Tolna Megyei Népújság, 1983. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. szeptember 17. S^ÉPÜJSÁG 11 Az utolsó nagybányai festő... Bodnár íva: Boldizsár István 1896 fényes betűkkel rótt fordulója a magyar művészet históriájának. Hollósy Simon és müncheni tanítványainak „kivonulása" egyszeriben más, korszerűbb irányt sza­bott festészetünk mozgásá­nak. A honi tájból, népből fa­kadt friss, őszintén magyaros hang szólalt meg Ferenczy Károly, Thorma János, Réti István képein. Jól megmért évtized után ugyan újabb események zaklatták fel a művészlelkeket, de a mási- dik és következő nemzedékek egy-egy jeles mestere tovább őrizte a lángot. Viharos tör­ténelmű századunk évtizede­in át makacs elszántsággal próbálták követni Nagybá­nya egykor felszabadító esz­méjét. A kései őrzők lassan elfogyadoztak, utolsóul ma­radt szemtanú Boldizsár Ist­ván, aki még az alapítóktól kapott útravalót. Hogy mi­ként teljesítette hivatását, annak foglalata e szép könyv, amelyet érdemes szóba hozni és forgatni. Könyvészeti lég több szem­pontból is rendhagyó kiad­ványt tartunk kezünkben. Szembetűnő a reprodukciós anyag gazdagsága. Hatvan­három rézkarcot és hatvanöt festményt, egy jó retrospek­tív tárlatnyi művet mutat be. Különösen a színes képek mi. nősége feltűnő. Általuk hite­les rajzolatot nyer az olvasó a változatos alkotói pálya jellegzetességeiről. Bodnár Éva neves művészettörténé­szünk, a szakember lelkiis­meretességével írt, a jó barát emberi melegétől áthatott, okos, mértéktartó tanulmánya is nyeresége a kötetnek, amely — ha nem tévedünk — első a maga nemében. Ugyan­is a festő magánkiadásában látott napvilágot. A nyolcvanöt éves Boldi­zsár Istvánt az Alföld küldte a magyar festészetbe. Oros­háza szülötte, aki Nagybá­nyán kapott alapos, sorsdön­tő indítást. 1918-ban — moz­galmas időkben — került Ly- ka Károly ajánlásával a „hajdani magyar királyasszo­nyok kincses birtokára". Ott akkor, mintegy összekötő ka­pocsként a korrigáló Thorma és Réti oktatják a szabadis­kola keretében, a természet­re mint alapra építve, a jö­vendő piktorjelöltjeit. A tár­sak között van Szőnyi, Paizs Goebel, Mikola András, de itt élnek még a Ferenczy-testvé- rek is. Később az alföldi mes­terek — Koszta, Tornyai — hatása- alá került. Nemes Marcell révén München a következő állomása. Itt a réz­karcolást tanulta meg — ki­tűnően. Első sikereit is e mű­fajban aratta, amikor 1924- ben hazatért. Járt Itáliában, Párizsban, de az erdélyi kis­város mélyen vésődött nyo­mait semmi nem tudta elhal­ványítani. Különben is nya­rait mindig ott töltötte. Ang­liai utazása a portréfestésre inspirálta. A negyvenes évek­ben pedig „felfedezte” magá­nak a Dunántúlt. Különösen a Balaton látványa ragadta meg, a vélt színbéli hasonló­ságok töltötték el örömmel. Hosszú életének új fordulata a gyermekkori tájhoz sodor­ta vissza. A hetvenes évektől az Alföld apadhatatlannak látszó témavilága foglalkoz­tatja. Nagy vállalkozása a „régi, elmúlóban lévő népi életforma emlékeinek meg­örökítése”. Száz rézkarcán a pusztuló pápai malmok, dör- gicsei romok, balatoni motí­vumok s az alföldi tanya­világ emlékké váló témái — tanyák, gémeskutak, fahidak, nyájak — sorakoznak hitele­sen, bravúros technikai ki­vitelben. Az elmondottakból kiderül, hogy Boldizsár sokágú mű­vészete a természetelvű ma­gyar festészet és grafika af­féle szintézisévé alakult hosz- szú pályája során. Nagybá­nya értékes vívmányait biz­tos kézzel alkalmazta dunán­túli, alföldi tájábrázolásain, csendéletein és kiválóan jel­lemző portréin. Valóságban gyökerező szemlélete érvé­nyesül rézkarcoló munkájá­ban is. A képekkel szinkronban követi útját a kötet beveze­tő tanulmánya is, eljutván a szintézisig. Bodnár Éva a kö­zönséghez kívánja közelebb hozni e sajátos ízű művésze­tet. Néhol szinte szépírói eré­nyeket csillant meg, de mind­végig tárgyszerű, közvetlen és világos marad. A pályaraj­zot bőven színezi remek idé­zetekkel, megszólaltatja a festőt és kritikusait. Nem bocsátkozik mélyebb elem­zésbe — tere sincs hozzá —, de egy-egy jelzőkkel sűrű mondattal találóan jellemzi a logikusan következő perió­dusokat és kiemelkedő mű­veket. „Műveit ma is eleven erő, harmonikus színesség és könnyed változatosság hatja át” — vonja meg röviden az életmű mérlegét. A festő munkásságát „a természet­festés maradandó értékének” minősíti. Forgatva a könyvet, igazat kell adnunk megálla­pításának. SALAMON NÁNDOR A magyar Paganini Hubay lenő születésének 125. évfordulóján 1937. március 12-én, egy pénteki nap délutánján, .pon­tosan 6 óra 12 perckor történt a budapesti központi város­háza üléstermében. A város- gazdasági bizottság ülésén előbb az egyik tag felvilágo­sítást kért Hubay Jenőtől, a nagy hegedűművésztől, zene­szerzőtől és pedagógustól operai ügyben. Hubay vála­szolni kezdett, egyszerre el­sápadt, ráborult az asztalra, és melléből hörgő hangok fa­kadtak. Gyorsan mentőt, or­vost hívattak, de mire a se­gítség odaérkezett, a művész már nem volt életben. Az Operaház előcsarnokából te­mették. A CSALÁD 125 évvel ezelőtt szüle­tett, 1858. szeptember 15-én. A Nemzeti Színház karmes­terének, Huber Károlynak volt a fia. A három Huber- gyermek közül Jenő volt a legfiatalabb. Apja korán fel­fedezte benne a zenei tehet­séget. A kisfiú még alig volt négyéves, amikor hegedülni kezdett. Hatéves korában egy Cukor utcai intézetbe íratták be az írás, olvasás és szám­tan tanulására. Onnan a bel­városi reáliskolába került, majd külföldre, abba a ber­lini zenei intézetbe, amelyet a magyar Joachim szervezett meg. Hamar felfigyeltek rá. Amikor néhány év múlva visszatért Pestre, Liszt Fe­renc szerető útmutatásai mellett — gyakran játszott vele koncerteken — Volkman Róbert tanította zeneszerzés­re. Utóbb Liszt Párizsba in­vitálta. Huszonhárom éves lett, amikor Vieuxtemps ha­lála után Brüsszelbe hívták meg tanárnak. De amikor Liszt Ferenc 1886-ban lefek­tette a Zeneakadémia alap­jait, tanácsára Trefort mi­niszter az éppen Pesten ven­dégszereplő Hubayt kérte fel a létesítendő intézet hegedű­tanszakának vezetésére. A TANÍTVÁNYOK-Ki győzné felsorolni a Hu bay-iskolából induló, világ- karriert befutott hegedűmű­vészeket? Senki elegánsab- ban nem tudott hegedűt ta­nítani, mint Hubay. A muzsi-- ka lényegét plántálta át, és a fiatal művészek fantáziájára tudott hatni. Csak néhány név a sok-sok növendék kö­zül: Geyer Stefi, Szigeti Jó­zsef, Telmányi Emil, Vecsey Ferenc, Gertler Endre. Az ő iskolájából kerültek ki a kor legjobb vonósnégyesei. Hu­bay maga is alapított vonós­négyest Herzfeld Viktorral, Eldering Brah holland brá­csaművésszel és Popper Dá­viddal, a zseniális gordonkás­sal. Volt idő, amikor zongo­rajátékával Brahms is közre­működött koncertjükön. Fél évszázadon át működött Hubai, mint a Ze­neakadémia tanára, 15 évig igazgatója, majd főigazgatója. Jórészt neki köszönhető, hogy az intézet főiskolai rangra emelkedett. MÜVEI Szerzeményei már a fiatal Hubay számára is népszerű­séget hoztak, de a színpadi zenét csak java férfikorában kezdett komponálni. Első oparája, a francia szövegre írt Alienor, nem aratott si­kert. Második színpadi műve annál kedvezőbb fogadtatás­ra talált. Ez a mű A cremo- nai hegedűs volt, amit Nikisch Artúr mutatott be Operahá­zunkban. Ezután a Tóth Ede népszínművéből átírt A falu rossza következett, majd a Moharózsa, Lavotta szerelme. Nagy sikert aratott a Tolsz­toj regényéből készített Ka- renina Anna című zenedrá­májával. Már egészen idős volt, amikor Az álarc címmel komponált operát, végül meg­született A milói Vénusz cí­mű dalműve is. Margit rakpart 11. Ott volt Hubay Jenő rezidenciája. A Hubai-palotában olykor va­sárnap délután hangversenye­ket rendeztek. A zeneterem­ben megtartott koncertekre a zenekritikusokat és a pesti művészvilág reprezentásait is meghívták. Néha világhíres­ségek léptek fel, mint ami­lyen például Marian Ander- son, a világhírű néger éne­kesnő volt. De e hangverse­nyek fénypontja mindig az volt, amikor a szikár, ősz há­zi gazda elővette Stradiváriu- sát, és játékával elbűvölte hallgatóit. KRISTÓF KAROLY Czóbel-kiállítás a Vigadó Galériában Michel Kellermann portré­ja (1952—56) Fiatal lány (1970 körül) Czóbel Béla műtermében Magyarországi művészrészvétellel Alkotótáborok a Kárpátokban Erélyes, karakteres női arc. „Csubirka Olena Ivanovna, kavaler orgyena Lenina, bri- gagyir kolhoza” — hirdeti az orosz nyelvű körirat. „Csu­birka Olena Ivanovna Lenin- rendjeles kolhoz-brigádveze- tő”. Ezt az érmet Tóth Sán­dor, a Szegeden és Nyíregy­házán alkotó és isipert szob­rászművész műtermében lát­tam. Több más művével együtt, Szovjet-Ukrajna kár- pátontúli területén (ismertebb 'magyarországi nevén: Kár- pát-Ukrajnában) mintázta, egy ottani alkotótáborozás során. A KÉPZŐMŰVÉSZET VIDÉKE Ha valaki Kárpát-Ukrajná- ra jellemző elnevezést keres, és például „a képzőművészet vidéké”-nek mondja, aligha fog tévedni. E mindössze egymillió-hétszázezernyi la­kosú földdarabon a Szovjet­unió Képzőművészeti Szövet­ségének csaknem hetven tag­ja dolgozik, s jelentős részük országos nevű alkotó. A kár- pátontúli képzőművészeti is­kolát (hivatalosan is így ne­vezik) európai nevű, Magyar- országon is jól ismert festők alapították: Erdélyi Béla, Boksay József és Manajló Fe- dor, de az egész szovjet kép­zőművészet élvonalához tar­toznak a gárda olyan jeles tagjai is, mint Kassai Antal, Soltész Zoltán, Kontratovics Ernő, Glück Gábor, Habda László és nem utolsósorban Koczka András meg Volodi- mir Mikita, akiknek nemrég önálló tárlatuk volt Moszk­vában, vagy a szobrász Vaszil Szvida, aki az idén kapta meg Ukrajna legmagasabb fokú művészeti elismerését, a Sev- csenko-díjat. Még csak egyet­len adat a kárpát-ukrajnai képzőművészek rangjának érzékeltetésére: két éve Moszkvában az egész alkotó- közösség gyűjteményes kiál­lítását is megrendezték egé­szen ritka kivételként az alól a szabály alól, hogy az ilyen bemutatkozási lehetőségek csak a. köztársasági, s nem területi, vagyis megyei mű­vészszervezeteket illetik meg. SZAKMAI VITÁK A kárpátontúli művészek­nek — épp rangjuk elismeré­seként — még egy ilyen ked­vezményük van: kétévenként nemzetközi alkotótábor házi­gazdái lehetnek. E táborozások résztvevői általában azoknak a vidékek­nek a művészei, amelyekkel Kárpát-Ukrajna testvérme­gyéi kapcsolatokat ápolnak. Magyarországról Szabolcs- Szatmár, Csehszlovákiából a kelet-szlovákiai országrész, Romániából Szatmár megye küldi el ide minden alkalom­mal művészeit, esetenként azonban jönnek más orszá­gokból, vidékekről is. És per­sze, szép számmal érkeznek belföldi vendégek. Sosem hiá­nyoznak az Észak-Őszét ASZSZK és a cserpovci te­rület (Ukrajna) küldöttei. Ezekkel a vidékekkel Kárpát- Ukrajna szocialista verseny­ben áll. Részt vesznek moszk­vaiak, kijeviek s' az ország legkülönbözőbb tájaira valók. Sok-sok népet, számtalan művészeti látás- és kifejezés- módot képviselő alkotóegyüt­tes kovácsolódik itt össze mindenkor. Kiváló alkalom szakmai vi­tákra, tapasztalatcserére, de egyszerű emberi barátkozás- ra is. Nyelvi akadályok nin­csenek. S egy érdekesség: az orosz mellett jelentős közve­títő nyelv a magyar is, ezt a környező szocialista orszá­gokból érkezettek s a házi­gazdák közül is sokan beszé­lik. Azután: képzőművészek­ről van szó, ahol végképp nem boldogulnak a nyelvvel, és tolmács sincs kéznél — hát lehet rajzban érintkezni. Ezt gyakran meg is teszik. A TÉMA HÁZHOZ JÖN A művészek elhelyezése nem-gond. A Kárpátokat az utóbbi években szinte elbo­rították a szanatóriumok, üdülők, turistatelepek. Min­den alkalommal akad olyan, amely a táborozás idejére — némi jövedelemről is lemond­va szívesen becsukja kapuit a „civil” látogatók előtt és a művészek otthonává válik. Ezek az üdülők, szanatóriu­mok persze a legfestőibb vi­dékeken épültek. Itt a tájkép­festők számára házhoz jön a téma, néha elég az ablakon kitekinteni. Az Északkeleti- Kárpátok hegyei különben is egészen sajátos festői élményt nyújtanak szelíden derűs és monumentális zord tájrészle­teik szeszélyes váltakozásá­val, sajátos formatöréseikkel, különös megvilágítási effek­tusaikkal. Mindennek szere­pe volt a helyi festőiskola kialakulásában. Szóval a táj- ábrázolók dúskálnak a feste- nivalóban. Az idei alkotótáborozás (ezt a Volóc környéki Zsdenyije- vóban tartották) a figuralis­táknak még jobban kedve­zett. Itt húzódik ugyanis az Urengoj—Pomari—Ungvár gázvezeték, s a képzőművé­szek ott tanyáztak az építés egyik szakaszának közvetlen közelében. Ezt is hirdették meg az idén az alkotótáboro­zás jelszavának: „A jószom­szédság és a béke gázvezeté­ke — 83”. S a megszületett művek java része azt a meg­feszített munkát igyekezett hol közvetlenebb, hol áttéte­lesebb formában vászonra vinni, amely évtizedünknek ezen az elképesztő méretű építkezésén folyik. Ebbéli él­ményeiről Balogh Géza nyír­egyházi festőművész így nyi­latkozott az ungvári Kárpáti Igaz Szónak: „Örömmel jöt­tem a kárpátontúli területre. Külön szerencsének tartom, hogy az Urengoj—Pomari— Ungvár gázvezeték építőit is megismerhettem, betekintést nyerhetek azokba a giganti­kus munkálatokba, amelyek­ről eddig csak az újságok ha­sábjairól értesültem. Ez azért is fontos számomra, mert azt vallom, hogy az alkotónak nem szabad közömbösnek maradnia kora eredményei iránt.” MAGYAR TARLATOK E táborozások során a részt­vevők nem csupán festenek és mintáznak. Erre az időre bekapcsolódnak a táborozás­nak otthont adó járás vagy város életébe, meglátogatják gyárait, gazdaságait, kulturá­lis intézményeit, részt vesz­nek itt különféle művelődé­si és politikai rendezvénye­ken. Pezsgő élet van a tábo­ron belül is. Az idén például magyar, csehszlovák, román, moszkvai, kijevi, vlagyimiri, Ívovi, csernovci esten számol­hattak be a vendégművészek országuk, városuk művelődé­si életéről. A táborozások nagy össze­foglaló eseménye az ott szü­letett művekből a területi szépművészeti múzeumban rendezett kiállítás. Néha az alkalmat arra is felhasznál­ják, hogy egy-egy jelenlévő alkotó önálló tárlatát meg­rendezzék. így mutatkozott be nemrég Ungváron Sebes­tyén Sándor nyíregyházi szob­rász. Az alkotótábor művei­nek tárlata azután vándorki­állítássá alakul, bejárja Kár­pát-Ukrajna városait. így el­mondhatjuk, hogy e terület művészetkedvelő közönsége szinte a hazai alkotókkal azo­nos fokon ismeri mór a nyír­egyházi Berecz András, Ke­rülő Ferenc, Lakatos József, Tóth Sándor, Balogh Géza, Sebestyén Sándor, Horváth János, a kassai Stefan Maka­ra, az eperjesi Stefan Bubán, a szatmárnémeti Szilágyi Bé­la vagy a hódmezővásárhelyi Návai Sándor képeit, szob­rait, érmeit. a barAtsAg fórumai A kölcsönös gazdagodás­nak, a szocialista népek még szorosabb közeledésének fon­tos fórumaivá lettek tehát ezek az alkotótáborok. Ezt állapította meg egyébként a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének vezetősége is legutóbbi ülésén, ahol külön tárgyalta a kárpátontúli al­kotóműhelynek ezt a szép kezdeményezését. BÁLLÁ LÁSZLÓ % i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents