Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-29 / 256. szám

( TOLN»\ 10 "mÉPÜJSÁG 1983. október 29. o m Jordán Popov: Mellszobor Az ötszáznyolcas számú szobában leendő tudomá­nyos munkatársak verseng­tek. Az egyetlen betölthető helyért hatan küzdöttek. Matraskov professzor párt­fogolja már az első percben elkezdett írni, mindössze kétszer állt meg, de akkor is csak papírt kért, és amikor kifogyott a kék tollbetétje, pirossal folytatta. Szirenarov docens pártfo­golja, egy hatalmas terme­tű, pörsenéses arcú fiatal­ember, miután másfél órán keresztül összpontosított, te­leírt egy oldalt, és mély gondolatokba merült. Njagolová tudományos fő­munkatárs pártfogolja, egy sápadt arcú lány, elszívott néhány cigarettát, apró, ha­tározatlan betűkkel telerótt néhány lapot, és többször ki­ment a toalettre. Kartagenszki akadémikus pártfogolja, egy fiatal, dun- di hölgy, aki úgy ki volt festve, mintha a tévében sze­repelne, szüntelenül táskájá­ban kotorászott és furcsa alakú, ködös rendeltetésű kis tárgyakat húzkodott elő. Krosanov professzor párt­fogolja, egy alacsony, zö­mök fiatalember, kinek öltö­nyén még látszottak a kréta­nyomok, szüntelenül fészke- lődött, és guaestorának dor­gáló tekintete ellenére ujjai­val dobolászott. A hatodik jelölt teljesen ismeretlen volt, és élénk kommentárok kereszttűzébe került. Először is, mindenki kizárta annak lehetőségét, hogy nem akárki pártfogolt- ja, hiszen a versenyvizsgá­kon évek hosszú sora óta csak protekciósok jelennek meg. Másodszor, azt is elve­tették, hogy a kérdéses guaestor nem egy, hanem két jelöltet támogat. Maradt a harmadik lehetőség: a ha­todik pályázó különleges ajánlóval rendelkezik. Na, de ki pártfogolja? Ezen töprengett a vizs­gáztató bizottság, miközben a dolgozatok bírálatához fo­gott. A pályaművek, általá­ban véve igen közepesek, mondhatni sablonosak vol­tak. Csak a titokzatos párt­fogolt munkája tűnt ki. Min­den tekintetben pontos volt, stílusa tudományos, érvelése megalapozott. — Tudtam én, hogy kivé­teles ember! — sóhajtott fel a bizottság elnöke, és gú­nyosan fölnevetett. — Csak az utca embere tud dolgoza­tában megfontolt tudósként viselkedni, és képes arra, hogy ne említse az intézet igazgatójának, helyettesei­nek és a bizottság tagjainak nevét. — Ecce homo! — mondta az ablak előtt állva Sterev, a bizottság egyik tagja. — Lent ül a kertben és vár. Olyan mint egy mellszobor. — Az ismeretlen pártfo­golt mellszobra — tört elő a kacagás a bizottság elnöké­ből, aki annyira nevetett sa­ját tréfáján, hogy a végén sírva fakadt. A kiválasztottat a többi öt között kellett keresni. (Forditotta: ADAMECZ KÁLMÁN) Áramszünet Anna-versek grúzul Árkot ástak valahol a kö­zelben, s a kotró elvágott egy vezetéket. Onnan tudtuk meg, mert leállt a mosógép. Nézem az automatát — rendben. Kicsavarom a du- gós biztosítékokat, semmi bajuk. Akkor jutott eszem­be az árok, mert kis ha­zánkban ritkán fordul elő, hogy ha valahol árkot ásnak, el ne vágjanak valamit. Ügy is van. — Tudunk róla, — mondja az áramszolgáltató vállalat a telefonba. Elindul­tunk megjavítani. Alkonyodik. Egy ilyen ja­vítás nem egy-'két óra. Elő kell vermi a lámpát. Szép barna porcelán lámpa, vala­mikor a mennyezeten függőt és. súlyzó ellenében lehetett lehúzni, ha megakartuk gyúj­tani. Télen korán sötétedett, mire a tyúkok elültek, mi is előkerültünk a szánkózásból, csavargásból s leültünk a tűzhely elé, hogy megmele­gedjünk. A tűz pattogott, fé­nye kivilágított a két lyukon, ami olyan volt, mint két vil­logó szem. (Orra is volt a tűzhely ajtajának: a nagy fe­hér zománcos gombja, ami­vel kinyitottuk.) Nagyapám az asztalnál ült, előtte fél üveg kadarka, nagyanyám a fásládán bóbiskolt, s időn­ként fölneszeit, hogy tegyen a tűzre. — Hát a Toldit tudjátok-e, suhancok? Megmelegedtünk már, s lángot leső szemünk körül ott felhőzött az álom, ami­kor elkezdte mondani nagy­apám: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Messziről lobogva tenger pusztasá­gon...” S lobogott valóban. Ott táncoltak a fénykarikák a padlón és a meszelt fage­rendás mennyezeten. Nagy­apám végig tudta a Toldit. A nagyszalontai iskolában, haj­dan ahova járt, csak az el­ső éneket kellett kívülről megtanulni, de ő annyiszor elolvasta, hogy megtanulta végig és mondta nekünk es­ténként. Így ismertem meg Arany János balladáit is, lámpagyújtás előtt. Máig fü­lembe cseng a „hűs cseppet, hű csehem” meg a „Kont, a kemény vitéz.” Leveszem hát a lámpát a szekrény tetejéről, a múltkor sikerült ötös belet szereznem bele, petróleum is van itthon, motormosáshoz. Meggyúj­tom a kis lángot, lehúzom, óvatosan ráteszem az üveget, s valami régen, nagyon ré­gen látott meleg fény önti el a szobát. — Büdös — mondja kis­fiam és duzzogva kotorászik a játékai között. Tudom, hogy a Petrocelldre gondol, amit ma nem tud megnézni, ezért röpködnek a várvédő katonák a padlón szanaszét, akik voltaképpen semmiről sem tehetnek. Feleségem a mosógép miatt zsörtölődik, ott a sok ruha a vízben, s mégjobban beléjük ázik a pi­szok. — Hej — te cseh vitéz, te cseh vitéz, aki Toldi vasmar­kába adtad a kezed! Hova tűntél az időben? »** Falura mentünk a múlt­kor, feleségem szüleihez, mint a kirándulók. Két nap­ja állt el az eső, s a Tisza- ártéri öntéstalaj minden lé­pésnél leszedte gyermekeim lábáról a divatos félcipőt s a fűzött sarut. Gumicsizma kell ilyenkor ide, de ki tart .ma már városi lakásban gu­micsizmát? Legfeljebb a horgászok. Az öregek nem voltak otthon, elmentek va­lamelyik asszonylányukhoz Szőlősre, Szalókra, ki tudja. Fáradtak voltunk az uta­zástól és a korán keléstől. Hol lehet a kulcs? Valamikor itt nem zárták kulcsra az ajtót akkor sem, ha hosszabb idő­re mentek. Bözsi néni nézett át napjában többször is a szomszédból, krumplit fő­zött a malacnak, répalevelet vágott a kacsának, s ha vég­zett, behajtotta a pitvarajtót. Bözsi néni már nem lakik a faluban, felment a fiához Pestre, s most valahol a lágymányosi lakóteilepen ül egy hatodik emeleti erké­lyen, s a kacsákra gondol, amit az öreg kotló költött ki a kiskonyhában, s mire ki­tavaszodott, úgy gurultak az árokpart füvén, mint meg­annyi sárga pihés kis gö­röngy. De hol lehet a kulcs? Mert el nem vitték, az biztos. Fel­tapogatunk a gerendára, nincs. A góré ajtaja nyitva, s belül van egy nagy szeg. Azon sincs. Végül apósom rég használt gulyás tarisz­nyájában leljük meg a ten­geri daráló felett. — Akkor hát, mintha itthon lennénk — mondja a feleségem. — Apríts fát, gyűjtést is csi­nálj. én meg valami újsá­got keresek. — Olvasni akarunk? — kérdi a kisfiam. — Nem, begyújtani. *** A paradicsomot már elpa- lántálták, s a tormának ak­kora levele van, mint két tenyér. A sárgarépának, pet­rezselyemnek még cérnavé­kony a gyökere, tehát sza­lonnát sütünk és zöldhagy­mát eszünk hozzá. A tűz ro­pog, száraz fát, száraz akác­fát tettünk rá, s fiam míg majszolja a szaloninás kenye­ret, csöndesen megjegyzi: — Anyu, de jó hogy paraszt voltál valamikor. Most mi­hez kezdenénk ebben a ház­ban? Pedig már ez a ház sem a régi. A kemencét lebontot­ták. palára cserélték a régi nádtetőt s az istálló is üres. Piros, a hajdanvolt kezes te­hén jászla előtt most régi szerszámok rozsdásodnak s egy lóhoz való ekekapa. A faluban korszerű tejkombi­nát van, gumitömlőkön megy a fejőgéptől a téj, s fölül a mestergerenda alatt karvas­tag üvegcsőben bugyburog tovább. Gyerekeim ámulva nézik. — Így készül a tej? — Készült — gondolom én, mert még emlékszem Piros­ra, „akire” Itt egyetlen tehén sem hasonlít. Egyformán szomorúak — majdnem azt írtam szótlanok. Fülükben műanyag lap libeg s rajta számok. — Evőgépek — mondja a kisfiam — és közben adják a tejet. *** Kiscsirkék kelnek a tojás­ból. Mozog, billeg a szalmán a tojás, majd egy belülről jö­vő csőrütéstől hálósam meg­repedezik. Állunk a szüle­tés' nagy misztériuma előtt, s nincs egy szavunk sem. Most már egy másik is mo­zog, fiam szájára teszi uj­ját, s leguggol a meleg ko­sár fölé. Valahol lökhajtásos repü­lőgépek zúgnak, atomreaktor épül, olaj buzog a tengerek­ben, itt most a harmadik to­jás is megreped, s billeg, mozog a negyedik is. A lege­lőször kikelt kis nedves pe- helygübamc sután mozgatja szárnyait. — Repülni akar, látod? Pedig még meg se száradt. • ** Végre megjön az áram. Felbúg a bekapcsolva ha­gyott mosógép, s a tévé el­kezd hunyorogni. A Petro- cellinek már vége, ma sem tudtak meg: felépül-e a há­zuk a sivatagban, vagy a la­kókocsiban élnek még min­dig. ELfújom a lámpát és mintha a múltat fújnám el vele. Valami fontosat, ami többé má,r nem jön vissza. Vagy csak egy kormos kis láng volt? Ni, hogy befeke­títette a lámpaüveget. Talán a petró nem olyan már, mint valaha volt. — Vagy mi hagytuk túl magasra lobogni? MESTER ATTILA Juhász Gyula Anna-verseit európai szem számára szokat­lan. hurkolt-fonalas írással közölte a legnagyobb grúz irodalmi folyóirat, a har­minckétezer példányban meg­jelenő Mnatobi 1983. júliusi száma. A költemények for­dítója, Mamana Szaladze most szemben ül velem. Mint iro­dalmunk külföldi tolmácso- lójához illik, magyarul be­szélgetünk. — 1968-ban kezdtem el magyarul tanulni a Grúz SZSZK fővárosában, Tbiliszi­ben. Tanárnőm egy magyar asszony, Békési Ilona volt, aki Grúziába ment férjhez. 1972 óta az idegen nyelvek főiskolájának magyar tanára vagyok. Hat-hét fős csoport­jaim vannak, ezek a diákok öt féléven át ismerkednek óráimon a magyar nyelvvel és irodalommal. — Hogyan lett műfordító? — Négy évvel ezelőtt kezd­tem, de elég különös módon: grúzról fordítottam .magyar­ra. Ilymódon korábban csu­pán Istvánovits Márton ké­szített néhány fordítást. Nyersfordítást csináltam, de olyan jól sikerült — mond­ták —, hogy műfordításnak is bevált. Ettől kedvet kap­tam, és. több novellát ma­gyarra fordítottam. Tiniko címmel 1980-ban grúz prózai antológia jelent meg Ma­gyarországon, ezt én állítot­tam össze, s hat fordításom tam Örkény István Tóték, Sza­bó Magda Az a szép fényes nap, Szakonyi Károly Adáshi- ba és Maróti Lajos Pályamó­A grúz műfordító Manana Szaladze dosítás c. drámáját. Ezeket a darabokat sikerrel mutatta be Tbilisziben a Rusztavell Drá­mai Színház. Aztán a próza következett. Elkészültem A Pál utcai fiúk és Déry Ti­bor Kedves bóperének grúzra fordításával. Mind a kettő jövőre jelenik meg. — A költészetből miért ép­pen Juhász Gyulára esett a választása? — A költő születésének centenáriumán a Nagyvilág közölte a Milyen volt... című vers több nyelvre lefordított változatát. Grúz műfordítást nem láttam köztük, hamar megcsináltam tehát. Ez a halk szavú, elégikus, szomor­kás és tiszta líra közel áll a mi szerelmi költészetünkhöz. JUHANI NAGY JÁNOS SZOKOLAY ZOLTÁN: Nahát Vasárnap volt-e aznap, nem tudom. Az agytik vers, talán a legszelídebb elindult reggel (láttátok, irigyek!) s pucéran sétált át a városon. A járdán még az éji zápor fénylett és túl a táskult vakoltaitokon krákogva ébredt minden hatalom, mert lusták voltak akikor még a tények. Mondhatnék többet most, vagy épp csak ennyit, hisz szavaink már régen nem azt jelentik, amit szerettünk volna mondani. A szóban forgó (tán vasárnapi) szemérmetlen kis vers a nyárra gondolt s így tüntetett. Kabátod jól begombold! Az ablak mögött ...Egyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Va­lahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehe­tően bicegett is, de hát iste­nem: tanárnő volt, nem ba­lerina Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé vál­ni a járás. Jött egy kopásos reuma is. Néhányszor elbu­kott az utcán, kéz- és lábtö­rések. Az utolsó olyan sú­lyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön föl, és többé nem teszi kockára a testi ép­ségét. nem mozdul ki a la­kásból. Majd a lányai szé­pen hazahordanak neki min­dent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik ikszhez, mint a hetedikhez. Erre mondta, hogy vég­képp leesett a lábáról, pe­dig odabent még kifogástala­nul közlekedett. De hát: oda­bent! Börtön az a magafaj­tának, aki világ életében szenvedélyesen járja — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Ma­gasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kaptatónak! Sok­szor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása nem lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átlátott más házak „fe­je fölött”! Az ablakon túl csalogatóan, hívogatóan ka­cérkodott vele napról-napra a sétáin sokszor felkeresett vi­dék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy le­gyen már egyszer tisztessé­ges tél! Na, ebben az eszten­dőben volt egy alapos. Le­galább annyit: odahúzta szé­két az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést. És egyszer megmozdult benne egy vágy, egy egé­szen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűz hóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablak­nál, sóvárogva nézte a házte­tők fölött nem is oly mesz- sziről idelátszó hegyoldalit, rajta az érintetlen hótakarót, és csodálkozva tapasztalta, hogy amolyan egészen fiata­losan sajog a szíve, mint öt—hat évtizeddel ezelőtt — akkor egészen más természe­tű dolgok miatt. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most télidőben alig járt arra, az idős asz- szonyt napokig csalogatta frissességével, makulátlansá­gával. Mint ebben a korban az már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem aludott, s ilyenkor is ez a csodás szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő töb­bé nem léphet rosszul enge­delmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érde­kes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Az­után azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vá­gyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igaz örömét leli a havas tájék nézegeté­sében. Az egyik pillanatban pedig... — megindult. Nem, nem fizikailag. De majdnem. Olyan érzés kerekedett fe­lül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakból, hanem a közbülső forgalmas városrészt ki­hagyva, annak a mellékút­•nak a sarkánál találta- ma­gát, amelyik meredeken fölfelé vezetett, az ablakból látszó gerincre. Es ő meg­indult ezen az úton. Érzéki csalódás? A külö­nösen intenzív képzelet fur­csa játéka? Ki tudja? Hi­szen még a mozgás gyönyö­rét, az éles levegő metsző karmolását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalis­ta aprólékosságában vonul el mellette az olyan sokszor bejárt, szemével számtalan­szor felivott, idegsejtjeiben minden ízével elraktározó- dott táj. A görcsös, repkény- nyel befutott akácfa után persze az a kis köves szaka­dék jött, azután szánalmas- pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartó­oszlophoz erősített sürgöny- pózna, majd kis présház, na és igen: itt kezdődött a sző- ilőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a kü­lönösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembetalálta magát a sa­ját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a te­hetetlen öregasszonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, közna­pi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóban. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett út­ra, és jólesőn látta, hogy amerre jött, valóban ott sor­jázik lábainak mély lenyo­mata. Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fá­radhatatlanul újra sétálni indult. És ismét. Es megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk lévő világ is. Hogy amihez egész éle­tünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az adabent újra megformálódott —, hogy velünk maradjon, mel­lénk álljon, ha már a kinti ösvények, fák, bokrok, sür­gönypóznák elhagynak ben­nünket. Aznap éjjel a tanárnő (sé­táitól felfrissülve?!) pom­pásan aludt, de mielőtt el­nyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, újzöld, fényeivel, illataival egész lényét bizsergető ha­tárban 1 BALLÁ LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents