Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
e népújság 1983. június 25. Hn ° 5 A w ^ ^ i ^*288 Vargáné Steiger Rózsa forma készítővel I — Ha jól tudom, nem nyomdásznak készült. — Csakugyan nem, és ha a Pátria Nyomda nem települ Dombóvárra, most valószínűleg adminisztrátor lennék valahol és közel sem ennyire kiegyensúlyozott. — Ezek szerint szereti a munkáját. — Nem volt nehéz megszeretni, pedig betanított munkakörben, berakóként kezdtem a pályafutásomat és négy év alatt szereztem szedő, illetve formakészítő szakmunkás képesítést. Hogy köny- nyen-e? Nem sokkal köny- nyebben, mint azok a társaim, akikkel együtt vizsgáztam. — De az csak jelentett némi előnyt, hogy a nyolc általános után gyors- és gépíróiskolát végzett? — Valamicske előnyöm csakugyan volt és egészen más egy íróasztal mellett ülve, nem túl fantáziadús munkában helytállni, mint a szedőteremben. Itt alkot az ember akkor is, ha a keze alól „csak” nyomtatványok kerülnek ki. Szép és érdekes a mi munkánk. — Én is így gondolom, de kanyarodjunk kicsit vissza a pályaválasztás éveihez. — Dombóvári vagyok, édesapámat, aki vasutas volt, akkor veszítettük el, amikor én még tízéves voltam. Két nővérem már felnőtt és férjezett volt. A bátyámmal — aki a költségvetési üzem szakmunkása most — ketten maradtunk édesanyánkkal, aki özvegyen takarítói állást vállalt. A nyolc általános elvégzése után kereskedelmi szakközépiskolába szerettem vona menni. Nem vettek fel, pedig négy egész felett volt a tanulmányi átlagom és édesanyám vállalta volna a taníttatásomat. — Nehezen heverte ki azt a csalódást? — Nem emlékezem már. Még valami kis hasznát is véltem látni annak, hogy Bonyhádra fölvettek a gyors- és gépíróiskolába. Arra gondoltam, ha dolgozhatok hamar, akkor viszonozni is tudom hamarabb azt, amit édesanyám tett értem egyebek között azzal, hogy nem ment újra férjhez. — Hányadik munkahelye a Pátria Nyomda? — A harmadik, de azt hiszem, hogy több nem is lesz. Itt én a helyemre találtam és ez megbecsülendő kárpótlás a nehéz indulásért. — Mitől volt olyan emlékezetesen nehéz? — Mert senki se kapkodott utánam gyors-gépíróként. Időbe telt, mire helyettesítőként, szerződéssel munkába állhatam a magtermeltetőnél egy hónapra. Utána kerültem át ezerforintos alapkeresettel 1970 őszén a Láng Gépgyárba. Akkor már csalogatott ide a Pátriához az unokanővérem, aki berakónőként itt dolgozott. Átjöttem, de eleinte bántott a helyváltoztatás. Rövid ideig voltam — mindössze két hónapig — berakónő. 1971 áprilisban, az akkori telepvezető megkért, hogy menjek át a formakészítőbe, az lesz az én igazi helyem. | — örült? — Nagyon, mert itt már mód nyílt a munka melletti szakmaszerzésre is. Budapesten szakvizsgáztunk, akkor én már gyesen voltam a fiammal, Péterrel, aki most nyolcéves. Hárman vizsgáztunk, a Véghné, meg az unokanővérem, a Fodorné, aki idecsalt. Ö már nem dolgozik itt, elment a férjével együtt. Most filmnyomó kisiparosok, már két éve. — Azt hallottam, hogy annak idején nagyon megdicsérte a dombóváriakat a Ságvári Endre Nyomdaipari Szakmunkásképző szakoktatója... — Így volt. Egyszerre vizs- • gáztunk a hároméves nappali képzésben résztvevőkkel és a vizsgamunkánkat úgy mutatta meg nekik, hogy „idenézzetek, gyerekek, így kell szedni”. Nagyon boldogok voltunk, pedig tudtuk, hogy az elmélet nem olyan erős oldalunk, mint a gyakorlat. Igaz, az elméleti vizsgánk is jól sikerült azért. Semmi szégyenkeznivalónk nem volt azok előtt a budapesti szaktársak előtt, akik a mienknél öregebb nyomdákban dolgoznak és szintén munka melletti képzésben szereztek szakmunkás-bizonyítványt. — Ez 75-ben volt nyáron. Nem sokáig ült a babérjain. — Nem is akartam, mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy a házasságunk a férjem életvitele miatt tovább nem tartható. Beiratkoztam a gimnáziumba egy kis pihenő után és leérettségiztem. Ennek most két éve. Eredetileg is az volt a szándékom, még kislányként, hogy érettségit szerzek a megélhetést jelentő szakma mellé. Így valójában csak törlesztettem magamnak. És hát... a szakmám is megkövetelte, hogy rendbe tegyem az általános műveltségemet. — Amikor ezt megelőzően beszélgettünk, töb- bedmagával a techniküsi minősítőre készült. — Nemcsak készültünk, be is iskoláztak minket, de úgy néz ki, hogy befulladt ez a dolog. — Megijedtek talán a kétéves tanulástól? — Szó sincs róla, de ez a képzés Budapesten folyik és olyan rosszul szervezték meg, hogy a vidékiek közül elsősorban a nők, lemorzsolódtak. Délután vannak ugyanis a foglalkozások és fönn kellene éjszakázni. Az nem megy egy nőnek olyan könnyen, kivált ha már édesanya. Korábban a kötelező konzultációkat délelőtt szervezték, nem volt probléma a föl- és hazautazás. Pedig úgy tudom, ez az idei volt az utolsó lehetősége a kétéves technikusi minősítés megszerzésének. Fölemelik a képzést ötévesre. | — És azt már sokallná? — Hát... nem tudom, hogy vállalnám-e. Egyedül nevelem 1976' óta a fiamat, édesanyám ma is sokat segít, de ő se fiatalodik, maholnap esetleg nekem kell mellé állni. Szóval, nehéz ügy ez ... — De azért nem mer határozott nemmel felelni? — Inkább azt mondom, nem tudom még, mi. lesz, Tanulni mindenképpen akarok, mert eddig is sokat jelentett nekem személyes problémáim leküzdésében az, hogy az időmet és energiámat hasznos célra kötöttem le. Ha nem jött volna be az a technikusi minősítő, most úgy lehet, esti egyetemre járnék. — Harmincéves, még fiatal. Tényleg elszánta magát arra, hggy egyedül éli le az életét? — Most úgy gondolom, hogy fz az ésszerű. És tudja, hogy van az ... Aki egyszer megégette magát a rossz választással, az nem ok nélkül fél. Jól érzem így magamat. A nyomda révén jutottam a városközpontban egy kétszobás, összkomfortos munkáslakáshoz. A családunk összetartó, sokat vagyunk együtt. Magányosnak percig se nevezhetnek. Az meg, hogy egyedül akadok élni a fiammal, az előzmények miatt nem kíván sok magyarázatot. — Nem szívesen beszél erről? — Semmi okom a hallgatásra, hiszen valójában szerencsés vagyok. Terveim, céljaim vannak, úgy érzem, megbecsülnek, szeretem a munkámat és ha csak nem helyezik alacsonyabbra a mércét — ami elképzelhetetlen — kézi- és gépszedőként is lesz még mit tanulnom a nyugdíjig. Ez kiadós program. Nem? Egy nyomdásznak min- dik van tanulnivalója. — Jó, hogy ezt mondja. Hallottam, Egerben és Pásztón voltak nemrég úgynevezett tapasztalatszerző kiránduláson. — Minden évben szervez az üzem ilyen utakat, amelyeken a hasznosat össze lehet kötni a kellemessel. Van aztán mit mesélni, mit megbeszélni itthon, mivel nem mindenki kerekedik föl alkalmanként nyomdalátogatásra. — Elcserélné a legutóbb látott üzemekkel a Pátria dombóvári telepét? — Nem. Nekem ez a legszebb, meg a legjobb, pedig még be se fejeződött egészen a fejlesztése. Én büszke vagyok arra, hogy pátriás vagyok és dombóvári... Különben ezzel így van a legtöbb szaktársam. Kár, hogy a tervezett tapétagyártás nem jött be, de azt hiszem, ami késik, nem múlik, és az ügyviteli nyomtatvány készítés kiegészült idővel ezzel a szép, színes munkával. Vagy valami mással. — Éjszakás ezen a héten .... — Igen, amikor a revízióba osztanak be, akkor éjszakázom. Egyébként a fiamra való tekintettel naponta fél nyolckor kezdek és háromnegyed négyig dolgozom. Akkor megyek a mamához érte, mert oda megy az iskolából. Amikor éjszakázom, ott is alszik, de reggel, mielőtt lefeküdnék, én kísérem el az iskolába. Még szüksége van a kíséretre. — Szidni fog most, hogy elloptam a pihenőidőjéből? — Dehogy! Nem tudom én végigaludni a napot. Otthon is van elég dolog és mostanában sokat olvasok. Hétvégeken pedig megyünk a fiammal vagy Gunarasba, vagy a nővéremhez, Mágocsra. Nem unatkozunk. | — És a nyaralás? — Most káptam egy beutalót, Péterrel megyünk két hétre a Balatonra és nem is először. Nyaraltunk már együtt tavalyelőtt Siófokon, ahol a vállalat bérel egy nyaralót. Nekem ez az évem kivételesen jól sikerült, mert itt van most ez a szakszervezeti beutaló, korábban meg voltam egy jutalomúton Csehszlovákiában. Nem is terveztem erre a nyárra nyaralást, de jött ez a lehetőség Lellére, kettőnknek 868 forintért. Ügy gondoltam, hogy ezt nem szabad kihagyni. Anyukámnak is ez volt a véleménye. így hát megyünk. Csak az idő legyen jó. — Mondja, Rózsa, mit szólna ahhoz, ha a fia azt jelentené be annak idején, hogy ő is nyomdász akar lenni, mint az anyukája? — örülnék teljes szívemből. Volt már itt bent sokszor, főleg ünnepélyek alkalmából, és nagyon tetszett neki a nyomda, de addig még, amíg pályát kell választania, el kell telnie jó néhány évnek. Addig biztosan rokonszenvesnek talál majd más szakmákat is. Erőltetni semmiképpen sem szeretném egy pályára sem, mert nagyon fontos az, hogy az embernek érzelmileg is köze legyen ahhoz a munkához, amivel a kenyerét keresi. — Eddigi beszélgetésünkből az derült ki, hogy elégedett ember. — Az vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy jelenlegi helyzetemnél jobbat el sem tudok képzelni. Négyezernél alig valamivel több a fizetésem. Ennek a pénznek jelentős része megy az OTP-be, az adósságom fejében. Ami marad megélhetésre, abból nem nagyon lehet ugrándozni. panasznak ve— Ezt gyem? — Világért sem. Az az igazság, hogy amint azt már mondtam is, édesanyámra bármikor számíthatok. Az apai nagyszülők is számon tartják az unokájukat. Csak ne kellene már azért hadakozni időközönként, hogy a volt férjem fizesse rendesen a megítélt tartásdíjat. Mert az bizony el-elmaradozik, pedig szükségünk lenne arra a pénzre is. — Lám, hiába próbáljuk kikerülni életének ezt a gondját... — Persze, hogy hiába. Sajnos, ez is hozzám tartozik. Pont ezért szeretem alaposan lekötni magamat, hogy földhöz ne teremtsen még néhanapján se a szomorúság. Nagyon nagy szerencse, hogy a Pátria nemcsak a munkahelyem, hanem az én nagyobb családom is lett. Itt lettem KISZ-esből párttag, majd szakszervezeti bizalmi. Érzem, hogy szükség van rám, és érzékelhetem, lépten-nyo- mon azt is, hogy a problémáimmal — ha úgy adódik — nem hagynak egyedül. — Hamar el fog szaladni az a két hét Balaton- lellén. Mit csinál a kisfiú, amikor hazajönnek? — Nem lesz kulcsos gyerek. Édesanyám olyan helyen lakik, ahol nincs magas házak közé zárva egy gyerek se. Péter nála lesz, hogy ne kelljen napközibe járnia a vakáció alatt. Hétvégeken meg csinálunk majd közös programokat. Gunaras közel, és mi kell ahhoz, hogy egy kisgyerek jól érezze magát? Víz, pajtások, szabad levegő. Ami a vizet meg a jó levegőt illeti, ez az, ami nekem se árt. — Ha lehetne három mesebeli kívánsága, mi lenne az? — Egészség, nyugalom, és szeretnék kiegyensúlyozott, boldog embert nevelni a fiamból. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: DOMBAl I. Múltunkból Nem tudni mind a mai napig, hogy miért volt „Sürgős!” jelzéssel ellátva az az irat, amely az Államépítészeti Hivatalhoz érkezett 1945. május 13-án az alispáni hivataltól. A kívánt válasz ennek ellenére csak késve érkezett meg, de mentségül a főmérnök leírta: „... a hivatal csak a napokban kapta vissza a hivatali székházát, amely eddig orosz hadikórház volt, és így az előírt határidőre nem állott módomban ezen tervezetet felterjeszteni, mivel a hivatal átköltözködése, valamint az iratok és tervek rendezése után volt csak lehetséges a bekötőút-építési program összeállítása.” Miért kellett a terv az alispánnak? Az alispán csak „közvetítő” volt az ügyben. A Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium kezdeményezte a bekötőút-építési tervek elkészítését, mert mint azt a 4,024/1945. sz. körrendeletben olvashatjuk: „A bekötőútépítésekre vonatkozó tervezet a vezetésem alatt álló minisztérium elpusztulása következtében megsemmisült, ennek következtében ennek újból való összeállítása vált szükségessé.” A rendelet az építendő bekötőutakat 5 csoportba osztotta, s ennek megfelelően készült a' megyei jelentés is. Az első csoportba azok a községek tartoztak, amelyek kiépített köves bekötőúttal nem rendelkeztek. A megyei jelentés Rácegrest, Pálfát, Fácánkertet, Németkért (a Du- naföldvárral összekötő útról van szőj, Grábócot, Tévéit, Závodot és Bogyiszlói (a megyeszékhellyel összekötő útra gondoltak; említik. A második csoportba, amelynek fő ismertetője, hogy templom és iskola is van a településen, mindössze Tengelic-Szőlőhegyet sorolták a jelentés készítői. A megépítendő út hossza 4 km. Az ott élő lakók számát 1000-re becsülték. A jelentés készítői a harmadik csoportba nem találtak olyan települést, tanyai csoportot, amelyekkel kapcsolatban a kiépítendő út mentén 3 km hosszban és arra merőlegesen jobbra-balra 1—1 km széles területen legalább 100 lélek lakik. (Sűrűn lakott tanyaközpontról van itt szó.) Érdekes a negyedik csoportba sorolás feltétele: ......olyan útépítéseket kell f elvenni, amelyek a jelenlegi földreform során várható új települések folytán válnak szükségessé.” A jelentés a puszták, települések sokaságát sorolja itt fel. Kistápé, Pél, Medina-Szőlőhegy, Sza- baton, Alsó- és Felső-Ma- gyar-puszta, Muth, Bencsi, Okradi, Nyarasi, Szentirmai, Komlósi puszták, Pusztado- rog, Károiy-major, Köcsöge, Zsigmond, Felsőleperd, Nagykonda, Kiskonda, Kis- és Nagymászlony-puszták, valamint a decsi Szállások jöttek út hossza 69,7 km, és az érin- számításba. A megépítendő tett lakosok száma 3400 volt. Sok volt a dolguk a jelentés készítőinek, amikor a vasúthoz kiépített kövesúttal nem rendelkező községeket, településeket kellett számba venni. Itt szerepeltették egyúttal a Dunához közel fekvő, de hozzá vezető szilárd burkolatú úttal nem rendelkező településeket is. Szekszárd, Bogyiszló, Dunaszentgyörgy- höz tartozó puszták, Kajdacs, Miszla, Regöly, Kisvejke, Mucsfa, Nagyszokoly került ebbe a csoportba. A jelentés végső összesítője szerint 155,4 km-nyi utat kellett volna megépíteni. De hihette-e bárki is a második világháború végén, alig másfél hónappal a felszabadulást követően, hogy ez a terv reális, hogy megvalósítható. Aligha. Valószínűleg a minisztériumnak is inkább a papír kellett, semmint, hogy valós programot állítson ösz- sze belőlük. Kívánságlista volt csupán ez. Két ok miatt mégis figyelmet érdemel ez a jelentés: részben mutatja, hogy mennyire elmaradottak voltak az útviszonyok a megyében — és Magyarországon általában is — a XX. század közepén; továbbá a földreformhoz fűződő község- és településfejlődésre vonatkozó elképzelés. Úgyszólván minden számottevő pusztát leendő új településként vettek számba. Tudjuk, közel 4 évtizeddel a jelentés készítése után sincs kiépülve minden — egykor tervbe vett — út, s a felsorolt puszták közül is mindössze egy lett község, de jegyezzük meg mindjárt, hogy nem a földreform-' nak köszönheti a községi rangot. A szabad politikai légkör adta lehetőségeket összekeverték a nagyon is szűkre szabott anyagi lehetőségekkel. Persze, ezt a hibát egykor nemcsak az idézett jelentés készítői követték el... ÜJABB ADAT APPELSHOFFER ÁDÁM ÉLETRAJZÁHOZ Aki megyénk munkásmozgalmával foglalkozik, ismeri Appelshoffer Ádám nevét. A tolnai kőművesmester számottevő szerepet játszott fél évszázadon át a megye munkásmozgalmában. Tudjuk, hogy a MÉMOSZ-ban több országos értekezleten képviselte a megye építőipari munkásságát a XX. század első két évtizedében. Alapító tagja volt a tolnai MÉMOSZ- szervezetnek is. Elnöki tisztséget töltött be az MSZDP megyei szervezetében is, egy időszakon át. 1919. március 14-én tagja lett a megyei ötös direktóriumnak. Vezető tisztséget töltött be a Magyar Tanácsköztársaság idején a megyében és szülőfalujában, Tolnán is. A Tanácsok Országos Gyűlésének is küldötte volt. A proletárhatalom megdöntése után emigrációba kényszerült, majd onnan hazatérve letartóztatták és 1921-ben 10 évi börtönre ítélték. A felszabadulás után azonnal megkezdte az MKP tolnai szervezetének alakítását, és jelentős szerepe volt a szakszervezeti mozgalom újjászervezésében. A minap — a Tolna megyei Levéltárban folytatott kutatások eredményeként — újabb adat került elő az 1945. első felében betöltött funkcióiról. Idézzük a vármegyei főjegyző 534/1945. sz. határozatát : Tolna községben a vármegye tulajdonában levő katonai laktanyák felügyelősége Tolna községtől távol lévén, a laktanya felügyelői teendők elvégzésével további rendelkezésig Appelshoffer Ádám kőművesmester tolnai lakost a mai naptól kezdve ideiglenesen megbízom. Tiszteletdíját havi utólagos részletekben esedékes 200 P, azaz kettőszáz pengőben állapítom meg. Erről Tolna község elöljáróságát, a vm. számvevőséget és Appelshoffer Ádám kőmí- vesmester tolnai lakost értesítem. Szekszárd, 1945. március 1. Az alisán helyett Schulteisz vm. főjegyző Az idézett dokumentum a többi között azért is érdekes, mert az ideiglenes fegyverszüneti megállapodás szerint a Magyarországon lévő ösz- szes katonai bázis a szövetséges hatalmak ellenőrző bizottságának felügyelete alá került, velük ez a szervezet rendelkezett. Az irat keltezése is felkeltheti figyelmünket: 1945. március 1. Ezen a napon és az ezt követő két héten át a front még megyénk északi határához egészen közel húzódott, sőt rövid időre Simontornya egy része még a fasiszta seregek birtokába jutott. Ilyen körülmények között különösen felelősségteljes megbízatásnak kell tekinteni egy katonai objektum feletti ellenőrzési jogot. Nem tudjuk, meddig volt érvényben a megyétől kapott megbízatás, arról sem tudunk, miként teljesítette, teljesíthette feladatát Appelshoffer Ádám. Sajnos, erről önéletrajzában nem tett említést a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett vetprán K. BALOG JÁNOS
