Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
io^Iépüjság 1983. október 8. Hoszi Sziniti: Szikszai Károly illusztrációja Márkus Csaba: Vereség Olyan volt .minden, minit eev szentimentális színműben. A folyóparton szél nyargalászott, sápadt és zizegő levélcsomókat söpörve maga előtt a kihalt sétányon. Már az utolsó napsugár is kihunyt a fázósan borzolódó víztükrön, s valahonnan, a közeli házak egyikéből zongoraszó szűrődött ki a sivár délutánba. — Tehát nem... — Nem — mondta a lány a nők 'velük született fölényével, s esze ágában sem volt magyarázatot fűzni ahhoz, hogy miért „nem” a válasz, s miért nem „igen”. Lehet azért, mert fázott. Lehet azért, mert szép volt, és túl fiatal. A fiú hangja megremegett. Az imént még a lány Jcezét fogta, azt, amelyiket Bem zavart a válláról lelógó táskája. Végigmérte tetőtől talpig. Tekintete nem időzött sokat, sem röpködő- csapkodó haján, sem feszes bőrkabátján, sem farmerén. Szája megvonaglott, szemében felvillantak a tehetetlen düh első sárga szikrái. A küzdelmet azonban még nem adta fel. — Szóval nem... A lány úgy emelte rá a tekintetét, mintha a közeli Jegenye szólította volna meg. Aztán megrázta a fejét. Szemlátomást kezdett fogyni a türelme neki is. „Ö, milyen érthetetlenek, makacsok, kicsinyesek vagytok ti, férfiak!” — fakadt volna ki tíz-húsz év múlva. Most, táskájában az egyetemi jegyzetekkel, csak annyit mondott: — Ne marháskodj, Ati. Látod, a konyhában már ég a villany. Itthon van Anya. S nézi az órát, hol maradhattunk veled... Már lépett is volna tovább. Nyújtotta a kezét. De most a fiún volt a sor, hogy megmakacsolja magát. Lázas, kaszáló mozdulatokkal tépte ki nyakából azt a piros sálat, amit az imént a hídnál kapott a lánytól, s ledobta a sétány betonkockáira a falevelek, eldobott és széttaposott fagylaltospoharak és üres cigarettásdobozok közé ... — Akkor, akkor, ha te... Akkfcr nem szeretlek. S nemcsak most, soha többé nem foglak szeretni! Pedig csak arra kértelek, hogy gyere le velem a vízhez. Nehéz lett volna? Beleszakadtál volna? A szemrehányás keserű szavai elindultak, mint hógolyó a hegytetőről, hogy lavinává változzanak. A lány maga sem vette észre, hogy egyedül maradt a sétányon a földön heverő piros sál társaságában. A fiú már lent állt a folyó szélén. Kavicsokat keresett, s ha talált egy megfelelőt, elröpítette minél messzibbre a hullámokba. Ez nyilvánvaló vereség volt. A lány táskájába gyűrte a sálat, s megadóan indult el a folyó felé, mely már a havasok hideg leheletét hozta hullámaival a közeli hegyekből. Mit is tehetett mást. Megverni nem volt kedve a gyereket. Meg szerette is az unokaöccsét, aki most múlt csak hároméves. A nagy cég útitáska-eladási osztályának vezetője, akit a könnyebbség kedvéért nevezzünk egyszerűen N. úrnak, hivatali szobájában ült, és nyugodtan dolgozott. Váratlanul hívatta a cég elnöke. N. úr ügetve végigszaladt a hosszú folyosón, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt az elnöki dolgozószoba ajtaja előtt, tenyerével megtapogatta mértani pontosságú választékát a feje búbján, mélyet lélegzett, és tisztelettudóan bekopogott. — Tessék! — hallatszott az ajtó mögül, és N. úr a nagyfőnök színe elé lépett. — Hívására siettem megjelenni! — jelentette szabatosan és meghajolt. Az elnök figyelmesen ránézett, és így szólt: — Cégünk alapszabálya előírja, hogy pontosan harmincfokos szögben kell meghajolni, ön pedig csupán huszonhét fokos szögben hajolt meg. Kénytelen vagyok arra kérni, hogy menjen ki, és ismételje meg ezt a műveletet. N. úr úgy érezte, hogy a szíve valahová alázuhan, és szinte a sarkában ver. Szinte köd borult rá, amikor kiballagott a folyosóra, és újra belépett a dolgozószobába. — Most már jobb — bólintott az elnök. — Jelentse, mi a helyzet az osztályán. N. úr belefogott a jelentésébe. Az elnök egy ideig szótlanul hallgatta, azután hirtelen félbeszakította alárendeltjét: — ön az imént ezt mondta: „55 százalék”. Biztos ebben a számadatban? N. úr úgy érezte, hogy homlokát kiveri a verejték. — Azt hiszem... — ön ne higgyen semmit, önnek tudnia kell. Egy egész százalékkal tévedett. A helyes szám nem 55, hanem 54 százalék. — Bocsánatot kérek. — Nem bocsánatot kell kérni, hanem pontosan kell dolgozni. Három héttel ezelőtt a jelentésében szintén l—’ érlelte Tamás többször K is, maradjanak benn hivatal után, ő papírra L———1 veti mind a száznegyvenet. Az öreg kis kékfedelű könyvecskéjében kereken ennyi bejegyzés volt. „Megannyi történet!” — mondta. Próbát tett egyszer. Beszélni is akkor beszéltek utoljára. Kérte, mesélje az utolsót, a száznegyvenediket. — Óbor — mondta az öreg, s azzal becsukva noteszét, az asztalra dobta. Történeteinek kezdete egyébként valahogy ködbe vész. Meséinek indításában nem követett ugyanis semmiféle receptet. Hol a vasaktól váltott egy bizonyos Wágner néni házának bemutatására, hol egy éppen aktuális hivatali susmus kapcsán kezdett visszaereszkedni a múltba, hogy aztán lehorgonyozzon valahol, egy ismeretlen időben, mondjuk, egy Fót környéki csőszkunyhó udvarán... Most a kutatással kezdte, beszélt arról, homokos illetve agyagos talajban miként történik. Ismertette a gyűrűk leeresztésének lehetséges változatait, megemlítve közben a víz azon „konokul huncut szokását”, miszerint, „ha teheti, megszökik”. Ecsetelget- te a borosán ügyetlenkedő parasztok manővereit, amint egy éppen beszorult gyűrű kiszabadításán erőlködnek, s közben — éppen ezen utóbbi kapcsán — kiderült, hogy kutatási élményeit nem derék- aljnyi tapasztalatai mondatják, szavai fürge gyíkok, a tegnapból cikkannak elő, a tegnapi nap kövei elől. Veszprémi hegyoldal. Kedve idehozta sétálni ezúttal a fénybe, vasárnapon, borosgazdák pincéi elé, be-bekuk- kantani udvarokra, „hisz, sürgés a forgás”, szüretben a nép. tévedett, kéttized százalékkal. Azonkívül a legutóbbi negyedévben önnél növekedett a reprezentációs költségek összege. Miért? Ó, az elnök mindenkiről mindent tudott, becsapni lehetetlen volt. — Tudja, kérem — düny- nyögte N. úr —, én néha meghívom a nagybani megrendelőket valamelyik vendéglőbe. .. Akkor jobb lesz a hangulatuk, és mi könnyebben tudunk üzletet kötni velük. .. — Tudom — szakította félbe N. urat az elnök. — Arról van szó hogy a reprezentációs költségek növekedése nincs összhangban az értékesítés növekedésével. Érti már? — Igen — motyogott N. úr, és bűntudatosan lehorgasz- totta a fejét. — A következő jelentéséhez mellékeljen grafikont arról, hogy a reprezentációs költségek és az értékesítés dinamizmusa között összhang van. Elmehet. N. úr pontosan harminc fokos szögben meghajolt, és már az ajtó felé akart fordulAztán egy mondat. A beígért történet talán tetten ért kezdete. — Asztán ne igyák annyit, kend! — reccsent egyszer csak egy éles hang. Megkésett — kommentálta az öreg. — Itt a reggel startja, páros féldeci. — Hát maga mit nézdel ottan? — szólítottak meg aztán egyszer csak. — Keres valakit? — Egy kidőlt-bedőlt kerítés mögül jött a hang. A gazdája nagydarab, kötényes vénember volt. A pince lejáratánál állt, kifelé vizslatott. Tekintete a fejem búbján állapodott meg. Jobb kezével a pince oldalát támasztotta, göcsörtös, szeplős keze feje a tapasztott falba simult. Kötényét szél libben- tette, aztán nyakát nyújtva újra szólt. — Magának szólok? Keres valakit? — Erősítem magam — mondtam. — Nem keresek én senkit. Csak úgy nézgelő- döm! — srófoltam egyet a hangomon. — Senkit-e? — hangját erős csodálkozás színezte. — Senkit — mondom —, csak nézgelődöm! — De, hogy azért valami neki valót is hallassak, hozzátettem — szép erre a táj! — Mire is csudabogárságomat szemügyre venni megindult a kerítés felé. Nehézkes, imbolygó járással közelített, tenyerét a kötényébe dörgölte, előre- küldött egy adjonistent, majd a kerítésnek támaszkodva kiszólt. — Aztán tetszik-e? Mert ha jól látom, nem idevalósi! — Mondta is ezt az öreg, kérdezte is. — Szép, nagyon szép — futott aztán össze tekintetünk. — De mulatok is, tudni, amikor az elnök hirtelen megállította. — Igaz is, legyen szíves, tisztítsa ki a fülemet. — Ó, ezer örömmel! — Előre is hálás vagyok. Valamennyi kellék itt van ebben a kis dobozban. N. úr kezébe vette a kis kefét, az elnök azonban emlékeztette: — Ne felejtse el előbb levenni a védőburkolatot. N. úr kicsavart hat csavart, levette a műanyagból készült védőburkolatot, és óvatosan tisztogatni kezdte a mikrofonokat. — Nos, mi újság? — kérdezte az elnök. — Minden rendben? — Minden rendben — erősítette meg N. úr, s a vadonatúj számítógépre nézett. „Istenem — gondolta szomorúan —, ma egy robotot tettek meg elnöknek. Holnap pedig egy másik masina az én helyemet foglalja el...” N. úr felsóhajtott, és helyére rakta a burkolatot. Erre jobb volt nem is gondolni: A japán író művét németből fordította: GELLÉRT GYÖRGY ja, ezt a keserveskedést, föl- cicomázza magát előbb a táj is, aztán meg sóhajtozik... hát mire jó ez?! A dolgok végére előbb-utóbb úgyis pont kerül. Németh Pál : Óbor — Az úgy van — hagyott igazat, bár fölvonult szemöldöke kissé furálni látszott a hallottakat. — De ha már csak úgy mulat, beljebb is kerülhet — invitált aztán, s elindult a kapu felé. — Áhhh! Köszönöm... nem zavarkodom én! — tiltakoztam, pedig, hidd el, nem is tudom miért, de vártam, s jólesett a hívása. Izgalmas dolog belesni egy másik öreg életébe, figyelni a járását, a szavait, olyan ez, akárha egy kiégett házban téblábolna az ember, aminek már csak a padlása ép. — Ne szabódjék mán kend, ha híjják — kaptam aztán az újabb meghívást. — Van egy kis idei murcim, megkóstoljuk! — s azzal megnyílt a kapu. — Hát köszönöm! De nem vagyok én ám egy nagyivó! — ájtatoskodtam. — Adjon isten! — bújt akkor elő egy asszony a nyárikonyhából. Olyan jól megtermett, duplafenekű nőszeTandori Dezső könyvéről Feltételes megálló „Panteisztikus ima”, idézhető Tandori Dezső kedves és kedvelt mondása, amikor kezünkbe vesszük a legújabb könyvét, a „Feltételes megállót”. Igen. Feltételes megálló egy író életében egy könyv megjelenése, mert a megjelenés egy percnyi visszagondolást, várakozást, s egy korszak lezárását jelenti, de csak annyi időre, hogy újabb erőt gyűjtsön egy másik feltételes megállóra, újabb könyv erejéig. Tandori Dezső e gyűjteményes könyvében 6 év termésének összegzését mutatja be az olvasónak, a verset szerető embereknek. Mély gondolatvilágával, bölcs herakleitoszi elgondolásaival, sziporkázó logikai megoldásokkal örökíti meg a nagy és halhatatlan költőtársakat, akik „jelzéseket” küldtek a jövőnek, hogy tanúságtételt tegyenek múltunkról, akik gazdagították az emberiség kincsesládáját, magukkal, alkotásaikkal, és bizonyságot tettek az ,,akkori” jelenüknek, hogy „nem tűnnek el nyomtalanul”... Az ókor és az impresszionizmus közti kötőjelet meghosszabbítva és teremtve mítoszt ez időszaknak, Tandori Dezső elénk varázsolja Renoirt, Monet-t, de a szép szavú, és nagyon tehetséges Szép Ernőt is. A humanista valóság, a montázs, a madarak egyszerű arca, nem az egysíkú valótlanságban, hanem a józan realitás keretében kereshetők. Egyéni hang az övé, de szinte a jövő század konstruktív, és egyre közeledő valósága él verseiben. Kísért az örök axióma, a halál is, de nem a tragikuma, hanem emléke az „elmentnek” festődik elénk: Munkácsy vagy Benczúr-gyászlepelben. Ám Tandori úgy rendezi a dolgok folyását, hogy igazi memoárrá válik keze alatt a gyász, és emlékképpé ötvöződik a Szajna-part és Monet halála. A játékosság, a komolyság, az „örök gyerek” váltja egymást 6 év termésében, s oly biztosan kezelt sorok ezek, hogy Füst Milán, Kassák Lajos utódját látjuk Tandori Dezsőben. „Ez is ok, hogy új versszakot kezdjen az ember”. A mindig újat kereső, de a hagyományost nagyon tisztelő költő vessora ez, aki „felmérte a távolságot, és elindult az úton”, aki Kosztolányi örökségét európai örökségnek nevezi, aki tudja a jambikus lejtésű verssorok között, hogy az egyetemesség minden költészet alapja, s az alap is lehet egyetemes költészet. A madarak szeretete, az élet szeretete, az arcuk az őstermészet alapfeltétele, a szociábilitás az emberek közti élésüket igazolja, s a velük törődés a humanitás felé vezető lépcsőfok emelkedése. A verebek röppenése „Leonardo nagy kérdése”, a szeretet, az összetartozás feltérképezése. Tandori Dezső rajzai konstruktívak, elvontak, mélyek és őszinték, a „Fordító maszk”, a „Befejezés kifejezése”, a „Nyár iránya”, vagy a „Herakleitosz emlékoszlop”. . Tandori Dezső elhitette velünk, hogy a jövőnek igenis kell „jelzéseket” adni, a létezés egyszerű, de örök vallomását, a dalt, verset, írást, rajzot, az örök „kísérleteket”, amit bizonyosan egy nagy, de örök térképen egyszer majd kirajzolódva látunk. Ott, arrafelé! A „Feltételes megálló” Tandori Dezső eddig megjelent munkái között mindenképpen a leg-könyv, a legjobb és legizgalmasabb gyűjtemény. Ügy Veszi kézbe az olvasó, hogy hat évet lezáró vallomást olvas. Egyik legnagyobb költőnk, írónk könyvét a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. A védőborító a szerző munkája. JÁKÖ1 ATTILA mélyt képzelj, abból a negyven év előtti, jóvérű menyecskefajtából. Sok dolga lehetett, megtudtam, hét gyereket indított világgá. Most már csak az apusra vigyáz. Visszaüdvözöltem, s aztán az ő intelmei közben, hogy mit ne vigyünk ám túlzásba, levonultunk a pincébe. A belépőben fényt csinált az öreg, aztán előretért. — Jöjjék csak — biztatott —, nyekereg ez a grádics, de ha engem elbír, magát is. — Jobb kezével a boltozatba kapaszkodva lépegetett előttem. Koszos volt minden, és elhanyagolt. A nedves pince megborzongatott, de kedvvel követtem az öreget. Nyolc lépcsőfokot haladtunk lefelé a pisla fényben. Leérve aztán egy hordóra helyezte a lámpát, majd lopót kerített elő, s gyakorlott mozdulattal megszivattyúzta az egyik hordót. A poharak öblítése, ott álltak azok egy polcon, mit mondjak, gusztusom szegte. A két poharat ugyanis csak megspriccelte félig, s meglögybölte a bennükvalót, majd a földre löttyintette. Ez volt a sterilizálás. Mit is gondolhat magában ilyenkor egy világéletében városi me- lós, a hegyi gazda pincéjében? Savanyú ábrázatomat szerencsére nem láthatta, a csur- dítgatással foglalatoskodott. — Na, isten éltesse! — nyomott aztán kezembe egy poharat. — Isten éltesse! — viszonoztam. — ízlik-é? — tudakolta aztán. — Jó — mondtam. — Nem rossz! — Akkor húzza meg! Aki félig issza, félember! Átkerült aztán a csöppnyi pince túlsó felibe. — Van ám itt még egy kis óbor is — kopogtatta végig a hordókat. — Az asszony nem tud róla! De nem is kell neki! — Aztán egyszer csak megállt, s megfordult. — Osztón... hogy is híjják magát? — Bayer! — mondtam. — Aha! — mormogta, ki- ütögetve a keresett hordó dugóját. — Jól van — mondta. s azzal leeresztette a lopót. Ittunk még néhány pohárral abból is, aztán szíves marasztalása ellenére is búcsút vettem. Jó volt napvilágra lépni, nyomorult vaksi szemem könnyezve fogadta a fényt. S miközben a kapu felé irányultunk, az asz- szony is megjelent. Azt hiszem, meg lehetett elégedve Lajosával, hogy ilyen rövid pincézés után újra látja. — Hívja meg, Lajos, a vendég urat is, kész a pörkölt! — szólt utánunk a mama. Hát tudod, fejezte be a történetet az öreg, nem tudom, hány helyen áll még a világ, de hogy ezek a Lajosok fogyóban vannak, azt hiszem nem tévedek.--------kkor, e történet napA j án Apafi Tamás asztalán felejtődött a no- .. ■ tesz. Vissza már nem lett módja adni.
