Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

6 rtEPÜJSÁG

1983. október 15.

Nagy Sándor pedagógussal, a madártani egyesület dombóvári

csoportjának titkárával

— Amint lakására jöttünk feltűnt, hogy milyen sokan üdvözölték. S ha már itt tartunk, ezt a mondást hallottam nemrégiben: „Nagy Sándor

után úgy mennek a gyerekek, mint kolomp után a tehenek”. Igaz ez?

— Igaz. Sokan ismernek. Olyan iskolában tanítok — az újban —, ahová ezer gyerek jár. A felső tagozat minden osztályában tanítok, az iskola tizenhat osztálya közül tizenegyben. Gyakorlatilag nincs is a felsősök között olyan gyerek, akivel valamilyen — akár iskolai, akár pedig szakköri — kapcsolatom ne lenne. Amelyik gyerek pedig szereti a természetet és a madarakat, azok követnek.

— Nézem a könyveit. Egy karnyújtásnyira az íróasztalától, csak madártani és természetvédelemmel kapcsolatos szakkönyveket látok.

— Élővilág-földrajz szakos vagyok. Nekem ez mind munkaeszköz. A Veszprém megyei Mihályién, ahol korábban hat évig tanítottam, ott is volt több szakköröm; ásványgyűjtő, rovarász, botanikai, földrajz, élővilág és természetjáró. A mihályfai kis iskolában mindent kipróbáltam.

— Az új dombóvári iskolában két szakköre is van és a művelődési központban is van egy. Tanítványai mennyivel tudnak többet madár- és állattanból, mint a hasonló korú szakkörbe nem járó városi társaik?

— Tartalmasabb tudásuk mellett a természethez való Viszonyukban van a legnagyobb különbség. Ha az ember elmegy egy országos versenyre vagy táborba és a dombóváriak ott a legjobbak között tudnak lenni, akkor el lehet mondani, hogy sokat tanulnak. Tudásukhoz pedig az kell, hogy sokat járjanak a terepen. A madártani táborok az igazi helyszínei a tanulásnak.

— A természet és az élővilág szeretetét ön a szülői házból hozta magával? A Balaton környékéről származik.

— Otthonról a mozgalmi érzékenységet és a szervező- képességet hoztam. A sors jó szervezőkészséggel áldott meg, amit anyámtól, apámtól egyaránt örököltem.

— Szülei is pedagógusok netán?

édesapám postai hivatalvezető, anyám ugyanott telefonközpontos. Édesapám harminc éve párttag, a ma nehéznek nevezett időkben is igen sokat dolgozott. Anyám nőbizottsági titkár volt. Sokajl tanultam abból, ahogyan ők a mozgalomban dolgoztak.

I

— Ezek szerint csak a pécsi főiskolán olthatták önbe a természet szeretetét?

— Mindig azon az elven voltam, hogy amit ki tud hozni az ember magából, azt kötelessége is megtenni. A főiskolán nagyon sokat tanultam. Nem akartam, hogy kikerülve a pádból olyan

helyzet elé állítsanak, hogy azt kelljen mondanom: „holnapra majd megnézem”. Mint sokunkra, rám is hatottak pedagógusok. Fischer Ernő volt az egyik, ö olyan ember, hogy embert és más élőlényt „egyformán” tisztel, bármilyen pici és bármilyen nagy is. Tihanyi Jenő bácsit ég Olgi nénit becsültem nagyon. Ök korukhoz „nem illő” módon nagyon sokat tettek azért, hogy megszerettem a természetet.

— Tudom, hogy nem itt Dombóváron kezdődött pedagógusi pályálya. Képesítés nélküli tanító is volt. 1970-től 1974-ig végezte a főiskolát. Dombóvárra 1979-ben került.

— A Gárdonyi Géza iskolában álltam munkába napközisként. Talán ez volt a szerencse.

— Ügy tudom, a pedagógusok zöme szidja a napközis állást...

— Én a napközinek köszönhetem mindazt, ami most körülvesz. A napközis gyerekekkel kezdődött minden. Harminchatan voltak a csoportomban. A harminchatból most harminc madarász. Én a szabad időt úgy töltöttem velük, hogy odúkat készítettünk, és terepre jártunk. Voltunk Zircen, Sopronban, Kőszegen, Jákon, Jeliben, Kámban, Sümegen és Budapesten nyolcszor. Nyáron pedig a Kiskunságtól a Bükkig az országban mindenütt. A gyerekek szabad ideje azzal telt el — ekkor ötödikesek voltak —, hogy feladatokat adtam nekik. A művelődési házban már féltek tőlem, mert özönlöttek oda a gyerekek. Erre a napközis nyüzsgésre figyelt föl egy nyugdíjas pedagógus, Ternai Jenő bácsi, aki megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy madártani csoportot itt helyben létrehozni, ugyanis ők a Szekszárdiba járnak. Felmentem Budapestre, beszéltem a főtitkárral és megalakultunk. Ma már ott tartunk, hogy az ország első öt csoportja között jegyeznek bennünket.

— Az iskolai tantestületben hogyan nézték „pluszmunkáját”?

— Először ékelődtek. Ma már tisztelnek ezért a munkáért.

— Hadd provokáljam, ön az iskolai pedagógus- pártalapszervezet titkára. Párttitkársága miatt értik meg mániáját a kollégái?

— Nem hiszem. Egyébként nem is régóta vagyok párttitkár. Akkor, amikor a pártmegbízatást elvállaltam, egy dolgot kikötöttem. Az északtolnai csoport munkájának a vezetéséről nem vagyok hajlandó lemondani. A madártani munka nevelőerejében és hasznosságában nagyon sok lehetőséget látok. Természetesen a másikéban is, csak ott más fontos dolgokról döntünk.

— Eltelt már egy kis idő, mindketten feloldódtunk, hadd érdeklődjem imét annak a „híres” mondásnak az igazáról. S ha már a gyerekekről kérdezem újfent, az önök két

gyermekéről is szeretnék hallani.

— Saját gyermekeimnél is azt az utat követem, hogy erőszakkal semmilyen ismeretet ne adjak. Ök is jönnek velem kirándulni. Tudnak örülni egy kiskutyának. Már elértem azt, hogy a virágot nem tépik le, hanem azt mondják, hogy de szép. Velük is úgy akarom megszerettetni a természetet, hogy ne vegyék észre.

— „Irigylem ” az ön gyerekeit, mert érdeklődésüket ki tudja elégíteni. Én pedig — jó néhány kortársammal egyetemben — bizony néhányszor zavarba esek, mert gyermekeim számon kérése ellenére sem tudom megmondani annak valamelyik növény nevét. Az életmódváltozás következteben menynyire szűkült le természettudományos ismeretünk?

— A mi korosztályunké bizony eléggé. A mai harminc-negyven éves korosztály rettentő kevés ismeretet kapott. Ez az oka annak is, hogy a mai gyerek nemigen lát környezetében jó példát. Ezért is indult el Tiszavas- váriból egy új kezdeményezés. Minél több gyereket eljuttatni a természetvédelmi táborokba! Amikor én vándorgyűléseken vagy találkozókon vagyok, akkor látom, hogy a hallgatóság zöme huszonöt éven alul:. A másik fele ötvenen felüli.

— A szakadék éppen „mi” vagyunk.

— Nem véletlen, hogy a mai szülők nagy része nem védi a parkokat. Szemetelnek, rossz értelemben kirándulnak, turizmusukkal több kárt okoznak, mint hasznot. A gyerekeiket nem jó szellemben nevelik. Hamarabb szól rá a gyerek az ilyen szülőre, mint fordítva. Ezért is csinálunk erőnkön felül tábort.

— Néhány napja díszmadár-kiállítás volt Szekszárdon. Azt tapasztaltam, hogy a szülők érdekességként nézték a madarakat.

— Az ismeretek egymásra

építéséből kiesett egy láncszem. Ennek több oka is van. Az egyik az életmódváltozás. A másik: közel húsz évig

szinte egyetlen egy tananyag volt ebből a tárgykörből, amely a környezetvédelemmel és annak értéke megőrzésével foglalkozott. Az új biológiaoktatást azonban végigkíséri a régi szemléletet- A mostani hatodikos új élővilág tantárgyaknak szinte nincs olyan leckéje, amikor valamelyik órára ne lehetne valamilyen „szemléltetőeszközt” bevinni. A ma élővilágot tanuló gyerekek már másként fognak viszonyulni a természethez, ök tudni fogják, melyek a védett madarak, növények és hogyan kell óvni azokat. A régi gyerek nem is tanulta meg jól az ismereteket, ám azt sem, hogyan kell a környezetünket védeni! A régi anítás a természet érdekességeit és a mindennapi élettel kapcsolatos álattani ismereteket adta át, tartalmazta. Ennél több kell!

— Maradjunk az utolsó szónál. Közel sem tekinthető gazdag egyesületnek az önöké. Kik támogatják a madártani egyesületet?

— Elsőként központunk, de mások is. Mondok egy példát: az idei télre 3500 forintot kaptunk magvásárlásra. Ebből közel 25—30 zsák magot tudunk venni, amit ingyen szétosztunk tagjainknak. Ezenkívül a pécsi felügyelőségtől hatezer forintot kaptunk a táborunkhoz. Sok pénzünk nincs. Ami van, azt okosan és talpraesetten kellett megszerezni. Kaptunk támogatást az úttörőelnökségtől, az Ifjúsági Alaptól, a megyei tanács mezőgazdasági osztályától.

— Anyagilag rendszeresen segíti-e a csoportot a megyei tanács mezőgazdasági osztálya, valamint a környezetvédelmi titkár?

— A mezőgazdasági osztálytól most először kaptunk ötezer forintot. Ügy volna jó, ha a segítség rendszeressé válna. Mondok ggy példát: a zalaegerszegi környezetvédelmi titkár révén a zalaegerszegi csoport százezer forintot kapott. És külön a táborfejlesztésre húszezret, ök megtehették, hogy a szekszárdi csoport volt titkárát odavitték függetlenített titkárnak. Az egész megye útjain közlekedő járművekre ingyen buszjegyet kapott. Nekem jó pár levelet kellett írnom, és jó párszor el kellett mennem a szervekhez. Mindig mondom: nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy tanítványaim egy része erdész vagy erdészmérnök lesz.

— Rendszeresen publikál szakfolyóiratokban, a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére vizsgálatokat végez. Felesége — aki a helyi gimnáziumban tanít —, munka mellett egyetemre jár. Nagy Sándor Dombóvárra költözése előtt pedig lehetett volna igazgató is. Hogy érzi most magát?

— Jól. Nem biztos, hogy jó, ha az ember magas pozícióba kerül. A gyerekekkel a kapcsolatom, ha az igazgatói beosztást választom, akkor jóval kisebb lett volna, mint most. Én pedig az utóbbit, a mostanit igénylem.

SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS

Múltunkból

Olykor nehéz megállapítani, hogy meddig volt természetes törekvés a szép magyar nyelv elsajátításáért folytatott erőfeszítés, és mikor lépte át a határt, és lett a nacionalizmus, az erőszakos .magyarosítás eszköze. Az első világháborút megelőző évtizedekben az iskolák jelentős szerepet játszottak a magyarosítás! törekvésekben. A megyei sajtó évente — esetleg több alkalommal is — közölte a híreket, hogy a tanítók milyen összegű jutalmakat kaptak a magyar nyelv eredményes oktatásáért. Tihanyi Domokos királyi tanfelügyelő 1906. január 6-án jelentést írt az alispánnak az 1904—1905-ös oktatási évben végzett munkáról. A jelentés első részében arról adott számot, hogy 162 iskolában 240 tanító munkáját ellenőrizte, 257 tanórát hallgatott végig. Arról is beszámolt, hogy 16 óvodában, 18 menedékházban, 7 iparos- és 1 kereskedőtanone- iskolát látogatott meg. Ezt követően tért át a magyar nyelv oktatására és a ,,magyarosításra”. Idézzük:

.......tankerületemben lévő

23

9 elemi népiskola közül 233- nak ma már tisztán magyar a tannyelve, csakis 6 iskoláé más, de azért ezen iskolákban minden tantárgyat magyarul is tanítanak, a tannyelv tiszta magyarsága tehát 81 iskolánál emelkedett.”

Ezt követően szólt az 1905. évi jutalmazásról:

„A magyar nyelv sikeres elsajátításában az előrehaladás szépen mutatkozik — ösz- szegezi az erőfeszítések eredményét a tanfelügyelő —, hazafias tanítóink buzgalommal, kitartással és lelkesedéssel teljesítik hivatásukat, a lég- többlét) fektették a magyar nyelvre, mely buzgó fáradozásból kifolyólag a vármegyei kultúr-alapból 35 tanítót, illetve tanítónőt és óvónőt egyenként 150,— koronával jutalmaztunk meg.”

A jutalmazás ösztönzőleg hatott a tanítók szorgalmának fokozására „és a magyar nyelv nagyobb fokú tanítására igen jó hatással van, sőt e téren a versenyzést is előidézi” — jelenti Tihanyi tanfelügyelő az alispánnak.

Azt, hogy mennyire torz volt a századforduló tájékán a nemzetiségi politika, jól mutatja, hogy Tolna megyében, ahol tízezrével élték német ajkúak, színtiszta német nyelvű iskola egy sem működött.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a jelentés adatai szerint Bátán, Tevelen, Györ- könyben, Keszőhidegkúton, Kölesden, Pálién és Mözsön gyarapodott az iskolai tantermek száma, továbbá Hőgyé- szen magánelemi, Bonyhá- don pedig magán polgári leányiskola létesült 1905-ben.

A megyei közigazgatási bizottságnak címezte meg a 4 oldalas jelentését—javaslatát a tanfelügyelő 1918. augusztus 31-én. Ez a jelentés azért is megérdemli a figyelmet, mert számos oktatási reformjavaslattal állt elő, különösen az iskola létesítésével, fenntartásával, és a kisközségek felekezeti iskoláinak sorsával kapcsolatban. A javaslat egyike-masika megkérdőjelezte a vallási felekezetek iskolafenntartási jogát is. Főbb javaslatai a következők voltak:

1. Jöjjön létre az egész ország területén Olyan egységes, oktatási szervezet, amely kötelező legyen mindenki részére.

2. „A polgári községék szervezetén belül létező bármely erkölcsi testület, vagy jogi személy a köznevelés munkájában csak azzal a föltétellel nyerhesse el a részesedés jogát, ha a köznevelés céljaira egységesen szervezett intézetek minden fokozatát létesíti és fenntartásukra kötelezettséget vállal.”

3. Kimondja a pedagógusok közvetlen felelősségét a népoktatás ellenőrzésére hivatott közhatóság előtt.

4. Elvileg rögzíteni kell, hogy minden község legyen köteles gondoskodni a népnevelés céljait szolgáló intézetek létesítéséről. Körzetesítést — azaz két vagy több község csatlakozását egy-egy intézmény közös fenntartására, esetleg fúzióját — csak kormányhatóság engedélyezhesse.

5. Az. iskolák fokozott szerepet töltsenek be a gyermek- nevelésben. Ezt így indokolta a tanfelügyelő: „A háború

csapásai és terhei folytán megváltozott társadalmi helyzet a jövőben még inkább megkívánja a gyermeknevelő család tehermentesítését, s a jövő nemzedék teherbíró egyéni képességeinek, munkaerejének a fokozását.”

6. Az 1868. évi, közoktatásról szóló törvényt a megváltozott viszonyokhoz kellene igazítani. A fél évszázados törvénynek számos olyan tapasztalata van, amelyet hasznosítani lehetne. Túl sok a mulasztás, s ennek egyik oka, hogy a szülőkkel szemben nem lehet kellő hatékonysággal érvényesíteni a törvényt. A tanfelügyelő a jelentésében megemlíti, hogy a megyében egyetlen esztendő alatt mintegy 300 000 félnapot mulasztottak az iskolaköteles gyermekek.

7. Vállaljanak nagyobb szerepet az iskolafenntartók a terhek viseléséből, mert csak így lehet elkerülni „azt a tarthatatlan állapotot, hogy különösen a vegyes vallású, közepes népességű községekben 2—3, sőt 4 féle jellegű népiskola legyen egymás fejlődőképességének rovására.”

8. Minden olyan szervezet, amely vállalkozik iskolafenntartásra, vállaljon kötelezettséget arra is, hogy tartson fenn óvodát, elemi iskolát, kisebb fokú gazdasági ismétlő iskolát és ifjúsági továbbképző tanfolyamat is, mert — a javaslatot tevő tanfelügyelő szerint — ezen népoktatási tagozatok egymástól szétvá- laszthatatlanok, egységes törzset képeznek, s jól illeszkednének a 3—18 éves tankötelezettség keretébe.

Talán mondani sem kell, hogy a tanfelügyelő jól átgondolt javaslataiból semmi sem valósult meg, annak ellenére, hogy ezekről a miniszterelnök is tudomást szerzett. A megyei törvényhatósági bizottság ugyanis féléves jelentésében részletesen szerepeltette az ismertetett javaslatokat, s a jelentés a miniszterelnök részére készült.

*

A miniszterelnök részére készített jelentés 1903-ban részletesen foglalkozott a kivándorlással. A megyei jelentés a többi között a következőket tartalmazza:

„A kivándorlás mind nagyobb méreteket ölt, s irányára és jelentőségére nézve kétféle, amennyiben a kivándorlók egy része, bár hosszabb ideig, mégis csak ideiglenesen tartózkodik külföldön, na- gyöbbára Németországba, munkakeresés czéljából, míg a másik rész, mely nem kevésbé jelentékeny, összes vagyonának értékesítése után, állandó letelepedés szándékával Amerikába költözik.

A kivándorlás eme neme ellenében nincs sikerrel kecsegtető preventív intézkedés, mert a kivándorlók állítása szerint elhatározásuk megér - lelődésében azonos szerep jut a hazai mezőgazdasági viszonyok mostohaságának és a közterhek nagyságának, amely súlyát a legalsóbb néposztály viszonyai között a legjobban érezteti — s másfelől a .már korábban kivándoriottaktól érkező bíztató híreknek és értesítéseknek, melyek szerint az ott szinte hihetetlen köny- nyelműséggel megszerezhető és ez idő szerint még minden közterhektol mentes jelentékeny földbirtok a kivándorló megélhetésének és vagyono- sodásnak saját munkásságával és takarékosságával egyenes arányban álló — teljes biztonságot nyújtja.”

A torabe'li statisztikák szerint a dunántúli megyék sorrendjében a századfordulón még az 5—6. helyet foglalta el Tolna, egy évtizeddel később már az elsők között szerepelt a kivándorlási veszteségek listáján. K. BALOG JÁNOS