Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-27 / 202. szám

a Képújság 1983. augusztus 27. Hivatása: tűzoltó 'Marosi József Neves költőnk kedves so­rai! többször halljuk névadó ünnepségeken vagy gyermek- rendezvényeken : — .....tűz­o ltó leszek, vagy katona ...” Sok kisgyermek álma, hogy­ha felnő, tűzoltó lesz belőle. Ám valóban minden tűzoltó­nak gyermekkori álma való­sul meg. amikor a szürke egyenruhát magára öltötte? Ki. mikor érezte hivatásának ezt a munkát? Kire mond­hatjuk. hogy hivatása: tűzol­tó? Ezt kutattuk, miközben négy korosztályhoz tartozó tűzoltót kérdeztünk meg. Szászi János tűzoltó őr­nagy. megelőzési főelőadó 33 évvel ezelőtt. 1950-ben öltöt­te magára az egyenruhát. Ne­ki tesszük fel elsőnek a kér­déseinket. Készségesen vála­szol. mintha önéletrajzot írna magáról. — Szegény családból szár­mazom. a felszabadulás előtt tanulási lehetőség nem volt. Az elhelyezkedés nagy gon­dot okozott. Toborzást végez­tek a rendőrséghez és az ál­lami tűzoltósághoz. Mivel én önkéntes tűzoltó voltam, az utóbbit választottam. A soro­záson beváltam, majd ke­mény négyhónapos újonckép­zés következett Nagykani­zsán. Aki itt kibírta a tanfo­lyamot. elmondhatta, hogy hivatásszeretetből végzi e munkát. Budapestre helyez­tek. tiszthelyettesi, majd tisz­ti iskolát végeztem. Visszake­rültem Tolna megyébe, ahol többféle beosztást láttam el. Jelenleg a tűzvédelmi igaz­gatás területén dolgozom. Konkrétabban ellenőrzéseket végzek, részt veszek a léte­sítmények használatba vételi eljárásain, vizsgálom a tűz keletkezési körülményeit. — Voltak-e nehéz pillana­tai az eltelt három évtized­ben? Milyen komolyabb tűz­esetekre emlékszik vissza? — Az élet az 5U-es években nem volt könnyű. Tűzoltónak lenni is nehéz volt. alacsony fizetésért sokszor két 24 órát egybetolva kellett dolgozni. A felszerelésünk sem volt jaj de modern. Bonyhádon még 1952-ben is lóvontatású fecs­kendővel vonultunk a tűzhöz. Az igazi hivatásszeretetnek ezek az évek voltak a főpró­bái. Ma már ilyen vonatko­zásban könnyebb a helyzet, azonban sokkal komplikál­tabb tűzesetek keletkeznek. Az emlékezetes tüzek közül részese voltam a budapesti Operaház és a parkettaáru- gyár tűzoltásának, azonban sokkal izgalmasabb volt ré­szemre a szekszárdi ÁFOR- telep égése. A vasút menti telep nagyon zsúfolt volt és a sok hordó mellett 3 db föld feletti tartályban benzint tá­roltak. A telep közepén egy tartályos gépkocsi túltöltő­dött, a kipufogótól begyul­ladt a benzin és hatalmas lángokkal égett a kocsi. Az üzemanyagos hordók nagy pukkanással robbantak szét. Ha a nagy tartályok elrob­bannak. 30—40 ember élete és a vasútállomás kerül ve­szélybe. Vízsugarakkal hűtöt- tük azokat. Végül a honvéd­ség segítségével. együttes munkával sikerült a tragé­diát megelőzni. — Hivatás-e a mi szak­mánk. döntse el ön és az ol­vasó. Égő, roskadozó házba bemenni és a veszélybe ke­rült embert kimenteni, kút- ból kiemelni az ottlévőt, víz­be menni a fuldoklóért vagy az oda került gépkocsiért, közlekedési baleseteknél a kocsiból kiszedni a fájdalom­tól jajgatókat, ez a mi fel­adatunk. Ha kell, szabad idő­ben is megyünk menteni. Én 8 órás munkakört látok el. Délután fél öttől reggel fél 8-ig szabad vagyok, az ügye­letes azonban mindenkor is­meri a tartózkodási helye­met. Az elmúlt évben szabad időmben több mint 10 eset­ben jöttek értem a lakásomra és menni kellett. Vérünkké vált a tűzoltói munka. A csa­ládunk is velünk érez. ők is felébrednek az éjszakai csen­getésre, de megértőek. Hát lehet ezt végezni csak a fize­tésért? Véleményem szerint csak olyan ember képes erre, aki a tűzoltóság nagy család­ja tagjának érzi és vallja ma­gát, aki hivatástudatból vég­zi a munkát. Hartmann Péter tűzoltó zászlós 1956 elején került az állományba. Mi vagy ki vitte oda, hogyan telt el a 27 év? — mondja el ő maga: — Falusi borbély voltam. Jártam a falut. Borotválás, hajvágás... Nagyon bizony­talan kereset volt az. Untam is, hogy sokszor azonos hely­re többször is el kellett men­ni, mert a kuncsaft a megbe­széltek ellenére nem volt ott­hon. Más munka után kellett néznem. Édesapám Mözsön önkéntes tűzoltó volt. Egyik közgyűlésen részt vett az ak­kori városi és járási tűzoltó- parancsnok. Felvetette neki, hogyha lenne hely, vegyenek fel tűzoltónak. Lehetőség volt. mert létszámhiánnyal küzdött a parancsnokság. Egyhónapos iskola után fecs­kendőre kerültem. Aztán jöt­tek az októberi események. Naponta többször is vonul­tunk. A kisdorogi tsz-istálló égésénél estem át a tűzke­resztségen. Több órán ke­resztül vízsugárral a kezem­ben a tetőn dolgoztam. Jó ér­zés volt látni, ahogy a lán­gok „meghunyászkodtak". Azt hiszem, ez a beavatkozás adott végleges lökést a tűz­oltói hivatás felé. Akkor a 24 órás szolgálatot ugyanennyi szabad idő követte, ha nem kellett patronálás céljából a községekbe kimenni. (Ezen az önkéntes tűzoltóságnak adott segítséget kell érteni.) A fi­zetés kevés volt. mellékkere­setre nem volt lehetőség. A kollektív szellem kifogásta­lan ... Kérem, itt mindig jó a közösségi élet. A kárfelszá­molásoknál a fecskendőre beosztott 5.—6 embernek na­gyon összehangoltan kell dol­gozni. Közben egymásra is vigyáznak. A tűzoltás veszé­lyes munka. A kapott paran­csokat pontosan kell végre­hajtani. A kiérkezéskor a pa­rancsnokunknak másodperce­ken belül kell dönteni a be­avatkozásról. Nincs lehetőség arra, hogy a döntést előbb megtárgyaljuk, az új helyze­teket azonban mindenkinek figyelni kell. Megadja a pa­rancsnok a sugarak fő irá­nyát, azt viszont, hogy hova kell irányítani a vizet, és hogy kötött vagy szórt suga­rat alkalmazzon-e, a sugár­vezető feladata eldönteni. Alapszabály, hogy nem a lán­gokat, hanem a tűz fészkét kell veretni. Sokszor hangzik el oltás közben a nézők sorá­ból: — „Ott ég! Miért nem ott oltja?" Persze, ők elsősor­ban a lángokat látják. Ne­künk pedig azok forrását kell megkeresni, és eddig még sikerült is megtalálni. Higy- gye el, kérem, amikor kor­mosán, vizesen, a fecskendőn hazafelé vonulunk, jó érzés­sel tölt el bennünket az a tudat, hogy sikerült a men­tés. Most azt gondolhatja, hogy a tűzoltó mindig ko­mor, esetleg morcos ember. Nyugodtan mondhatom, hogy alapvetően vidámak va­gyunk. A napi elméleti és gyakorlati foglalkozások mel­lett jut idő a sportra és a vi­dámságra is. Ugratjuk egy­mást, viccelődünk, de ha meg­szólal a riasztócsengő, a vo­nulást komolyan vesszük. Persze, oltás közben is elő­fordulhatnak humoros ese­tek. Idősebb kollégáim me­sélték. hogy úgy 1952 táján az egyik községben 8—10 asz- tagból álló közös szérűben végeztek oltást. A cséplőgé­pet kihúzták, a tüzet már megfogták, de a kévékből összerakott asztagot teljesen szét kellett szedni. Ilyenkor helyenként fellángol a ter­mény, de a vízsugárral köny- nyedén leverették. A tűzoltók parancsnoka bement a közeli házba és az ilyenkor szüksé­ges adatokat jegyezte fel. Egyszer megjelenik nála a sugárvezető és jelenti, hogy „a rendőr-főkapitány elvtárs állandóan dirigál”. Erre a parancsnok: — Tóth elvtárs, kinek a ke­zében van a sugárcső? — Hát az enyémben. — Nahát akkor, ne panasz­kodjon ... — Értettem. Pár perc múlva a főkapi­tány jelent meg csurom vize­sen. — Nézze, mit csináltak az emberei! — Kérem, a sugárcsőnél 8 atmoszféra nyomás van. A gabonakévéken botladoznak az emberek, ne tessék sugár­közeibe menni. Szeretem ezt a munkát, a kollektívát, az embereket. Ma egy speciális habbal oltó ko­csin vagyok szerparancsnok. Ügy érzem, hivatásom a tűz­oltói munka. Marosi József tűzoltó törzs- őrmester úttörőtűzoltóként kezdte, később a kölesdi ön­kéntes tűzoltóság tagja volt. Gépszerelő és gépkocsiveze­tői szakmát szerzett. A Deb­receni István nyugalmazott gépkocsivezetővel történt be­szélgetés után 1974-ben je­lentkezett felvételre. — Mint minden gyermek­nek. nekem is tetszett a tűz­oltói munka. A nagy piros autó, a motorfecskendő, a vízsugár, hát ezért lettam út­törőtűzoltó. Versenyekre jár­tunk, a 10 gyermek nagyon jó közösségben élt három éven keresztül. Hogy tudtunk örülni egy jól sikerült szere­lésnek ... De mennyire el voltunk keseredve, ha vala­mi nem jött be... Akkor még nem éreztem, hogy hi­vatásos tűzoltó leszek. Csak a már említett beszélgetés után határoztam el magamat. Azt sem mondhatom, hogy azonnal hivatásomnak érez­tem. A feladatok között vi­szonylag könnyen eligazod­tam, ebben segített az úttö­rő- és önkéntes tűzoltói élet. A kollektívába gyorsan befo­gadtak. Azonban meg kellett szokni az állandó tanulást, a napirendet, a készenlétet, a fegyelmezett, katonás mun­kát. Ügy érzem, 3—4 év is el­telt, mire hivatásnak tudtam azt, amit teszek. Ezalatt sok helyen kellett segítséget nyújtani. Bár gépkocsivezető vagyok, de az úgynevezett tűzkeresztségen én is átes­tem. Kölesden egy házban a pb-palackból kiömlő gáz és a konyhaberendezés égett. A környező szomszédok távolra húzódtak, féltek a robbanás­tól. Mi zártuk el és hoztuk ki a palackot. Tűzhöz vonu­láskor nagyon oda kell figyel­nem a gépkocsivezetésre. A sziréna és a kék lámpa hasz­nálata feljogosít ugyan ben­nünket. hogy bizonyos KRESZ-előírásokat megszeg­jünk. de óvatosnak kell len­ni. Ugvanis 15 tonna tömeg van a kezemben, 6 ember ül mögöttem, gyorsan, de na­gyon figyelmesen, biztonsá­gosan kell vezetni. Az oltás­hoz a fecskendővel én adom a vizet, ezt is nagyon ponto­san kell végezni. Különösen akkor kell vigyázni, ha a te­tőn dolgoznak, mert a vízsu­gárnál adott hirtelen lökés lelökheti a kollégámat a te­tőről. Jelenleg első szeres va­gyok. ez azt jelenti, hogy el­sőnek vonulunk a riasztások­ra. Jól érzem magam itt, együtt dolgozunk egymásért, a tűzoltóhivatásért. Papp Endre őrmester még próbaidős. Nem egészen 6 hónapja került ide. Vonulós, de már 'átesett azon a bizo­nyos tűzkeresztségen. — Szakközépiskolában érettségiztem. Közben a Szekszárdi Dózsa cselgáncs­szakosztályánál versenyeztem és ifi-válogatott lettem. A Budapesti Honvédhez kerül­tem, és munkavédelmi felső­fokú tanfolyamot végeztem. A Finomkerámiai Trösztnél voltam munkavédelmi elő­adó. Visszakerültem Szek- szárdra és a cselgáncsszak- osztály edzője voltam. A tűz­oltósággal érdekes módon ta­lálkoztam. Benkő Laci. a szakosztály egyik tagja min­den áron tűzoltó akart lenni, azonban túlsúlyos volt. Ek­kor keresett fel Hepp Zoltán százados, parancsnokhelyet­tes, hogy véleményem szerint van-e Benkőben olyan aka­raterő, hogy a normális test­súlyra lefogyjon. Én mond­tam, hogy nagy akaraterővel rendelkezik, ha valóban tűz­oltó akar lenni, megteszi. így is történt, 115-ről 85 kg-ra fogyott le és tűzoltó lett be­lőle. Az akkori és az azt kö­vető beszélgetések érlelték meg bennem a gondolatot, hogy jelentkezzem. Néhány hónapot töltöttem még el, de szeretek itt. Tanulási és spor­tolási lehetőség van, kemény, speciális sport a tűzoltó-aka­dályverseny és a fecskendő­szerelés, de érdekes, és lelke­sen csinálja mindenki. Ügy érzem, fiatal létemre befo­gadtak. A Bátaszéki Kádár Szövetkezet égésekor érez­tem, hogy tűzoltó vagyok. A rogyadozó tetőn végeztem az oltást és jóleső érzés volt, hogy a parkettaüzemre nem terjedtek át a lángok, mert vízsugárral a kezemben meg­akadályoztam azt. Élttől kezd­ve egy kicsit már hivatásnak érzem, amit teszek. A végle­gesítés előtti vizsga még előt­tem van, de készültem rá, re­mélem, hogy sikerülni fog. Tetszik a sokoldalú tudást igénylő, az izgalmakkal, sőt veszélyekkel járó munka. Tetszik az egyet akarás, hogy mielőbb felszámoljuk a tüzet és hogy ezzel segítünk a baj­bajutottaknak. Emberiesség, hősiesség, tudom, ezek^ nagy szavak, de ráillik a tűzoltó­ság munkájára és így több társammal együtt bátran me­rem mondani: „a hivatásom tűzoltó”. ei. | 7 1 Hartmann Péter zászlós Szászi János tűzoltó őrnagy Papp Endre őrmester

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents