Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-27 / 202. szám

© Képújság 1983. augusztus 2-7. RrcBBSra öiw « aaisS^ ||g I^T^T ftKm$aő %tö |Ö8 «+» : • Csordás Sándor vezető kezelőpostással — Bajban vagyok a meg­szólítással. Hogyan tisztel­jem? Csordás ' elvtárs, szaktárs, Sándor bácsi? — Engem már tizenkilenc évesen is bácsiztak az em­berek. Akinek ott van az oldalán a postástáska, az mindenkinek bácsi. | — Fáradt, postás bácsi? — Nem mondhatnám, pe­dig nyugdíjas napom volt. Nálunk is, mint az esztergá­lyosoknál, vagy maguknál, újságíróknál, szintén vannak nehezebb és könnyebb na­pok. — Azért ne mondja, hogy amikor nyugdíjak­kal van teli a táskája, ak­kor is annyi helyre kell bekopognia, mint máskor... — Ezt nem is mondom. De miért panaszkodjam, ha nincs miért panaszkodni. Egy átlagos nap húsz-huszonöt helyre kell vinnem pénzkül­deményt, ilyenkor, nyugdíj- fizetésekkor hetven-hetvenöt lakásba. Azért persze nem könnyű, mert lift nincs min­denhol. — Fel lehetne sorolni most azokat a foglalkozá- sokat-hivatásokat, melyek gyakorlói bensőségesebb kapcsolatba kerülnek az emberekkel. Önök ügyfe­leknek nevezik őket, mi beszélgetőtársaknak. — Nem tódít, ha minket, postásokat is ide rak... Na- gyon-nagyon sok emberrel találkozunk, amikor a kül­deményekkel becsengetünk, vagy kopogunk hozzájuk. Minden ember más, ezért minden napom is különbözik a többitől. Ma nyugdíjakat vittem ki többek között a Mikes utcai garzonházba, az öregeknek. Várnak ... Mit, várnak?! Némelyek remeg­ve várnak. Van, aki órákig keresi elő a szemüvegét, köz­ben elmondja az egész életét. Más pedig háromszor is megszámolja a nyugdíját. Ez nem bizalmatlankodás részé­ről, csak alaposság. És neki öröm is. örül a pénznek és egyúttal fél is tőle. Mi, pos­tások pedig igyekszünk ki­alakítani velük a jó kapcso­latot. Ne hatóságnak nézze­nek bennünket, hanem szol­gáltatóknak. — Már megbocsásson, de kollégái némelykor adtak okot a távolságtartásra. Mert igenis van olyan pos­tás, aki „hivatalnokként" jár el. „Utasítgatja" az ügyfelet, és még vár is valamit. — Ebben tökéletesen iga­za van. Van ilyen kolléga is. Azonban az ilyen kézbesítő, ha fiatalabb, ha idősebb, el­lenünk is vét. Hitelünket já­ratja le. Én a postánál eltelt harmincegy év alatt mindig arra törekedtem, hogy csa­ládtagnak tekintsenek en­gem az emberek. Mert az igazi kézbesítő egyúttal csa­ládtag is. A jó postásnak majdnem kötelessége tudni, hogy körzetében melyik csa­ládnál mit főztek. — Megtudhatom, hogy ma, a Mikes utcában mi volt a menü? — Megkínáltak lekváros buktával... Másutt lecsót is ehettem volna, de nem kí­vántam ... Van, akit szesz­szel, egy nagyfröccsel vagy pálinkával kínálnak. Én nem szoktam elfogadni. Ponto­sabban, már nem. Beteg vol­tam, nemrégiben jöttem ki a kórházból. Régebben elő­fordult, hogy itt-ott megit­tam egy-egy fröccsöt. A kí­nálásról beszéltem, a borra­valóról nem beszélek. I — Talán azt gondolja, hogy beszélgetésünk során kizárólag csak ez érde­kel? — Nem. erről nem akarok beszélni. Ránk szálltak... Még a hivatalban is. Tavaly volt egy szakszervezeti fel­mérés, hogy mennyi a jöve­delmünk. Engem is megkér­deztek. Ezt válaszoltam: a postánál töltött harmincegy év után 3600 forint. Mond­tam, hogy a szőlőleadást ne számolják bele. Kérdezték ezután is, hogy mennyi a jö­vedelem. Nem mondtam meg. Nem azért, mintha olyan sok lenne, de ez kizá­rólag csak rám tartozik. Azt elmondom, hogy amikor nemrégiben a kórházban vol­tam, mennyi táppénzt kap­tam: 1900 forintot. — Elzárkózását kényte­len vagyok elfogadni. De pályakezdését tudakoló kérdésemre, úgy látom, örömmel válaszol. Csordás Sándor és testvére miért lett postás 1952-ben? — Egy mondattal is lehet­ne rá válaszolni. Azért, mert akkoriban nem nagyon lehe­tett válogatni a munkák kö­zött. — Talán azért mégsem volt ilyen egyszerű akkor postásnak lenni. — Valóban, nehéz volt be­kerülni. öcsém az akkori szekszárdi magasépítő válla­latnál segédmunkásként dol­gozott. Én szabó voltam kis­iparos mellett, tanonc. Ami­kor én már szakmám köze­gben jártam, „leírták” a kisiparosokat. Én azért men­tem a postára, mert más le­hetőségem éppen nem volt. Faddon születtem, ott nem volt nekem való munkalehe­tőség. Amikor megtudtam, hogy jöhetek a szekszárdi postára, nagyon, de nagyon örültem. Ma se bántam meg. I — Gondolom, öccse is... — Természetesen. A pos­tánál és a vasútnál még ak­kor is nagy kitüntetés volt dolgozni. Nem is lehetett olyan könnyen bekerülni. Két kezes, két régi, mindent kipróbált postás kellett mel­lénk. Őnekik kellett a hiva­tal előtt kezességet vállalni értünk, a munkában és a pénzkezelésben egyaránt. Besztercei György és Kap- ronczai József volt a keze­sünk. önéletrajzot kellett beadni a posta akkori veze­tőjének, Tresnyák Brigittá­nak. — Milyen volt a postai munka harmincegy éve? — Hát a mainál nehezebb, az biztos. Én külterületi kéz­besítő voltam. Gyalog és ke­rékpáron jártam a baktai hegyoldalt. Számozatlan ta­nyákban éltek ott az embe­rek ... Ez időben még állt a postánál az a szabály, hogy öt kilóig minden csomagot a kézbesítőnek kellett kihorda­nia. Hát kérem, ráraktam a biciklimre 5—6 csomagot, de- mizsont, miegymást, aztán fel a hegyre. Nem volt köny- nyű munka, gondolhatja. Csak úgy tudtunk kézbesíte­ni, hogy a szurdok alján lent hagytuk a biciklit, és egye­sével vittük fel a címzettnek a csomagot. Sokszor egymás­tól 6—700 méternyire. Köz­ben a bicikli őrizetlenül ma­radt. Később ezt a rendelke­zést eltörölték. Ezerkilenc- százötvenháromban aztán el­mentem katonának, ’55-ben szereltem le. — A katonaságot köve­tően ... ' — Állandó helyettes let­tem. Kilenc évig. Ennek a kilenc évnek köszönhetem, hogy Szekszárd minden ut­cáját, csücskét, minden há­zát ismerem. Ha fiatal len­nék, akkor is így kezdeném a postai pályafutásomat. És a fiatalokat is így taníttat­nám be. Sajnos, nem így van. Van nálunk olyan kéz­besítő, aki nem tudja, hogy az utcája mellett milyen névre hallgat a másik utca. A fiatalok pedig kis idő után már járást, körzetet kapnak. — Az előzőekben is némi kritikával illette a fiatalo­kat, most is ... — Részint ellenük, részint pedig a képzés ellen irányul az értetlenségem. Ezt a szak­mát szeretni kell. Az embe­reket pedig tisztelni, Mondtam már a családtagot, ugye? Ké­rem, itt van a titok! Akkor­tájt, 1952-ben az idősebb szaktársak mondták is elég gyakran, hogy milyen a pos­tások tekintélye. Ha őcsény- ben bálba mentek, kapkod­tak utánuk a lányok. Mert nyugdíjas állás! És most?! Sajnos, a fiatalok. ma már nem kapkodnak a postás, kézbesítőállások után. Ha az újsághirdetésre bejön hoz­zánk egy fiatal, akkor az el­ső szava az, hogy mennyi a fizetés. Aztán pedig, meny­nyit kell dolgozni és mikor. Kétezernégyszáz forint a kézbesítői kezdő fizetés. A munka pedig sokszor nehéz, de mindenképpen sokrétű és szép. Esőben, hóban, fagy­ban, sárban kell dolgozni, sokszor akkor, amikor más ember pihen. — Elég könnyű megszá­molni, hogy az életben hány olyan foglalkozás van, ami hivatásnak te­kintendő ... — Én a munkámat hiva­tásnak is tekintem. De em­bere válogatja. A fiatalok többnyire nem annak tekin­tik. Ezért mennek is el elég sokan a magasabb pén­zért máshová dolgozni. — Másképpen kérdezek. Mitől válik hivatássá a postás ság? — A szakma és az embe­rek szeretete révén. Én jól érzem magam az emberek között. Szükségem van rá­juk. örülök, ha örömet szer­zek vagy örömet hozok ne­kik. örülni tudok más ember örömének. Mondtam már a mai nyugdíjas napot... El­néztem az öreg néniket. Szür­ke hétköznapjaikon legalább egyszer boldogok voltak. És társtalan napjaikban a bol­dogságot a postás jelenti ne­kik. Egyébként a posta kapu­jában is vártak rám vagy nyolcán. Az ilyet nehéz sza­vakkal elmondani. Ha ezek­re a pillanatokra gondolok, már tudom, hogy miért nem hagytam el a postát. — Most éppen a hivatás­ról szólt. Régebben, ha lapunkban ez jelent meg: „Vezette: Csordás”, sokan tudták, miről van szó. — Hivatásom és családom mellett három évtizedig a fo­cinak is éltem. Játékvezető­ként. Tulajdonosa vagyok a játékvezetők aranysípjának. — Feltűnő, hogy múlt időt használt. Miért? — A focit nagyon szere­tem, de manapság egyre több bánatom van miatta, mint örömöm. Valamit szeret az ember és egyfolytában csak rossz híreket hall róla. Hol öröm a játék, amikor már a csapatokat is büntetik. Én ez­zel nem tudok egyetérteni. Elhiszi maga. hogy ezáltal jobb lesz a magyar futball? Nahát... Nincs ma már a labdarúgásban olyan vonz­erő, mint régen. Ma már pi­henésre sem marad ideje a focistának. Ennyit a fociról. — Azért azt ne titkolja el, hogy kedves neje kol­légája. — Nőm. Miért? Feleségem is a szekszárdi postán dolgo­zik. Távbeszélő-kezelő. — Két azonos foglalko­zású ember otthon sem tud kilépni bőréből és a mun­kahelyéről. önöknél meny­nyire téma az esti vacso­rakor a szekszárdi posta? — Elég sokszor beszélünk postai dolgokról. Persze, nem mindenről, mert kötnek ben­nünket a titoktartási szabá­lyok. Ezeket még egymásnak sem mondhatjuk el. Nekem is van örömöm, feleségemnek is. Arra azonban törekszünk, hogy munkahelyi gondjain­kat ne hozzuk haza. Ha pedig itthon van rossz kedvem, azt ne adjam a nyugdíj vagy az expresszlevél mellé. | — Sok a gondja? — Van ... Mostanában tüs­ke van bennem. Azt veszem észre, hogy körbeszorítanak bennünket a munkavégzést szabályozó paragrafusok. Az­tán mintha az öregeknek ke­vesebb becsületük lenne. A szekszárdi postán a kézbesítői állományból hatan vagyunk szakmunkások. Én ötvenéve­sen elvégeztem az iskolát. A fiatal pedig tizenkilenc éve­sen fölöttünk indul. | — Megkeseredett? — Nem, egyáltalán nem. De foglalkoztatnak a tények. Egyúttal az is, hogy miként lehetne változtatni rajtuk. — Min változtatna, ha lenne hatalma hozzá? — A bérházban élő embe­rek egymással törődésén. Ve­lem, a postással barátságot kötöttek az ügyfelek, de a bérházban egymást nem is­merik. Nem is óhajtanak a másikon segíteni, mint a ré­gi, kertes Ady Endre utcá­ban, ahol a rádió-, televízió­díjat még az ötödik szom­szédnak is kifizetik, A bérhá- zakbari ilyen csak a mesében van. Azt látom, hogy mos­tanság az emberek nemcsak a munkahelyükön nem be­csülik egymást, hanem a há­zakban sem. — Feltehetően a lakóhá­zak számozásával sem elé­gedett. — Telibe talált! Régen a Magyar Posta híres volt ar­ról: ha a borítékra rárajzol­va volt egy fa és egy ház, ak­kor azt a posta elvitte a Fa- háziaknak. Ma ezt nem te­hetné meg. Nemcsak a szek­szárdi Tartsay lakótelepet tu­dom példaként felhozni. Leg- dühítőbb a kettősség. Gon­dolja csak el hogy a Tartsay lakótelepen van 1—54-ig szám, és ugyanakkor csinál­tak egy Tartsay utcát is, 1— 49-ig. Csináltak még egy párhuzamos utcát is, ez 4— 12-ig van. Erre semmi szük­ség nincs. És ha a levél kül­dője nincs tisztában ezzel az összevisszasággal? Postás le­gyen a talpán, aki kézbesíte­ni tudja. _ , — Maga tudja, postás bácsi? — Minek is tagadnám. Bi­zony, tudom. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Múltunkból A belügyminiszter 1935- ben arra szólította fel az alispánokat, hogy illetékes­ségi területükről jelentsék a népszaporulat adatait, az egyke terjedésének okait és kérte, tegyenek javaslatokat az egyke megszüntetésére. Dr. Perczel Béla alispán, 1935. december 24-én készítette el a jelentést. A következetesen végig nem gondolt, ellent­mondásos, szerkezetileg is fogyatékos, de terjedelmes jelentésben több figyelemre­méltó észrevételt és javasla­tot' tett. AZ EGYKE OKAI Az alispán a néppusztító világháborút és a gazdasági válságot okolja elsősorban a lakosság létszámának csök­kenése miatt. Megemlíti azonban, hogy az egyke, „a születések számának csökke­nése a művelt országokban mindenfelé észlelhető jelen­ség”. Egyetérthetünk az alis­pánnal, amikor megállapít­ja: „a születések csökkenése összetett jelenség, amely a legkülönbözőbb okoknak, úgymint különböző gazdasá­gi, erkölcsi, kulturális, társa­dalmi, egyéni és természeti tényezők összhatásának ere­dője.” Ezt követően azonban ne­héz eligazodni abban, mit tart alapvető oknak, vagy okoknak az alispán, mert olykor a szegénységet, más­kor a vagyonféltést, aztán az egészségügyi viszonyokat, majd a vallásosság meglazu- lását, továbbá a lelki önzést, a munkanélküliséget, az ipar és a kereskedelem pangását, az elhúzódó agrárválságot, a nők munkába állását, az emelkedő műveltségi szintet említi. Az nyilvánvaló, hogy a felsorolt okok nem egy­forma súllyal esnek latba, vagy nem is úgy, amint azt annak idején az alispán gon­dolta. Mert például a születé­sek számának csökkenését a nők munkába állásával is magyarázza, mégpedig így: „A nők kereseti tevékenysé­gének növekedése is közvet­ve hozzájárul a helyzet sú­lyosbodásához, egyrészt mert a nőt a kereseti tevékenység elvonja az anyai hivatás gyakorlásától, másrészt mert a mai gyér munkaalkalmak között minden egyes nő egy- egy férfinek helyét foglalja el és ekként fokozza a csa­ládalapítás nehézségeit.” A jelentésnek talán a leg­érdekesebb részei azok, ahol az egyes okok megemlítése után felsorolja a községeket is. Megállapítja, hogy az egyke nem a háború és a gazdasági válság hatására alakult ki, mert már a há­ború előtt is jelen volt a megyében. Tényként közölte a belügyminiszterrel, hogy „az egyke nem annyira a szegény néprétegek között van elterjedve, hanem in­kább a jómódú osztályok be­tegsége. Tolna megyében is először a Sárközben és a Kapós—Koppány köze szín­magyar vidékén ütötte fel a fejét”. Hozzáteszi azonban azt is, hogy néhány német­lakta községben is adott volt már korábban is az egyke. Véleménye szerint ide tar­toznak — már mint az egy­kétől szenvedő jómódú köz- " ségek közé — a következő települések: öcsény, Báta, Sióagárd, Harc, Váralja, Győré, Felsőnyék, Máza, Ma- jos, Mőcsény, Gyulaj, Nak, Kocsola, Szakcs, Lápafő, Koppányszántó, Tengőd, Ér­tény, Felsőireg. Nagykónyi, Nagyszokoly, Kalaznó, Kis­tormás, Nagyszékely, Sár- szentlőrinc, Varsád. Valószínűleg érezte az al­ispán, hogy a fenti felsoro­lás nem teljes, ezért már a következő sorban így fogal­mazott: „Ezekből a közsé­gekből terjedt azután tovább az egyke és a kétgyermek- rendszer emberirtó divatja a környező helységekre, s most már elharapódzott ez az er­kölcsi ragály: Decs, Sárpilis, Bátaszék, Medina, Kéty, Al- sónána, Izmény, Zomba, Ke- szőhidegkút, Felsőnána, Mur- ga, Bikács, Dunaföldvár, Gerjen, Regöly, Szakály, Be- deg. Kánya, Döbrököz közsé­gekben is. Az alispán úgy érezte, baj van a vallásossággal és az erkölccs,el is, emiatt esik a születések száma. Idézzük az alispán véleményét: „Azelőtt a vallásosság megakadályozta, hogy az* emberek a gyermekáldás meggátlása céljából tiltott eszközökhöz folyamodjanak. Mióta azonban a vallásosság hanyatlásnak indult s az er­kölcsök meglazultak, oly néprétegek is akadály nélkül alkalmazzák a fogamzásgátló és magzatelhajtó szereket, melyek azelőtt azt súlyos bűnnek, és Isten ellen való cselekedetnek tartották vol­na.” Az okok felsorolásában je­lentős teret szentel az alis­pán a magzatelhajtásnak és a nemi betegségeknek, ame­lyek gyakran terméketlenné teszik a- házasságot. Az ön­zést is, a jobb életkörülmé­nyekre való törekvést is az okok közé sorolta. Idézzük: „A fokozott igényeknek ki­elégítése a csökkent jövedel­mek mellett csak a család létszámának korlátozása út­ján lehetséges. S a féktelen önzés inkább lemond a gyer­mekről, csakhogy minél több maradjon az egyéni élveze­tekre és a magasabb életmód biztosítására. Sajnálatos és erősen elterjedt hibája né­pünknek a divathóbort és a cifrálkodás, mely szintén egyik jelentékeny tényezője a gyermektelenségnek és a kevés gyermeknek.” Az alispán visszatér a gaz­dasági tényezők egyikére, a gazdasági válságra. Ügy vé­li, hogy az alább felsorolan­dó községekben számottevő­en hat a kedvezőtlen érté­kesítési lehetőség a népsza­porulatra: Bogyiszló, Decs, Sárpilis, Harc, Medina, Ger­jen, Dunaföldvár, Bölcske, Dunakömlőd, Apar, Hant, Nagy ve j ke, Kisvejke, Kismá- nyok, Mórágy, Mucsfa, Szál­ka, Zomba, Alsónána, Döb­rököz, Bedeg, Magyarkér, Kánya, Tengőd, Regöly, Sza­kály, Ozora, Pári, Tamási, Felsőnána, Udvari, Kölesd, Belecska. és Sárszentlőrinc. Az ipar és kereskedelem pangásának negatív hatását Dombóvár, Pincehely, Hő- gyész, Dúzs, Szakadát, Szá­razd, Tolnanémedi és Báta­szék községek népszaporula­tában véli felfedezni. Szól a birtokviszonyokról is. Mind a nagybirtokot, mind pedig a törpebirtokok tömeges létét is kárhoztatja az alispán. Feltűnő, hogy a nagybirtokoktól körülvett falvakat nem nevezi néven, csupán a járások nevét em­líti. Az apró birtokok eseté­ben Mórágy, Alsónána, Bölcske, Murga, Tolnanéme­di, Udvari, Ozora, Tengőd, Szálka, és Váralja községe­ket említi. __ JAVASLATOK AZ EGYKE ELLEN Az alispán hosszan sorolja a javaslatait, amelyeknek megvalósulása esetén a szü­letések számának csökkenése megállítható lenne. Első he­lyen az erkölcsi tényezőt em­líti. „Az iskola és az egyház legyen az alapja és támasza ennek az új keresztes hadjá­ratnak ...” Javaslatának másik cso­portját a szociális intézkedé­sek alkotják. Családvédelmi törvényeket sürget, amelyek­ben mindenkinek meg kell határozni a jogát és köteles­ségét, különösen az eltartási kötelességet kell törvénybe foglalni. A nagycsaládosok anyagi és erkölcsi támogatá­sát igényli. Részesítsék adó- kedvezményben az ilyen csa­ládokat. Részesítsék előny­ben a többgyermekes csalá­dokat az örökösödés esetén, viszont adóztassák meg az agglegényeket és az önálló keresettel rendelkező egye­dülálló nőket. Az így befolyt összeget fordítsák a sokgyer­mekesek támogatására. Mun­kaalkalmat kell számukra teremteni és be kell vezetni a családipótlék rendszeresí­tését. Ingyen gyógykezelést és orvosi ellátást is igényel. Indokoltnak tartotta, hogy tagosítással, telepítéssel és parcellázással a kedvezőtlen birtokviszonyokat változtas­sák meg. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents