Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-29 / 256. szám

1983. október 29.

NÉPÚJSÁG 7

»

Homlokunkon a c betű...

Ismerőseim éppúgy, mint a témában megkeresett idegenek le akartak beszélni az újságcikkről. (Végül névvel nyilatkozni csak a megyei tanács illetékese volt hajlandó.) Ez igen meglepő, mert rendszerint fordítva szokott lenni olyan esetekben, ha az újságíró kényes témát szeretne felderíteni.

Dehát mi van abban kényes, ha ma Magyarországon, Tolna megyében, cigány értelmiségiekről szeretne az ember írni?

Boszorkányok pedig nincsenek — mondta volt állítólag Könyves Kálmán királyunk, róluk tehát szó ne tétessék ... Cigány értelmiségiek sincsenek, vagy legalábbis arányuk nem számottevő, mondta valaki az anyagfelvétel során. Hogy vannak, azt a tények bizonyítják, de hogy róluk szó se essék, ezt ők maguk kérték.

Idézetek az Űj magyar lexikonból, rövidítve és némiképp szabadon. A cigány Észak-Indiában kialakult és hosszú időn át ott élt nép, amely az V. és X. század között kivándorolt Indiából és szétszóródott Ázsia és Európa országaiban. Közép-Euró- pában tömegesen az ötödik század elején jelentek meg. Az egyes országokban különbözőképpen nevezik őket, ők magúkat „rom”-nak, vagy az ugyancsak embert jelentő nyugat-indiai eredetű „dóm” szóval jelölik. A cigányok megtartották régi közösségi szervezetüket, sokszor ősi elemeket megőrző hagyományaikat, részben közös nyelvüket is, bár környezetük kultúrájából is sokat átvettek. Különböző foglalkozásokat űznek, főleg olyanokat, amelyek vándorlással járnak, sokukat,az évszázadok folyamán sem sikerült letelepíteni.

Számtalan erőszakos intézkedést foganatosítottak ellenük, kitiltották őket városokból, országokból. A leg- . kegyetlenebb volt a hitleri Németország intézkedése, amely szerint, mint „alsóbbrendű fajhoz” tartozókat Németországból és a megszállt területekről koncentrációs táborokba hurcolták és tízezrével kiirtották őket. A társadalmi kiközösítés évszázadai hozzájárultak ahhoz, hogy megőrizték régi hagyományaikat, de akadálya volt a beilleszkedésüknek. A fel- szabadulás előtt Magyarországon is megvetették és megalázó helyzetben tartott- ták a cigányokat, a szocialista társadalmi rend lehetővé teszi, hogy a társadalom egyenjogú tagjaivá váljanak. A Szovjetunióban nemcsak a mezőgazdasági üzemekben dolgoznak, hanem több orvos, pedagógus és művész került ki közülük. Moszkvában színházuk van.

Szó szerint a lexikon címszavának utolsó mondata: „Csak a népi hatalom segítségével indulhatott meg a cigányok letelepedése, a termelőmunkába való bekapcsolódása. kulturális fejlődése, amelynek során nemcsak a régi életformához való ragaszkodásukat kell legyőzni, de a társadalomban velük szemben még élő káros előítéleteket is.”

Induljunk el a „kályhától”. A megyei tanács illetékese hallomásból tud néhány cigány értelmiségiről. Sorolja a neveket és a munkahelyet.

— Ügy tudom van köztük orvos és agrármérnök is.

Megígéri, hogy utánanéz, de többet nem hív vissza... Lehet, hogy elköltöztek a megyéből, lehet, hogy nem tudnak róluk, vagy az „illetékes ágazat” szerint is jobb erről nem beszélni. Középvezetők, érettségizett munkások, hivatalnokok már többen vannak. Habár a népfront felmérése, és az iskolák tapasztalatai is azt bizonyítják. hogy középiskolába, szakmunkásképzőbe sokan bekerülnek, aztán „lemorzsolódnak”. Hiába a határozatok, a megkülönböztetett figyelem, a középiskola nem kötelező, onnan könnyen „el lehet tűnni”.

A megyei tanács illetékese töpreng, talán jobb lenne ha nyilvántartást vezetnének róluk? Természetesen azért, hogy „ne tűnjenek el”, hogy segíteni lehessen rajtuk, ha kell.

„Beírtak mindenféle

könyvbe, minden módon számon tartanak” — ugrik be a verssor. Kinek lenne

jó, ha különlistát vezetnének róluk?

*

Van egy név, egy munkahely. Telefonálok, hogy miről is lenne szó. A vonal végén hosszú csend, majd azt mondja a tervezett riportalany főnöke, hogy nem kellene erről a témáról írni. Nem mindegy, hogy valaki cigány vagy nem cigány? Ha megbecsülik, az ő érdeme, saját munkájával vívta ki az elismerést, nem azzal, hogy cigány.

— Egyéni szempontból természetesen mindegy, de éppen arról szeretnék írni, hogy milyen nehézségek árán jutott el a diplomáig, és addig a társadalmi megbecsülésig, amire most éppen ön hivatkozik.

— Csak ártana neki, biztosan tudja, hogy vannak még előítéletek.

— Kiben?

— Másokban, az emberekben, a közvéleményben. Értse meg. nekem nincsenek előítéleteim, de szerintem ez nem nyilvánosság elé való téma. Mindenkinek a magánügye, hogy honnan származik, csak az számít, hogy ma hol tart, hogyan dolgozik, miként él. Dolgozónk éppen olyan ember, mint a többi.

— Értem én, de ha vannak még előítéletek, akkor beszélni is kell róla, és főleg velük. A cigányság helyzete nem magánügy, hanem társadalmi kérdés, amit megoldani nélkülük nem lehet, és éppen ebben látom a cigány származású értelmiség szerepét, jelentőségét.

— Rendben van, próbálja meg.

Megpróbálom, de letagadják, pedig ekkor már óvatos vagyok és nem beszélek arról, hogy ki vagyok és miért is keresem. Végül összeakadunk. Két emberi hang az elektromosság hullámain. Rövid vagyok és igyekszem meggyőző lenni. A válasz váratlan és megdöbbentő.

— Ogy tudom, nálunk az Alkotmány tiltja a faji megkülönböztetést. — Kattan a telefon. — De különben sem tudnék mit mondani...

Keressünk közvetítőket. Régi munkakapcsolat fűz egy közéleti emberhez, akit

megkérek, keressen nekem riportalanyt. Lebeszél, ' de keres, sőt, talál is. Az egyik nem akar nyilatkozni, mert házastársa „magyar”, minek tudja meg a fél világ és az egész rokonság, hogy ő nem az. Akik tudják, nem beszélnek róla. bezzeg a házasságkötés előtt nem tettek hangfogót. Minek felkavarni a múlta? örül, hogy túl van rajta. Neki talán igaza is van, hiszen ismerve az életét, ő aztán igazán halmozottan hátrányos helyzetű volt. Lehet, hogy most is az?

A közéleti ember ismer egy házaspárt, velük is beszél. de — mint ahogy ezt meeiósolta előre — nem nyilatkoznak. ígéretet tett, hogy „nem adja ki” őket. Ezt az ígéretet tiszteletben kell tartani. A házaspár viszont, hogv egészen biztonságban érezhesse magát, meglátogatja a lakásán a közös ismerősüket. Nyomatékül elmondják életüket, aminek keserveiről mi most már soha nem fogunk értesülni.

Egv fiatal nő még a foglalkozásának megnevezését sem szeretné, hiszen ebből is ráismernének, mert közéleti szerepet is vállal. Egyszer elmondta, hogy tulajdonképpen „légüres térben lebeg”, sehova sem tartozik. Az 6 háta mögött összesúgnak az emberek, a „magyarok” — szerinte — azt mondták. „ez cigány”, a cigányok félhangosan megiegvzik

anvanvel vükön: „micsoda

úrinő!” Ez a cigánv nvelv- hon nagvon sértőnek számít. Hiába ismerjük egvmást régebbről, nem vállalja a nvilvanosságot.

Ezek után már nemcsak óvatos, de tapintatos is vagyok. nem telefonálok, nem érdeklődöm. a megtudott munkahelyre elmegyek. Valaki — egy hivatalban — a szemembe mondja. — Én nem vagyok cigány! —, téved aki ezt állítja.

(Megint beugrik egy idézet és minek jobbat, szebbet keresni, ha készen jön. Hogy is kezdi Thomas Mann a József és testvéreit? „Mélységes mély a múltnak kútja” ...

*

Azért még mindig nem adom fel, legfeljebb azt

mondják rólam, agresszív vagyok, miint egy cigány ... Vain aki beszél, de csak a magánembernek, az újságírónak nem. Több beszélgetést összegezve ezeket mondták:

— Lehet, hogy nem is tudják rólam, ki vagyok, 'honnan jöttem. Beilleszkedtem, minek a múltat bolygatni, a sebeket felszaggatni.

— Tanulságnak, hogy mások is láthassák, nincs igazuk, 'ha általánosítanak, és hogy a most küzdők erőt meríthessenek.

— Félek, biztosan van bennem kissebbrendűségi érzés is. Itt engem tizenöt évi munkám után elfogadnak, de azelőtt sok pofon ért, nem akarom kitenni magamat újabbaknak.

— Ki bánthatja és miért, hiszen aki ismeri, tudja, hogyan dolgozik és hogyan él. Milyen jogon mondhatna magáról mást, mint amit tapasztal, akik meg nem ismerik, azoknak mindegy kicsoda.

— Azt az ember soha nem tudhatja!

— Hogy mások mit olvasnak ki egy írásból, hogy mit gondolnak, azt az ember valóban nem tudhatja biztosan, de ami fáj, ami szégyen és ami gond, attól nem szűnik meg, ha hallgatunk róla.

— Pedig egy cigánynak tudnia kell hallgatni. Ezt már megtanultam, a mi homlokunkon ott a bélyeg, a „c” betű, bárki bármikor leolvashatja.

*

Erre már nem tudok mit mondani, mégis csak el kell menni régi riportalanyomhoz, barátomhoz, a tanítónőhöz.

Felháborodik, és ugyanazokat az érveket sorolja, amit magam is ismételgettem másoknak.

— Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember nem vállalja önmagát, származását, azt, hogy honnan jött? Ha valaki cigánynak született, úgy is fog meghalni, vagy önmaga előtt is eltitkolja, hogy kicsoda? Persze hogy vannak előítéletek, de ez csak egy a sokféle konfliktusforrás közül.

Hogy gondolják ezek az emberek? Csak azóta vannak a világon, amióta a diploma a zsebükben, előtte nem volt semmi? Az analfabéta szülőket tagadják meg, akik napszámból taníttatták őket, vagy kit és mit akarnak letagadni?

— Hallottam valakiről, aki a nevét is megváltoztatta.

— És akkor mi van, mi lett ettől más, kék lett a szeme, szőke a haja, vagy kitörölte gyerekkorát, az anyanyelvét, a családját?

— A vége felé már megértettem őket és az érveiket...

— Én nem értem meg és

nem tudom elfogadni ezt a gondolkodásmódot, hogy attól félnek: összesúgnak a

hátuk mögött. Aki olyan, az amúgy is megteszi. Nem kockáztatják az állásukat, és holnap is kiszolgálják őket a boltban, ha vállalják a származásukat. Még nem éltem, amikor a kommunistákat üldözték, mégis merték kockáztatni az életüket is az elveikért, ezért a rendszerért. Nem tudom, minek tanultak ezek az emberek, ha nem tanultak meg felülemelkedni a dolgokon, előítéletektől mentesen gondolkodni, ha ők nem képesek erre, milyen alapon várják el ezt másoktól? Nekem újabban „ellenélményeim” vannak, ha megjelenek valahol, ahol az iratokon ott a nevem, nagy szemeket meresztenek rám, és megkérdezik, hogy tényleg én vagyok az Orsósné. Ügy látszik, valamilyen topron- gyos, bőszoknyás cigányasz- szonyt „várnak”. Most már mulattat az ilyesmi, hiszen ez őket minősíti, nem pedig engem. Aki nem tudja vállalni a múltját, vagyis teljes egészében önmagát, annak hazugság az egész élete. Hazugságban élni pedig lehet, de, szerintem nem érdemes.

— Én ilyent soha nem mernék mondani, és nem is gondolom, inkább úgy hiszem, várnunk kell még egy kicsit. Talán a gyerekeink életében „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”.

— Ne hagyd itt abba, nem ez a vége a versnek, „s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mii munkánk és nem is kevés”. Ez nem jó, hiszen a cigányság nem is nemzetiség, József Attila pedig arról beszél ...

— Nemcsak arról, hiszen azt írja, „ ... az őssejtig vagyok minden ős”.

— Akkor egyáltalán nem hagyjuk abba sehol, hanem folytatjuk.

— Folytassuk.

IHÁROSI IBOLYA

végeztek, annak az ára 11 000 forint lett volna, máskor 10—20 ezer forintnyi értéket teremtenek munkájukkal. Erre azt mondják, hogy tulajdonképpen kirándultak Domboriba, együtt voltak, jól érezték magukat.

Szeretnek együtt lenni, nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is. Családostól sok összejövetelt rendeznek. Példás családapák is, mondja róluk a művezetőjük, van közöttük, akinek három gyereke is van. Az sem igaz, mondják, hogy nincs idő, meg hogy a háztáji elvonja az embert a közösségi munkától. Mindenre jut idő, ami fontos számukra. Lehetne sorolni, hogy mi mindent tartanak. Nekik elképzelhetetlen a május elseje felvonulás és a Csörge-tói majális nélkül. Évekig harcoltak azért, hogy részt vehessenek ko- szorúzási ünnepségeken. A munkásmozgalom inagyjaira emlékezni kell, nem szabad őket elfelejteni. Ennyi a magyarázat és ez olyan természetes — legalábbis számukra.

Azt mondta róluk a HNF városi titkára, hogy csak egy telefon és a Pollack brigád már el is végezte a munkát. Mire ők azt válaszolják, náluk könnyű a szervezés, mert kevesen vannak, és ha olyan a program, jönnek a „lányok is”. Mármint a feleségek. Meg segítenek, például bábot készíteni az óvodának. Különben is az a véleményük, hogy nem magukért dolgoznak, hanem a gyerekeikért, hogy ők szebb környezetben éljenek.

Ez év áprilisában 48, májusában 36 órát dolgoztak az úttörőtáborban.

Régen azt mondták volna rájuk, hogy munkásarisztok- raták, ma azt, hogy magasan kvalifikált szakmunkások a szerszámkészítők. Általában így van ez a szakmák hierarchiájában, és érvényes az Óra- és Ékszeripari Vállalat szekszárdi gyáregységének Pollack Mihály szocialista brigád tagjaira is. Ha ezt elolvassák, első pillanatra talán még meg is sértődnek érte. Pedig ha a munka nemesít, akkor ők arisztokraták.

Hunyadvári János, a brigád tagja a beszélgetés során ezt úgy fogalmazta meg. hogy a szerszámkészítés a vasas szakmák királya. Szép munka, önálló, nagy szaktudást és felelősséget követel meg a művelőjétől, fogalmazták meg a többiek is.

Seleznik Tiborné üzem- fenntartási művezető azt mondja róluk, hogy példaként állíthatók a többiek elé, a munkában, a munkafegyelemben és a közösségi életben is. Szerintük: ha a munkahely a második otthonunk, akkor ők egy családba tartoznak. Elég gyakori hiedelem, hogy akik sok társadalmi munkát végeznek, azok biztosan innen-onnan el is lopnak a munkaidőből. Nem ők az elsők, akik erre rácáfolnak. Jó közösség, mondják maguk is, mert a munkát is együtt végzik, nincsenek részfelelősök és -területek. Ha ^valami sürgős, azt valamennyien csinálják, amíg készen nem lesz.

Nézzük, kikből áll a brigád: Takács Sándor brigádvezető, szerszámkészítő szakmunkás, csoportvezetői beosztásban, Tóth Béla szerszámraktáros, Hunyadvári János és Pál Zoltán szerszámkészítők. Ketten katonák, Verebes Béla és Pesi János, akit már nagyon várnak, hiszen egy hónap múlva szerel de.

Azt mondja a művezető,

abból is látszik, milyen ez a kis csapat, hogy ide mindig visszajönnek a katonai szolgálat után, ami másutt nem jellemző.

A hattagú brigádból négyen érettségiztek, ketten kiváló dolgozók, ketten szak- szervezeti funkciót viselnek,

a katonákat nem számítva ketten KISZ- és kettőn párttagok. Hárman rendszeresen sportolnak.

Több brigádfokozat elérése után már több éve arany- koszorús szocialista brigád minősítést kaptak. Tizenhárom éve alakult meg a brigád, az utóbbi években elnyerték a Hazafias Népfront kiváló társadalmi munkáért emlékplakettjét, van SZOT- és KISZ KB dicsérő oklevelük.

A Honvéd utcai óvodában évek óta dolgoznak, külön és együtt is. A szekszárdi úttörőházzal régi a kapcsolatuk, amint azt a köszönő levelek is tanúsítják. A dom- bori úttörőtáborban festettek és mázoltak, ami munkát elTakács Sándor, Pál Zoltán, Hunyadvári János és Tóth Béla a szerszámműhelyben

Ami fontos, arra jut idő