Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
6 KÉPÚJSÁG 1983. október 29. Szigetvári Ernővel, az OTP Tolna megyei igazgatósága igazgatóhelyettesével Múltunkból — Nem tagadva évtizedes ismeretségünket, egy képet őrzök a közelmúltból. Kórházi látogatáson voltam, amikor a belgyógyászati folyosón köntösben, pizsamában, mint beteg jött velem szembe. Azért volt számomra megdöbbentő ez g kép, mert korábban sok helyen találkoztunk,' a város életének szinte valamennyi fórumán — légyen az tanácsülés, egyébb szervek által rendezett esemény, hangverseny vagy színházi előadás és sorolhatnám még —, hány helyen jelent meg, hallatta szavát, véleménye volt. Nos az akkori találkozás úgy érzem valamiféle figyelmeztetés volt a jövőre nézve... — Magam sem hittem, hogy a harmincnyolc éves pályafutásom végül betegségbe torkollik. Nem mai eredetűek ezek. Közel 15 éve jelentkeztek panaszaim, először a gyomrom, majd a szívem. Balatonfüredre, a szívkórházba 1976-ban, majd 1981-ben kerültem, tavaly pedig ide a szekszárdi egyes számú belgyógyászatra. Sokat mérlegeltem, mi vezetett ide. A terület, amelyen dolgozom sok és gondos munkát igényel, naponta adja fel a leckét. Én meg mindig arra törekedtem, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem a rámbízott feladatokat. Ez gondolom észrevétlenül „nehezült” a szervezetemre. Ha valamikor azt mondták volna nekem, hogy idő előtt nyugdíjba vonulok. nem hittem volna el.... — Erre a beszélgetésre apropót adott az október, mint a takarékosság hónapja és a megjelenés idején éppen a takarékossági világnap küszöbén leszünk. Nem hiszem, hogy eredeti ötlet megkérdezni az OTP igazgatóhelyettesét, takarékos ember-e? — A takarékosságot lehet életszemléletként elfogadni, de tanulni is lehet. Én magam akkor kezdtem takarékban elhelyezni a pénzemet, amikor még gondolni sem mertem volna, hogy valamikor ennél az intézménynél dolgozom. Szüleimtől és rokonaimtól kapott néhány pengőt — thég mint diák — a váci Magyar Királyi Postatakarékpénztárnál vezetett betétkönyvekbe helyeztem, ahonnan még ma is van néhány pengő követelésem... — Miért éppen a váci postánál helyezte el a pénzét? — Vácott jártam 8 évig a piarista gimnáziumba. — Ez a két betétkönyv több mint negyven éve van a tulajdonában. Érintetlenek, tiszták, sehol egy gyűrődés rajtuk, sehol egy folt. Az életben pedig voltak olyan évek amikor más is beszeny- nyeződött, nem egy ilyen aprócska könyv. Ez arra enged következtetni, hogy a könyvek gazdája gondos, precíz ember lehet akkor is, ha munkáját végzi. — A gondosságra, alaposságra ösztönözheti is magát az ember. A fegyelmezettséget nagyon fontos tulajdonságnak érzem. Talán a takarékpénztári pályára is ezért léptem, mert a pénzintézeti munkának jellemzője a pontosság, gondosság. Ezekkel tudunk csak rászolgálni arra a bizalomra, amelyet a lakosság a takarék- pénztár iránt tanúsít. — Beszéljen a pályára kerüléséről! — Őcsényben kezdtem dolgozni, a közigazgatásban. Akkor tizenkilenc éves voltam. Az ott eltöltött hat év életem legkedvesebb emlékeit őrzi. Szerettem és szeretem az embereket, az ő céljaikat szolgálni. Később járási és megyei közigazgatási és szakszervezeti feladatokat végeztem, majd 1957-ben kerültem a takarékpénztárhoz. Itt előadó voltam, megtanultam üzleti tevékenységet szervezni, kapcsolatokat építeni. Hat évig tevékenykedtem ebben a munkakörben, amikor egy huszonnégy fős hitelrészleg vezetésével bíztak meg. Igyekeztem rászolgálni erre a bizalomra. Amikor az országban intenzívebb lett a lakásépítés, akkor a részleg ketté vált. Hitel- és lakás- építési osztályra. Ekkor bíztak meg ez utóbbi vezetésével. A többszintes lakásépítés kezdetét az 1960-as évek jelentették itt Tolna megyében. Ez az akkori egyetlen városban, itt Szekszárdon indult meg. Később csatlakoztak az akkor még nagyközségek, Dombóvár, Bony- hád, Paks. Ez a munka persze sokszor éjszakába nyúló beszélgetést, meggyőzést, rábeszélést kívánt. Most már örömmel nyugtázhatom, hogy az új városaink kialakításáért valamit én is tettem. Közel tíz évig voltam osztályvezető. Akkori munkám elismerésének érzem, hogy 1972-ben igazgatóhelyettesi beosztásba kerültem. Itt ismét új feladatok vártak rám. Olyanok, amelyekkel korábban csak futólag találkoztam: a betét és számviteli osztály felügyelete és az egész megyei hálózat irányítása. — Kapcsolódok utolsó mondatához, amelyben el- hangzott két fogalom: betét és megyei hálózat. Takarékos megye a miénk? A takarékosságra nevelésnek milyen eredményei vannak? — A takarékpénztári munka komoly hatással van a lakosságra. Ez kettős öröm. Mert jó az egyénnek és jó a társadalomnak. Az egyén kamatot kap és biztonságban tudhatja pénzét. A társadalomnak meg azért jó, mert ez a pénz részt vesz az állam vérkeringésében. Elődeink következetes takarékosságra nevelésé meghozta gyümölcsét. Ma Tolna megye az egy lakosra jutó betétállomány tekintetében az ötödik helyen van a tizenkilenc megye között. Ez jó pozíció. Egyértelműen értelmes emberi munkát tükröz. A megyében több mint négy és félmilliárd forint a betétállomány. Ez az alapja a hitelnyújtásunknak is. Hiszen ebből a négy és félmilliárd forintból több mint három és félmilliárd a lakosság hitelállománya. A munkában az is öröm, hogy a hiteleken keresztül kedves egyéni célokat, törekvéseket ismerhetünk meg és segíthetünk. — Az igazgatóhelyettesi beosztás életének, munkájának — jól lehet nagyobb és fontosabb, de csak — egy része... — A takarékpénztári munka a hivatásom. Ez törvényesítette azt, az egyébként belülről fakadó törekvésemet is, amely szerint a takarékpénztári munka emberi kapcsolatok nélkül keveset ér. Csak a lakosság bizalma, a politikai, állami, társadalmi és gazdasági szervekkel való együttműködés termeli meg a pénzintézeti munkánk eredményeit. E törekvéseimet ismerhették fel a különböző szervek vezetői, és talán az otthonom közelében kifejtett társadalmi munkám is alapot adott ahhoz, hogy közel másfél évtizede tanácstagnak választottak, sőt a szekszárdi Városi Tanács végrehajtó bizottságának is tagja lettem. — Ha kényelemszeretetből az ember abból indul ki, hogy minél kevesebb teher „rakódjon” rá, nem is vállalna ilyen feladatokat. — Ügy érzem, hogy nemcsak az emberi hiúságot tápláló kérés volt, hogy vegyek részt más szervek munkájában is. Amikor megkértek, arra gondoltam, hogy az a város, amely apám, gyermekem, sőt unokáim születési helye és amely engem is befogadott, megérdemli a támogatást. Ezért végzem ma is szívesen a társadalmi munkát, amely értékek megbecsülését, újak megteremtését jelenti, és eszköz a jószándék, az egészséges élet- szemlélet közvetítésére a lakosság felé, ami bizalmat ébreszt. — Lakosság és bizalom! Ismétlődő szavak a beszélgetésünkben... Nagyon-nagyon sok múlik a bizalmon. Személyes gondokkal ma is sokan megkeresnek. A napokban éppen Zalaegerszegről hívott egy Szekszárdról elszármazott ember, tanácsot kért. Az előbb egy helyi vezető kért, hogy segítsek egy másik megyében levő OTP-fi- óknál közérdekű ügye elintézésében. Az egyik este pedig egy idős, bottal járó asszony keresett fel. Azt kérdezte, hogy a szekszárdi alsóvárosi temetőt mikor „szanálják”, mert kriptát szeretne építtetni és fél, hogy a pénze kárba vész. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ha új temető létesítésére sor is kerül, a régi emlék-temetőként, kegyeleti parkként megmarad. Hasonló apró történeteket lehetne még sorolni. Olyan gyakoriak, hogy szinte föl sem tűnnek. — Kapcsolata van a Hazafias Népfronttal is. — Amikor lakásépítési osztályvezető voltam, akkor kértek meg, hogy legyek a népfront városfejlesztési munkabizottságának titkára. Ezt is olyan fórumnak éreztem, amely a főállásom terveit, elképzeléseit is közvetítheti. — Ez újabb feladatokat jelentett, újabb megjelenési kötelezettségeket is... — S ha most ez a kérdés következik, hogy nem sok-e ez, akkor ezt megelőzve mondom, hogy de igen. Ezért a feladatokat esténként már rangsorolni kell, mert ütközések vannak, amelyek feszültséghez vezetnek. — A családról alig esett szó. — Az efféle gazdasági, társadalmi munkát csak kiegyensúlyozott családi háttérrel lehet végezni. Unokáimmal és a nyolcvannyolc éves apámmal, azaz két nemzedék között élek. Feleségem — közel huszonöt éve — a szekszárdi totózóban azonos beosztásban dolgozik. Szerénysége, hűsége példa számomra is. Ha sikereket értem el, családomnak, nekik is köszönhetem. Néha eltűnődöm, hogy a köszönő szavakkal időnként mennyire elkésünk. Pedig ezek tennék igazán emberivé kapcsolatainkat. Civódunk egymással, durván megbántjuk társunkat, vagy éppen hallgatásunkkal tesszük nehézzé a családi légkört, ami pedig minden emberi munkának a fundamentuma. Ezekre épül a munkahelyi légkör is. — Kollégái — mondják — azért fogadják el esetenként túlzottnak tűnő igényességét, mert önmagával szemben a legigényesebb. — A sikerek részesei az általam nagyra becsült munkatársaim. A siker záloga az együttműködés. Igényesség? Ha viszont munkatársaimtól pontos, igényesen végrehajtott munkát várok, akkor önmagámnak kell ebben példát adni, elöl járni. Hogy nyugtával dicsérhessük a napot, csak együtt gondolkodva és együtt lépve érhetünk el eredményeket. — Vegyük jelképnek ezt a nyugtával dicsérd a napot. Az ember amikor „délutánba” lép, gyakorta értékeli a „délelőtt” eredményeit. összegez, tervezi az „alkonyat", az „est", a „nap” további programjait. — Igen! Délután járok magam is. Ha visszanézek, úgy érzem, még adósa vagyok a közösségnek, a vezetőimnek, akiktől a bizalmat kaptam. Megint a bizalom. Ezt nagyon fontosnak érzem. Engem az kötelezett. Tulajdonképpen keresem, hogy egy várhatóan hamarosan bekövetkező új életformában mit tehetek még. A közéletben is és a családban várnak még tőlem. Bár mindig közelükben dolgoztam, mégis sok mindenről le kellett mondani, mert ismereteim megszerzése, munkám időt, áldozatot is kívánt. Jó volna még család- centrikusabban élni a jövőben. Szeretnék még a nyolcvannyolc éves apámmal sokat, nagyon hosszasan beszélgetni, megismerni élete számomra fehér foltjait, tapasztalatait, bölcsességét átvenni, és tovább adni ezt unokáimnak, akik között felüdülés lenni. Társaságuk, gyermekviláguk fiatalodást jelent számomra. Szeretném feleségemnek is meghálálni — amíg nem késő — hogy harminchárom évig segítőtársam volt... — Mivel nagyon sokan ismerik önt, így azt hiszem ezekhez sokak nevében kívánhatok minden jót. DECS1 KISS JÁNOS Szeptember 17-én beszámoltunk ebben a rovatban arról, hogy a Tolna megyei nemzetőrséget a Honvédelmi Bizottmány 3 ágyúval ajándékozta meg az 1848. évi ozorai diadalért. Varga Ádám budapesti olvasónk arra hívta fel a figyelmünket, hogy az ágyúk Tolnába és Szekszárdra érkezéséről az akkori hivatalos lapban riport olvasható. A Közlöny 1848. november 12-én megjelent 155. száma 747. oldalán „Egy nemzetőr” aláírással, cím nélkül — valóban, terjedelmes cikk jelent meg az eseményről. Ebből az írásból közlünk néhány részletet: „E napon — (1848. október 27-én — a szerk. megj.) — hozatvák ugyanis meg a történeti jelentőségű .ozorai diadal’-nak a hálás hon által e megyének ajándékozott emlékereklyéi, azon három ágyú, mellyt octóber 7-én Ozora mezőváros térségén 7500 tökéletesen fegyverzett, s erős készületű horvátellen- ségnek a fegyvertelen, de mégis az ágyúk legerősbi- kével, a honszerelmi lelkesülés paizsával vértezett nép- tömeg tekintélyes felkelése által következtetett tökéletes lefegyverzésekor zsákmányul esett 12 ágyúból a honvédelmi bizottmánytól, mint az ágyúk torkánál olvasható felírás tanúsítja: .emlékül az ozorai diadalért octóber 7-én, 1848’ a hivatásának jelesen megfelelt megye öröklött”. A riport szerzője ezt követően a múlttal és az adott jelennel foglalkozva von le következtetéseket a jövőre nézve, mely szerint soha többé ne adjon hitelt a magyar nép a hitszegő osztrákoknak, a kamarillának. „A hazáiul nyert kincs illő fogadására Csapó Vilmos ezredes úr, az ozorai diadal egyik .napihőse, bízatván meg a készületek rendezésével, Tolnamegyének min- denik járásabeli főbíróját megkereste, hogy az ünnepély nagyszerűségének emeléséhez a nemzetőrök fölhívásával tehetségük szerint járuljanak — folytatódik a riport. A felhívás kívánt sikert eredményezett; mert jelesen a völgységi járásból közel 2000 nemzetőr Percze! Gyula főbíró úr által figyelmeztetve már 28-án este Tolnára összesereglett, oda gyülekezvén a simontornyai, s földvári járásbeli nemzetőrök is.- Tolnárul, hol majd 8 napig őnizetetett a gőzösön leszállíttatott nemzeti kincs a helybeli nemzetőrök által, mert a nemzeti szalagos zászló és társzekér utánkül- dése miatti reményben az ünnepély ez ideig felfüggesz- tetett, azonban meg nem hozattak; reggel 8 órakor megindíttattak a halált szórandó ágyúk, az elsőt Geisz József tolnai postatulajdonos úr. másodikat Tolna mezőváros, és a harmadikat Bezerédy István követ úr nemzeti szalagokkal és lobogókkal fél* ékesített szép négy-négy lova .vontatván. Előttük gyalogoltak részint magyar, részint nemzetőri öltözetekben a megyei tisztviselöség egy része, s nemzetőri kapitányok, néhányan paripákon; az ágyúkat mindkét oldalról kivont karddal a tolnai nemzetőrök kísérvén. Legelői harsogott a derék bajai zenészek lelkesítő „Rákóczy”- indulója. Az ágyúk után jöttek a több, részint fegyverzetet, részint fegyvernélküles tolnai és ezekre menő vidéki nemzetőrök. Illy rendezett útirányban hullámzott a néptenger Szegzárd felé. Ezredesi meghagyás következtében a szegzárdi nemzetőrök a vámhidig indultak a néptömeg eliibe, derék ezredes úr gyönyörű ezredesi egyenruhájában, délezeg ménen .generálstábjával előlovagolván; utána 6 században rendes szakaszokra felosztva a szegzárdi nemzetőrség jeles barnászai zenéjének kíséreté mellett, minden nemzetőr süvege mellett egy téli zöld ág díszelegvén. Tíz órakor egyesült Vámhídnál a roppant számú néptömeg, s a fenti rendezett állásban a megye kincsei 11 órára a város nagy utczáján végigvontatva Augusz térénél lekanyarodott úton a vásár álláson (vásártér) túli sík térre vontattak. Itt már a szabad ég alatt tartandó tábori misére zöld gályákból ízletesen felszerelt oltár készen tartatván, miután a tengernép kapitányai által négyszeg körbe (mai szóhasználat szerint kiképzési négyszög — a szerk. megj.) felállíttatott, s ezredes úr az ünnep méltóságának nevelésére köztisztelet és szeretettel övedzett főispán úr után küldöttséget bocsátva, ez a jelen volt tisztviselői kar kíséretében nemzeti köntösben -megjelent, és a négyszögű kört képzett nemzetőrsereg közül tetszését. nyert szemléjét megtette volna, Gajdasik segédlelkész úr által a mise buzgó áhítattal megtartatott. Minek végeztével igen tisztelt főispán úr, az ünnepély czéljához alkalmazott jeles beszédében, a felkelésre búzgott népet jövőre is kellőleg felfogott hivatásának hasonló zélus- sali teljesítésére lelkesítvén, a négyszögű körön túlhelye- zett 3 ágyú torkából először a haza békéjéért, másodszor a haza lidveért, és harmadszor a nemzetőrök dicsőségéért az idvezlő lövések megdördültek. Ezután következett a honvédelmi bizottmány által jutalmazásra küldött 40 Idarab aranynak az ozorai diadalnál kitüntetettebb nemzetőrök közti kiosz- tatási szertartás. Minden járásból 10 egyén lön abból részesítve.” Ezt követően a szerző .leírja, hogy a megjutalmazot- tak közül iPi-pás Nagy János felhívást intézett jutalmazott társaihoz, hogy a kapott aranyakat ajánlják fel a -te- merini és a debellacsi magyarok megsegítésére. ■A vásártéri ünnepély után az ágyúkat a megyeházára vontatták fel. Egy másik tudósításból megtudjuk azt is, hogy az ágyúkat a megyeháza kapujánál helyezték el, mintegy őrizve a megyeházát az ellenségtől. Igaz, s ezt megjegyzi a szerző is, az ágyúkhoz nincs lőszer, de a megye intézkedett, hogy az is legyen. Sőt, a megye arra is gondolt, hogy legyen aki az ágyúkat kezelni tudja, ezért három megyei mérnököt, névszerint Ágoston Károlyt, Tidkovszki mérnököt (keresztnevét -nem tudjuk), és Pap Áront két: pengőforint napidíjjal Pestre küldte tüzérséget tanulni, őket tekinthetjük a megye első tüzéreinek. Az ágyúk elhelyezése után a főispán „vendégszerető asztalához iigen számos vendéget szívesen meghívatott, s az ízléses étkeket a „haza, s lelkes fiaiért ürített áldomás-poharak fűszerezték”. Délután tovább tartott az ünnepély, amelynek keretében Szekszárd lelkes asszonyai és lányai cserkoszorúval ékesítették Csapó ezredes fejét. * Mi történt a szabadság- harc veresége után a zsákmányolt ágyúkkal? A fentebb ' hivatkozott Varga Ádámtól nyert adatok szerint a Honvédelmi Bizottmánytól kapott 3 ágyú Eszékre került, a vár védelmét szolgálták, majd a szabadságharc veresége után, mint hadizsákmány visszakerült a horvát seregekhez. További sorsuk ismeretlen. K. BALOG JÁNOS
