Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
1983. október 8. KÉPÚJSÁG 7 Alkalmi brigád az éjszakában Az ifjúságvédelem fehér foltjai Miért maradtak el az őrjáratok? Dr. Balassa Mária, a fiatalkorúak ügyésze: — Köztudomású, hogy az utóbbi években jelentősen megnövekedett a gyermek- és ifjúkori bűnözés. Az ifjúságvédelmi megelőzési munkában megoldatlan a 14-18 év közötti korosztály veszélyez- tetettségi okainak társadalmi felderítése. Az értük érzendő felelősség sok-sok apró részre osztódik, melyből ők vajmi keveset éreznek magukon. Ugye, mindenki tudja, hogy tilos a 18 éven aluliaknak szeszes italt kiszolgálni. De nincs olyan ügyünk, amiben az ital valamiféleképpen ne lenne jelen. Ha legalább a szeszt fogyasztó diákokat — és itt az általános iskolásokat is értem — a szórakozóhelyekről idejében ki lehetne szűrni, akkor nagyot lépnénk előre a megelőzésben. JOOOOOOOOOC Éjszakai portyára alkalmilag összeállt brigádunk üli körbe a szekszárdi Kispipa étterem egyik hátsó asztalát. Bár Kiss Gábor rendőr főhadnagy, a szekszárdi Városi- járási rendőrkapitányság akciócsoportjának vezetője napi munkakapcsolatot tart a vele szemben ülő dr. Kisba- lázs Évával, a Szekszárdi városi Tanács V. B. igazgatási osztályának gyámügyi előadójával, ilyenformán portyára indulva csak először találkoztak. Sorainkat erősíti Dudás László, a BHG szekszárdi gyáregységének programozója, a városi Ifjú Gárda parancsnoka. Hónap vége van, így a Kispipa „látogatottságán” érződik, hogy a mai naptól nem várható fenenagy bevétel. Kevesen vannak, ennek ellenére a zenészek kedvvel játszanak. Nagyobb sorkatona- kompánia cseréli ki napi sereg-élményeit a megszámolni is sok Szalon sör fölött. Semmi kirívó dolog, így hát .megyünk tovább. 30000000000 Ha másoknak nem is, de a középiskolában tanuló vagy már dolgozó nyolc-tíz évvel ezelőtti ifjú gárdisták tudják, hogy mit jelent ez a szóösz- szetétel: ifjúságvédelmi őrjárat. Aki még nem tudná, annak mondom: az akkortájt kamaszodó szervezet munkakapcsolatot alakított ki a fegyveres testületekkel. — Gárdistáink együtt jár- őröztek a rendőrökkel — mondja a BHG tanácstermében Dudás László. — A vendéglátóhelyeken többször a rendőrség segítségével mi végeztük az igazoltatást, vagy segédkeztünk nekik. — A gárdisták jószerével egykorúnk voltak azokkal, akiktől az igazolványt kérték vagy előállították őket — vetem közbe. Dudás László nagyot fúj: — Valahol itt is volt a bukfenc! Néha jó ismerősöktől kérték el az igazolványt. Ebből még nem is lett volna baj. Ám akkor, amikor ivó, renitenskedő és agresszív kortársukkal hozta őket össze a szolgálat, akkor bizony lett találkozásuknak következménye. Ha középiskolás volt a gyerek, akkor értesítették az iskolát. Ez a későbbiekben hatással volt rá. — Csak ilyen következmény volt? — Sajnos nemcsak ilyen. Előfordult, hogy a szolgálatot teljesítő gárdistát megvárták. majd megverték az iga- zoltatottak. Többet megfélemlítettek. Ezért döntött úgy a nyolc évvel ezelőtti I. G.-pa- rancsnok, hogy szűnjön meg ez a szolgálatforma. Persze, kapcsolatunk nem szűnt meg a rendőrséggel. Más területen, például a közlekedésbiztonsági ellenőrzéseken segédkezünk vagy rendezvényeken biztosítjuk a helyszínt. — A megelőzésben vállalnának most valamilyen szerepet? — Igen, csak meg kellene találni azt a formát, amiben jog szerint és teljes értékűen mi is kivehetjük a részünket. Mint ahogy más társadalmi szervezetek is. Mert ez a munka nemcsak a rendőrség, a KISZ, a tanács vagy az Ifjú Gárda kötelessége. Egyetértünk. DOOOOOOOOOC 21 óra 50 perc. A Szász sörözőben, a bejárat melletti első bokszban tizenéves társaság tanyázik. Még az osztályismétlő diák is azonnal megoldja a feladatot. Az asztalon sorakozó korsók száma vagy kétszer elosztható a fiatalok létszámával. A Garay-táncos előtt egy szakállas fiatalember azonnal előreköszön a rendőr főhadnagynak. Az emeleten a diszkó-félhomályban több náthás hangfal dünnyögi az itt szórakozó tíz fiatalnak a Mán at Work együttes egyik sikerszámát. A tízből ketten a válltáskájuk után nyúlnak. Két régi ismerős. Az egyik lány személyi igazolványa rendben is van, a másiké Kiss Gábor rendőr főhadnagy zsebébe vándorol. Próbálunk beszélgetni. Alig sikerül. A szőke hajú, tizenhét éves lány csövezik. Életútja olyan, mint más intézeti társaié. Vajon hová vezet? — Ügy látom, mérges. — Van is miért — válaszol megközelíthetetlen mesterkélt hangon a lány. — összevesztem a fiúmmal, mérges vagyok. — Akaraterő. Mond önnek ez valamit? — Ami nincs bennem — így a válasz. — Nem is lehet megtalálni? — Nem. — Kereste már? — Nem, úgy sincs értelme... Ahogy lépked lefelé a lépcsőn, figyelmeztetőn kopognak divatszandáljának sarkai... 30000000000 Igazán hasznos lenne, ha mindenki azért abban az egyben egyetértene, hogy az ifjúságért érzett felelősségünk nem szelhető tortaszeletekre. Nemcsak a rendőrség és a tanács kapott — közelsem ajándékként — a társadalomtól egy-egy hatalmas szeletet... Valami ilyenfélét mondok a rendőrkapitánysági hivatali szobájában Kiss Gábornak, miután befejezte egy „bajba” keveredett fiatalkorú lány kihallgatását. — Nagyon sok a fiatal a szórakozóhelyeken — gyújt rá talán harminckilencedik cigarettájára a rendőrtiszt, aki vagy hét éve próbál helyes irányt adni a fiataloknak. — A felszolgálók nem kérdezik az életkorukat. Persze, ha akarnák is, akkor is bizonytalanná teszi őket a mai fiatalok testi fejlettsége... Ez egy halmozott társadalmi probléma. És nem is rendőri kérdés a fiatal korosztály nevelése, veszélyeztetettségi okaik felderítése. A társadalom ilyen gondját a rendőr- . ség sem átvállalni, sem megoldani nem tudja, és nem is ez ennek az intézménynek a feladata. — Volt haszna a régi őrjáratnak? — Amikor csináltuk, akkor volt. Én egyébként tagja va- gvok a járási Ifjú Gárdaparancsnokságnak, így a szervezet belső gondjait és bajait is ismerem. Nagy a cserélődés! Szinte félévenként váltják egymást a gyerekek. — Fehér folt az ifjúságvédelmi megelőzésben a 14—18 év közötti korosztály, ön szerint mi lehet a továbblépés lehetősége? — Csak egymásra épülő és egymást kiegészítő társadalmi összefogással lehet ezen a szomorú folyamaton jobbítani. 30000000000 22 óra 37 perc. A szekszárdi vasútállomáson minden rendben. A GeAmivel kezdődhet és amivel végződhet menc Szálló drink-bárja melletti bőrkanapén egy fiatal társaság pihen. Egy ifjú hölgy személyi adatai — igazolvány hiányában — az akciócsoport vezetőjének a jegyzetfüzetébe kerülnek. — Nem írom meg a nevét — mondom a tizenkilenc éves szekszárdi lánynak. — Hogy érzi most magát? — Átkozottul — mondja letörtem — Meghívtak egy születésnapra, és éppen, hogy öt perce érkeztünk ide. Tanultam ebből, az biztos. 30000000000 Dr. Farkas László, a szekszárdi Városi Tanács V. B. igazgatási osztályának vezetője: — Éppen ezért a 14—18 éves korosztály az, akikkel mi már csak akkor találkozunk, amikor vádat emeltek ellenük vagy pártfogót melléjük. A közeljövőben létrehozzuk a gyermek- és ifjúságvédő albizottságot. Ebben elsősorban hatóságok és a társadalmi szervek — Népfront, KISZ stb. — működnek majd együtt. Felderítést végeznek, és ellenőrzéseket is végrehajtanak. Szükség esetén jelzik is majd az iskoláknak, hogy hol találkoztak italozó diákjaikkal. Az igazsághoz hozzátartozik — és ezt dr. Balassa Máriától tudom —, hogy régebben hoztak egy olyan rendelkezést, miszerint a tanácsi bizottságok létszámát csökkenteni kell és egyes formálisan működő bizottságot meg kell szüntetni. Az országban jó néhány városban tévesen értelmezték ezt a rendelkezést... DOOOOOOOOOC 23 óra 42 perc. Kevesen járnak az utcákon. A Garay tér csendjét alig zavarja meg egy-egy autó. Egy fiatalember imbo- lyogva kél át a zebrán. Balra nézek. Szolgálatot teljesítő rendőrök árnyéka a falon. Szűcs László János A dombóvári téglagyár vezetőjével járjuk a hatalmas területet, kutatóúton vagyunk. Három kárét keresünk, mutatóba szeretné „elővezetni” ezt az embert kínzó munkaeszközt. Végigjárjuk a kemencék környékét, a szárítóplaccot, a vágányok mentét, a nyerstéglarakatot, oda is begázolunk, ahol ócskavasak vannak, s kutatjuk k va- gonrakók körzetét — nincsen káré. Hiányzik: a káré, a tégla, s végül az ember El is űzték a gyárból ezt a szerszámot. Hiába járjuk a gyárudvart, nem találunk kárét. Pedig három még van. Aztán az egyik munkás mondja, hogy a művezető kiadta a szállító- eszközöket három munkásnak, akik családi házat építenek. — Elvittük a gyárból a kárét, gép dolgozik az ember helyett — mondja a gyárvezető. Megnézzük a gépet. Akkora targonca ez, mint egy nagyobb fogorvosi szék. Lábai erős gumikerekek, és karmai fondorlatos módon összeszerkesztett csípőszerkezetűók. Különben négy villa is előre mutat a géptől, ezt dugják a rakat alá. Aztán azok a furcsa szorító-csípőpofák összeszorítják a téglát a villák között és emelik a rakatot, kétszázötven kisméretű téglát egyszerre és viszik a kemencébe. Vagy ki a kemencéből. Tehát nem kell az embernek káréra rakni a nyerstéglát, a forró komencében nem kell izmot sorvasztó munkát sem végezni. A gép dolgozik helyette. A géphez természetesen átalakították a kemencét. Nagy ajtókat kellett vágni, azokat a lyukakat, amelyeken a téglásember a káréval ki- és bebújt mind befalazták, s maradt ez a nagy vasajtó, amelyen még autó is beférne — ha bírná a hetven fok meleget... Most meg a villástargonca másodpercek alatt bepördül, máris jön vissza. így megy ez naponta ki tudja hányszor, ötvenezer téglát hordanak ki és be ... Az emberhiány, leginkább azonban az emberkímélés gondolata vezette a vállalatot a korszerűsítéshez, amely már olyan hírű, hogy az ország más tájairól is idejönnek tapasztalatcserére, mert párszázezer forintért el lehet végezni a kemenceátalakítást ... A gép azonban drága. De az ember még drágább! S el is jutottunk az emberi tényezőkhöz. Kevés a téglagyárban az ember. Hetven főnek kellene munkálkodnia, hogy a gépi kapacitást teljes egészében kihasználhassák, ötvenen vannak. Ráczék — hárman a családból — a tíz éve megszűnt hármas számú „gyárból” naponta idejárnak dolgozni. Venturini János családja is itt koptatta le élete nagy részét. Itt van II- lésék nagy családjának hét tagja: kemencében, gépen, placcon, ringen. A munkások kevesen vannak. Pedig a fizetés nem rossz. Az ellátás jó, a kollektíva is kitűnő ... Ebbe a gyárba tömörültek azoknak a régi tégláscsaládoknak az utódai, akik a másik két gyárban dolgoztak- laktak. Még mindig vannak, akik az egyes számú „gyárból” — most a Zöldért raktára — járnak ide dolgozni. Itt a munkakörülmények nem olyan rosszak, de nem tollat fosztanak, amint az egyik asszony a lerakók közül mondta. Naponta ötvenezer téglát — nyerset — lerakni a csillékről négy asszonynak, nem könnyű feladat. Hiába kötnek csuklójukra szorítót... Az emberhiány tehát megfogható, érzékelhető. Mégis, mi a titka annak, hogy ez a gyár „hozza” a tervet. — A munkások lelkiismerete — mondja Váczi István gyárvezető. — Csak? — Nem. A pénz is ... Amikor szombati vagy hétvégi műszakot tartunk, bejönnek az emberek. Ugyebár ezért plusz pénz jár a teljesítményen felül... Ezt a munkát meg kell fizetni. Bejönnek szombaton reggel fél hatra, ötre, mikor hogyan állapodnak meg, s aztán hajrá délig. Hát így tudunk tízmillió téglát gyártani, ha hússzal többen lennénk, akár egymillióval is növelhetnénk a termelést. Kerek számokban beszélek, minek mondjak százhetvenezret, vagy százhúszat, mert a mi műhelyünk fölött az ég a tető. Persze, nem kell a „tetőt” szidni, hiszen az ember, a dombóvári téglás tud az időjárás ellen is védekezni. Akkor kezdték tavasszal a nyersgyártást, amikor már nem jött olyan fagy, hogy szátmálassza a vályogot. Szerencséjük volt? Inkább az a sok-sok éves tapasztalat, amely a téglások inában ösz- szegyűlve jelzi — reumatikus, isiás, vagy mit tudom én milyen „alapon” —, hogy mikor kell a nyerset gyártani. És azt is, hogy meddig. Amikor az első fagy megcsípi a nyerstéglát, leállítják a prést, a szárítóból a kazlakba hordják a nyerstéglát. Egy nyár megeszi a kisvasúti sínt, a talpfát, elnyüvődik a mozdony, cserére szorul tucatnyi henger, fogaskerék, vágóautomata, a kemencét is javítani illik, s akkor még jön a terepen a rendezés: el- hordani az év közben halomba rakott, összerogyott vályogsorokat, a fedőcserepeket sorjába rakni, hogyha majd szükség lesz rá, azonnal kézbe vehessék... No, de vissza még az emberekhez... A kemencéhez... Mondtuk már, hogy a gép kíméli az embert. Mondjuk még azt is, hogy erejét, életét hosszabbítja meg. De valamiként eltűntek az öreg téglások a ringből, a kemencékből. Fiatal, harminc év körüli emberek egy gatyára vetkőzve rakják olyan stószokba a vályogot, hogy egy markolással fölvehesse és bevihesse a gép a nagy ajtón — tehát már könnyű a munka. Csillével odatolatnak, és egymás után rakják a jobb szélső, a bal szélső rakatokat, majd a középső kettőt. így a négy alkot egy sort. De ezeket a rakatokat embereknek kell összeállítani. Hát ez még nehezebb munka mint amikor a kemencében rakták, de köny- nyebb annyival, hogy nincs hetven fokos hőmérséklet. Megálltam az egyik brigád közelében. Cigarettáztak. Ültek a sínen, a téglákon. Fáradtak voltak. Az árnyékban mér 34 Celsius-fok — Gu- narasban mértük, amint a téglagyárhoz igyekeztünk — itt is többnek érződik, ötvenezernél több téglát rak össze a négyes brigád. Azaz többet, mert úgy kérték a munka- beosztást, hogy hét közben készülhessenek a hét végére, tehát a kemencénél csak a ringen legyen egy ember, meg a targoncás. A fészer alatt összerakják a szombati .meg a vasárnapi porciót, öt- ven-ötvenezer nyerstéglát. így van szabad hétvége annak, aki nem akar beugrani például a nyersgyártó brigádba pénzt keresni. A folyamatos kemenceüzem pedig nép- gazdasági érdek. Érdek az is, hogy az építeni vágyókat kielégítsék téglával. Az emberek „sorban állnak”. Augusztus 20-a után jártam a gyárban. Tizenöt napot kell várni — minimum — annak, aki kisméretű téglához akar jutni. Tizenöt nap a jobbik eset. Mert előfordul, hogy valahova sürgős szállítmányt kell indítani — ilyen telefon, olyan telefon —, s akkor csúsztatják a TÜZÉP-nél sorban állókat. A téglahiány pedig vitákat eredményez. Szidalmak özöne zúdul értetlen emberektől a derék téglásokra, akik persze szóra sem'érdemesítik az ilyen kifakadásokat. A gyárvezető végtelen nyugalma is felbomlik nem egy alkalommal, s még azt sem mondhatja a Tisztelt Vevőnek, hogy „uram jöjjön, álljon be két-három műszakra, segítsen téglát gyártani.” Apropó?! S tényleg nem lehetne „kivételezni” annak, aki családjával elmenne néhány nap termelőmunkára a téglagyárba? Igaz, volt hasonlóra már példa, de akkor a „munkások” egyenruhában voltak a téglagyárban, a dombóváriban is, meg másutt is. Szóval hiányzik a dombóvári téglagyárból: káré, tégla és végül ember. Ez a gyár a város iparnegyedének közepén „hozott anyagból” él. Ügy tudják a dombóváriak, hogy az ezredfordulóig életben tartják a város egyetlen téglagyárát. A városét, mert legközelebb Sásdon, Alsómocsoládon és Kaposmérőn van téglagyár, ötven kilométeres körzetben. Hányán, mennyi lakást akarnak még az ezredfordulóig építeni? PALKOVÁCS JENŐ
