Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

10 tíÉPÜJSÁG 1983. június 25. A labda Hány milliószor láttam, hogy futnak utána, belerúg­nak, aztán hatalmas ívben repül, repül? ... Hány millió­szor láttam már ezt? — és csak most éreztem meg ben­ne valami örök emberit... Pedig nagyon egyszerűen történt minden, a körülmé­nyek sem voltak különlege­sek. Amikor az egyik mellékut­cából kiléptem erre a félre­eső, néptelen terecskére, amo­lyan tízéves-forma legénykék ádáz labdarúgócsatája dúlt itt éppen. Négy földre rakott iskola­táska jelölte a két kaput, s az egyik felé nagy lendület­tel vitte a labdát egy kis kék- trikós. De nyomában az üldözője. „Vedd el, Pista, szereld!” — biztatják többen is. Aztán a kéktrikós, már nem sokkal a kapu előtt, rosszul számít ki egy húzást, és máris Pistá­nál a labda, villámgyorsan meg is fordul vele, és szem­mel szinte nyomon követhe­tetlenül lövi még abban a századmásodpercben a másik kapu felé. Bombája átvágja az egész „pályát”, hozzáérni többet nem lehet, csak bá­mulni a gyönyörű ívet, ame­lyet leír, s azt a kiszámított- ságot, amint szinte mértani pontossággal a két táska kö­zött célba ér. És itt nincs bí­ró, aki a gól után megállítsa a mérkőzést, az egyik fiúcs­ka onnan, a kapu mögül hoz­za azonnal játékba a labdát, már ismét valahol középen pattog, önfeledten erednek a nyomába, és újra Pistánál van, most messzire vágta, s ezúttal a kéktrikós szeretné elérni, kergeti, kergeti, igyek­szik inaszakadtáig, most nem lesz ő az ügyetlenebb ... Nem érdekel a futball. Pro­fi labdarúgó-mérkőzésen gim­nazista koromban voltam utoljára, de ezt a pompás ira­mú játékot most önfeledten nézem, feszülten figyelem az egész lényét lábizmaiba sűrí­tő, minden idegszálával a gu­ruló labdára koncentráló kéktrikóst. Örök emberi törekvés: ker­getni, utolérni, elérni vala­mit. Egész életünkben így fu­tunk valamennyien a labda után, és de ritka az a pillanat, amikor végre a miénk, és úgy sikerül minden, mint az előbb Pistának. Gurul a labda, gurul... Az egyik legcsodálatosabb em­beri találmány. önfeledt, könnyed játék, és olykor el­keseredetten komoly vetélke­dések eszköze. BÁLLÁ A titokzatos költő Weöres Sándor dedikál Hát mért nem mérhető? A szellemi teljesítmény miért nem mérhető?! Mért nem le­het egyszer Balczó Bandiban lefutni, gólnak berúgni, dön­tőben megnyerni, miért nem lehet egyszer látva láthatni, miért lehet és kell mindig mondani csak?! Néha ordíta­ni már, tényleg oda, a világ­nak: vannak nagyjaink, vol­tak, fölégtek nagyjaink, s ne­künk, a magyar nyelv közös­ségében élve tudásunk, kik jártak közöttünk, ki volt Zrí­nyi Miklós, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Ber­zsenyi Dániel, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és Ma­dách, Szabó Lőrinc, József Attila, Babits Mihály, s va­jon a névsor velük, eddig is teljes-e, jogos-e, igaz-e? Ó, ha egyszer együtt lehetnének, együtt játszhatnának, vajon a döntőig eljuthatnának-e? Va­jon van-e, volt-e tényleg olyan ez a líracsapat, mint az igazolt, a világverő, az arany­csapat?! Van, volt, és lesz, igenis ugyanolyan, tudjuk mind, ki kell mondjuk mind, ebben a nyelvben élve! Mert nyilván nem a mi „érde­münk”, ha így van, de igenis nyelvünk teljesítménye, me­lyet élünk-tudunk, mi-ma­gunk, és mégis kérezkedni, szabadkozni kell, ha mondjuk a más nyelvűeknek, egyet- egyet hozni elő csak, aprókat lépegetni velük, hátha az egyiknek legalább elismerőd- hetni, így sikerül... És akkor nem mondtam, nem említettem nevét még Weöres Sándornak, a sejtel­mes-nagynak, a titokzatos­nak, a tündérszavú gyerme­ki bűvölőnek, megszállottjá­nak, a nyelv-misztériumnak, nyelvünk legteljesebb élő képzetének, a magyar nyelv legelrendeltebbjének, akinek szellemében ez a nyelv és a nemzet élve él, élve egy! Nem szóltam még bűvös bűvölő lé­nyéről, s vajon teremtett ben­ső hitvesének, élő költőasz- szonyunknak, Psychének a nevét említettem-e? Nem szóltam, nem szólhattam én WEÖRES SÁNDOR: Hűs Megül a csend a fán a lomb közén. Alig súrolja egy-két madár. Az árny, az éj beléje vágva áll. A lomb közén megül a csend a fán. Kút Forrás csobog itt, vízililiom terjeszti szárnyait. . Itt a szikla régen megrepedt, azóta önti a vizet. Érinti szellő fűzfa-ággal, futó árnnyal a felhő. még róluk-őróla, mert a va­rázs örve fog, a titok, nem! — a titkok titka igáz: hatal­ma udvaráig ahol értem, benső, messze tájba, mintha látásomat veszítettem volna, fényétől fényvakon, szemem­nek világát! „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Ö, de akartam, szerettem vol­na őt végre meglátni, szeret­ve megmérni vagy kérni csak, fogja meg kezem, emeljen ve­le elrejtett szíve vér-verő kö­zelébe, hagyja legalább, hogy értsem, engedje, eressze, hogy gondolatommal körülfoghas­sam, de el- és eltűnt, rej tekez­ve újra el, s nem fáraszthat­ta lankadatlan követésem, be­lepusztultak rohamosztagaim a tomboló támadásba — íme, Nála jártam, íme a követsé­gem! És mégis, újra és me­gint, Mátyás király és Bona­parte Napóleon vagy Nagy. Lajos király gyönyörű arcá­val kértem számon vitézei­men a veszteseket, a veszte­séget őbennük, mely miattuk enyém, egy velem. Miért új­ra és újra Waterloo, miért veszítik a végső percben mindig el, s ha dühömben mentem velük én is, magam, egyedül maradtam végül a dölyfös térben, sehol senki, s gúnyossá vált a mondat: „Va­jon mi van ott, hol nincs em­ber egy se?” Kisfiú vagy mágus? — köl­tő-fenegyerek vagy kisbölcs, sztoikus mindentudó? — nagysága az, hogy mindent halálos komolysággal él ót vagy éppen az, hogy semmit se vesz komolyan, még a vers­írást sem, igen, semmi életet, semmi szerepet, ezért máso­kat se, de akkor saját magát se, az embert se, de akkor az istent se, az életet se, de vele a halált se, a hiányt se, és a tudást se, vagyis egyedül a semmit magát veszi komo­lyan, és a semmit ezért a sem­min át látja mindújra sem­minek, de hogy ez a semmi­szer semmi láthatóvá váljék, ahhoz kell a szavak teljes mindensége, ahhoz kell épp annyi szó, mint amennyi a semmi, vagyis végtelen, de akkor a költő feladatáról örökkön lemarad, mert amennyivel a semmi mindig több, mint a versszavak vé­gessége, azzal a semmi már ott a versben is benne van, ám akkor a vers valami ab­szurd, mert teremti azt magá­val, aminek ellenében szüle­tik, amit megszüntetni akar: a semmiből nem lehet kibúj­ni, mert a semmiben semmi van, az ember az meg csak locsog, beszél, fecseg, vagyis az ember csak akkor ember, ha legalább versbe szedi, amit fölöslegesen elmondani akar, az ember csak akkor ember, ha költő legalább! Hát nem édes?! Nem forrongóan gyermeki?! Nem „panyigai”?! És nem „ü”?! De elég az énekből! Vonó­ját vesztett hegedű. Heged a húron az ü. Az ország és áz ember szel­leme köszönti Weöres Sán­dort. BELOHORSZKY PÁL Adalékok az életrajzhoz Török Sophie írásai Babitsról Az elmúlt években a Ba- bits-kutatás egyik központjá­vá lett az 54. sz. Ságvári End­re Nyomdaipari Szakközépis­kola és Szakmunkásképző In­tézet, ahol Téglás János ta­nár, igazgatóhelyettes vezeté­sével forrásértékű Babits-ki- adványok sora jelent meg. Téglás János dolgozta fel Ba­bits tanári működését, az ő munkája az iskola története is, illetve ennek az a szaka­sza, amikor ebben az épület­ben tanított Babits. Az inter­júk, a különböző időkben ke­letkezett önéletrajzok ma már nehezen hozzáférhető újsá­gokban jelentek meg, vagy kéziratban találhatók a Szé­chényi Könyvtárban, éppúgy, mint a Dienes-házaspár leve­lei. Jelentős esemény volt a Halálfiai első fogalmazványá­nak kiadása, ami annak ide­jén a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban, de könyv- alakban soha nem adták ki. Az újabb kötet Török So­phie Babitsról szóló írásait tartalmazza, s mint a szer­kesztő és szöveget válogató Téglás János írja, „egyes da­rabjai a negyvenes években újságokban, folyóiratokban lentek meg, nagyobb hánya­duk azonban csak a Babits- hagyatékban található meg, s ezek az írások most először látnak napvilágot”. A terjedelemre is jelentős kötet számos meglepetést tar-, talmaz. Itt olvashatjuk Török Sophie mindmáig kiadatlan naplóját, ami házasságuk el­ső időszakában keletkezett, rövidebb-hosszabb följegyzé­seket „Mihály álmairól és élete apró epizódjairól”, kö­zös olvasmányaikról, s ugyan­így eddig kiadatlanok voltak a Babits-művekről, az Oedi­pus-fordításról készített fel­jegyzések is. Nagyon jelentős válogatás, s bár a Babitsról kialakult ké­pet alapjaiban nem változ­tatja meg, olyan új hiteles adalékokkal szolgál, amelyek teljesebbé teszik ismeretein­ket. Vonatkozik ez magára Török Sophie-ra is, akiről tu­lajdonképpen megfeledkezett az irodalomtörténet. Mint író nem volt jelentős, annyira bi­zonyára semmiképp, ahogy a szeretet hitette el Babitsosai, de mégiscsak ő diadalmas és tragikus életének korona­tanúja, s most azt is láthat­juk, hogy nemcsak úgy, aho­gyan a Beszélgető füzetek lapjain jelenik meg. Élete és alapjában véve szerény iro­dalmi munkássága Babits fé­nyében kap jelentőséget, ahogy erre tapintatosan utal is Téglás János a kötethez csatolt életrajzában, ö volt a szerető és hűséges élettárs, aki — szerencsénkre — min­dent feljegyzett, ami férjére vonatkozott, s elsősorban lep­lezetlen naplójából tárul ki egy eddig alig ismert világ. Szerénységét is erényei közé kell sorolnunk, hisz volt ere­je ezt is leírni: „Munkáira aligha teszek hatást, csak fe­leség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a foga- rasi kis cukrászlány, akihez legszebb verseit írta.” Téglás János nagy felké­szültséggel válogatott a ren­delkezésére álló anyagból, a nyomdaipari szakközépiskola diákjai pedig olyan szép vizs­gamunkát alkottak, hogy eséllyel indulhatnának a szép magyar könyv szokásos versenyén is. CSANYILÁSZLÓ GYŐRI LÁSZLÓ: Anya Árutermelő kispolgár, ez leszögezhető, mivel aprócska és szolgál mint árutermelő. Rab és egyszemélyben foglár, fogoly és őriző, hisz a kispolgár minti osztály így összegezhető. Magát zsákmányolja, aztán hiába piacol, mutatja mérlege tisztán, hogy más vele kitol. Nem az emészti, kispolgár: a jó, a rossz idő. Csak a ház körül piszmog már, a gondja szűkülő. Borisz Kudrjavcev: UJ munkaerő Egyetem után egy tervező- irodába kerültem. — Tennivaló az van nya­kig — fogadtak örömmel —, szakemberre szükség van. — Ülj asztalhoz! Vedd elő a ceruzád! Hegyezd! Rajzolj! Asztalhoz ültem, elővettem a ceruzám. — Ne erőltesd magad! — mondta valaki. — Gyerünk! Kimentünk. — Ne légy hülye, mit stra- pálod magad!? Bólintottam, visszatértem, elővettem a ceruzám. — Rágyújtunk? — kérdez­te valaki a hátamat lapogat- va. — Hát ha nem sokáig tart... — Mit mondott neked az előbb Vilkin? — Hogy ne törjem annyi­ra magam. — A szemét! Este kérj szót az értekezleten ... Bólintottam, visszatértem a helyemre, elővettem a ceru­zám. — Menjünk ki egy kicsit — szólt Vilkin. — Miket mon­dott neked az előbb Kolis- kin? — Hogy este kérjek szót el­lened az értekezleten. — Nyugalom! — kiáltotta Vilkin — és beszaladt a mos­dóba. Visszatértem az asztalom­hoz, elkezdtem rajzolni. — Elég az ücsörgésből — szólt Koliskin —, gyerünk ki! De gyorsan!... Bólintottam. Az ajtó előtt egy kis susmus, majd Kolis­kin és Vilkin ordibál. Aztán engem hívatnak. Az igazga­tóhoz. — le figyelj — szól a diri —, te itt új fiú vagy, nem árt tudnod: ne keverd a kártyái­dat! — Méghogy én keverem?! De hiszen ők ... Visszamentem, leültem a helyemre, rajzolni kezdtem. — Na, ebből aztán elég! — kiáltott Vilkin. — Velünk jössz! — paran­csolta Koliskin. Kimentünk. — Miről beszélt Veled a di­ri? — kérdezték szinte egy­szerre. — Hogy ne avatkozzam semmibe. — Micsoda balfácán ez a góré! Tökfej! — méltatlako- dott Koliskin. — És karrierista! — toldot­ta meg Vilkin. Visszamentem a helyemre. — Hé, maga új fiú, az igaz­gatóhoz! — szólt be a titkár­nő. — Mit mondott neked Vil­kin és Koliskin? — kérdezte a főnököm. — Hogy maga egy tökfilkó, egy... — Elég! — ordított a főnök. — És ezt elhiszed? Nos, nem akartam erről szólni, de jobb, ha előre tudod: Vilkin egy lógós, Koliskin intrikus, de olyan, amilyet a föld még nem hordott a hátán. Szerinted mit csináljak velük? Mondjak fel nekik? Bólintottam, visszatértem a helyemre. — Rád várunk! — szólt Ko­liskin, miközben Vilkin ki­dobta a ceruzáimat az abla­kon. Kimentünk. — Miről beszélt veled a di­ri? — Arról, hogy maguknak fölmondjon-e. — Hát ezt sejthettük vol­na — kiáltottak egyszerre —, és rohanták az igazgatóhoz, engem is magukkal vonszol­va. — Ezek szerint mégiscsak? — kérdezte az igazgató. — Űjfent kevered a lapjaid? Ezért jöttél ide? Intrikálni? — Dolgozni! — kiáltottam. — Természetesen dolgozni! — Nem úgy nézel ki — je­gyezték meg Vilkinék. — Mindenesetre, még adok egy kis próbaidőt — enyhült meg az igazgató. — Aztán majd meglátjuk ... Visszamentem a helyemre, leültem, megmarkoltam a ce­ruzát. — Ne izgulj — szólt halkan Vilkin. — Gyere, mondok va­lamit. Nem mentem. — Hová hívott Vilkin, mit akart mondani? — érdeklő­dött suttogva Koliskin. — Gyere, elmondhatod ... Nem mentem. Ám ők mind­ketten rohantak az igazgató­hoz. — Helló, új fiú! — szólt be a titkárnő. — Gyerünk az igazgatóhoz! Nem mertem. Sehová se mentem. Ültem és dolgoztam. — Hagyjanak! — kiabáltam. — Hagyjanak békén! Estére elbocsájtottak: ösz­szeférhetetlenségért, utasí­tásmegtagadásért, elégtelen munkateljesítményért. (Fordította: Baraté Rozália) BÉNYEI JÓZSEF: Tiszta időben Jó így tiszta tavaszban futni a friss füveken. Hajnali harmat reszket, könnyez a szemüvegem. Elbújt mögé a bánat, kétség és ijedelem: szólok lendülő szélnek, üljön meg tenyeremen. Ráfújok. Ütszéli fű rejti a szárnya alá. Őrzi a Hold az időt, árnyékot takarva rá.

Next

/
Thumbnails
Contents