Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

e NÉPÚJSÁG

1983. október 22.

Múltunkból

Ji|§t Vég/JJ

6es^é/g§|ii

Gabi Gabriellával, a szekszárdi tanítóképző főiskola népköztársasági ösztöndíjas hallgatójával

— Az emberekben egy eminens, vagy fogalmazzunk úgy, hogy kiváló tanuló diák említésekor egészen más karakterű fiatal képe, alakja jelenik meg. őszintén meglepődtem, amikor először megláttam, s akkor még jobban, amikor beszélgetni kezdtünk.

— Ha másról van szó, akkor én is így vágyók a dologgal. De hozzá kell tenni, hogy valójában nem vagyok eminens, sőt, soha nem is voltam az. Az általános és a középiskolában is 4,4—4,5 körü'l volt az átlagom.

— A főiskolán viszont... Ugyanis kiváló tanulmányi eredményéért kapta meg évfolyamtársnőjével, Boda Zsuzsannával együtt a rangot és más egyebet is jelentő népköztársasági ösztöndíjat.

— Ennek kritériuma egyebek között az, hogy a diák két féléven át legalább 4,5- es tanulmányi eredményt érjen el, s ezenfelül egy-két tantárgyból kiemelkedő teljesítményt nyújtson. Sőt, vegyen részt a mozgalmi munkában. Amikor megkaptuk az ösztöndijat, nagyon meglepődtünk. örülni csak a fel- ocsudás után tudtunk igazán.

— Legfőképpen azért, mert közismert, hogy ilyen elismerésben a tanítóképzőbe járókat általában harmadévben szokták részesíteni.

— Valóban így van. És még azért is csodálkoztam el, mert nem tudtam a dologról. Az iskola javasolt bennünket az ösztöndíjra. S a döntést dr. Deli István, az intézmény tagozatvezető igazgatóhelyettese a tanévnyitón, az ünnepi beszédében „hozta nyilvánosságra”.

— S ugyancsak a tagozatvezető mondta azt is, hogy valóban rászolgáltak az elismerésre, hiszen egy esztendő alatt tudtak bizonyítani!

— Mit mondjak erre? Nagyon jólesik ez a megbecsülés. És nem lennék őszinte, ha nem tenném hozzá, hogy a havi kétezer forint ösztöndíj sem jön rosszul.

— Ezért is vidám és boldog.

— Persze. De én alapvetően is nagyon vidám ember vagyok.

— Honnét e nagyszerű örökség?

— Szüleimtől... elsősorban édesapámtól, aki testnevelő tanár. Csöppet sem a sértés szándékával mondom a következőkét, amiért a más szakos pedagógusok megor- rolhatnának rám. Egyszerűen a tizenkilenc éves tapasztalatom és a véleményem mondatja velem a következőket: szerintem egy testnevelő tanár valahogy vidámabb, mint a többi kollégája. Azt hiszem, hogy a rendszeres mozgás hozzájárul kiegyensúlyozottságához, a torna, az atlétika majd minden feszültséget képes levezetni. Szerintem a mozgás egyenlő a szabadsággal. És az csuda jó dolog... Korábban nem, most már tudatosan figyelem édesapámat, aki esztendők óta Szedresbe jár ki tanítani innen Szekszárdiról. Soha nem fáradt, soha nem enerváLt.

— Azt hiszem, szavaiból pontosan kiderült, hogy édesapja a példaképe. De erre térjünk vissza később. Hanem beszélgesI

sünk egy másik témáról, amit ugyancsak az előbbi fejtegetésével „dobott föl". Történetesen a vidéken való tanításról.

— Nagyon téved, ha azt gondolja, hogy városi lány létemre irtózom a vidéktől, a falutól. Igaz, még az elhelyezkedésemet illetően konkrét elképzelésem nincs, viszont többször is megfordult a fejemben Szedres, de Paks- ra is szívesen mennék. Egyébként az a véleményem, hogy az értelmiségi munka feltételei vidéken még sajnos nem teremtődtek meg. Pedig az nagyon fontos. Nem nosztalgiázok, s e témában nem is tehetném. Hiszen, ami egy- egy könyv olvastán felmerül bennem, az régi időket idéz, amikor még a világon sem voltam. Jó lenne, ha a ma pedagógusa is olyan népnevelő, népművelő szerepet tölthetne, töltene be falun, mint régen.

— Mikor határozta el, és főként miért, hogy tanítónő lesz?

— Ha hiszi, ha nem, már óvodás koromban is tanító néni akartam lenni. Nyilván, édesapám miatt. Ez a vágy általános iskolás koromban asák tovább erősödött bennem. Különösen akkor, amikor harmadik osztályban új tanítónő jött hozzánk. Öt nagyon szerettük ... Arra nem emlékszem, hogy mit és hogyan tanított, de arra pontosan, hogy megtalálta velünk a hangot, s mindig vidám hangulat volt körülötte. Azt hiszem, személyiségem alakulását ő is alaposan befolyásolta. Alsóban az ember még nem tudja kívülről nézni, sőt vizsgálni a dolgokat. A gyerekek éppen ezért érzelmileg kerülnek közel — vagy éppen távol — tanítójuktól. A kritikus szellem csak negyedikes, öftödikes korban kezd éledezni. A kisiskolások jórészt azért tanulnak, hogy megmutassák, mennyire szeretik a tanító nénit. Mi most elsősöket tanítunk a gyakorlóban. Rengeteget jelentkeznek, rém szorgalmasak.

— Min nevet ilyen jól? — Azon, hogy gyakran megesik az olyan jelentkezés, amikor a kis elsős már a kérdés feltevése előtt jelentkezik. De olyan is van, amikor a hatesztendős gyerek tudja a kérdésre adandó választ, csakhogy nem tudja elmondani. Persze, nem kétségbeejtő a dolog, hiszen ez a kicsiknél életkori sajátosság. Hatéves korukban a gyerekek értelmi fejlődése, gondolkodása igen nagyot fejlődik, Viszont nem lép ezzel párhuzamosan nyelvi készségük. Éppen ezért kell rengeteget, minél többet beszéltetnünk őket.

— És a szülőknek úgyszintén.

— Sajnos, sok szülő nem érzi a beszélgetés fontosságát. A gyerkőc élménybeszámolóját is alig hallgatja végig, nemhogy még külön beszéltetné ... A gyerek „iihüm” válaszát nem szabad annyiban hagyni. Ki keli mondatni vele a precíz feleletet. Ez a kötelessége a pedagógusnak és szülőnek egyaránt... Nem véletlen, hogy az új tanterv szerint szintbe kell hozni a néma és a hangos olvasást. A néma olvasás a könyvsze- retethez vezérli a gyerekeket, a hangos pedig a szép,

szabatos beszédhez.

— Az utóbbi Gabinél

I

nem hibádzik... De mielőtt erre válaszolna, mondja meg, hogy szólítják általában? Mert a „Gabit” önkéntelenül mondtam ki a Gabriella rövidítéseként. Viszont éz megegyezik a vezetéknevével.

— Engem Gabinak szólít mindenki. És érdekes, még soha nem tételeztem föl senkiről, hogy a vezetéknevemen szólít. Persze, felfogás kérdése. Nekem ez így van jól, hiszen én is általában utónéven szólítom ismerőseimet.

— Egyéniségéből következően nem is számítottam más válaszra. De térjünk vissza a szép, magyar beszédhez.

— A dolgok pontos megfogalmazása is szintén családi „örökség”, de kialakulásához hozzájrültak pedagógusaim is, sőt, tökéletesítésének alakítója mostani nyelvtanárom, Rónai Béla tanár úr. Élményt jelent az ő választékos beszéde, szép stílusa. Néha azon kapom magam, hogy önfeledten hallgatom. Viszont soha nem szól a mi pongyola fogalmazásunkért, de olyankor látszik, hogy el- szomorodíik. Érezzük, hogy arra vágyik, hogy minél szebben beszéljünk.

— Észre sem vettük, hogy elkanyarodtunk, azaz eltértünk a kronológiától. Nem mintha túlzott jelentősége lenne... Azért folytassuk a pályára lépésével.

— Bevallom, hogy a gimnáziumiban úgy döntöttem, hogy tanár leszek. Be is adtam a jelentkezésemet testnevelés, biológia szakra Pécsre ... A felvételi idejére lesérültem, s nem tudtam elmenni a felvételi vizsgára. S akkor felvételiztem itt Szeks zárdán.

— Vagyis kényszermegoldásból?

— Soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést, hogy ugyan ez kényszermegoldás-e? örültem, amikor fölvettek, s vallottam, és vallom, hogy a pedagóguspálya, az pedagóguspálya. A másik dolog pedig az, hogy tisztában voltam azzal, hogy amennyiben az évet 4,5 eredménnyel végzem el, akkor átjelentkezhetek a tanárképzőbe. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy kicsit ezért is „hajítottam”. De megszerettem a kicsiket, s úgy vélem, hogy tudók velük bánni, ők pedig kötődnek hozzám.

— Ez irányú tapasztalatait nyilván nem kizáró, lag a főiskolai tanulmányai során szerezte?

— Nem, dehogy. A Vincellér utcában lakunk. Hát az egy külön viliág. Nagyon jó ott élni. Tele van gyerekekkel.

— Közéjük sorolja magát Gabi is?

— Hát persze. Noha anyu gyakran mondja, hogy miért lógok kint az utcán? Persze, ezt mosolyogva teszi, hiszen érti, hogy miről van szó. Szóval estémként, úgy szürkületkor kimegyünk, fölülünk a kőkorlátra, s beszélgetünk. Elmondjuk egymásnak, hogy kivel mi történt... s beszélünk, beszélünk. Ez hozzátartozik a napomhoz. Meg az utcában szervezett bulik is a hónapjaimhoz. Imádok táncolni. Viszont Szekszárdon hol van lehetősége erre egy

diáklánynak? Ezért minden hónapiban más-más családnál jövünk össze.

— Ha elvégzi a főiskolát, szándékában áll-e folytatni a tanulást?

— Ha rajtam múlna, akkor Örök életemben tanulnék. De csak így, „főiskolás-módon”, g — Ezt hogy érti?

— Egyszerűen, rám jellemzően. A gimnáziumban képtelen voltam azt a napi két órát ülve, tanulással tölteni. Apró anyagrészeket tanulni. A főiskolán koncentráltabban kell foglalkozni az anyaggal. Nekem ez jobban megy. Szereltem látni az ösz- szefüggéséket, no és az eredményt is. Én bármily meglepő, vizsgázni is imádok. Egészséges vizsgadrukk munkál bennem, míg ki nem húzom a tételt. Azután megszűnik számomra a külvilág... Szóval mindenképpen szeretném majd megszerezni a biológia-diplomát, aztán valamilyen speciális szakterületen képezem tovább maga- mait.

— S ha mindazok után is „csak” napközis, állást kap?

— Sajnos, a pedagógusok körében a napköziben való tanításnak nincs olyan rangja és becsülete, mint megilletné. Igaz, hogy csak egykét napközis-, illetve kdsdo- bos-foglaikozáson vettünk részt elsőéves korunkban, de úgy vélem, hogy napközis- tanárnak egyszerűen „születni” kell, már csak azért is, mert hazánkban külön napközisképzés nincs, ami szerintem nagy hiba. Pedig a délutáni foglalkozásokat — hogy azok valóban adjanak a gyerekeknek — nem köny- nyű megszervezni. Az egyórás tanuláson kívül olyan játékos foglalkozásokat kell tartani, amelyben a gyerekek feloldódnak, ugyanakkor fejlődik a manipulációs és a gondolkodási készségük. ... Válaszom a kérdésre: elfogadnám a napközis beosztást is, de nagyon hiányozna, hogy nem adhatok új anyagot, pedig a pedagógus- pályán ez a legnagyobb dolog.

I

_— Milyen színvonalú a főiskolai oktatás? Nyilván gondolja, hogy miért e kérdés.

— Magasabbak a követelmények, mint amire számítottam ..., de örülök. Persze, egy-egy tantárgyban meglehetősen nehéz elmélyülni, mert egy évben 15 tárgyat is tanulunk, ami azt is jelenti, hogy reggel 8-tól délután 5-ig bent vagyunk az iskolában. Fontosak az előadások, hiszen azok hallgatásával „pótoljuk” a hiányzó, vagy gyenge tankönyveket.

— Tudom, hogy aktívan sportol, sőt felvette a test- nevelési szakkolégiumot is, fontos feladatokat lát el a testnevelési- és sport- bizottságban. Ezenkívül mire futja még szabad idejéből, magyarán, mi a hobbija?

— Imádom a színházat, szeretem a zenét, rengeteget olvasok. Kedvenc íróm, zeneszerzőm nincs, de ennek ellenére is válogatok ... És mit szeretek még? Embereket megismerni, beszélgetni. Beszélgetni a hétköznapokról. No és a vidámság... ez az életelemem.

— Kívánom, hogy ez mindig maradjon így.

V. HORVÁTH MARIA

A megye főispánja a munkás- és parasztmozgalmaktól teli 1905. és 1906. év után, 1907. augusztus 14-én — valószínűleg örömmel jelenthette a miniszterelnöknek, hogy Tolna megyében elültek a viharok, a részes aratók és az építőmunkások sem sztrájkolnak. Az 1905-1906-os sztrájkok a sztrájkolok sikerét hozták, a legtöbb helyen elérték követeléseiket, vagy legalább kompromisszumos megegyezésre került sor.

„Munkásviszonyaink — bár kielégítőnek nem mondhatók, mindazonáltal valamelyest javultak, amennyiben a sztrájkok nemcsak a mező- gazdasági munkások, hanem az építőmunkások körében is szüneteltek.” — jelenette a főispán.

• A sikeres szrájkharcból a földbirtokosok nem minden esetben vonták le a megfelelő következtetéseket. Többen is úgy vélték, hogy a béreket vissza lehet szorítani az 1905. év előtti szintre. Ezt a törekvést a részes aratók nem méltányolták, s egymást követték a szerződés-elutasítások. Erről is tájékoztatta a miniszterelnököt a főispán az augusztus 14-i jelentésében. Idézzük:

„Meg kell sajnosán említenünk, hogy a dombóvári és tamási járásokban igen sok munkás, ezernél több, aratás nélkül maradt, mivel az izgatások következtében annak idején a méltányos aratási szerződéseket nem fogadták el, ez okból a gazdaságok nagy része idegenből volt kénytelen munkásokat szerződtetni.”

Minden eszközt igénybe vett a megyei vezetés, hogy megakadályozza a szocialista tanok terjedését. Azt már kezdte megszokni a megyei és járási adminisztráció és a gazdasági vezetők, földbirtokosok is beletörődtek a munkások és parasztok gazdasági harcába, — de a szocialista tanoktól reszkettek. A belügyminiszternek küldött jelentésekben szinte minden alkalommal kérték a csendőrőrsök számának és a csendőrség létszámának emelését. Ez történt például 1904. március 7-én is. A közigazgatási Bizottság különösen Tolnára kívánt csendőrséget, amit a „Németországból visszatért munkanélküli kőműves és ács segédek által szított szocialista izgatások megakadályozása és ellenőrzése teszi indokolttá ”.

Ez a jelentés már csak azért is figyelemre méltó, mert tanúsítja, hogy nemcsak a XIX. században, hanem századunk első évtizedében is számottevő tapasztalatra tettek szert a magyar munkások a fejlett nyugati tőkés országokban. Az erőszakszervek számának emelése nem vethetett gátat a munkásmozgalom fejlődésének. Egyre- másra tartották a munkások a szakmai szervezetek alakuló gyűléseit.

TÖBB AZ ADÓ,

MINT AZ ÉVI KERESET

Már többféle megközelítésben írtunk a századforduló egyik súlyos társadalmi problémájáról, a kivándorlásról. Idéztünk főispáni, al- ispáni jelentést, közöltünk főszolgabírói véleményt a kivándorlás okairól. A Tolna megyei Levéltárban őrzött iratok között olyat találtunk, amely meglehetősen szókimondón nyilatkozik erről a kérdésről. A Közigazgatási Bizottság 1900. augusztus 4- én írt jelentéséből idézünk részletet.

„Az Amerikába való kivándorlás legfőképp a dunaföld- vári lakosok részéről észleltetek — a községből 30 család vándorolt ki a mindenkor megkísérelt lebeszélés daczára is. Kivándorlás okául leg- főkép az adó sokaságát hozták fel, előadásuk szerint itthon maradásuk azért válik lehetetlenné, mert összes vagyonuk jövedelméből — bérért teljesített munkájuk jövedelmét is beszámítva, nem

képesek egész éven át annyit előteremteni, mint amennyi tőlük adóba követeltetik, s így súlyos adózási kötelezettségük mellett megélhetésüket biztosítani egyáltalán nem képesek.

Igen soknál azon indokok, melyek kivándorlási szándékukat megmásíthatatlan elhatározássá érlelték, hogy főkép az adóbehajtó közegek részéről tapasztalt kíméletlenségek miatti panaszuk képezik, különösen abban, az irányban, hogy az adóbehajtás körül főleg a szegényebb néposztállyal szemben nincsenek egyáltalán arra tekintettel, mikor következik be az adóhátralékos fizető képessége, hanem éppen akkor, mikor az adó követeltetik, s a hátralékos fizetni nem képes, sokkal értékesebb holmija értékén alul jelentéktelen összegért is elárvereztetik, ezen felül általában azt is felhozzák, hogy a munkabér, különösen a gazdasági munkásoknál igen alacsony, s hogy a munkás, ha csak nem egészen fiatal, nem igen lesz munkára szerződtetve.”

Szó sincs tehát arról, hogy az „aranyláz” kapta volna el a magyar munkást és parasztot, s ez vitte volna el az újvilágba, hanem a közterhek, az árverezés, az alacsony munkabér, a megélhetés feltételeinek hiánya kényszerítette hazája elhagyására. Nem a gyors meggazdagodás vágya, hanem az éhhalál előli menekülés volt az igazi indíték.

A Közigazgatási Bizottság a fentiek megfogalmazása után arról adott tájékoztatást a miniszterelnöknek, hogy felhívta az illetékes pénzügyi szerveknek figyelmét arra, hogy kíméletesen hajtsák be az adókat, s várjanak türelemmel, amíg az adóalany fizetőképes lesz (!?)

Sem a miniszterelnök, sem a pénzügyminisztérium érdemi intézkedést nem tett, csupán a jelentést tudomásul vette.

MAGAD URAM, HA...

Nem tudok olyan esetről, amikor az aratók sztrájkja miatt a földbirtokos, vagy a nagybérlő kaszát fogott volna, hogy learassa a gabonát, és arra sem vállalkozott egyik sem, hogy a tehenészetben elvégezze a fejést, mert a csirások (tehenészek) nem vették fel a munkát. Arról viszont tudunk, hogy a szekszárdi nyomdában a vezető szakemberek csipegették a szedőben a betűket, hagy az újság másnap reggel az utcára kerülhessen. Minderről a Tolnavármegye és a Közérdek című megyei lap 1910. május 30-i számából értesülünk. A nyomdában sztrájk volt, a kényszerhelyzetet csak úgy lehetett megoldani, hogy a munkaadó és a hozzá közel álló vezető személyzet kiszedte a cikkeket. Idézzük a nyomda közleményét:

„A nyomda részéről kijelenthetjük a szives olvasónak, hogy minden közérdekű és fontos híreket ezután is kiszedünk és kinyomunk, ezt a munkát a vállalat vezető szakemberei fogják elvégezni.”

Már azt a lappéldányt is, amelyben a fenti közleményt közzétették, így állították elő. Ebben az időben képviselő- választás volt Magyarországon. Az emberek Igyekeztek megtudni mielőbb a választási eredményeket. Nehéz helyzetbe került a szerkesztő is. A hivatkozott közlemény első részében ezért azt ígérte, hogy „A képviselőválasztások eredményéről úgy vármegyénk területéről, mint pedig az egész országból, szerdáin, és a következő napokon akár szóbeli, akár telefonikus, akár távirati kérdésekre készséggel szolgálunk fölvilágosí- tással”

Erre az esetre is érvényes volt a mondás: magad uram, ha szolgád nincsen.

K. BALOG JÁNOS