Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
a Képújság 1983. október 29. v Ezt folytatni kell! Találkozások, disputák Zárás Után egy kiállításról A 22. képzőművészeti kiállítás október 20-án ért véget. Hálás dolog lenne most a kiállítás vendégkönyvének beírásaiból vett citátumokkal élve bizonyítani, hogy a várt sikerrel. Itt e siker már nem új dolog. A példa nemcsak ismert országosan is, hanem megfelelő módon el is ismert. Hatása sem akármilyen, vonzása sem. Az utóbbi két évben ugyanis ott vannak egy-egy kölesdi kiállításon a környék kulturális életének prominensein kívül a messzebbről érkezettek is. Sok egyéb mellett — akár hiszik, akár nem a szkepticizmusra hajlók — ez is minőséget fémjelez, örvendetesen. Mert sajnos, nem sok olyan eseménye van a megye kulturális életének, amelyen minden körülmények között ott kell lenni. A Tolnai tájak, tolnai emberek címmel megrendezett kiállítás művész-közönség találkozóján Bozsó Jánosné, a gyönki általános iskola igazgatója fogalmazta meg — gondolom mások helyett is —, hogy akárhányszor meghívó jön a szomszédból, aggodalommal bontja a küldeményt, attól tartva, hátha olyan időpontra szól az ínvi- táció, amikor más elfoglaltság miatt nem tehet eleget a meghívásnak. Ügy vélem, ezt részletezni fölösleges. Annak elemzése sem a mi dolgunk, hogy akadnak még Kölesden, akik nem érzik ma veszteségnek, ha nem térnek be a Kossuth művelődési házba, amikor ott képzőművészeti kiállítás van. Semmiképpen se érdemlik meg ők a kár- hoztatást, hiszen ami nem történt meg eddig, megtörténhet ma vagy holnap. Az asztal meg van terítve, aki éhes", mellé ülhet. Minek ez a képes beszéd? Hát csak azért, mert mint azt 1975-től napjainkig láthattuk, tapaszZárás után? Miért most teszi ezt közhírré a krónikás? Mert a Kölesden szeptember 30-án megnyitott Tolnai tájak, tolnai emberek című kiállításnak is félidőben, október 10-én volt a művész-közönség találkozója a kiállítók közreműködésével. S ezek a kölesdi disputák — utóbbinak Fábián Gyula, az Irodalmi Múzeum főosztályvezetője vállalta el a vezetését — legalább akkora eseményt jelentenek, mint a rájuk szép ürügyet szolgáltató kiállítások. Közel évtizede van ez így. Vonzó példaként itt, irigység tárgyaként másutt. Ha bárkit az érdekel a szűkebb vagy tágabb hazában, hogyan fest az alkotó, a mű és közönség hármas egysége és az miként valósítható meg, látogasson el Kölesdre, amikor itt művészjárás van. Faggassa ki a helybelieket arról, mitől, mikor kezdtek ők műpártolókként megállni egy-egy festmény, szobor vagy kisplasztika előtt. S lettek, ha nem is mindahányan egyszerre és azonos megalapozottsággal műértők. Tény, hogy azok lettek. A kortárs képzőművészet színe-java mi másért jön Kölesdre az első hívó szóra, ha nem ezért?! A közönség a nyitás ünnepi pillanataiban _____________________: _____________________________________ t alhattuk, Kölesden bárki eljuthat — kinek igénye már — a művészetekig még akkor is, ha kezdetben csak a tetszés, nem tetszés viszonyának megteremtésére képes. A művész-közönség találkozók sorra azt demonstrálták, hogy egy idő után a kezdetben bátortalanul lépNekem ez tetszik kedők, megilletődöttek is eljutnak a befogadásnak arra a fokára, amit elérni cél. A látvány ösztökélésére. A legutóbbi disputa résztvevői igen sok szót ejtettek arról, hogy esztétikum és kellemesség nem ikertestvérek és a művészetet nem lehet a szép ábrázolására szűkíteni. Hogy az igazán nagy műalkotások nem elandalítják, hanem felzaklatják, gondolkodásra késztetik a szemlélőt, miközben gyönyörködtetnek is. Egy fejkendőt viselő idős asszony igénybejelentése indította a beszélgetésnek ezt a részét, mondván, hogy ő csak a szépet várja az itt jelenlevő művészektől, hogy műveiket nézve megfeled- kezhessék napi gondjáról, bajáról. Felfogta, vagy sem? Talán megértette, hogy a művek megértéséért alkalmanként meg kell a nézőnek küzdenie, de érdemes, mert így válhat sajáttá, amit a látvány közvetít. Akárhányszor fordulok meg Kölesden, amikor ott a kortárs képzőművészet szemlét tart, Thomas Mann szavai jutnak eszembe, ö írta le egyik kései művében azt, ami akkor nem volt több jóslatnál. „A művészet egykor tegeződni fog az emberiséggel.” Csak a realista művészet? Nem, nemcsak az, mivel irreális követelmény, hogy a művészek csak olyat alkossanak, amit játszi könnyedséggel és azonnal fogad be mindenki. Aimi most Kölesden van, az a meghittséget, szoros kapcsolatokat feltételező te- gezés kezdete. Művész és közönség szép egymásra találásának példája. A kiállítások pedig a tudatosult kulturális szükséglet kifejezői. Annak a fölismerésnek a megvallása akárhányszor, hogy „a művek enyémek, nekem, hozzám szólnak.” Más szóval; a művészet közkincs és birtokbavételétől senkit se tarthat vissza az, hogy kezdetben műértőként csak a „tetszik, nem tetszik” mértékét képes alkalmazni. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Czakó S. Közelség rdei Béni telepvezető reggel fél kilencre rendelte az f* irodára Józsi bácsit, a raktárost. Ők ketten voltak a telep legrégibb dolgozói, a törzsgárda. Erdei 1947-ben, tiv. „még úgyszólván gyerekfejjel kapta a megbízást, hogy hozzon össze egy építőanyag-telepet a község határában. A számára már akkor is bácsiszámba menő Kuncz Józsefet vette maga mellé segítségül. A hadifogságból nem sokkal korábban megtért ember örült a lehetőségnek, betűhöz nem értett, alkalmi munkából élt világéletében. Hogy kenyere biztosra vált, megelégedetten nézett a jövőbe. Béni szavaira, aki iránt — ezen állása miatt — mély hálát érzett kezdettől, képes volna bármire. Az első időkben valósággal két ember helyett dolgozott, míg csak „telepformája” nem lett közös művüknek. Sarabolt, egyengetett, gödröt ásott, bódékat emelt, egyet irodának, egyet, hogy legyen hová járni, elkészültek aztán a fészerszerű építmények is cementnek, festéknek, égetett mésznek, miegyébnek s legvégül a meszesgödör is a telep végében. Idővel persze változott a kép. Terebélyesedtek, modernizálódtak, nyolcán lettek. S persze beletanult ki-ki a maga mesterségébe. Az egykori Béni gyerekből FŐNÖK ŰR lett, Józsi bácsiból meglassúdott, locsifecsi vénség, akit azonban akkurátussága, hűsége, s nem utolsósorban alapos anyagismerete megtartott „hivatalában" jóval a nyugdíjhatáron túl is. Jóllehet a sok beszédével az idegeire ment már néhányszor Erdeinek, azért nem küldte el. S nemcsak azért nem, mert benne egy kicsit a valahai „hőskort”, a fiatalságát tudta magamellett, de azért sem — s főleg azért —, mert Józsi bácsinál megbízhatóbb munkatársat a gyorsan múlt évek nemigen küldtek a telepre. Aki is tisztelvén a telepi regulát, reggel pontban fél kilenckor megjelent az irodán. — Tegnap este maga zárt, öreg, így van? — fogadta a belépőt, majd látva annak igenlő fej mozdulatát, folytatta —, nos, akkor kár szaporítani a szót. Én a stiklit fölfedeztem, a maga dolga már csak annyi, hogy szépen elmondja, -hogy hogyan is volt ez a tegnap este! Maga ellen szól minden, úgy hogy ne is próbáljon kertelni! Nos? Erdei az irattartó polcon kotorászott. Józsi bácsi oda- odasandítva figyelte annak mutatását, s hogy az éppen ott babrálgatott, egyértelművé tette, hogy a stiklije valóban fölfedeztetett. — Nem tagodom — kezdte az öreg — telepről valóban én mentem el utoljára. Minek is tagadnám? Hisz azt a főnök úr is jól tudja, hogy az én ifájrontomat soha nem a csöngő szabta meg, hanem a munka. De tegnap kivételesen nem a dolog miatt kellett időznöm. — Csak röviden,, öreg — rántott a gyeplőn Erdei —, így sose érünk a végire. Ne kezdje Ádámnál-Évánál, mert ránk estellik. Nekem még dolgom van. Tízre a városban kell lennem. Tehát? — Mondom én — folytatta az öreg, — de -úgy jobb, már engedelmet kérek, ha sorjában! Mert hogy ebből tetszik ki, hibásan cselekedtem-é, vagy sem. Szóval, hogy végeztem a dologgal, bementem én is az öltözőbe s nekivetkőztem, hogy tusolok. Az ám! Csakhogy nem találtam a szappanomat! Egy helyen tartom én mindig kérem az áblakmélyedésben, de most nem volt ott. Na mondom hát most mi a nyehisséget csináljak? Anélkül?! Hát az meg milyen tisztálkodás? Nem vagyok én puli, aki csak úgy megrázza magát, ha víz éri! * — Józsi bácsi — vágott közbe Erdei, — tudom én, -hogy maga nem puli. Ne ezt fejtegesse itt nekem! Arról beszéljen, amiért hívattam! — Arról a! A színtiszta valóságot beszélem én, főnök úr, úgy ahogy történt. És ismerhet, ha vétett is a kezem, a számmal sohasem próbáltam helyrehozni. — Most mégis azt teszi, öreg! Németh Pál: fi meszes deszka — Ó — tárta szét a kezét Józsi bácsi, — ne állítsák már ilyet a főnök úr! Rosszul esne ilyet hallanom! — Rendben — ült vissza az asztalhoz a főnök —, nem állítok semmit. De akkor most már hozakodjék elő a dologgal! — Jól van — sóhajtott az öreg —, ott hagytam tehát el a szappannál, hogy nem találtam. Pedig ott volt, hogy a rosszbaj álljon bele. Vagy tán nem is bele, de abba a marhába, amék rárakta az újságját, merthogy attól nem tanáltam. Ott volt alatta. Persze, hogy pontos legyek, ez már csak azután derült -ki, hogy letusoltam. Kénytelen voltam végül is csak úgy szappany nélkül. Olyan is ivóit az, még a hátam is lúd- bőrzött. — Na, idehallgasson! — csapott az asztalra Erdei —, vagy beszél nekem arról, amiért hívattam, vagy elmegy a fenébe! Tudja, hogy én rendes hangot ütöttem meg magával szemben mindig, de most már igen unom a szappanját! — Dehát arról van szó, tisztelt főnök úr, éppen arról, hogy mennyire megdühödtem emiatt a francos szappan miatt én is. Ez vitt engemet a rossz útra ... — Na végre, nyögje már ki, az áldóját! — Merthogy megtanáltam azt a csöppnyi szappant, azon -nyomban elhatároztam, mondom, többet ti nem fogtak ki rajtam, s becsomagoltam ugyanabba az újságba, ami alatt meglapult s behoztam az irodába ide. Igen — mondta töredelmesen s megállt egy pillanatra. — Gondoltam itt biztonságban lesz! Odadugtam, igen, -a polcra, az iratok mögé! Arra találhatott rá a főnök úr s igaza is van, ha bepipul-t, dehát mit tehettem volna? Én belátom, hogy ilyesminek nem ott a helye, el is viszem, ha már így alakult, s utánanézek valami alkalmatosabb helynek. Nem akarok én -mégegyszer így járni. — Jól van, öreg! — állt föl az asztaltól Erdei —, úgy látszik hülyének néz, teljesen hülyének! Papol itt minden szarról, csak arról nem, amiről kéne! — De hisz elmondtam én mindent, főnök úr — döbbent meg az öreg, — ha nem is sorjában, de azért csak el! Hát mit mondjak még? — Nem hallotta mivel kezdtem? — iförmedt rá türelmét vesztve Erdei. — Azt kértem magától, ne kerteljen, hanem mondja el szépen, mi volt az este! Maga ment el utoljára s akkor még megvolt az a nyomorult deszka! Még láttam én is. S reggelre lába kelt! Hajlandó tehát elárulni, hogy hova lett az a meszes deszka, vagy nem?! — Hát afelől folyik a kihallgatás?! — Hát mi az istenről folyna?! — Merthogy én azt hittem, hogy a kis szappanom miatt, hogy ... ugye, behoztam ide ... — öreg! — lépett ekkor az idős ember elé Erdei, — ha nem hagyja abba ezt a szappanyozást, én ... komolyan mondom, nem állok jót magamért! A betyár istenit, azért ... mindennek van határa! Eddig egy szög sem tűnt el a kezén, most vénségére válik csirkefogóvá?! — Én, Főnök úr?! — Én, Főnök úr?! — Maga, maga! Még csodálkozik? Hogy valakinek épp egy koszos deszkára támadjon kedve! Dehát mindegy, lopás az így is, úgy is! El is bocsájthatnám ... — Dehát miért, főnök úr? — Ne bőszitsen már öreg, a süket istenit magának! Hát nem érti?! — Értek én mindent, főnök úr, hogyne érteném! Túl akar rajtam adni, mondja meg. De ne fáradjon, megyek én magamtól is! — De előbb most már előadja azt a rohadt deszkát! Addig innen egy tapodtat sem! Vén csirkefogó! — Vénnek vén vagyok az igaz, fiáin. De hogy a csirkefogó te vagy, az is biztos! — Tudja, hogy kivel -beszél? — kapta el az öreg grabancát Erdei, — tudja?! —Egy nyikhajjal! — Vonja vissza! — rángatta meg az öreget, — de azonnal! Hallja?! A kurva istenit! Nem elég, hogy -tolvajkodik, még így mer beszélni?! iHajlandó lettem volna eltussolni, de most már nincs pardon! — Vegye le rólam a kezét! — szólalt meg fojtott indulattal az öreg. — Velem még a fogságban sem beszéltek így! Hát -mit képzel ? — A főnöke vagyok! — lépett az ajtóhoz Erdei, — s innen most már addig ki nem megy, ezt garantálom, amíg el nem mondja az igazat. — Az igazat?! — lépett el Erdei mellett Józsi bácsi, — hát -legyen! Nem hagyott végigbeszélni, csak tolvajozott itt, meg rángatott, de .. . jól van! Ugorjunk a végire. Mint mondtam, bejöttem ide az este, hogy nézzek valami helyet a szappa- nyomnak; hát ahogy ikörbelestem, ezen az asztalon állt meg a szemem. Az asztalán. Magam csináltam valaha, s már volt eszemben többször, hogy megjavítom, csakhát valahogy nem volt rá érkezésem ... _ ??? — Itt van hát a deszkája, tisztel főnök úr!.— s azzal lerántva az asztalról a viaszosvásznat, fölborította s néhány dühödt rúgással kipenderítette annak lapjából az előző este belefürészelt deszkái. — Itt van! Legyen vele boldog! egfordult aztán az öreg, s elindult kifelé. Erdei félreM állt, utat engedett a távozónak. Majd behúzta az ajtót s leült a lócára. Szanaszét szóródott papírjain ott hevert keresztben a keresett -tárgy, a deszka s mellette, -hogy, hogynem — lesodródhatott tán — egy újságpapírba csomagolt aprócska valami.
