A kaja... — mondják egyhangúan beszélgetőtársaim, de mindjárt fel is oldják ezt. — De, mi a vasat is megennénk, nincs olyan étterem, amelyik kellő minőségben és mennyiségben tudna bennünket kiszolgálni. Aztán azt is mondják, hogy mehetek és bármelyik kolesba, ott is a kajára panaszkodnak a gyerekek... De, nézzük, akkor mit is esznek. Kedden a reggeli kakaó és tea, soproni-felvágottal és sajttal, az ebéd zöldségleves és babfőzelék, vagy kelkáposztafőzelék feltéttel, a vacsora pedig rántott borda. Szerdán reggelire kávé vagy tea volt a menü kenőmájassal, az ebéd lebbencsleves hagymásfelsállal, vagy tarhonyáshússal, a vacsora pedig lecsó virslivel. Az étlap változatos. — A kaján kívül? — kérdezem őket, a diáktanács tagjait: Németh Zsoltot, Farkas Beátát, Horváth Tibort és Németh Veronikát. — Nem tudjuk megszüntetni :» lopásokat. — Ügy tudom, hogy sok a pénze a kollégistáknak. — Az egyiknek sok, a másiknak kevés és... — ezt kár folytatni. A harmadik fontos dolog, amit maguk a fiatalok is nehezményeznek : — Nincs becsülete a tanulásnak, a jó jegynek, a kiváló magaviseletnek. Pedig... — És elmondják, hogy a diákparlamenten sikerült elérniük, hogy este is kimehetnek — ez kevés kollégiumban van meg — a városba. És ezt a diáktanács szabályozza. A rossz tanulók és magaviseletűek nem mehetnek. Sokat harcolnak — ők még harcolnak — a dohányzás ellen. Nem is a dohányzás ellen, mert azt szabad, de szeretnék megértetni a társaikkal, hogy van kijelölt hely és mindenki méltóztas- son lefáradni a földszintre, ha dohányozni akar. A kollégium igazgatója másképpen fogalmaz. Védi a gyerekeket. „A gyerekekért élek-halok” — csúszik ki a száján egyszer. És ez nem frázis. Mondják a kollégisták, hogy a „Gyuri bácsi’’ a klassz felnőttek közül való. Pedig Schrott György valamikor hét éve azzal kezdte a munkát itt, hogy kirúgott huszonvalahány gyereket és két nevelőt. Ezért meg is kapta a maga kis leszúrását, főleg azért, mert akkor ezt Este hat órakor egy fiú és egy lány kézenfogva sétál a kollégium felé. Az ajtó előtt megállnak, a fiú bemegy, a lány még egy darabig néz a fiú után és elmegy. Mindennapos kép. A Kollégisták is tinik és szerelmesek. Randevúznak, csókolóznak... szeretik egymást, mint a tizenhat évesek általában. Nincs semmi kivetnivaló ebben, csak hát az öregebbek mindig is rossz szemmel nézték a tizenévesek szerelmét. Schrott György a szekszárdi 505-ös szakmunkásképző intézet kollégiumának igazgatója nem felejtette el a diákkort. „Ne legyünk prűdek — mondja — csak azért mert megöregedtünk.” A gyerekekkel beszélgetve — akik őszinték, de mikor legyünk őszinték, ha nem ilyen korban — számomra furcsa meghatározást mondanak: a lányok kezdeményezőbbek, mint régen. Ezt én teszem hozzá, mert ők nem tudják, mi volt régen. Több ezer kötetes könyvtár is van a kollégiumban Lányok beszélgetnek FIATALOK FIATALOK FIATALOK HM Klubdélután szünetében a folyosón el is mondta egy újságírónak... Pedig nincs ebben semmi szégyellnivaló, hiszen az szeretheti a gyerekeket igazán, aki szigorú is tud velük lenni. Persze a szigorúság nem minden, az emberség a fontosabb. „A gyereknek éreznie kell, hogy szeretjük”. — Mindent rájuk bíztunk. És nagyon lelkesen csinálják. Bízunk bennük. Ez lényeges. A szekszárdi kollégiumban 510 kollégista van. Ez rengeteg. És velük úgy kell emberségesnek maradni és közben szigorúnak is, hogy ne legyen különösebb baj. — A legnagyobb gondom, hogy ezek a gyerekek nem tudnak írni és olvasni, mikor idekerülnek — mondja szomorúan. — És aki az általános iskolát így hagyja el, az nem tud tovább építkezni, hiszen nincs mire. Nem szidja az általános iskolát, tudja, hogy nemcsak az az oka ennek. A stréberséget ma is elítélik a gyerekek, de ezt minden korosztály megtette. De manapság már a hármasnál jobb osztályzatú gyerek is stréber... A kollégisták között, sajnos, van egy rakás vásott gyerek — ezt az igazgató határozta meg így. — A vásottságot nem a rosszaság szerint mérem — mondja. — Olyan gyerekekről van szó, akiket nem érdekel semmi és senki. A szülői házban is rosszul érzik magukat, meg itt is. A „nehéz életű” gyerekek nagyon sok gondot okoznak... Vannak rossz és fegyelmezetlen fiatalok, de minden ilyen közösségben van és kell lennie. Velük a nevelők külön foglalkoznak. De a többség jól érzi magát itt, részt vesz a közösség munkájában. Eddig nem írtam a klubokról, a szakkörökről, a moziról, ami hetente kétszer van, az aerobicról, a szexuális felvilágosításról, a TIT- előadásokról... Ez van, ez az a többlet, ami otthonossá teszi a kollégiumot. Meg a fiatalság, és azok a pedagógusok, akik itt dolgoznak és tudják, hogy mit kell tenniük. A „családfővel” az élen, mert Schrott György családfő és nem igazgató... De, a dicséretet elhárítja magától, mert az sem jó, ha dicsérge- tik az embert. Este, mikor eljövök a kollégiumból, minden ablak világos, a folyosókon nyüzsögnek a gyerekek, hangos az egész terep. De ahol tinik vannak, miért ne lenne pezsgő az élet... HAZAFI JÓZSEF Koncert után Ötödször próbálja a közönség visszatapsolni a színpadra — de hiába. A nézőtér kivilágosodik, az emberek kifelé szállingóznak ... lassan kiürül a szekszárdi művelődési ház színházterme, ami így, az üres padsorokkal óriásinak tűnik. Két órán keresztül mintha meghitt baráti körben lettünk volna, és azt, hogy itt csak egy vagyok a sok száz emberből, csak a felhangzó tapsvihar tudatosította bennem. Valami megmagyarázhatatlan módon közös érzelmi sávon mozogtunk több százan, Zorán szuggesztív személyisége mindenkit magával ragadott. „... apám hitte a szavak igiazát...” — hangzik a vallomás, és a refrént vele mormoljuk. Aztán az ironikus dalok sem maradnak el: ......sok h irdetés a reklámnak nagyon kéne még, egy újabb, mely az utóbbinak csinál hirverést...”. Nem elítél, vagy pálcát tör a visszásságok fölött, hanem ráirányítani akarja a figyelmet a „nekünk így is jó” állásponttal szemben. A koncert után beszélgettem Sztevano- vity Zoránnal hivatásáról, terveiről. — Lehet valamilyen kézzelfogható eredménye dalainak — előrébb megy általuk a világ? — Hinni kell abban, hogy közvetett módon hatni tud, változást hozhat létre. Megfogalmazom azt, ami mások fejében is megfordul, csak esetleg nem tudják, vagy nem akarják önmaguknak, környezetüknek bevallani. Helyettük szólok én! Az általnos megfogalmazásból mindenki „magára veheti az ingét”, ösztökélést nyerhet ahhoz, hogy saját portáján bátrabban nyissa ki a száját, és cselekedjen. — Melyik korosztályhoz szól? — Mindegyikhez, hiszen az mindenkinek — legyen az világot megváltani akaró tizenéves, vagy higgadt negyvenes — egyéniségén, érzékenységén múlik, mit fogad be, mit tesz magáévá. — Valamennyi dala egyéniségére szabott... — Örülök, hogy ez érződik! Dalszövegeimet testvérem, Dusán írja, aki ismer engem, lelkem minden kis rezdülésével együtt. Az évek során változott stílusom, de ez, úgy gondolom, természetes, teljesen emberi dolog. A fiatalkori, mindent betöltő lelkesedés után lassan lehiggadtam. Talán nagyobb felelősséggel kezelem a dolgokat, de semmi esetre sem a magát mindenkinél bölcsebbre tartó, tudálékos álláspontról. — Hogyan érezte magát városunkban? — Nagyon jól, érzékeny közönség előtt léphettem fel, kellemes benyomást szerezve. Azt hiszem, csak rossz előítélet az, hogy a fővárosi művészek csak félvállról veszik vidéki szerepléseiket. Saját magamat, kollégáimat ismerve, állítom: nekünk, művészeknek elsődleges, hogy meghallgassanak bennünket, hallgatóinknak tudjunk valamit átadni, gazdagodjanak általunk. Ha ez csak részben is sikerül, akkor már megérte. — Lemeztervek, külföldi turnék? — Egyik lemezt befejezve, már bennem élnek a következő tervei. Ez nem egyfajta állapotot, egyszeri alkalmat, hanem folyamatos, állandó munkát jelent. Külföldre nem nagyon utazhatok a nyelvi akadályok miatt, hisz dalaimban a szöveg igen fontos jelentéshordozó. Mégis, ha külföldi túrát vállalok — nemrég érkeztem meg Csehszlovákiából —, azt a néhány számot kell összeválogatnom, melyekben a szöveg kevésbé lényeges. Szerencsére ilyen kevés van... TAKACS ZSUZSA Csigavér! A fiú ment, a lány maradt, a hangosbeszélőn át már harmadszor ismételték, hogy az Amicus nemzetközi gyorsvonat azonnal indul, ök ketten meg csak álltak, nem létezett számukra a világ, nem hallották a zajokat, nem látták a hot-dog-árust, a nehéz bőröndöket cipelő embereket, engem sem, pedig néztem őket. Ahogy álltak, nyilvánvaló volt, hogy nem ismerik régen és elég jól egymást. Nem beszéltek, csak a szemükkel kapaszkodtak a másikba. A lelkek ragaszkodása volt ez, s csakis azok képesek így búcsúzkodni, akik hirtelen éltek meg nagy érzéseket. A fiú a szatyráért nyúlt, s már a vonat lépcsőjéről szólt vissza a szomorú szemű lánynak: „Take it easy!” Vedd könnyedén! Ne csinálj belőle ügyet! A lány mosolygott, s amikor a vonat kihúzott a pályaudvarról, integetett, ahogy szokás. Hát így ér véget egy nyári szerelem. Biztosan váltanak még levelet, jön még képeslap is, aztán amilyen gyorsan megkötött bennük ez az érzés, olyan könnyen ki is oldódik. Ez is egy nyári szerelem. Gyors. Könnyű. Nem fog nagy válságot okozni, néhány napig fáj csupán, aztán elfelejtik. Ez a szerelem csak két hétig élt. Ebből a szerelemből kellett kifacsarnia mindent a jugoszláv fiúnak és a prágai lánynak. Take it easv! Vedd könnyedén! Csigavér! Ne csinálj belőle ügyet, a nyaralás az más... Most már túl vagyunk rajta. Nyugalom! Igen, a nyaralás az más. Amikor tizennégy napba kell belesűrítenünk heteket, amikor ez alatt az idő alatt kell utólag bepótolni és előre megélni egy félévre valót! Hiszen szabadságon vagyunk! Sodródni nincs idő. Fel kell pörgetnünk magunkat. Az utazás is sokba került, le kell élnünk. Belezuhanunk az életbe, élményeket akarunk. faljuk a látnivalót, felkutatjuk az ösz- .szes kiskocsmát. kerthelyiséget, maszek fagyist, kellemes kalandot, örök barátot, nagy szerelmet. Egy évig spóroltunk a nyaralásra, nem sajnáljuk a pénzt Nescaféra, Szukura. Most átmenetileg abbahagyjuk a diétát, úgyis dobozszámra szívjuk a Kentet. Hatékonyan akarunk élni, pénzünket is, érzelmeinket is jól akarjuk befektetni, egyszerre vágyunk hagymás rostélyosra, bronzbarna bőrreE könnyű flörtre. Rablógazdálkodunk. Hogy közben nem érezzük jól magunkat? A látnivaló túl sok, szinte megemészthetetlen, elraktározhatatlan, néhány nap után már az ebédhez sem ülünk le éhesen, a nagy érzelem (vagy amit annak hiszünk) később kis csalódásunk lesz. Túlságosan kinyitjuk magunkat erre a két hétre, mint a mesebeli kiskakas, tele akarjuk szívni magunkat, ám közben ... szezonvégi áron kínáljuk oda magunkat a nyárnak. Pénzünk elfogy, és érzelmi egyenlegünk is deficittel zárul. Aztán vonatunk, hajónk, gépünk megérkezik, döglesztő nagy élményeinket, nyárra tárt érzelmeinket, bronzbarna bőrünket hűti az itthoni levegő. Még szerencse, hogy nincs idő ezen töprengeni. Az utolsó percben érkezünk, másnap dolgozni kell. Néhány nap (hét, hónap) alatt elhalványul a nyaralás emléke, szépnek, öröknek hitt érzelmeink megkopnak. És eszünkbe sem jut, hogy kevesebb több lett volna. Hogy akkor töltődtünk volna fel igazán, ha hagytuk volna, hogy ránktaláljanak a kellemes percek. Mert ha szaladunk utánuk, kifulladunk. Nem programozhatunk bele tizennégy napba mindent. Inkább az év többi napját kellene megélnünk. Egy kézszorítást, egy dallamot, a reggeli kávét, a munkát, amitől elfáradunk, a hirtelen ránktörő záport, a kollégák tréfáját, a gyerekek lázát, a kedves bánatát. Ne intsük magunkat: Take it easy! Csigavér! Nem mondhatjuk, hogy élek majd, ha lesz egy üres órám, ha szabadságra megyek, ha nyugdíjas leszek. Az életet nem halogathatjuk. JAKAB KLÁRA
