Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-23 / 173. szám

© NÉPÚJSÁG

1983. július 23.

Múltunkból

Hit 'Vég® beszélgetésig.

— Mi most bevallottan ravaszkodunk kicsit az olvasókkal, mert sokszor találkoztunk, beszélgettünk, és ebből jön most össze ez a hétvéginek címzett beszélgetés.

— Én nem bánom, csak meg ne haragudjanak érte az emberek. Ha nevetnek, az nem baj, én is szeretek nevetni. Már avval se törődök régóta, ha engemet nevetnek, mert megszoktam. Elég régóta van, hogyha valaiki ildé- gen jön a. faluiba Báltárói érdeklődni', hót küldik hozzám, hogy „majd a Vörösné, Ivánka Terus elmondja”. ■

— Biztosan azok nevetgélnek, akik nem tudják az értékét annak, hogy igen nevezetes emberek úgy tartják számon magát, mint szüntelen csobogó néprajzi forrást.

— Ez, látja, lehet. De akár. hogy is van, én már nem tudok másféle lenni, mint amilyen vagyok. Dunaszekcsői születésű édesapánk örökítette ránk az irodalom, a könyvek, meg a történelem szere- tetét. A néprajz iránti érdeklődést pedig édesanyám ültette el bennem. Az mesélt igen sokat, tanított szép bátai nótákra, balladákra.

— Tőle tanulta el a tojásírást?

— Azt, ami itt szokásos volt, tanulhattam volna éppen tőle, mert nálunk a legszebb ajándék az én gyerekkoromban a ihiíimes tojás volt húsvétkor. De az én mesterem Treszka néni volt, aki igen nagy betegségből alig fölgyógyulva járt kint a népművészet mestereként a brüsszeli világkiállításon. Ha nem hallott volna, biztosan olvasott a Treszka néni felől a Féja Géza könyvében. Sok tanítványa volt neki, azok is dolgoznak. Én szeretem a gazdag díszítést, a tulipános- pántost, a gyöngyöst, csillagrózsával. Nem sajnálom tőlük a munkámat.

— Kiszámította már valaha, hogy a Decsi Népművészeti Háziipari Szövetkezet tagjaként hány ilyen pogányul pompázatos, gyö. nyörű tojást írt meg?

— Néhány éve volt nálam egy rádióriporter, a Kovács Péter Pécsről, azután, hogy nyugdíjba mentem, ö számította ki, hogy csak a szövetkezetnek évi kétezerkétszázzal számolva, úgy negyvenezer tojást hímeztem. Hogy ajándéknak, meg azóta menynyit még, nem is tudom.

— Hallom, külföldi látogatói is vannak néha.

— Vannak, főleg nyáron. (Még nem sikerült megtudnom, hogy hol jutnak a címemhez, de megvan nekik, aztán csak beállítanak franciák, németek, hollandok. Tojásért jönnek, de látni kellene a szemüket. Ügy nézegetik a hí- mes tojásokat, mintha minidet el szeretnék vinni.

— Ezt látni, biztosan nagy öröm ...

— Nem mondom, hogy nem az, de azért nem mindenki egyformán kedves vendég. A néprajzosokat, azokat mindenkor szívesen fogadtam. Sokan jártak ám nálam nevezetes főiskolai és egyetemi tanárok! Szegedről még a Bálint professzor is eljött, hogy meséljek, milyen hiedelmek járták errefelé. Hallja, hogy az milyen egy aranyos ember volt!

— Gondolom,' aki jött, nem ment el innen üres tarsollyal, megkezdetten magnószalaggal.

— Hát nemigen. De egyszer a magnóval megjártam. Akkor egy amerikai professzort kísértek ide a pécsi tanárképzőről. Diákok is jöttek. Az érdekelte az amerikait, hogy az-e a magyar népművészet, aminek a mi tudósaink mondják. Kérdeztek sokféléről, aztán nagyon is bemelegedtem, mert mondtam olyanokat, amilyet csak mérgében mond az ember. Nagy nevetés lett a dologból, mert nem tudtam, hogy közben forog a magnó, telik a szalag.

— Most itt hűsölünk ebben a konyhaforma pince- műhelyben, a forró viasz gőzében, de fogadok, hogy már a napi munka ráadását jelenti a tojásfestés.

— Nekem soha se csak ez Volt a munkám, mert az uram a téeszben dolgozott, és volt idő, hogy én is bedolgoztam mellette. Aztán a szőlőben, a kertben, itthon, a ház körül is megvolt a magamé ahhoz, hogy soha ne unatkozzak. Ma is voltam a szőlőben, most festegetek kicsit, mert itt van az unokám, a Piroska; Idén nyáron megtanul mindent, amit még a tojásírásról tudni kell. Főként a színek lezárását.

— Szeretné, .ha a Piroska ugyanolyan jól bánna egyszer a kicával, mint mestereként maga?

— Nagyon. Meg azt is szeretném még, ha ez a lány, amikor elvégezte Szekszárdon az egészségügyi szakközépiskolát, hazajöhetne Bátára. Most 16 éves, nem kívánkozik máshova. A fiú unokám, a Lajoska 10 éves, ahhoz is ragaszkodnék, hogy maradjon .majd bátai lakos.

— Azt mondják, jó eszű ez a kisfiú, de szerfölött csintalan, eleven, mint a tűzláng.

— Az már igaz, hogy igen eleven, de alighanem ő hasonlít leginkáb hozzám, mert minden érdekli. Amíg kisebb volt, legalább annyit meséltem neki, mint nekem, valamikor az én szülém.

— Terus nénimnek egy asszonylánya, két unokája van. De úgy hallottam, hogy a maga családjában hét gyerek született...

— Ügy volt, de csak négyen maradtunk életben. így is rajta volt édesapámékon a falu nyelve, mert egykézős volt ez a bátai nép, és sokal- lották nagyon a négy gyereket.

— Félteni kellett magukat a szegénységtől?

— Egy kicsit se, mert a nyolcvan holddal nem láttunk szükséget. Egyik bátyámat kitaníttatta tanítónak az édesapám, aki sokat olvasó, művelt ember volt. Jól tudta pedig, hogy az olvasást Bátán a bűnéül rótták föl. Leírta a

Féja Géza is, hogy rám mit mondtak a legények, amikor eladósorba csöpörödtem. Azt mondta egyik a másikának, hogy „el ne vedd a Terust, mert az még az élesztőpapírt is elolvassa!”

— Tényleg elolvasta?

— El bizony. Mindent, ami a kezembe került, különösen aimikor fölfogtam, hogy nekem se jut más, mint dolgozni, szerezni, látástól vakulá- sig. Alig álltam ki az iskolából, férjhez menteim. Tizenhat éves voltaim akkor, és húszéves se, amikor már hadiözvegy. A lányom meg akkor született, amikor az apját kivitték a frontra. Lássa, máma már nem divat olyan korán férjhő menni, hálisten- nek.

— Szeretett volna tanulni?

— :Én, igen. A tanító úr i® biztatta édesapámat, de hiába. Arra már nem tellett. Ha mádként alakul, most tán tanár lennék, vagy néprajzos.

— A maga módján egyik is, másik is Terus néném, hiszen a műveltsége, érdeklődése is eltér az átlagostól.

— Eltérne? Ugyanúgy és ugyanannyit dolgozom, mint a velem egyidős hatvan körüli asszonyok, emberek. Legföljebb a falum néprajzi hagyományairól tudok többet, meg a tojásírásról.

— És a szíve fáj jobban attól, hogy az élet tulajdonképpen szükséges és jó változásai folytán is szürkül a bátai lét, mert feledésbe megy sok olyan szép hagyomány, amiről még beszélgetni is jó!

— Nem is tagadom, hogy fáj, pedig a közvetítésemmel sok diplomamunkába került bele Báta. Erre akkor is büszke lennék, ha csak a diplomázó rokongyerekek írtak volna az itteni életről, szokásokról. írtak Báláról vidékiek is sokan.

— De olyan helytörténeti gyűjteményt csak nem sikerült létrehozni itt, aminek a tervéről Féja Gézának 1977-ben olyan lelkesen beszélt.

— Azzal tényleg megbuktunk, de nemcsak én. Ha egyedül rajtam múlott volna, most a Bátára 'érkező idegeneket el lehetne vinni oda is és nemcsak az én műhelyembe jönnének, vagy megnézni a Főszöget, a Dunát, meg a templomot. Jobb, ha erről nem beszélünk.

— Sejtem, miért mondja ezt. Nem akarja megbántani, az ügy iránt — sze- rintem — tartósan érzéketlen községi tanácsot.

— Van 'benne valami, mert akármit mondanék, a 'tanács fejére hullana vissza. De mit tehetnénk, ha fontos emberek nem értik, hogy Báta jelenéhez és jövőjéhez odatartozik a múlt is? Amikor megépült az új tanácsháza, lebontatták a régit, pedig az olyan szép öreg épület volt, csak helyre kellett volna állítani és most lenne falumúzeum, ahova behordhattuk volna ami így elvész. Az új

tanácsháza melletti, füstös- konyhás parasztházat is lebontották, pedig annak idején olcsón kelt el. Sokat se kellett volna rááldozni.

— Létezik itt egy kiválóan működő nyugdíjasklub, tele sokat megélt, dolgos életük miatt tiszteletre méltó emberekkel. Ha ott rákapcsolnának, egy akarattal csak létre lehetne hozni most már a huszonnegyedik órában egy helytörténeti gyűjteményt.

— Bár úgy lenne! De akkor is kérdés, hogy ki kezdje el. Itt nálunk az iskolában sincs, aki a gyerekeket honismeretre szoríthatná. Azt mondják azért, mert a tanítók, tanárok nem helybeliek, meg nyakig Vannak munkával.

— Hallom, megy innen egy csoportocska augusztusban nyugat-európai körútra, 15 ezer forintos fejenkénti költséggel. Maga is elmegy?

— Én nem, de az igaz, hogy mennek. Nekem sók az útiköltség, pedig jaj de szép emlékem az a lengyelországi út, amelyikre én is elmentem. Könyvek, filmek nem tudják úgy bemutatni azt, amit saját szemével láthat az ember, kezével is megérinthet.

— A maga helyében elmennék és nem sajnálnám a tizenötezret.

— Mondani könnyebb. De kettő költsége már 30 ezer és akkor már úgy volna jó, ket- ten elmenni az urammal. S együtt hazajönni, úgy emlékezni az útra. Ezt meg nem lehet.

— Fogadok, hogy van ebben része az unokáknak is. Készül a kistafírozá- sukra.

— Már az se úgy megy, mint régen, de azért mindenki megadja a módját ha fia, lánya, unokája házasodik. Éppen most voltunk nemrég egy lagziba.

— Elnek-e még a bátai lakodalmi szokások?

— Egyike-másika megvan. Ennek a fiatal párnak az ajtajába is odarakták a fűrészbakot egy hasáb fával, mellé meg az életlen fűrészt. Az a törvény, hogy amíg a fiatal pár el nem fűrészeli a fahasábot, nem térhet nyugovóra. Vagy, most is szokás még fölrúgatnli egy cserépedényt a menyecskejelölttel azért, hogy majd könnyű legyen a szülése. A füstöskémény alá meg azért ültették a fiatalasszonyt, hogy nézzen föl kis ideig, mert akkor szép fekete szemű lesz a gyereke.

— Ügy nézem, Terus néném édesanyja sokáig ülhetett a kémény alatt.

— Az már igaz. Erős nézésű, igazi bátai szemem van. Az észjárásom, mindenem bátai. Nekem ez a falu a legkedvesebb a világon. És a lányomnak is, aki semmi pénzért el nem menne innen. Bétáit csinált a somogyi születésű vömből is, így aztán van reményem, hogy iskolázás után az unokáim bátai- ak maradnak.

— Igaz legyen!

LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Gottvald K.

Az oktatás csaknem mindenkinek szívügye, már csak azért is, mert vagy éppen most tanul a család ifjabb tagja, vagy néhány év múlva kerül az iskola padjába. Akik pedig már végeztek, saját jórossz tapasztalataik alapján nyilatkoznak. így van ez napjainkban — és így volt ez évtizedekkel ezelőtt is. Napjainkban is, régebben is állandóan ütközőpont volt az idegen nyelv oktatása. A Tolnavármegye című megyei lap 1906. január 7-i számában vezércikket szentelt e témának „Államnyelv és világnyelv” címmel. A kérdést az tette időszerűvé, hogy a hadseregben ismételten felvetődött a vezénylési nyelv ügye. Bartal Béla, a vezércikk írója a magyar nyelv védelmében ragadott tollat. Véleménye szerint nem volt igazán rangjának megfelelő helyen az államnyelv — azaz a magyar nyelv — oktatása, indokolatlanul előtérben volt a holt nyelvek oktatása. Idézzük :

„Egy nyolc osztályú magyar gimnáziumban a 8 osztályban hetenként összesen 30 órát fordítanák a magyar nyelvre, a latinra 44-et, a görögre 19-et, más szóval, csak negyven héttel számítva az iskolaesztendőt, az államnyelv tanítására jut évenként egyezerkétszáz, a holt nyelvekre pedig kétezerötszázhúsz óra!”

Miért tartja oly fontosnak a magyar nyelv oktatását a cikk szerzője? Idézzük:

„Egy országban tehát, melynek lakossága felét idegen ajkú polgárok teszik ki, azokban az iskolákban, melyek a vezető középosztály kiképzésére vannak hivatva, első helyen áll a holt nyelvek tanítása és nem az államnyelvé. A sváb, tót, bu- nyevác ifjút 63 órán át tanítjuk latinra és görögre, s csak 30 órán át magyarra. Hol van itt az államnyelvnek annyit emlegetett szuverenitása?”

Magyarország minden polgára tanuljon meg magyarul! — ez a központi gondolata a hivatkozott vezércikknek.

Különösen a latinnyelv- centrikusságot támadja Bartal Béla.

„Volt értelme a latinnak tandrendszerünkben, amíg világnyelv, kultúrnyelv és diplomáciai nyelv volt, s amikor, éppen mert annak az életben is mindenki hasznát vehette, mindenki meg is tanulta. De pótolhatja-e ma a holt nyelvek által elért haszon azt a kárt, mely belőle az államnyelv, a világnyelvek és közgazdasági ismeretek visszaszorítása révén származik?” — teszi fel a kérdést a szerző.

A terjedelmes cikkben végül úgy foglal állást, hogy a középiskolákban kapjon elsőbbséget a magyar nyelv tanítása és vele párhuzamosan egy élő világnyelv legyen kötelező. Javasolja, hogy a világnyelv tanítását is a praktikusság jellemezze. Ne az idegen nyelvű szépirodalmat tanítsák, hianem a tényleges élő nyelvet, a napi élethez kötődő nyelvhasználatot.

A KIVÁNDORLÁS

A XX. század első évtizedében a magyar társadalmat pusztító egyik „népbetegség” a kivándorlás volt. A kivándorlás mór a XIX. század utolsó negyedében megkezdődött, de veszélyes méreteket éppen a XX. század első évtizedében ért el. A megyei lapok hónapról hónapra közölték a kivándorlási statisztikát. így tett a Tolnavármegye című lap is, amely 1906. január 14-én tette közzé az 1905. évi adatokat. Bevezető soraiban megemlíti, annak ellenére, hogy minden hónapban közzétették az adatokat, indokoltnak tartják az évi összesítést is — havi bontásban — .közzé tenni, „mert csak így ismerkedhetünk meg teljes mértékben a valóságos veszedelemnek mondható bajjal, mely Tolnavármegyét alapjában és immár ia legközelebbről fenyegeti.”

A cikk szerzője ezt követően ismerteti, hogy az alis- páni hivatalhoz 1905-ben öszszesen 2819 útlevélkérelmet adtak be, csaknem kétszer annyit, mint az előző években. A kiadott útlevelek száma: januárban 540, februárban 583, márciusban 575, áprilisban 280, májusban 166, júniusban 48, júliusban 42, augusztusban 60, szeptemberben 66, októberben 93, novemberben 84, decemberben 129.

Arról is beszámolt a tudósító, hogy a 2666 útlevélből Amerikába szólt 1216, Németországba 1302. Mint minden évben, a statisztikát ki kellett még egészíteni azokkal, akik engedély nélkül távoztak a megyéből, azaz disszidáltak. Számuk 1905-ben 456 volt. A szerző némi örömet lát abban, hogy viszonylag sokan mentek Németországba, mert onnan rendszerint visszatérnek a kivándorlók. Oda — úgymond — csak időszaki munkára mennek az emberek.

MENJENEK VAGY MARADJANAK-E

A TISZTVISELŐK?

Ritkán adódik, hogy a lapok hasábjain terjedelmes tudósítás jelenik meg a tisztviselőkről, s ennél is ritkább, hogy vezércikket szentelnek a társadalom eme rétegének? Ügy .vetődött fel a kérdés, lemondjanak-e a megyei 'választott tisztségviselők, vagy maradjanak-e a helyükön és végezzék tovább a munkát? A cikket Leopold Kornél, a neves közgazdász írta. Miért vetődött fel ennyire élesen a kérdés? A szerző erre így adta meg a választ:

„Az országgyűlés szétkerge- tése után az abszolutizmus gyors léptekkel rohan a lejtőn lefelé. A kormány, az országgyűlés megkerülésével és a képviselőház kifejezett tilalma ellenére rendeleti úton, a közjogunkban teljesen ismeretlen szükségrendelettel léptette életbe a vámtarifát és a német kereskedelmi szerződést. Nap-nap után nevezik ki a királyi- és kormánybiztosokat, így Tolna- Vármegyébe kirendelték kormánybiztosnak Mérő János kir. tanácsost, a 'főváros egyik tipikus alakját.”

Mint ismeretes, 1905-ben a képviselőválasztáson megbukott az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt, és az egyesült ellenzék került ki győztesen. De a király nem a győzteseket bízta meg az új kormány alakításával, hanem a megbukottak kaptak erre megbízást. A képviselőház által el nem fogadott kormány ezt követően rendeletekkel kormányzott, igyekezett figyelmen kívül hagyni a vármegyék önkormányzatát. Ez sértette a megyék önérzetét. A kirendelt kormány- biztosokat szinte mindenütt botrányos körülmények között „fogadták”, de volt nem egy eset, amikor be sem engedték őket a vármegyékbe.

Ilyen körülmények között vetődött fel a kérdés, hogy Tolnában maradjanak-e helyükön a választott tisztség- viselők, vagy tiltakozásul az önkormányzat lábbaltiprása miatt, mondjanak le. Leopold Kornél, majd a megyegyűlés is úgy foglalt állást, hogy minden körülmények között maradjanak a helyükön, mert ki védje — ha még oly kilátástalanul is — az önkormányzatot, ha a tisztségviselők távoznak?

Tudjuk, Mérő János nem érkezett meg Tolnába. Jobbnak latta, ha lemond kormánybiztosi kinevezéséről még mielőtt bármit is tett volna. A megyeszékhelyen eléggé paprikás volt a hangulat, kisebb lázongás is volt kinevezése miatt. Mint arról egy más alkalommal már írtunk, egy ismeretlen személyt, akiről feltételezték, hogy ő a kinevezett kormány- biztos, alaposan megkergettek, s végül a rendőrkapitány házában talált az illető menedéket. A felháborodott tömeg megostromolta még a rendőrkapitány lakását is, beverték az ablakokat.

Aztán elcsendesedett minden. 1906-ban az egyesült ellenzék megkapta a kormányalakítási megbízást, ezt a vármegyék már törvényesnek ismerték el,

K. BALOG JÁNOS