Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
a Képújság 1983. október 22. Hogyan készül a vízállásjelentés? Elvágólag Seabó József, Szekszárd- palánki jobboldali gátőr reggel hét órakor kiballag a Sió partjára, lesétál a lépcsősoron, a „szőrehagyott” söprűvel megtisztítja a parton rézsútosan fekvő vízmércét és leolvas egy számot. Bemegy a gátőrházba és jelenti, hogy a Sió vízállása menynyi. Kedden 148 centimétert mért. Délután háromnegyed kettőkor pedig a Petőfi Rádióban bemondják, hogy — október 17-i adat — a Sió Szekszárdnál 110 centiméter és 16 százalék. A közönséges rádióhallgatónak — mint mi vagyunk — semmit sem mond, de a hajóskapitányok értik... A napi vízmélységmérés nem is ördöngős dolog. Egyszerű művelet és bárki elvégezhetné. De. Szabó József 32 éve minden nap, télen-nyá- ron leolvassa ezt az egyszem adatot. Ha fúj a szél, ha esik az eső, ha befagyott a Sió, vagy ha derékig ér a hó, akkor is... Egyébként a Petőfi rádió csuda dolgokat mond. A 17-i adatok szerint a Duna Komáromban 14,2 Celsius fok. Baja és Zimony között árad, a többi helyen apad. Bécsben 149, Komáromban 146, Budapesten 188, Dunaföldváron 100, Pakson 128, Zimonyban pedig 182 centiméter mély. Gázlólc vannak, szűkület keletkezett és így tovább. A Kapós Kurdnál 23 centiméter mély és 11 százalék. A Sió Simontomyán 126 centiméter és 17 százalék... A mélységet elképzeljük ég sejtjük, hogy mekkora, de a százalékarányt nem ismerjük. Ebben ismételten Szabó József a segítőtársunk: — A százalék azt jelenti, hogy mennyi a mederteltség. Tehát a 16 százalék azt jelenti, hogy a meder 16 százalékában van víz. — A 100 százaléknál kiönt a Sió? — Szó sem lehet róla. — Nem akarok árvizet csinálni, de jó lenne alapfokon megismerni ezt a dolgot. — Tehát van egyszer a meder. — Ezt értem. — Akkor van a hullámvagy az előtér és ezután következik a gát. — Teh'át ha 100 százalékos a medertelítettség, akkor meg a gátig sem ér a víz. — Így van. — Mikor van árvíz? — Szinte soha, de amikor 500 centiméteres a víz, akkor már elsőfokú árvízvédelmi készültség van, de a víz még- csak a gát lábához ér. A másodfokú készültségnél 600 centiméteres a víz és a gát tövében van... — De, maradjunk még kicsit a vízállásjelentésnél. — Kérdezzen! — Hol van a vízmérce nulla pontja? A lámpakamrában. — Az eddig észlelt — lehet 100 éve is — legalacsonyabb vízszintre-van helyezve. De, ekkor még a mederágyban lehet akár 50—60 centiméteres víz is. Ezért mondják néha a Tiszán, hogy mínusz 126 centiméteres a víz, a hajósok pedig vígan „dolgoznak rajta”. Mert az öreg hajóskapitány tudja, hogy még van alatta víz bőven. — De, a tengerszint is befolyásolja? — A tengerszint annyiban, hogy a nulla pont is be van állítva az Adrim tengerhez. A miénk 85 centiméter 82 milliméter magasságban van a tengerhez képest. De, ezt elég ha a szakemberek tudják, mi csak a nulla pontra beállított vízmércét figyeljük. — Látta már a nulla pontot. — A harminckét év alatt egyszer. Beszélgetünk még az 1956- os jeges árvízről, amikor Szabó József hónapokig a gáton volt. Mert a gátőr feladatai közé kisezer tennivaló van „beszabályozva”. Ezt onnét tudjuk, hogy a szabályzatból felolvassa a kötelmeit, lévén az okosabb mint ő, és biztosan érthető, ami oda van írva. Egy darabig próbálom is jegyezni a tennivalókat, aztán belefáradok. A szabályzat tényleg logikus, de nekem azért Szabó József érthetőbben mondja el tennivalóit. Szó mi szó: a szekszárdi vasúti-hídtól Sióagárdig a part jobboldalán minden hozzátartozik. A baloldalon már más a gátőr. Ez a minden azt jelenti, hogy még egyetlen fa sorsára is ügyelni kell. És ezen az 5,5 kilométeren van egy s más, amiért felelni kell. Egy kuriózum: nagy vihar esetén köteles a telefonvonalat is megjavítani időlegesen, míg nem jönnek a szerelők, de a telefonnak „élni kell”. Ezen kívül Szabó József a szakmán belül híres és „hírhedt” ember. Szerepel az Árvízvédelmi anyagok, felszerelések és gépek kézikönyvében. Na, nem mint anyag és felszerelés, hanem mint újító. A lúgos akkumulátorok karbantartásának tudójaként. Ezzel az újításával milliókat mentett meg, és kiharcolta egyik-másik kollégája ellenszenvét is. A szekszárdi gátőr ezért híres és „hírhedt is. A „hírhedt” szót tegyük idézőjelbe, a HlRES-et pedig írjuk nagybetűvel. A. gátőri tevékenységén felül még hozzá tartozik több millió forintos árvízvédelmi raktárkészlet is. Ezt karban és örökké készenlétben kell tartania. Megmutatta. A honvédség jutott abban a minutumban az eszembe, mikor megláttam az első raktárban az elvágólag rendbe-sorba rakott szerszámokat. A padló csillogott és egy pihe nem sok, annyi sem volt a teremben. Persze az embernek az is az eszébe jut, hogy jó dolga van a gátőrnek. Sétál a príma levegőn, leheverészik a vízpart mellett és még ezért pénzt is kap. Szabó József ezen csak mosolyog. Mit is tehetne. Ezt a 32 évnyi munkát úgysem érthetjük meg, hiszen alig vagyunk annyi idősek. — De, azért illő megkérdezni: milyen a víz? — A Sió heves vízfolyású, mint a Tisza — mondja. — Horgászni szokott? — Mit? Még a varsáimat is eladtam, annyira nincs hal a Siónak ezen a szakaszán... H. J. — G. K. A víz mélysége 148 centiméter hogy az öregasz- szony a vaksi szemét az ablak felé fordította, fölfigyelt rá, hogy már nem az éjszaka mesterséges, hol inkább vöröses, hol jobban kékes fényei, hanem a hajnal szüremkedik be a a szűk kis félszoba sötétítő- függönyén. Fölkecmergett — ő, úgy érezve, régi frisseség, hajdanvolt mozdulatok ritmusa ébred benne, azt hitte: fölpattant — a heverőről, és néhány, a hite szerint a sötétség miatt aprózott lépéssel odatapogatózott a villanykapcsolóhoz, majd némi szösz- mötölés után fölkattintotta. A csupasz villanyégő még az ő szemének is metsző fénye egy csapásra kioltotta a kintről jövő derengést. A világos tapétán élesen rajzolódott ki a szekrény árnyéka. Az öregasszony kitárta a szekrényajtót. Reszketeg, a képzete szerint viszont határozott lendületű kezével ellenőrizte, hogy a keresztrúdon nem maradt-e fogas, s rajta valami ruhanemű. Aztán, a biztonság kedvéért, a szekrény alján is végigmatatott — ő úgy érezte, fürgén siklanak az ujjai —, majd a fiókokat is kihuzigálta, de minden üres volt — nem hagy itt semmit. Hátra volt még az éjjeliszekrény, de a lányáék szobájában éppen fölberregett az ébresztőóra, s az öregasszony, a testében nekilendülő mozdulatokat egyenként visszagyeplőzve, ahogy öregasszonyhoz illik szikáran, a korába merevedve megállt a szekrény, a heverő és az éjjeliszekrény közötti szűk kis térségben. Most lélegzetek mérték neki az‘időt, s amikor már nem tudta számolni őket, mert, mint autóból nézve az útmenti fák, suhanón-elmosó- dottakká váltak, nem ügyelt többé rájuk, hanem még egyszer, talán utoljára visz- szazsibbadva a tenyérnyi falak gyöngéd, de mert szűk, mégis enyhén fojtó szorításába, a pakkjaira tapadt a szeme, melyek a heverő végéhez zsúfolva várták az elmozdulást, majd göcsörtös ujjai. is görcsösen végigtapogatták őket, idegszálaikban a nekinekirugaszkodó szárnyalással, amely majd az élete való voltát bizonyító tartalmukat szétrebbenti az otthon sűrű emlékű zegzugaiban. Ahogy az apró lakás mág részeiből egyenlőtlen darabokban eljutottak hozzá az ébredés zajai, egy új nappal rossz hangzatú, zagyván ütemezett nyitóakkordjai, maga is józan készülődésbe fogott. Kibújt a vastag hálóingéből, és ügyetlenül, de hogy mégse olyannak tűnjék, inkább tempósan magára cibálta-iga- zította a tegnap este kikészített ruháját, a fekete alapon apró fehér pöttyöset, melyet itt a városon a lánya rosszalló, tehát, mondhatni, tiltó szavaira nem viselhetett, de a szomszédság, ha hazaér, mégis ebben az övében, a hozzá illőben lássa meg. A hálóinget minden ideiglenességet kizáró, úgymond, részletekben kidolgozott mozdulatokkal hajtotta össze, s rakta az egyetlen nyitva hagyott bőröndbe. Elkészült. Lekapcsolta a villanyt. A szoba hirtelen sötétszürkébe merült. Elfoglalta a helyét a heverő szélén, ahol olyan sokat üldögélt, s nézte, hogy a körvonalakból, mint valami lepel, lágyan leomlik a sötét, s erősödő derengéssel egymásra sorjázó hajnalokéira emlékezett, amikor kemény tettű napok után mint a köd oszlott el a zsibbadás a testből, hogy megint elébe mehessen feszülő nekirugaszkodásoknak. Az ajtón egy koppantás, az öregasszony visszanyelte a szót, hogy még csak véletlenül se tűnjék úgy: türelmetlenül várakozik, aztán mégegy, egy harmadik, egy negyedik koppantás, s az öregasszony, mint akit most riasztottak elmélyült gondolatokból, vagy mint akit fontos ügyködésben zavartak meg, most szólt ki a lányának, hogy bejöhet. Ezek már a formális búcsú percei voltak, hiszen a régebben megszületett, de csak másfél hónapja kimondott ék nem hívták szíves szóval az élet kóstolójára, sőt igazi szíveslátó gazda módjára már a csömörig kínálták. A reggelit elé rakták, az edédet elkészítették neki, hogy csak melegítenie kelljen, a vacsorához együtt ültek le, s utána neki még a piszkos edényt sem volt szabad a meleg csapnál elöblítenie. Meg aztán vitték idegen tájakra, az élet ismeretlen táNaszvadi Gábor: A csupasz villanyégő szándékával, hogy hazamegy a régi házba, az öregasszony már elbúcsúzott a lányától, a vejétől, s attól a lehetőségtől, amelyet emezek a hátralevő életként kínáltak föl neki. Már az országúton suhantak a vejével az autóban, amikor ' az öregasszony, önmaga számára is váratlanul, hirtelen arra gondolt: „Hazamegyek, az életbe.” Riadtan kapta föl a fejét, azt hívén, a gondolat harsányan hangzott el, de a veje egyforma-éberen figyelte az utat, s a gondolat miatt az öregasz- szbnynak így csak önmagában kellett szégyenkeznie. Hiszen amikor otthon volt, az életben, melybe már rég visszavágyott, s melybe most visszatart, ő maga szólt úgy, hogy nem élet az övé, nem élet az örökös, inakat feszítő, csontokat-izületeket ropogtató görnyedezés a kertben, állatok mellett, ház körül. Hogy haszna van — a lányá- éknak a lakás a városon, autó —, azt nem ő fölözi le, ő hetven év után sem ízlelte meg az élet fölét. Nem, azt igazán nem hányhatja föl, hogy a lányájaira, föl a havas hegyek közé, s le a tó napsütötte partjára, csakhogy... annyira idegen, s éppen ezért szinte félelmetes volt neki minden, hogy az öregasszony, önmagába riadva, csak tanakodott, tusakodott a gondolataival: lám, lám, akinek élet adatott a maga talpán, az ne próbálja ki a más léptét, mert csak elbotolhat. Hát így, ezért egyszerűen ahogy a sorja hozta, tökélte el, hogy visszaáll a maga talpára, hogy az ideje, ami még hátra van, valóban élet, az ő élete legyen, s többé ne ez a hebehurgyaság, amiről annak idején zavarodott fejjel gondolkodott. Az alig éves kitérő, ostoba kaland után ott folytatódott az élete, ahol abbamaradt. Göcsös kezét barátságosan invitálták az orgonabokrok, hogy nyesse meg őket, figyelmeztetőn cibálta a gazt az udvarban, hogy ott is rendet kell rakni, s a könyökét a porladó padláspadozat, a kí- vül-belül máló falak gondja rángatta. S az öregasszony nyesőollót fogott, megnyírta a bokrokat, előkereste a gyomlálókapáját, a gereblyét, simára fésülte az udvart, napokon sarat dagasztott, végigkente vele a padlást, s mindenütt kijavította a vedlő falakat. S közben azzal is visszaköszönt neki az élet, hogy a szomszédságból felröppenve, lomha szárnycsapással, mint a költöző madaraké, körberepült a faluban a hír, hogy a... néni hazajött. Az öregasszony a végső elégültség örömével, ugyanakkor az életet megéltek méltóságával fogadta ezt a köszöntést. Most már tudta apró lépteivel, melyeket régebben a mérve-méretlenül nyakába vállalt terhek, most meg az öregség nehézkedése fogott vissza, messze maga mögött hagyta azokat, akik most keréken gurulnak az életben; elhagyta, itt hagyja őket. S egy este, mikor a nyirkos hideg már ajtón belülre löki a várakozókat, ő, tudva, hogy rendbe tett falai között többé nem gyújt tüzet, a nyáresték szokását követőn kiült a ház elé. A szokás tilalmát megszegve, homályosan, méghozzá éppoly homályosan, mint ahogy a vaksi szeme a látványsorokat az utolsó években az agyába közvetítette, látta, hogy ő, az ő élete, nélkülözhetetlen része valami egésznek, amit kopott agy- gyal, egyszer, nem is olyan régen föl akart mérni. A teli holdkorong fáradtan, vörösen nyomult föl a tornáccal szemközt. Az udvara határozatlan-szétterülő volt, melybe be-becsaptak a sötétülő kék felhők hullámai. Lejjebb a körvonalak lassan, mintegy libasorban billegtek bele az estébe. A holdfény gyöngén pislákolt át a három akác feketébe búrko- lódzott lombjai fölött. Az öregasszony magasított sámliján ülve, a holdba bámult. Merev pupillájú szeme fehérén az égitest vöröse rózsaszínűvé hígult. Bizsergések kúsztak-másztak a testében rajtakaphatatlanul, tagjait ernyesztették, csontjait nehezítették. Nem mozdult. A hideg, a fáradtság, amit most érzett, távozó vadludakként, s mint azok, ködbevesző emlékképek gyanánt — melyeket csak szemlélni érdemes és szép, de törődni nem kell velük —, távolról-távolról jutott el hozzá. Aztán egyszer mégiscsak elszakította a hátát a faltól, s mint már annyiszor ebben az apró léptékű életben, fölállt. Ezentúl, amit mozdult, viaszos arcán a belső fény át-átütvén, azt már a teste maradék ereje határozta meg. M egszédült. Nekizuhant az ajtóval szemközti tornácablaknak. Itt nem maradhat. Átjutott a konyhaajtón, melyet magára csukott. Ettől a pillanattól az ünnepek rítusa parancsolt neki. Nem dőlt le a konyhában a heve- rőjére, megnyitotta a tisztaszoba ajtaját, fölkattintotta a villanykapcsolót, s a csupasz villanyégő fényénél, azaz most már semmiféle külső fénynél, hanem az utolsó megvilágosodásban, erőfeszítéseit ki tudja, meddig fokozva, az alsóneműitől kezdve az ünneplő felsőruháig, ujjainak is ismerős helyről, a kétajtós szekrényből kitapogatva, mindent magára öltött, hogy amikor megtalálják, ugyanolyan rendezettnek ítéljék, mint amilyen az életében volt. A csupasz villanyégő, mivel a most már nem vaksi, hanem az életen keresztültekintő szeme nem érzékelte a fényét, égve maradt, még akkor is, amikor a holdkorong halványezüsten alámerült a következő nappalba.
