Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

lO^PÜJSÁG 1983. szeptember 17. Szlavcso Csamov: Ember a csillagok alatt Liszt Ferenc Schaár Erzsébet szobra Irodalmi hősök ma Életeszmények legújabb prózánkban A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat szeptemberi számának élén Zelk Zoltán két versét és Il­lés László Zelk Zoltán köl­tészetét elemző tanulmányát olvashatjuk. A szépirodalmi közlemé­nyek sorában emellett Arató Károly, Bisztray Ádám, Ga- lambosi László, Horgas Béla és Takács Imre verseit, Ko­lozsvári Grandpierre Emil és Tamás Menyhért elbeszélé­sét, valamint Albert Gábor Emelt fővel c. szociográfiájá­nak új fejezetét közli a folyó­irat. — A „Tudósportrék”- sorozatban Csizmadia Andor professzorral beszélget Hal­latna Erzsébet. „ A tanulmányok közül fi­gyelmet érdemel Kenyeres Zoltán Az „Elysium”-tól a „Tűzkút”-ig című írása Weö­res Sándor költészetéről. Üjabb összeállítást találunk a számban Weöres Sándornak Takáts Gyulához írott leve­leiből. A kritikai rovatban többek között Balassa Péter tanul­mánykötetéről, Gáli István utolsó prózakötetéről, Kiss Dénes új verseiről és Kolozs­vári Grandpierre Emil ön­életrajzi regényéről ír Kis Pintér Imre, Nagy Imre, Var­ga Lajos Márton és Belo- horszky Pál. „Megtekintvén és megvizs­gálván fentnevezett mester­legény által elkészített reme­ket, azt elfogadjuk és őt a mesterség tanult mesterei kö­zé béiktatjuk.” A régmúlt időkben igen nagy becsülete volt annak a kutyabőrre, pergamenre, rit­kábban papirosra írott tanú­sítványnak, amellyel valakit szakmájában merterré fogad­tak. Nehéz inasévek után céhlegényként kellett dolgoz­nia, nem is szólva — a ván­dorlásról. Most éppen a vándorláson van a hangsúly. A fent idé­zett szöveget ugyanis a „Tá­jak — Korok — Múzeumok magyarországi Anyacéhének Vezető Testületé” nyomatta arra a mesterlevélre, amelyet kétesztendős játék után vá­lasztott témájában írásban, képben, vagy tárgyban tör­tént feldolgozásáért kap a mozgalom résztvevője. Mindez — a TKM-nek új formája. Most már nem az a lényeg, hogy a résztvevő hány múzeumot keres fel, hány pe­csétet tud onnan felmutatni, hanem, hogy mennyire szerez jártasságot valamilyen „mes­terségben”. Azaz: milyen mélységben sikerül megis­mernie azt a műveltségi ágat, amely legjobban érdekli. Érdekes, mi több: izgalmas a játék. Van, aki jócskán túl á nyugdíjkorhatáron, kezdi az „inaskodást”. Igaz, csak fél évig tart az „inasidő”, s leg­alább ugyanaddig a „legény­sor”. Vándorkönyvet kapnak a résztvevők, ezzel jogot nyer­nek arra, hogy az ország bár­melyik múzeumától, könyv­es levéltárától minden segít­séget megkapjanak tudásuk gyarapításához. A Vándor­könyvben leírják útjuk törté­netét, a benne lévő térképre berajzolják útvonalukat, majd „vállalási levél”-ben közlik a TKM szervező bi­zottságával, hogy akarnak-e mesterré válni, s ha igen, mi- lyerj. feladatokat választanak. Az úton elhullajtott szalma­szálak, a fehéren izzó por va­kítja a szemet. Az út amoda vezet, a hótól szikrázó he­gyek mögé, aztán leereszke­dik egy csöndes völgybe, ahol apró fehér faluk kéményei füstölögnek. A porban szám­talan lábnyom, valamennyi tisztán kivehető: a járókelők jó erősen odacsapták lábu­kat, mivel a föld égette a tal­pukat, felforrósította a vérü­ket. Az öreg megállt, hogy meg­pihenjen, aztán úgy ült le, ahogyan a parasztemberek szoktak: egy kissé előredőlve, mintha meghajolna a föld előtt. Kioldozta megfakult ta­risznyáját, kendőt terített a térdére, darab kenyeret, ma­rék juhtúrót, öklömnyi para­dicsomokat rakott rá. Sokáig és csendben evett, mintha a földdel beszélgetett volna. Lassan, alaposan megrágott minden falatot, hogy kisaj­toljon az ételből valami ízt. Aztán széles tenyerébe gyűj­tötte a morzsákat, és bele­szórta a tarisznyába — jó lesz a madaraknak. Amikor jól­lakott, lerázta a kendőt, és újra felkerekedett. Üjból ta­lálkozott a lábnyomokkal, azok pedig elvezették a völgybe. Közelben s távolban mindenütt kaszásokat és asz- szonyokat látott, akik agyag­korsóban hordták a friss vi­zet férjüknek. Ö is így szo­kott dolgozni a feleségével, akit úgy szeretett, mint a földjét és az ekéjét. Mindez a Tájak — Korok — Múzeumok mozgalomnak, — ha úgy tetszik, sok ezer felnőtt népszerű játékának magasabb foka. Üj formát, nagyobb követelményeket kellett hozzá kitalálni, mert az eddigi bronz, ezüst és aranyfokozatok már kevésnek bizonyultak. Alig múlt ötéves a mozgalom — 1977 végén in­dult —, s már harmincezer körül jár az egyéni verseny­zők száma. Ehhez járul mint­egy kétezer „kollektív ver­senyző”, azaz különböző lét­számú munka- vagy lakóhelyi közösség. Pedig az aranyfokozatot sem könnyű elérni. Ehhez vagy száz helyre kell elmen­ni, mindenütt felkeresni a helyi múzeumot vagy műem­léket, s valamennyiben pe­csétet kérni a látogatás iga­zolásául. Hogy mennyire nép­szerű a TKM, arra a legjobb bizonyíték, hogy az aranyjel­vényesek száma jócskán meg­haladja a tízezret. S ez nem is a teljes szám: sokan végig­járták a TKM jegyzékében feltüntetett helyek nagy ré­szét, de nem, vagy csak nagy késéssel küldték be a lapokat. De olyanok is vannak, — nem kis számban —, akik vala­mennyi, a jegyzékben szerep­lő helyen voltak, pecsétet is szereztek. Ez pedig 1200 hely, amelynek felkeresése utazás­ban, fáradságban egymagá­ban is megbecsülésre méltó teljesítmény. Vannak már TKM-klubok is, tagságuk közösen járja az országot. Egy budai klub pél­dául az őrségbe látogat (és nem csupán a pecsétek gyűj­tése miatt), az egriek a fő­városba utaznak, s hogy tör­ténelmi ismereteiket gyara­pítsák, Nyugat-Szlovákiába is átlátogatnak. A példákat to­vább is lehetne sorolni, az­zal a nagyon idevágó meg­jegyzéssel, hogy újabbak a la­kóhely körüli szűkebb körze­tet keresik fel a legtöbben, mivel a közlekedési költségek nagymértékű emelése meg­Ismerősök jöttek szembe. Csak egy-két pillanatra állt meg velük, röviden viszonoz­ta köszönésüket, mondta, hogy a legkisebb fia gyerekét megy megnézni, akit- az ő nevére kereszteltek. Aztán tekintetét a hegycsúcsokra szegezve to­vább sietett. A legkisebb fia a völgy leg­távolabbi fálujában lakott, s az öreg egy évben csak egy­szer szokta meglátogatni, rendszerint télen. De most a rekkenő hőségben is útnak eredt, hogy megnézze a kis jövevényt, aki még akkor is viselni fogja a nevét, amikor ő már nem fog járni a csilla­gok alatt. Esteledett. Az öreg megint leült egy kicsit pihenni az út- szélre. Az erdőből árnyékok kúsztak elő, a lábához feküd­tek, és hűvösen átölelték. Énekelni kezdtek a madarak, tücskök kísérték őket. A föld pedig hallgatott a csillagok halvány fényében, mint aho­gyan hallgatni szokott akkor is, amikor terem, és akkor is, amikor magához vesz min­ket. A sötétbe borult erdő fái között elő-elővillantak a fa­lu fényei. Az öreg közeledett a fia házához. Szíve egyre heve­sebben dobogott. Amikor oda­ért, megtorpant egy pillanat­ra, aztán nagy lélegzetet vé­ve belépett. A csecsemő felsírt. Rózsa­színű volt az egész kis em­berke, szagos és puha. Az öregember kérges tenyerébe vette és közelebb vitte a sze­méhez. — Egészen magára üt — mondta egyszerre a fia és me­nye. Hajnalig vigyázta az uno­kája álmát. Vele virrasztott a fia és menye is. Alighogy pirkadt, szedelőz- ködni kezdett hazafelé. Hiá­nehezíti a hosszabb utazáso­kat. Még akkor is, ha vannak, akik inkább az eddigi formá­hoz, a jelvényszerzéshez ra­gaszkodnak. Hiszen éppen azért játék, mert senkit sem kötelez semmire. De megad­ja a lehetőséget arra is, hogy csupán játszva-szórakozva töltse idejét, ha kirándul va­lahová, meg arra is, hogy — az „inasidő” után a Felsza­badító levelet majd a mes­terré fogadó Testimoniális le­velet elnyerve — magas szin­tű szakemberré képezze ma­gát. Biztos, hogy az így nyert is­meretekből a közösségnek is haszna iesz. Talán még tudo­mányos munkák is készül­hetnek a „Remekek” alapján, a honismeretnek, a történe­lemnek vagy más tudomány­ágaknak mindaddig ismeret­len területei tárulnak fel. Vagyis a lehetőségek mind­addig ismeretlen területei tá­rulnak fel. Vagyis a lehetősé­gek szinte korlátlanok. Ter­mészetesen ehhez az is szük­séges, hogy a múzeumok, le­véltárak és könyvtárak is na­gyon komolyan vegyék a hoz­zájuk forduló „inasok” és „merterlegények” kéréseit, s valóban segítsék őket isme­reteik bővítéséhez. A legjobb „remekeket” a TKM közkinccsé teszi, meg­jelenteti. S hogy ne legyenek „átfedések”, máris hozzálát­tak a szervezéshez, hogy a múzeumi hónap idején talál­kozzanak az egymással ro­kon témákat feldolgozók leg­alább megyénként. Tervezik, hogy a „mesterjelöltek” se­gítésére több szakembert is bevonnak. Játék marad továbbra is a TKM, de komoly, közhasznú játék, ami megérdemli a se­gítséget minden „illetékes” részéről. VÁRKONYI ENDRE ba marasztalta a fia, hasz­talan tartóztatta a menye, hogy maradjon még. Dolog­idő volt, s az öregember ilyenkor nem tudott tétlenül ülni. Disznóólak, juhkamrák mellett vitt el az útja, ahon­nan trágya és frissen fejt tej savanykás szaga áradt. Ami­óta az eszét tudta, jól ismer­te ezt a szagot. Mentében hol egy álmos gazdát látott, amint egy rakoncátlan csikót haj­tott ki mérgesen az udvarból, hol egy korán kelő fiatal me­nyecskét, aki teljesen elve­szett a szemet csipegető szár­nyasok között. A levegő friss volt, csípős, és az öregnek olyan érzése támadt tőle, mintha forrásvizet ivott vol­na. Valahol belül, a lelke leg­mélyén egy ének kezdett sar­jadni. Az erdőnél fejszecsapások hangja fogadta. A koronáju­kat a felhők közé fúró hatal­mas fák sejtelmesen susog­tak. Körös-körül frissítő hű­vös és gyantaszag... Az öreget ámulatba ejtet­te az erdő, és az odafent úszó felhők, számára isme­retlen, titokzatos világa, öles termetű favágókat pillantott meg, és álmélkodva figyelte, mint énekelnek a fejszék a kezükben. Egészséges piros arcuk volt, nem úgy, mint a falujabelieknek. Azoké szür­ke és barázdált, akár a föld. Aztán újból elindult. Sie­tett, ám nem érzett semmi fá­radtságot. Könnyedén lépke­dett, felemelt fejjel. A kis rózsaszínű emberké­re gondolt, aki majd ugyan­úgy fogja szeretni ezt a föl­det itt, a csillagok alatt, mint a nagyapja. TANDORI DEZSŐ: Tizenhét éve » nyárvég Jövök egy uszodából augusztus derekán, a hőség ki-be lángol a peron ablakán, tizenhét-éve Sportot tűnő emlékezet olvas, salak-porondot, por-filmet, nézhetek, a villamos se jár át, s hol vagy, szilvás kosár, ki anyám uszodáját láttad; itt most leszáll, átszáll, aki tizenhét éve ott búcsúzott... ... Az irodába úgy épp egy labdát bedobott valaki a salakról, s az íróasztalon — az övén — mintha akkor járt volna, rend-rakón, egy intő szó, riasztó szél, papírkacatos; tsak-emléket marasztó ... ... Hol az a villamos, az a kosár, a dél, mind hol s hol van, hol vagyok? Fény-lap lobog, felém int, egy nyárvégi napot évekkel vissza-számoz, állok a salakon ... Szólok: valaki máshoz; a labdát beadom, kapuba, irodába sodorja a szeszély vagy a játék szabálya ... Megyek, régi személy. „Míg írtam jó volt. Hőse­im közé (mert bennük látok, vakon is eltalálnék). Róluk, magamról ezt-azt megtanul­tam, csak azt nem tudom, mi­ről szól e játék” — vall ben­sőségesen irodalmi hős és megteremtőjének különös vi­szonyáról Spiró György a Kő­szegők című (Jurisics Miklós és kora történelmi gyötrel­meit megelevenítő) drámájá­nak prológusában. Pontos és izgalmas ez a néhány sor. Kifejezi, hogy a hős, a kigondolt (bár így vagy úgy mindig az életből ellesett) alak valamiképpen az író szócsöve, ám gyakran szinte önállósodik, meglepi létrehozóját cselekedeteinek - váratlan fordulataival, s majdhogynem eltávolítja őt eredeti szándékaitól. A mű ilyenkor legyűri alkotóját. Alkat kérdése, hogy ki meny­nyire engedi maga fölé nőni saját hőseit, figuráit. Remek­lés, fércmű egyaránt szület- hetik az alapgondolat követ­kezetes, egyenes vonalú ki­fejtéséből, s hasonlóképpen: az alkotó munka során bekö­vetkezett jelentékeny válto­zások eredményeként is. Kortárs magyar prózánk­ban — általános kritikai ta­pasztalat szerint — csökkent a mozdulni,. változni-változ- tatni akaró hősök száma. Ezért érdemel figyemet — például — Kertész Ákos Családi ház manzárddal cí­mű regényének hőse, Burián Károly főművezető. Negyve­nes évei végét tapossa, állan­dó cselekvésvágy űzi. Forra­dalmár típus, akiben a régi nevelés pozitív eszményei kaptak új tartalmat. Magá­hoz vesz egy cigánynak vélt fiatalembert, a munkatársát, s amikor ebből családi bonyo­dalmak végtelen sora, szerel­mi három- sőt négyszög tá­mad, azzal áltatja magát, hogy a XXI. század embere­ként, egy eljövendő erkölcsi- ség jegyében él és cselekszik. Kertész Ákos pompás sza­tírája korántsem pusztán görbe tükröt tart elénk. Per­cig sem kétséges, hogy szere­ti tiszta szívű, jó szándékú hősét (mintha Makra mai változatát festené), csak hát dogmatikus és merev, az élet eleven mozgásaitól el­szakadó gondolkodásmódot tulajdonít neki, s emiatt lec­kézteti meg. Hogyan él egy zsarnokölő — békeidőben? Erről, tehát nagyon nagy kérdésről szól ez a regény, a filozofikus hajlandóság, a stílus szándékos csavaraival, túlzásaivá, kiélezéseivel. Ugyanez a gondolat van Moldova György Napló című könyvének hátterében. Ma­napság, nosztalgiák idején, hatvanas éveink nagyra becsült, bár sokat vitatott hősét, Che Guevarát idézi meg. Mégpedig oly módon, hogy a legendás partizánve­zér Bolívia-naplójából merít, megőrizve a naplóformát. S ebből számos művészi-eszmei probléma származik. Moldo­va dokumentumként fogad­tatja el anyagát, mely vala­miféle furcsa leleplezéssé, mítoszrombolássá, legenda- oszlatássá válik az ő kezében. Kiderül: ez a Guevara hibá­zott a partizánharc, a forra­dalmi ideológia, magatartás alapkérdéseiben. Csakhogy az eredeti Guevara ennél jóval több, s mindenképpen: más volt. Értjük persze Moldovát: ő ezzel a könyvével az apró­lékosabb, kevésbé látványos munka iránti készséget, nagy türelmet, szakértelmet követelő mai forradalmiság jelentőségére, társadalmi igényére hívja föl a figyel­met. Csakhogy ez a módszer több, mint vitatható. Vannak aztán más hősök is. Teles Elek, Vámos Miklós te­remtménye (az Emily néni szakálla című kisregényben) riadt, csetlő-botló, - szeren­csétlen figura, aki aztán egy rövid, bentlakásos angoltan­folyamon mint Arthur Par­ker azonosul nyelvleckebeli szerepével. Balázs József új novelláinak állandó hőse Ha- mala Henrik, a festő. Kallódó tehetség (bár tehetségének fokáról nem győződhetünk meg), mindenesetre: fölöt­tébb zavarosan gondolkodik. Elvis Presley nyomorúságos pusztulása őt a halál, az ön- gyilkosság magasrendűségére döbbenti rá; örökösen a nagy mű létrehozásának igézeté­ben él, de az csak nem akar megszületni, s helyette meg­rendelt giccsek, dobozdíszít­mények kerülnek ki a keze alól. Hős továbbá Esterházy Péter Fuharosok (nem téve­dés, így!) című kisregényének egyes szám első személyben veretesen, irodalmiasan be- szélő-visszaemlékező hőse (hősnője?), aki egy kissé Weöres Sándor Psychéjére emlékeztet. Hogy ezek közül melyik is korunk igazi hőse? Az olvasó ne felejtse egybevetni az iro­dalom hőseit, szereplőit, figu­ráit azokkal, akik a valósá­gos életben, a társadalom legkülönfélébb szféráiban mozognak, léteznek: hiszen művészi képmásuk is ilyen egybevetés eredményeképpen született meg az írók tollán, képzeletében. KŐHÁTI ZSOLT (Zahemszky László fordítása.) TKM vándorév Tájak - korok - múzeumok vándorai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents