Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

io^épCjjság 1983. július 16. Az ismerős ismeretien jevgenyij Jevtusenko ötvenedik születésnapjára Hol vagy, Heimész ? IRODALOM Carlo Manzoni; Firenzei képeslap Signor Veneranda az ut­cán megállított egy járóke­lőt. — Bocsánatot kérek — mondta —. nem kapott ön egy képeslapot Firenzéből? — Nem, nem kaptam! — felelte csodálkozva a járó­kelő. — De tulajdonképpen miért kellene képeslapot kapnom Firenzéből? — Azt nem tudom — sza­kította télibe signor Veneran­da. — Talán vannak ott is­merősei, esetleg rokonai. — Nincs arra semmiféle ismerősöm, rokonom meg még kevésbé — válaszolta az idegen úr. — Akkor világos, hogy miért nem kapott képeslapot Firenzéből — szélit Veneran­da. — Furcsa, is lenne, ha kapott volna, mikor se ro­kona, se ismerőse nincs ott! — Magyarázza meg végre, az ördög vigye el, hogy mit óhajt tulajdonképpen? —ki­áltott fel az idegen úr. — Én? Semmit! — felelte signor Veneranda. — Egy­szerűen érdekel ez a histó­ria.'­— No jó. de... — Az isme­retlen úr n.em találta a sza.- vakat. — Egyik kérdés olyan, mint a másik — válaszolta signor Veneranda —, és nincs bennük semmi ostoba. Tehát ön nem ka.p képesla­pot Firenzéből. Kitűnő! Ak­kor minek ebből tragédiát csinálni1? Ha már annyira akár képeslapot kapni Firen­zéből, nosza, küldjön oda valakit! — De mégis... — Na ebből elég! — kez­dett ekkor kiabálni signor Veneranda. — Foglalkozzék a saját dolgával, és ne ron­gálja az idegeimet! És méltóságtelejsen eltá­vozott, miközben mormogott valamit az orra alatt, és csó­válta a fejét. A hatvanas évek elejen. nagyjából egy időben egy új­fajta költői szó jelentkezésé­nek lehettünk tanúi. A ma­gyar költők közül ekkor vál­tak ismertté Váci Mihály, ■Garai Gábor. Ladányi Mihály s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra vissza­adták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinoku- rov, Rozsgyesztvenszkij, Al­lén Gimsberg alkotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Vá­ci Mihály fordításában a „Tartsatok kommunistának 1", Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áiprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko ak­kor harmincas éveinek elején járt. S az idén — július 18-án — ötvenedik esztendejét töl­ti be. A mai szovjet költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról emlékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állomáson szü­letett parasztgyerekként. Ti­zennyolc éves korában beke­rült a moszkvai Gorkij Iro­dalmi Főiskolára, s mire 1955-iben elvégezte, már két veseskötete látott napvilágot. A legkeményebb hideghábo­rús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más ■társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a surf tő publicitáshoz, a szik­rázó vitakedvhez, a rímek, a Iképek virtuozitásához. Ami­kor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovsz­kijról elnevezett téren — a följegyzések szerint vagy tíz­ezer ember hallgatta meg .Majakovszkij-módon dekla- imált verseit. A deklamációt azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak, s -- Moszkvába zarándoklók leg­bensőbb érzelmeiket hallot­ták tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jev­tusenko titka az, hogy pon­tosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legégétőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, ha- inem az emberiséget is. Oly­kor azonban túlságosan is ■magára vállalta azt, amit ő Jevgenyij Jevtusenko port­réja a költészet dolgának vélt, ám igazából a politika gondja. Mindjárt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a csa­ládtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Franciaor­szágban, Spanyolországban, az NSZK-ban, az Egyesült Államokban. Nagy vitaeste­ket tartott. Ha provokálták, szikrázó élceel verte vissza; mert más az, h'a a költő sza­tírát ír otthon a visszássá- gbkról, s megint más, ha ugyanazokat a visszásságokat hazája ellen akarják fordíta­ni. Több versében is megem­lékezik arról, hogy milyen volt, amikor igencsak fiata­losan ágált — nem Párizs­ban, otthon: kötekedő, het- venkedő, szájhős, bolondos, hírhedt szibériai Villon, iga­zi lényege azonban a mély hazafiság (egyik versében azt írja például, hogyha nem volna orosz, iákkor is szíven ütné az orosz népdalok fáj­dalma), az érzelmek, a csa­lád, a szerelem, az emberies­ség el nem múló tisztelete. Amikor El’bert János Az új szovjet irodalom című tanul­mánykötetben értekezést írt róla, az volt az első (monda­ta: „Lehet-e még újat mon­dani Jevtusenkóról?” Utolsó mondata pedig: „Ismerjük-e Jevtusenkót?” Első verseskönyve 19.51- ben. harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve ju­tottunk hozzá, akkor adták ki Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Az­óta még kettő volt, de a har­madik, a Ballada a nekifutás­ról is csak Válogatás, alig van benne új fordítás. Jevtusen­kót még most sem ismerjük igazán. Tudniillik mi, ma­gyarok, hiszen otthon válto­zatlanul az együk legnépsze­rűbb, legismertebb költő; évenként-kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentke­zik. A legutóbbi híradás: Óvoda címmel filmet ír és rendez a Nagy Honvédő Há­ború idejéből. („A forgató­könyv egyes részeit egysze­rűen lemásolom abból a film­ből, amely bennem él. Him­nusz lesz azokhoz a gyere­kekhez, akik a Nagy Honvé­dő Háború idején a hátor­szágban éltek.") Jevtusenko ma, ötvenéve­sen ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Hon­védő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy iz­gatják, mint ahogy azt 1978- ban irta egy szófiái pályaud­vari képkiállítás után, és amely most is emberi-költői gond, vállalni való: „Nem látszólagos fegyverszünetre, tartós, elvi békére van szük­ségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magasztosabb vallás, nincs magasztosabb politikai meg­győződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Min­iden ember — szuperhata­lom." S azt, amit ezután ír, val­lásra, politikái meggyőződés­re, államra való tekintet nél­kül — hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását —, valamennyi ötvenéves és mindenéves költő, író elfo­gadhatja: „S mi, földkereksé­günk írói e szuperhatalom, az emberiség követei va­gyunk." GYŐRI LÁSZLÓ — Venni kellene egy kupa­kot — lepett meg végtelen naivitásával feleségem a mi­nap. — Mit kellene venni? — Egy kupakot, ide a gáz­tűzhelyre, mert már teljesen elégett, és pukkadozik. — Hát akkor pukkadozni is fog az idők végezetéig — mondtam, annak az ember­nek a derűs nyugalmával, aki már rég túl van lázongó ifjú korán, és olyannak fogad­ja el a világot, amilyen. — De ez így életveszélyes is lehet. — „Az élet mellett ott van a halál” — idéztem meg- nyugtatólag Madách szavait, és áttettem a kávémelegítő ibriket a másik égőfejre, amelyik még nem pukkado­zik. — Gondolod, hogy nem le­het kupakot kapni? — Nem gondolom, tudom. Kis hazánkban sok mindent lehet kapni. Nagyon sok min­dent. De kupakot, riglit, kal- lantyút és görbölőt, azt nem. Valamint szinte semmilyen úgynevezett tartós fogyasztá­si cikkhez apró alkatrészt. Csak komplett nagyot, azt is kiszámíthatatlanul. S hogy miért van ez így, kedves? Nem tudom. Haj­dan, zsenge ifjú koromban én is merész álmokat szőttem. Azt hittem, kellő szorgalom­mal, logikus gondolkodó­készségem tervszerű csiszolá­sával egyszer majd megfej­tem a kereskedelem titkát. Majd rájövök, hogy valami nagy, a gyarló emberek által átláthatatlan összefüggés, va­lami megkerülhetetlen ter­mészeti törvény miatt nincs nyáron pólóing, télen pedig füles sapka. Később erről le kellett mondanom. Rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas a nagy összefüggések felisme­résére. Te is jól tudod, hogy első generációs értelmiségi vagyok, és iskoláim is jórészt levelezőn végeztem. — De talán majd a gyere­keink. * Harmadszor cseng a tele­fon, rövid félórán belül. — Halló, járműbolt? — Nem, magánlakás. (Egyébként semmi bajom a telefonnal. Mint már em­lítettem, a világ olyan, ami­lyen, és benne a telefon is.) Aztán amikor negyedszer vagyok kénytelen felállni az írás mellől, egy ingerült hang szóhoz se hagy jutni. — Halló! Jött már végre hátsó lökésgátló? (Ilyen, olyan, típus, szám, űrméret, kaliber, púd, verszta, stb.) A hétre ígérték, és ma péntek van. — Jött — mondom teljesen váratlanul, de már bánom is. — Mennyit kaptak? — enyhül meg a hang. — Lesz még hétfőn is? (Nincs mese, ezt most már végig kell csinálni. A szituá­ció beindult, és menthetetle­nül halad a végkifejlet felé.) — Nem lesz — mondom kereskedőül. — Most jöjjön, ami? van. Ez volt az utolsó szállítmány. A cég, amelyik gyártja, átállt repülőgép­utánfutókra. Ügy látszik, teljesen hihe­tő, amit mondok, mert a vo­nal végéről csak egy „azon- nal indulok" a válasz, és kat­tan a telefon. Azóta behúzott nyakkal megyek el a járműbolt előtt. * Hermész, a római Merku- rius „jogelődje", a kereske­dők istene volt a régi görö­göknél. A legenda szerint járni sem tudott még, ami­kor első nagyszabású üzleti akcióját lebonyolította. El­hajtotta, és eladta Zeusz ök­reit, egy kivételével, aminek a hátán ülve hazaballagott a pénzzel, mert — mint emlí­tettem — járni még nem tu­dott. Hermész, ha ma élne, nem- igen adná el az ökröket. Elő­ször is, mert ahova hajtani kéne, nem tartozik a „Her­mész és Vidéke" hatókörébe. Másodszor, mire eljutna hoz- zá kézen-közön, hogy vala­hol kereslet van ökrökre, ott már régen Rába-Steiger traktorokra van kereslet, s ökrök csak rezervátumban láthatók. Végül harmadszor: meggondolandó ökrökkel ke­reskedni valakinek, aki még járni sem tud. És egyben az egyben nem lenne igaza. Ha köztünk él­ne, tudna járni. — Sőt, már beszélni is. MESTER ATTILA lllapozok Amerigo Tót rajza Győrffy László: Hol van az a régi nyár? Keszthely szerelmetes em­lékű városom. Tizenikilenc- húsz éves koromban — 1959—60-iban — az akkor irhég korántsem oly híres Bargéndy-együttessel töl t öt- ifcem nyaraimat a Hullám és Hungária Szállóban zenél- .getve. Mondanom sem kell, hogy ablérletben laktunk, kissé szűkösen, mint . vala­mely bekvántélyozott, Keszt­helyen állomásozó katona- bandérium díszhuszárai. A Hullám Szálló teraszán ját­szott a zenekar, csillag okkal te lefröcskölt égbolt alatt, pár száz méterre a strand napozószigeteitöl, ahol dél­előttönként a még hínártól mentes, tiszta vízben, és a fapallókon heverészve szö­vögettük szerelmi pókhálóin- kaít egy-tegy helybeli vagy Pestről érkezett nyaraló lánnyal. Most pedig a Hul­lám Szálló kivert atolakú épület, már hosszú-hosszú évek óta rogyadozik, mint a balatoni táj egy-egy téli fagyban, nyári füvet sárgító napfény tüzében ágaskodó útszöli pléh Krisztusa, aho­vá a tó köriül védőpajzsként magasodó hegyek között la­puló falvak szerelemre lob­bant leánykái olykor elsom­polyogtak némi fohászt da­dogva; hátha sikerül szereli- metes életük. Alig negyed- százada még sok helyütt sa­ját szabadságuktól megré- szegülten, boldogan futottak partra a Balaton hullámai, és nem betonbörltönbe zár­tan fordultak vissza önma­gukba, mint manapság. Hogy ezáltal is fulldoklik a nem- zetes Balaton-asszony, ahogy magamban nevezni szok­tam, már közhely. De ez jut eszembe a téglákat repesztő téli fagyokkal és nyári for­rósé gokkal dacoló pléh Kirí sz tus okra emlék ezt ető, egykori Hullám Szállodáról. És az is eszembe ju!t,ihogy Hemingway-nék, az írónak, vadásznak, halásznak ott van a tenger kardhalaiiVal, óriás mariinjáival és cápáival, ne­künk, magyaroknak, itt a Balaton. A nádasok pontyo­zásra alkalmas rejtett zugai, az emberi szemnek, lélek­nek befogadható táj; kard­hal helyett ponty, dévér- keszeg, süllő és végtelennek tűnő, csónakot dobáló víz helyett strandok padjai, víz­ben ágaskodó stéggk, ahol a csöndesen horgaszgatók He­mingway öreg halászának iz­galmával kísérletezgetnek. A Balaton, azt hliszem, az ország egyik legdemokrati­kusabb — és most dadogva fogalmazok, hiszen nehezen tudnám meghatározni — in­tézményrendszere, szórakoz.- tató skanzenje, sarjadozó, nyiladozó, rangot, protekciót mellőző szerelmi emlékeink bölcsője. Talán ez utóbbi lehet so­kunk számára: szerelmi em­lékeink bölcsője. De vigyáz­zunk, mert akármilyen régi, szerelmetes ez a bölcső, bi­zony reped, korhad, s egy­szer csak... Köztudott, hogy hajóosavarok okozta oxiigén- dús vízben, szinte a bajákat követve úsznak a halak. Fö­löttük pedig a sirályok kö­vetik a hajókat, nemcsak a kenyér darabkák reményé­ben, hanem a mélyben oly­kor a felszínre vetődő ha­lak miatt is. Valahogy így lehetünk sokan: Balaton­parti szerelmeink Után hosz- szú éveken át küszködünk, és egyszer csak jön a nagy Sirály és lecsap ránk. Ez az élet rendje. De az életre vi­gyázni kell, hiszen míg nem kerülnek egy éles sirály cső­ire közé, addig is élnek a ha>­O.aik. Csakhogy, ha nincs Ba­laton, nincs szerelem, akkor mi lesz velük? És mi hol ringatjuk kicsi, magyar ten­gerélményeinket? A magam­fajta középkorú már inkább siimogatásokra és csókokra emlékezik, de a táj, a nap­pali hegyek övezte tó, és az éjszakai csillag- és lámpa- füzérek vibrálásai változat­lan. De meddig? Vajon húsz év múlva, ötven év múl.va Is ezt láthatja egy kamasz- szer elmespár ?

Next

/
Thumbnails
Contents