Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
C tolna \ © tsÉPÜJSÁG 1983. szeptember 10. Dobos Istvánnal, a dombóvári Alkotmány Tsz traktorosával Múltunkból I — Most. hogy igy leülünk beszélgetni, körülbelül egy óra hosszat nem dolgozik, pénzben menynyit jelent ez önnek? — Pénzben? Körülbelül 30 forintot. — Ennyi az átlagos órabére? — Nem, teljesítménybérben dolgozorn, s ahogy eddig számítgattam, óránként hozzávetőleg harminc forintot keresek. — Amióta dolgozik, azóta állandóan nézi és méri, hogy óránként, naponként mennyit keres? — Sohasem számítom ki pontosan fillérre, forintra, hogy mennyi az órabérem, csak hozzávetőlegesen. — A harminc forint óránként sok vagy kevés? — Elfogadható. — Eves átlagban mennyi a keresete, s mi volt az a legkisebb, illetve legnagyobb összeg, amit eddig fizetésnapon fölvett? — Az évi átlagkeresetem havi 6100—6200 forint. Idáig a legtöbb pénzt tavalyelőtt vettem föl, tízezeregyszáz forintot, a legkisebb fizetésem pedig 2800 forint volt. Ez egy februári hónapban történt, ami ugye rövidebb is, meg hát- télen nekünk traktorosoknak jóval kevesebb a munkánk, mint nyáron, mert bent a műhelyben dolgozunk. A műhelyórabérünk viszonylag alacsony, ez egyrészt ösztönző, másrészt nincs rá keret, ahogy ezt mondani szokás. Ösztönző oWan szempontból, hogy a gépeket lehetőleg gyorsan javítsuk ki, hogy az minél hamarabb a termelésben dolgozzon, és ott keressük meg a pénzünket. — Nagyon hajtanak itt a téeszben, a gépműhelyben dolgozó emberek? — Igen .. . Vannak köztünk hajtós emberek. — ön közéjük sorolja magát? — Igen. | — Es miért hajt ennyire? — Nem is tudom. Talán nem is annyira az anyagiak miatt, hiszen mondhatom, mindenem megvan, ami keik Így szoktam meg. S a termelés érdeke is megkívánja. —Ez így nagyon szépen hangzik. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy az emberek többsége igyekszik kímélni magát, s ha valami vélt vagy valódi sérelem éri a munkában megtorpan, és tempósan, közepesen eldolgozgat. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki semmi más, csak a szakma szeretnie miatt dolgozik sokat és jól, mert egyszerűen képtelen másként élni az életét. — A pénz egyáltalán nem mellékes dolog. Dolgoztam világéletemben, ebben nőttem fel, s ezt csinálom ma is. Annyiért, amennyit fizetnek érte. — Hány éves kora óta dolgozik? — Amikor a nyolc általánost elvégeztem, a lengyeli mezőgazdasági szakmunkás- képző intézetbe jelentkeztem, a növénytermesztő gépész szakra, azt elvégeztem. A két év katonaidőn kívül én mindig dolgoztam, és mindig a mezőgazdaságban, mint traktoros. | — Most hány esztendős? — Harminc. — Szülei mivel foglalkoznak? — Édesapám nyugdíjas, téesz-tag volt, gyalogmunkás, fogatos, édesanyám pedig háztartásbeli. Amikor én kisgyerek voltam, a téeszben még nem volt ennyi gép. s ilyen fejlett technika, mint mostanában. Sokat kellett kapálni, a területet részes művelésbe adták ki. Ahogy fölszabadultam, Závodon, a téesznek dolgoztam — ott születtem, s a helyi téesszel volt szerződésem. Csak a gyakorlati időt töltöttem ott, mindössze fél évet. Azután Szekszárdra mentem a vízitársulathoz. Három hónapot töltöttem ott, nem többet. Nem tetszett nekem, mert vidékre kellett járni napokon, heteken át. És naponta kellett járkálnom Závodról Szekszárdra. — Tán az nem tetszett, hogy ez nem kifejezetten mezőgazdasági munka volt, hanem inkább földmunka? A növényekkel, a mezőgazdasággal szeretett volna foglalkozni? — Erről lehetett szó . . . Földmunkát végeztem, szállítást, a mezőgazdasági kultúrákkal csak közvetve lehetett kapcsolatom. | — Ezután hova került? — A döbröközi Zöld Mező Téeszbe mentem dolgozni. Merthogy a nővérem Döbrö- közre ment férjhez, ő hívott s a téesz kifejezetten jól menő szövetkezet volt. Nemcsak volt, hanem most is az .. Megmondom őszintén, nemcsak a családi kapcsolat, hanem a pénz is Döbröközre vonzott. Egy évig dolgoztam a Zöld Mezőben, aztán bevonultam katonának. Leszerelés után 1974-ben visszamentem és ott dolgoztam augusztustól áprilisig. Dehát hogy úgy mondjam, problémáim adódtak, a legnagyobb az volt, hogy nem vettek fel termelőszövetkezeti tagnak. — Miért nem vették fel téesztagnak Döbröközön? Végül is ... traktoros volt? — Az indoklás az volt, hogy magas a taglétszám, s emiatt magas lett volna a regulatív adó. Konkrétan soha senki nem fejtette ki nekem, hogy miért is nem dolgozhatom tagként Döbröközön, állandóan csak a regulatív adót hajtogatták. — ön pedig mindenképpen szeretett volna téesz- tag lenni. Miért? — Ügy éreztem, hogyha valaki téesz-tag, akkor nagyobb az anyagi biztonsága. — S nyilván az sem volt mindegy, hogy mennyi a háztáji területe. — Nem kellettem, s hát ahol az ember fölösleges, onnét továbbáll. — Nagyon sok a különbség egy téeszben az alkalmazott és a téesztag között? — Igen. Én különben nem is egyszerű alkalmazottként hanem BR-lapos alkalmazottként szerepeltem. Ez majdnem olyan, mint a napszámos ... — Hogyan lehetett ezt érezni? — Az tette föl a kalapot az egészre, hogy volt egy balesetem. Nyolc napig tartottak táppénzen, s a nyolc napra kaptam 240 forintot. Kétségtelen, SZTK-t sem sokat fizettem, de ebből a pénzből a családomat nem tudtam eltartani, még saját magamat sem. Ez adta meg a végső lökést: úgy véltem, ezt így tovább nem csinálom, vagy törlesztik a napjaimat, vagy eljövök. — Ezt őszintén elmondta a téesz vezetőségének? — Nem. Kértem újra a tagfelvételemet, de csak halogatták. Majd, majd . . . Meg kell mondanom őszintén, hogy nemcsak én jártam akkor ebben a cipőben, hanem rajtam kívül nagyon sokan. — S akkor, ahogy lenni szokott, újabb munkahelyet keresett... — Az az igazság,, hogy a feleségem sógora szólt, hogy Dombóváron, az Alkotmányban van egy megüresedett munkahely. Jöjjek, próbáljam meg. — Itt, a téesz gépműhelyében? — Eljöttem, megnéztem. A markolónak elment a pilótája, én meg Döbröközön azon dolgoztam. Átjöttem ide, s alig háromhónapos próbaidő után már felvettek téesztagnak. I — Milyennek találta a közösséget? Könnyen befogadták? — Eleinte kicsit furcsa volt, mert nem ismertem senkit, de igen rövid idő alatt ■megbarátkoztunk. — Milyen gépekkel dolgozott eddig? — Szuperral, kis Dutrával, UE—28-assal, MTZ-vel, Rábával, most meg a Fiattal. — Mennyibe kerül egy ilyen gép? — Kétmillió forintba. — Mit gondol, miért éppen magát tették erre a gépre? — Nem tudom. Annak idején elég jó eredménnyel végeztem az iskoláimat. És talán a gyakorlat is számít valamit. — Légkondicionált fülkében ül, a műszerfalon vagy harminc gomb és lámpa, menet közben siói a rádió. így azért már kényelmesebb dolgozni... — Hát azért ezt a személyautóval nem lehet összehasonlítani, mert mégiscsak a földet műveli az ember, nem az aszfalton, hanem a talajon jár. Természetesen ezeken a modern gépeken jóval köny- nyebb dolgozni, mint a nyitott fülkéjű Dutrán. A munka is pontosabb és az ember sem érzi magát annyira egyedül, hisz szól egész nap a rádió. — Nemrég beszélgettem az egyik kollégájával, azt mondta: a Dobos Pista nem kesztyűben, hanem csupasz kézzel állította össze a szétszakadt vegyszeres tömlőt, mert még arra is sajnálta az időt, hogy felhúzza a gumikesztyűt ... — Az az igazság, hogy kesztyűben nem lehet dolgozni. Arra alkalmas, hogy megfogjak vele egy vödröt, de arra már nem, hogy szereljek is benne. Suta, buta az ember keze, ha kesztyűben dolgozik ... — Harmincéves, a dombóvári téesz első traktorosának számít, önt hajtós embernek tartják, s még mindig nem tudom, hogy miért... — Döbröközön az anyóso- méknál lakom, tehát házunk van. Sőt, kocsim is, amit szerelőhöz még nem vittem soha. Nem hajtok én semmiért, csak állandóan dolgozom. A munkahelyemen is, meg otthon is. Négy hízóbikát tartunk, úgyhogy odahaza is van jó sok tennivaló. Kaszálunk, kukoricát művelünk, ez majdnem minden szabad időnket leköti. — önök itt a műhelyben szocialista brigádban dolgoznak? — Természetesen. Mi, akik a növénytermesztésben vagyunk, á Ságvári Endre szocialista brigádba tartozunk. A ránk mért feladatokat minőségében jól és maximálisan teljesítjük. Társadalmi munkát végzünk, szépítjük a műhelyudvart, az állattenyésztési telepet, és mindent • megteszünk, ami szükséges. — Az EDOSZ, a ME- DOSZ, a TÖT főtitkára, a MÉM miniszterhelyettese felhívást tett közzé, miszerint a szocialista brigádvezetők VI. országos kongresszusán a mozgalom egyik kiemelt feladata a brigádtagok általános és szakmai műveltségének folyamatos korszerűsítése és is szerveznek, s ezekhez bővítése. TIT-előadásokat témajavaslatokat készítettek. Az egyik így szól: „Mire lehetünk büszkék? És hol szőrit a cipő?" — Hol szorít a cipő? Például az alkatrész-ellátásnál. Mert néhány alkatrészt nem akkor lehet megkapni, amikor éppen arra szükség van. A gazdaságok így aztán arra kényszerülnek, hogy tartalékoljanak, ami igen sok pénzt leköt. Mi meg szidjuk az anyagbeszerzőt, de azért ritkán fordul elő, hogy anyaghiány miatt kell leállni. — A szövetkezetben dolgozó traktorosok egy-egy munkafolyamatra specializálódtak. Ön miért éppen a talajmunkát választotta? — Órákig tudom nézegetni, ahogy „forog” az eke a barázdában. Hátrafordulok, nézem az ekét, a földet és ezt valahogy sohasem tudom megunni. — Ismét a témajavaslatokból: „Több szabadidő, több kultúra.” — Ezt csak akkor lehetne megoldani, ha több lenne a traktoros. De kevesen vállalják ezt a munkát, mert a szépségei ellenére is nehéz. Bizony előfordul, hogy estére kelve nehéz kiszállni a gépből. S mert kevés a traktoros, ezért nem lehet megszervezni a két műszakot, s nyújtott műszakban kell dolgoznunk. Emellett az sem mindegy, hogy milyen minőségű munkát adunk ki a kezünkből, hisz például a kollegám abba a talajba veti a magot, amit én készítettem neki elő. — Naponta hányszor áll le a gépe? — Ritkán. Van amikor menet közben kapom be a reggelit, meg az ebédet. A gép eldöcög, én meg közben megebédelek. — Mikor kötött utoljára nyakkendőt? — Idén májusban, amikor lakodalomba mentünk. — Most, a beszélgetésünk után mit fog csinálni? — Dolgozom tovább, szántok. Utána hazamegyek, bütykölök valamit a kocsimon, ellátom a jószágokat, csinálom azt, ami minden este az én dolgom. — További jó munkát kívánok. D. VARGA MÁRTA Fáklyás felvonulásról közölt tudósítást a Tolname- g.vei Újság 1933. szeptember 30-i száma. Fél évszázada annak. hogy Perczel Bélát választotta meg a megyegyűlés alispánnak. Ebből az alkalomból volt a nagy ünneplés. A megyei lap ebből az alkalomból így írt: „Dr. Perczel Bélát, Tolnavármegye új alispánját megválasztása napján, este 8 órakor Bonyhád egész közönsége lelkes ünneplésben részesítette. A leventezenekar indulója mellett felvonultak az összes társadalmi egyesületek vezetőségei, a lövészek és tűzoltók pedig fáklyásmenetben az ősi Perczel kúriára. Dr. Eibach Kornél keresetlen szavakban tolmácsolta Bonyhád közönségének jókívánságait, mire az alispán ígéretet tett, hogy a vármegyét önzetlen munkával és odaadással fogja szolgálni, melyhez Bonyhád bizalma és szeretete fog erőt adni. Bauer József plébános az alispánnét üdvözölte, mint a Szeretet-egylet elnöknőjét, majd az alispán az elöljáróság, hivatalok és intézetek vezetőivel szorított meghatottan kezet a közönség lelkes éljenzése közben.” Ami igaz, az igaz, tudtak ünnepelni, tudtak hamar sokaságot teremteni a bonyhádiak. Perczel Béla alispánná választását kisebbfajta politikai küzdelem előzte meg, s amikor szavazásra került a sor, csak részben tudhatta a jelölt maga mögött a törvény- hatósági bizottsági tagokat. Mi történt fél évszázaddal ezelőtt a megyeházán? Többen voltak önjelöltek." S bizonytalan volt az is, hogy az eredetileg „kiszemelt” személy egyáltalán elfogadja-e a tisztséget. Azt is tudni kell, hogy ebben az időben szerveződött újjá a kisgazdapárt, volt megyei lapja is, s — tet- szik-nem tetszik, megjelent az ellenzék a megyeházán is. A Tolnamegyei Újság vállalkozott a helyzet elemzésére. A többi között ezeket írta: „Nem a törvényhatósági bizottságon múlott, hogy ez a választás nem egyhangú volt. Ha dr. Perczel Béla az első felkérésnek enged, akkor nem lett volna választási küzdelem. Képességeit ismerve félreálltak volna ellenjelöltjei.” Ezt követően jött a csavaros magyarázkodás. Erre szüksége volt a konzervatív vármegyének, hiszen az ellenzék győzött. „Minthogy azonban a főis- páni értekezlet állásfoglalásáig már erőteljesen agitációk indultak meg különböző irányban, egyes jelöltek nem érezték magukat sem kötelesnek. sem jogosultnak a visz- szalépésre és a kialakult állás- foglalás a bizottság egy tekintélyes részét, mint láttuk, többségét, kötelezte arra, hogy adott szavának ura maradjon, bár igen sokan voltak közöttük, akik dr. Perczel Béla személyét tisztelték, képességeit és az alispáni hatalomba elhívatását teljesen elismerték.” Ezzel a nyakatekert magyarázkodással, „az úriember állja a szavát” jelszóval ma- gyarázgatta a lap, miért szavaztak sokan másokra, mint aki végül befutott 1933. szeptember 27-én. Bízott abban Haypál Sándor is, meg Szabó Elemér is, hogy rá ragyog a szerencse, és ő ülhet az alispáni székbe. Perczel is bízott ebben, hiszen korábban már mint főispán, a kormány megbízottjaként működött a megye élén. A szavazás első fordulója nem hozott döntést. Egyik sem kapta meg az abszolút többséget, ami a megválasztáshoz szükséges. A két bizottság előtt lefolyt választás eredményeként Perczel 155, Haypál 104 és Szabó 76 szavazatot kapott. A választás második fordulójában már csak Perczel és Haypál mérkőzött. Ekkor Perczel 212, Haypál 115 vok- sot kapott. Három nappal később a megyei lap Perczel megválasztásáról írva tiltakozó szavát emelte fel, mondván, hogy Perczel ..megválasztását szeretnék egyesek úgy elkönyvelni, mint az ellenzéki politika győzelmét. Ez ellen a törekvés ellen fel kell. hogy emeljük tiltakozó szavunkat. Bár igaz ugyan, hogy a Kisgazdapárt megyei vezérei támogatták, sőt korteskedtek az új alispán mellett, de az ezúton nyert szavazatok elenyészően csekélyek ahhoz, amelyek a Nemzeti Egység pártjából kerültek ki.” Végül még egy „érv”: „Le kell szögezni, hogy bár bizonyos politikum és más szempontok is játszottak szerepet a választásnál, a döntés sikere mégis a jelölt egyéniségében gyökeredzett.” Hát így akarta a maga javára fordítani az ellenzéki győzelmet is a Nemzeti Egység Pártja 1933-ban, A fenti közgyűlésen Schul- teisz Rezső főjegyző beszédet mondott. A többi között arról elmélkedett, hogy az ő osztálya jogosult a hatalom' gyakorlására. Idézzük: „Ne féltse tehát tőlünk senki sem a nemzetnek ránk bízott értékeit, sem az ősi vármegye nemes tradícióit, mert mi. akik e szenvedésteli harcokat tiszta lélekkel és tiszta kézzel küzdöttük végig, mindnyájan nemeslevelet és jogcímet szereztünk arra, hogy vármegyénk igazán nemes és örökértékű tradícióinak, a régiekhez teljesen méltó hivatott őrei legyünk, akikre Méltóságod minden közjóra irányuló igyekezetében, mindenkor nyugodt bizalommal támaszkodhatik.” Ami a szenvedésekre való hivatkozást illeti, beszédének elején felsorolta a Trianont, a polgári demokratikus forradalmat, az első magyar proletárdiktatúrát. Úgymond mindezt becsülettel végigszenvedték. Magyarul: Mindent megtettek azért. pl., hogy megdöntsék a Magyar Tanácsköztársaságot. Ami a „tiszta kezet” illeti, elegendő hivatkozni arra, hogy ez az osztály fogta le a megyei direktórium tagjait 1919. augusztus 4-én és juttatta őket Prónay Pál és különítményesei kezére. * ötven évvel ezelőtt a fogyasztók részére örömhírt közölt a Tolnamegyei Újság szeptember 16-i száma. Már a cikk címe is sokat mond: „Lényegesen olcsóbb lett a kenyér és a péksütemény Szekszárdon” Fél évszázaddal ezelőtt mind a Tolnamegyei Üjság. mind pedig a Tolnamegyaii Hírlap többször is foglalkozott a kenyér és a péksütemény árával, annak indokolatlan emelésével. A sajtó hatására a .megyeszékhelyen a kenyér árát 40 fillér helyett 36, a 6 filléres zsemle és kifli árát pedig 5 fillérben állapították meg. Ez is bőséges hasznot jelentett a pékeknek. Ekkor nyitott pékműhelyt Erdősi Sándor, aki a fehér kenyér kilóját mindössze 26, a félbarna kenyérét pedig 22 fillérért hozta forgalomba, a kifli és a zsömle pedig 4 fillérért cserélt gazdát. A konkurrencia — átmenetileg — letörte a szekszárdi kenyér árát mintegy 30 százalékkal. Lehet, hogy üzleti fogás volt csupán az új pékség részéről? Mindenképpen jól jött a fogyasztóknak és üdvözölték az árleszállítást a megyei lapok is. * Noha ötven esztendővel ezelőtt még ritkaságszámba ment a gépkocsi a megyében, gondot .már akkor is okozott egy teherautó, amelynek vezetője ittas volt. A lapok követelték, a hatóságok az addiginál rendszeresebben ellenőrizzék a kocsivezetőket, mert „nagy részük nem tartja be a szeszesital-fogyasztásra vonatkozó rendeleteket és legtöbbször ez az oka a gázolásnak.” Ez a hír akár napjainkról is szólhatott volna. K. BALOG JÁNOS
