Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

1983. szeptember 10. ( TOLNA \ NÉPÚJSÁG 7 Szekszárdot a szekszárdiak is tervezik A voksátmindenki leadhatja A hallgatóság jegyzetei tán eljutnak a szomszédokhoz, ismerősökhöz is? Szeptember 5-e van. Né­hány perc múlva hat óra. Ekkor érkezem a szekszárdi déli-kertvárosi körzeti párt- alapszervezet helyisége (ha­jóház) elé. Meglepetten és kissé csalódottan szállók ki a kocsiból. Konstatálom: nincs nyüzsgés, sőt, a bejá­ratnál senki sem áll sorba, bebocsátásra várva. Pedig hat órakor kezdődik az első lakossági fórum, amelyen a környék lakói megvitathat­ják Szekszárd általános ren­dezési tervét, sőt, véleményt mondhatnak arról, javaslato­kat tehetnek —, amelyek be- iktathatódnak a végleges tervbe. Ez, a mondhatni szek­szárdi kezdeményezés a de­mokratizmus szép, újszerű és igen hasznos példája. Nem élnénk vele? Vagy nem érez­zük jelentőségét? — kérdem magamban. A terembe lépve szűnik csalódottságom, hiszen ott majd harmincán ülnek. De kötekedem mégis . .. Fiatal arcot csupán néhányat látok. Kiderül megint, hogy az idő­sebbek, a nyugdíjasok az ér­deklődőbbek, őket hozza in­kább lázba a város sorsa, jövője. Igaz, idejük is nekik van több ... De mégsem ér­tem. Azt, hogy a fiatalság ennyire ne venné az „osztott lapot?” Pedig a fórumot — tanúskodhatom — igen ala­posan megszervezték, a Ha­zafias Népfront városi bi­zottsága 286 terv-összefogla­lót küldött szét a városba, s megtalálták a mozgósítás legkülönfélébb és leghatáso­sabb eszközeit is. Nincs idő további tűnődés­re — legfeljebb reménykedni lehet, hogy a következő fóru­mok, amelyek a demokrati­kus összefogás jegyében hí­vódnak össze — nagyobb ér­deklődésre találnak. Viszont a hétfői összejövetel oly iz­galmas, oly lelkesítő volt, hogy. . de ne vágjunk a dolgok elébe. Rápolti Árpád, a városi ta­nács elnökhelyettese először a megyeszékhely fejlődéséről szólt, s a következő 15 esz­tendő várható változásait a városrendezési és városépí­tési koncepciót a tudomá­nyos tervezés jegyében is­mertette. (Egyik idős asszony meg is jegyezte, hogy „az elvtárs jobban ismeri a vá­rost, mint a saját tenyerét’'.) A középkorú férfi pedig imi­gyen válaszolt a találó meg­jegyzésre: — Szívből kívánom, hogy a tervek valóra válása is ilyen frappánsan, pontosan és elmélyülten történjék, mint ez a mai tájékoztató. Ismét Rápolti Árpádé a szó, aki — mielőtt rátért vol­na a Déli-kertváros tervének ismertetésére, elmondta, hogy a tervezők az elkövetkezendő 15 esztendő városfejlesztési tervét úgy készítették, hogy Szekszárdot nem önmagá­ban vizsgálták, hanem szá­moltak a vonzáskörzettel, a felsőfokú szerepkörű intéz­mények fejlesztésével, a ke­reskedelmi hálózatot, a kö­zépfokú oktatási intézménye­ket úgy méretezték, hogy számoltak az igen nagy szá­mú ingázókkal is. — A terv olyan — mond­ta —, hogy megvalósulása biztonsággal, jó színvonallal tudja majd szolgálni a lakos­ság érdekeit. A Déli-kertváros nagyrészt kialakult, de a kórházzal szemközti rész megért a sza­nálásra. ami meg is kezdő­dött. A régi épületek helyére három tízemeletes épül, a zöldséges bódé helyére pedig korszerű ABC-áruház, az óvoda szomszédságába pedig ötszintes épületeket tervez­tek ... De szó esett a déli rész további épüléséről, út­építésről, a további paneles építkezésről, amely a Baktat lakóteleppel szemközt, az 56- os út túloldalán folytatódna. Ezek a lakóházak néhány to­ronyház kivételével 2—3 emeletesek lesznek. Sőt, újabb iskolát, óvodát kell majd építeni, esetleg az e te­rületet kiszolgáló kisebb mű­velődési házat. Mivel a rendezési terv a Baktával szembeni területet elsősorban családi — maxi­mum kétszintes — házakkal kívánja beépíteni, meg­lehetősen nyugtalan hozzá­szólások következtek. — Tragikus lenne, ha a város déli részéből törpét és óriást csinálnánk — kezdte dr. Rosner Gyula. — Ezt ne­vezhetnénk esztétikailag nonszensznek. Ugyanis for­dítva kellett volna megkezde­ni az építkezést. Le a lapra kerülhettek volna a torony­házak. a domboldalon pedig a családi házak. De tovább már ne tegyük tünkre ezt a részt! A túloldalra, az egyen­súly miatt feltétlenül kíván­kozik néhány magas épület. A közönség ezzel egyetért­ve bólogat, s máris „érke­zik” a helyeslő válasz. (Re­méljük, hogy a végleges terv is számol ezekkel a meg­jegyzésekkel, javaslatokkal!) Dr. Rosner Gyula tovább folytatja hozzászólását, s kérve kéri, hogy a Baktai vá­rosrészben tartsák meg a kis „ékszergyöngyöket”, azaz azt a néhány pincét, amelyek a város múltját őrzik. — De a Béla tér parkosítá­sával, sőt, ligetesítésével is foglalkozni kellene. Fásit- sunk! — hangzik a felhívó szó. A város déli részének szí­neinél időzik a fórum. Végű’ is a harsogó színek ellen szó­ló véleményt taps követi. A nyugdíjas dr. Papp Ti­hamér Szekszárdon született, jól emlékszik a régi város­képre: — A templom két oldalán park volt. Sőt, fák szegélyez­ték az Otthon Áruházig mindkét oldalon a járdát Nem lehetne valami hasonló megoldást találni megint? — kerdezte, majd szomorúan beszélt a Kálvária-hegyről, melynek nyugati részét a „skatulya épütelekkel igen­igen elrontották, megcsúíi- tották". — S ez nekünk nagyon fáj! — tette még hozzá. Wirth Jánosné a gázprog­rammal kapcsolatban tett fel kérdéseket, amelyre Füredi Ferenc, a városi tanács mű­szaki osztályának vezetője válaszolt, mondhatni kiselő­adást tartott roppant felké­szülten, naprakészen — hall­gatóságának megelégedésére. Ugyancsak ő válaszolt a ta­lajmechanikára vonatkozó kérdésre, amely a Baktával szembeni részre vonatkozott: — Nem olyan vizenyős te­rület, mint azt gondoltuk. Sőt, a talajadottságok úgy követik egymást, mint aho­gyan mi szeretnénk a háza­kat építeni. A szőlőheggyel kapcsolatos tervekről érdeklődött dr. Kun Attila, Egyed János pedig a Tartsay utca egy részében megoldatlan szennyvízkér­dést forszírozta. A fórum ezzel be-is feje­ződött — mármint hivatalo­san. Az érdeklődők egy ré­sze kifelé vette útját, de so­kan az elnökségi asztal kö­ré sereglettek, s folytatták a beszélgetést még jó darabig. Baráti hangulatban, meghit­ten. Érthető is. Hiszen a vá­ros vezetőinek és a lakos­ságnak egy a célja. Szép vá­rost építeni, szép, rendezett városban élni. V. HORVÁTH MÁRIA Rápoiti Árpád a tervet ismerteti Apa kettős szerepben Férficsalftd A mindennapi ténykedés közé a haletetés is hozzátartozik A hatéves Gábor vígan nyargalászik a lakásban. Elő­ször füle botját sem moz­dítja arra, hogy most fény- képezkedni kellene. Nagyo­kat nevetve szlalomozik a konyhából ki, a nagyszobába be, onnan a folyosóra, míg végül édesapja szava — a tanévkezdésre vásárolt — szép, vörös íróasztal mögé parancsolja. Attila, a nyolcévesek ko­molyságával épít egy Lego- garázst. A jármű, akár hold­kocsi is lehet vagy tűzoltó­autó. A garázsnak csak ajta­ja van, mert az ablakok a Holdon tudniillik feleslege­sek... A nagyfiú íróasztalán egynapos általános iskolai se­gédkönyv. A fényképezőgép kattog a tiszta gyermekszobában. Atti­la felüti a „Nézz körül”-t, és kérdőn néz édesapjára: — Melyiket olvassam? — Amelyik neked kedves — mondja halkan az apa. A szemüveges Attila lassan, szótagolva kezd olvasni: „A-nyu, végy egy he-lyet nékem”... Az apa a függönyhöz megy, mintha éppen lenne ott vala­mi dolga. Később a konyhá­ban kérdezem tőle: — Attila miért éppen ezt a verset választóiba? — Talán véletlen volt, ta­lán nem, — válaszolja. — Van, amikor két napig sem hozzák szóba, de van amikor napjában háromszor is emle­getik. * Gyöngyösi János hirtelen­szőke. kék szemű, született szekszárdi. Beszédében van valami az „északi ember” higgadtságából. De nem, ez a megállapítás itt most semmi­képpen sem helyénvaló! És nem attól a kesernyés sör­től keserű, amit a konyhában kortyolgatunk. — 1980 karácsonyát már mind a négyen itt töltöttük — beszél az első honfoglalás­ról Gyöngyösi János har­minchárom éves mezőgazda- sági gépszerelő, a szekszárdi Aranyfürt Termelőszövetke­zet tagja, édesapa. — Előtte Bátaszéken laktunk anyó- soméknál. Nagyon boldogok voltunk a lakás miatt. A köl­tözés előtt feljártunk tapé­tázni, csinosítgattuk a lakást. Testvéreim, szüleim is segí­tettek. — Van egy ikertestvére és egy húga... Testvérként min­dig szerették egymást? Gyöngyösi János körbehor- dozza tekintetét a konyha dísztárgyain. De nem ott van a válasz. Mélyebben... — Családunk mindig is összetartott és összetart ma is. Most is éppen édesanyám névnapján, Rozália-napkor találkoztunk. Ilyenkor együtt a nagy család. Mindenki... szóval..., de már nem... Attila és Gábor társaihoz csapódik a játszótérre. Nevet­ve mennek le a lépcsőkön. Attila leginkább azért örül, mert az apai tiltás ellenére sikerült neki a kisrádiót is lecsempésznie az udvarra. — Ki nevelje a fiúkat, ha nem én? — mondja talán ép­pen ezredszer önmagának. — Az idősebb szülő már más­képpen törődik, bánik velük, mint én. Sokszor nekem kell szigorúnak lennem, nagyon szigorúnak. Fognom kell őket, felelős vagyak értük. Akkor is kellett, amikor decemberben és márciusban is a feleségem­nél bent jártam a kórházban. A negyedik emeleti lakás határtalan rendszereiéiről ta­núskodik. Minden a helyén, még a gyerekszobában is, ahol pedig minden játékból duplát kellett venni a szü­lőknek, nagyszülőknek. A lakás olyan kedélyes és ba­rátságos maradt, mint ápri­lis előtt, de azóta minden megváltozott. Minden. — Nincs időm semmire — mondja Gyöngyösi János. — A srácokkal foglalkozom, esetleg tévézek. Nagyon nagy lett a nagyszoba. Igaz a srá­cok néha betöltik. * Gyöngyösi Jánosnak ismét a függönnyel van dolga. Az az átkozott nem akar rendesen kinézni. — Felesége tudott állapota súlyosságáról? — kérdezem. — Ő nem, mi igen — mondja alig hallhatóan. — Azon voltunk, hogy ne is tud­ja meg. Mindannyian... Én minden este bent voltam nála. Igaz, tudott a betegségéről, de, hogy ennyire súlyos, azt nem. Még én sem hittem, hogy ilyen gyorsan bekövet­kezik a vég. Sógornőm a kór­házban dolgozik. Ö is, én is, és mindenki kedveskedett ne­ki. Megnő a szavak ereje... — A gyerekeket öt nappal a halála előtt bevittem hoz­zá — folytatja Gyöngyösi Já­nos. — örültem, hogy meg­tettem, mert még utoljára láthatták. Itthon és a család­ban is mindig próbáltuk el­terelni a figyelmüket édes­anyjukról. Az első éjszaka Attilával voltam kettesben. Gábor Bátaszéken, a nagy­mamánál aludt. Elmondtam Attilának, majd másnap Gá­bornak is, hogy „Anyuka nincs! Meghalt.” Aznap éj­szaka együtt aludtunk a nagyágyban, mind a hárman... Tudja, hogy mit mondtak nekem a gyerekek? — Azt — csillan meg Gyön­gyösi János kék szeme —, hogy tudtuk apa, mert min­denki sírt. * Sokan segítettek. A lakó­társak, a munkatársak. Igaz, nem kereste ő a segítséget, de akik nem sajnálkoztak és felajánlották közreműködésü­Az anya-verset olvassa At­tila két a házi munkában, azoktól köszönettel elfogadta. A töb­bi őrajta múlik. Beszélgeté­sünk során ezt vagy félszáz- szor mondja. — Én vagyok az apjuk ,és kész. Feleségem nagyon há­zias volt, én is az vagyok. Amikor ő két műszakban dol­gozott, akkor az egyszerűbb ételeket én főztem. Lecsót és pörköltet. Most sincs más­ként. — De a mosás? — Nagyon jó, hogy már vagy egy éve a komibáj nozás- ból vettünk automata .mosó­gépet: Anélkül már el sem tudnám képzelni a mosást. Stoppolni nem tudok. Sógor­nőm munkatársai, akik a kórházban ápolták a felesé­gemet, el-eljönnek nagyta­karítást csinálni. Most a hé­ten is itt voltak. A nagytakarítás ellenére is rend van. A tisztaságot érez­ni lehet! — Megváltoztak ismerősei a temetés után? A kesernyés sörből az utol­sókat kortyoljuk. — Igen, részvéttel voltak irántam. Rossz volt! Sokszor úgy mentem a boltba, hogy tudtam, ők mire gondolnak. Mondtam is a feleségem kol­leganőinek, hogy csak a gye­rekekkel ne éreztessék. Nem akarom, hogy csak részvét le­gyen. Mi már így vagyunk, így leszünk tovább. Család maradtunk! Férficsalád. Nem akarok panaszkodni. A gyere­kek nagyon mozgékonyak, különösen Gábor. Ö most kezdte az elsőt. Az üzenőfü­zeteikbe mindkettőnek beír­tam, hogy hányadán vagyunk. Attila nagyon komoly, rá már mindenben lehet számí­tani. Gábor szeleburdi, érzé­keny, de hát csak hatéves... így vagyunk mi együtt, fér­fiak. * A fényképezkedésnek vége. Attila nem foglalkozik ve­lünk, új könyvébe temetke­zik és olvas. Gábor észrevét­lenül kisomfordál a konyhá­ba, édesapja háta mögé áll, és... — Vigyázzon, megharapja! — kiáltok fel. Gyöngyösi János elneveti magát. Kék szeme megsöté­tül. — Nem bánt — simogatja meg a hirtelenszőke kis fe­jet —, csak szeret. Ő engem így szeret. Amikor sokáig nem találkoztunk, Gábor akkor is így harapott meg. Óvatosan, hogy nekem ne fájjon... SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS L wJr3W - ­Gábor már szabályosan vág ollóval

Next

/
Thumbnails
Contents