Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
lO ^ÉPÜJSÁG 1983. augusztus 20. Az aranytoll — Ki az? — lÉin. vagyok. — Gyere be. — Mit csinálsz? — Irök. — Játszani nem. akarnál egy kicsit? — Megegyeztünk, hogyha ezt a .sárga .tollat látod a kezemben, áklkor nem zavarsz, mert én ezzel a tollal kenyeret keresek. — Van itthon kenyér, és amivel írsz:,, nem sárga toll, hanem, aranytoll. — Ez? — .Igen. És amit Ilyen, .aran.ytollal írnak, a.z meg is történik. — Honnan, tudod? — Egy meséből. Kipróbálhatnánk, nem. gondol od? — Rendben. Próbáljuk ki. Volt egyszer, .hol nem. volt... — I.tt vágyóik. — Látóim. Mért kéne máshol lenned? — Olyat írjál, hogy máshol lehessek. — .Hű, de nehéz játékokat találsz ki. Ez az, én. tehetségemet meghaladja. — (Nálad van aiz .aranytoll, vagy nem? — (N'a jó. Próbáljuk meg. Figyelj, írom. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a cicáját, mert az. egyik füle fekete volt, a másik meg fehér. — Szép cica lehetett. — Az .volt. Ám. egy napon ez a szép cica elcsavargott a háztól és a kisfiú elindult megkeresni. Ment, mende- gélt, három, nap, három éjjel, amíg végre egy nagy, magas fa tetején meglátta. — Jól írom eddig? — .Nem nagyon.. (Neked könnyű leírni, hogy: „ment, mendegélf, három nap, három éjjel”, de nézd meg. én milyen fáradt Vagyok. Mentél te már három nap, három éjszaka egyfolytában? — Mentem, sajnos, csak akkor .már nem, voltam gyerek. — Na látod. — És a macska — bocsánat, — a felemás fülű, szép cica nálad van? — Nincs. Ott kapaszkodik azóta is a fa legtetején, — Le kéne hozni. — Mássz fel érte, mert magától nem tűid lejönni,. Túlságosan kicsi. — Szó se lehet róla. Én írom, ezt a, mesét, és veled tört énik meg, amit írók. — De én nem merek felmászni. Mi lesz,. ha leesek, és meghalok? — Menj nyugodtan, kisfiam, nagyon, fogok vigyázni. Még az esőre se gondolok, ami kínt csepereg, nehogy a ,,leesni” szó a toliam alá kerüljön véletlenül. — .Akkor :hát indultok. A szegény cicával már nagyon billeg az ág. Légy szíves, írd le az aranyt,óllal, hogy a kisfiú baj 'nélkül feljutott a fa tetejére... — Jól fogod az ágat? Vigyázz! Kérlek, nagyon, vigyázz! — Te csak arra figyelj, amit írsz! — igazad van. (Nagyon igyekszem figyelni. Csak érnél már le végre. — Már itt is vagyok. — Pflfű! 'Csak tudnám., hogy fogjuk megmagyarázni anyunak, ha hazajön, hogy mitől szakadt el a nadrágod, és mik ezek a véres karcolások a lábadon, — Be kellene szórni valiai- miivel. — Az ,a dög macska hol van? — Itt simogatom,, nem, látod? — Csakugyan be kell szórni valamivel a lábad. Hol miarad ilyen sokáig anyád! Sehol sem találom a sebhintőport. MESTER ATTILA TAMÁSI LAJOS: Dal az aratóknak — Ha verset írsz, egy olyant, ha írnál ahogy az ember térdig harmaton jár. S ha így gondolod, jó dolog a toll is, pedig lehetőéi nálunk rató is. — Mikor un amber térdig harmatosait jár! Mint egy várázslat, megütött ez mindjárt, mert ez betegség, mindig csak fogalmaz az ember, ízét keresi a dalnak. S már hallom is, hogy árad föl az ének, kél hangja már az élet örömének, düh és harag még rontja, visszarántja de fönn lobog már sólyom-szárnycsapása. — Mikor az ember térdig harmaton jár bizony dalolni lenne kedve mindjárt s mindenről szói, de neve nincs a dalnak, halál, sírás, győzelmek, forradalmak húrján feszül, erdőket messze zúgat, bogáncsokat tapos le — háborúkat, s az ágyúk hangja dermed holtraváltan, nagy az erő az aratók dalában! — Összetörném szívemet s a tollat ha nem mondanék dalt az aratóknak. ROZSA ENDRE: Adj kenyeret! Emlékeimből egy szelet a háborús időkből: tejfogsorom ropogós héjban dőzsöl, s a teljes karéj pozsgásan nevet. Kér. Kenyér. Nagy, korgó egű országok felett kárlátó madár ingázik suhogva. Lyukas ínség-zsákjából a morzsa gyérülőn pereg: mint könnyek, ha a szemnek már nincs több elsírnivalója. S bombázógéppé retten át a gólya. Adj kenyeret! Halállal adós már a szeretet; életedet eleven élet ója! Ünnepi főváros L Mohácsi Regős Ferenc rajza Hincz iGyula rajza Tamási Áron: való kóstolat (Részlet a Bölcső és Bagoly című önéletrajzból) A nyárutó még hátra volt, amikor bé- ütött nálam a nagy fordulat. Ügy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már húziaihord'ás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem, a csépiéiből való kóstolat volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszka pad lój á t, amit csűrföldjének neveztünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküdjék egymással szemben, érintve egymást a búzafejek. Amikor ez megtörtént, akkor apám vermi kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor ernígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggelen, de igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! Ö elől a nagy nyírfaseprűvel, s én utána egy kisebbel elindultunk a csűr deszkapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ket- ten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami sZénia- és szalmahulladék ösz- szegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasztotta az odor gerendalfájához, s nekem így szólt: — Eredj, s eregesd le nekem a kévéket. Azt hittem, atyám csodálni fogja, hogy életemben a legelső alkalommal is milyen ügyesen futok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicsérőt; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt a madarak tudták. No, nem baj, gondoltam magamban, majd a búZákéWket olyan igyekezettel és ügyesen fogom lefelé eregetni, hogy azzal kivívom a dicséretet. S ahogy elgondoltam magámban, igyekeztem is aszerint cselekedni, bár egy olytan kicsi legénykének, egy olyan nagy búzakévét nem volt könnyű a kívánat szerint emelgetni. Mégis jól indult a dolog, mert nemcsak arra tudtam vigyázni, hogy bütüre essenek a kévék, s ne a búzás fejükre, hanem azt i:s meg tudtam tenni, hogy egymás után szorgosan potyogjanak. — Nem hajt a tatár! — szólt fel nemsokára atyám. — Ez azt jelentette, hogy éppen annyira ne siessék, mert ő nem győzi olyan gyorsan a fal mellé rakni a lehulló kévéket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gondosan, hogy sok helyet se vegyenek el, s le se dőljenek a kévék, mert hiszen ott kellett állani az egésznek, amit ki akart csépelni. Délebód után olyan munka következett, ami már játék volt a esépléshez képest. Atyám az összegyűlt szemeket, amiket a második vagy a harmadik kévesor kicsép- lése után mindig oldalt rakásba húzott volt, most szépen elterítette a széles deszkapadlón. Gerefblyével Végezte ezt, mert a gereblye jól fogta még a búza-halmot, mivel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalászok roncsai és nem kevés szalma mosztalék is, vagyis a törek. így a húzásnál, s rhajd utána kigereblyélte a búzából a tőröket, s amikor a gereblye már nem tudott többet kiszedni belőle, akkor következett a fölöző söprű. Ez egy különös seprű volt, amit csak ilyen alkalommal, s erre a célra szoktak használni. Hosszú nyélre nyírflavesszőből kötötték, s olyan alakja volt, mint a kibontott legyezőnek, Vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széjjelteríti a fariktoliat. Ezzel a söprűvel aztán lefölözte a búzát, olyan mozdulatokat végezve, mintha kaszálna fölötte. így a pelyva hagy része két oldalra sodródott, ami pedig még mindig közötte maradt, az a szórásnál mondott búcsút a búzaszemeknek. Nekem semmi sem tetszett annyira, mint a szórás. Ügy történt ez, hogy apám egy falaipát- tal, s utána söprűvel ismét rakásba gyűjtötte a búzát. A csűrnek nem ákánmelyiik oldalára azonban, mert először a másik csűrkaput is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a szellő, vagy a légáramlás merre viszi a pelyvát. Ha az udvar felé vitte, vagyis keletről nyugatnak, ami leginkább esett meg, akkor a csűrnek az udvar felőli valamelyik sarkába gyűjtötte a búzarakást. Utána egy hosszú keslkeny és öblös lapáttal merített a rakásból, s azt a búzát, ívelő mozdulattal maga elé szórta; vagyis olyanformán, mint amikor vetni szoktak, csakhogy most nem a földre, hanem inkább az ég felé vetett. Mint az aranyló szivárvány, a besütő fényben úgy csillogott a keskeny búzaszőnyeg, fent a levébőben, ahol a pelyva minid megállt, és visszafelé fordult, a súlyos búza- szemek pedig előre futottak, és aranyos színben hulltak le a tiszta padlóra. Utána már vékáiba lehetett merni. Hát ez volt az első munka, amelyben atyám hasznosított engem.
