Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
a Képújság 1983. június 25. A gondolkodó ember Riportot írni nehéz...7 (2.) Határmegközelítési engedéllyel a zsebemben kerestem meg az elromlott kombájnt. Fél délelőttöt heverésztem alatta a tsz-tagokkal, szalonna/,lünk. megittunk egy de- mizson- szívet szomorító bort, aztán amikor meghozták a tört tengely helyett a pótlást, közösen raktuk a helyére. Amikor végül, már idabenn, a tsz-irodában úgy-ahogy kimosakodtam, ugyanaz az elnök vett búcsút tőlem: — Tulajdonképpen elég rendes ember lehet az elvtár! Isten megáldja! Ezen a lehetőségen azóta is gondolkodom, a kérdés még eldöntésre vár. Az viszont egyáltalán nem, hogy riportot írni akkor nehéz, ha az emberek nem tudnak szót érteni egymással. Pesti éveim alatt is „vidéki" újságíró voltam, amit pejoratív jelzőként lehet ugyan használni, de ilyennek elfogadni nem feltétlenül szükséges. Fájdalmas tapasztalatom, hogy a szót értés tudományában egyre inkább fogyatkozunk. Megérkezik a falu közepére egy gépkocsi. Régebben Volga, mostanában Lada, vagy taxi. Kiszáll belőle valaki, akiről a biztos érzékű helyi kutyák ugatása már száz méterről jelzi, hogy nem odavalósi. Bemegy a tanácsházára, beszél az elnökkel, vb-titkárral, a tsz-ben a vezetőkkel. Felír egy sereg adatot, ezeket összeveti a korábban (remélhetőleg) már ismertekkel. Aztán végigsétál a falun, észreveszi azt, amit az ország valamennyi településén észre lehet venni. Vagyis, hogy nincsenek nád- fedeles házak, vannak viszont újak, netán olyan régiek, melyek utcára szolgáló végét új épülettel fejelték meg. Szót vált két emberrel, akik szinte teljes bizonyossággal közölni fogják vele, hogy a faluban az égvilágon semmi újság, csak sok a munka, jöhetne egy kis eső, vagy kisüthetne már a nap, hogy rá lehessen menni a földekre. Ha megkockáztatja, hogy bemenjen a helyi korcsmába (alias: italbolt, kisvendéglő, presszófalatozó), akkor az odabenn beszélgetők többnyire elhallgatnak. Meglehet,' hogy sört is soron kívül kap, csak menjen mihamarébb a pokolba. Ez az a metódus, ami a riport szempontjából olyan, mintha a sebész ácsszekercével kezdene vakbelet operálni. Maradjunk azonban még a beszélgetésnél, a beszélgetni tudásnál. A korábban említett Falusi Vasárnap küldött ki egyszer valahova a Tisza mellé, meglehet, hogy Besenyőtelekre. Kísérőm pompás fotós volt, nagyszerű képeket készített, mégis majdnem a Tiszába fojtottam, mert öreg juhász beszélgető társamat („riportalany”) következetesen „kend” megszólítással illette. Egyik legkedvesebb kollégám, akinek harminchárom éve ugyanaz a szerkesztőség élete első munkahelye (katonaságnál a fronton töltött szolgálati éveket a ténylegeseknél valamikor duplán számították!), pompás riporter létére ma már tördelőszerkesztői sorba sanyarodott. , Eredeti riportkészítési mód-/ szere volt. Bekopogott valahová, ahol ismerték és ahol sejtette, hogy a háziak tudta nélkül a faluban még egy légy se ragadhat a légypapírra. Köszönt, fogadták. Leültették, leült. Megkérdezték, hogy van? Közölte, hogy lassacskán. A háziak szintúgy, de a Julis épp az utolsó vizsgáját rakja le. Aztán férjhez megy. A Janihoz? Hozzá. A Janiból meg alighanem párt- titkár lesz. A süldők? Leadták mind a huszonhatot. Pénteken, enné meg a fene. Meg a Tüzép-et is. Nem egészében, csak a pala miatt. Na, és az idén mennyi uborkára számítanak a kertből? Semennyire, mert most macskagyökérrel próbálkoznak. A fenti pár sorban elmondottak kerek két órát vettek igénybe, a közbenső jóízű hallgatásokkal együtt. Régen rossz azoknak, akik nem tudnak közösen hallgatni. Természetesen falatoztak is, mert Magyarországon össznépi félelem él a vendégeket netán fenyegető éhhaláltól. Ezenkívül frissen főzött pálinkát ittak, végül elbúcsúztak. A felvázoltakból színes, élvezetes riport született. Hogy melyik kérdés bői-feleletből mire jutott a barátom, azt érdemes pontokba szedni: 1. A helyi termelőszövetkezet falubeli káderekkel erősíti számviteli részlegét. (Julis közgazdasági érettségit tesz, helyben megy férjhez, más munkát aligha talál.) 2. A pártszervezet megelégelte a korábbi titkár enyhén szólva önkényeskedő módszereit. (Jani népszerű a falujában.) 3. Vendéglátóink portáján alábbhagyott a vallásosság. (A leendő párttitkár nem esküdhet templomban.) 4. A házat vagy átépítik, vagy tetőt cserélnek. (Pala és Tüzép.) 5. Az állatforgalmi ismét késett az állatátvétellel, mert annak itt kedden lenne a napja. (Süldők.) 6. A Herbária megyénkbeli telepe fellendülőben van, termeltető-szervezői jól dolgoznak. (A macskagyökér a Valeriána alapanyaga.) 7. Bő volt a gyümölcstermés. (Frissen főzött pálinka.) Mindebből következik, hogy nemcsak beszélgetni, hanem hallgatni is tudni kell, időben kérdezni, sosem tolakodni, ezenkívül pedig felkészülni arra a témára, amelyből riporttal kívánjuk traktálni az olvasót. Ez a felkészülés járhat rengeteg munkával is, például ha az ember megtudja, hogy a távoli Orosházát a Tolna megyei Zombáról elüldözött luteránusok alapították a XVIII. században és erről próbál részletekbe menően számot adni. Olykor meg a véletlen hoz csodát. így jártam egy nyúlfarknyi lapunk- beli hirdetéssel, melyből kiderült, hogy valahol a legtöbbet ígérővel kíván lebontatni a tanács egy 200 éves magtárt. Ebből nálunk kurta eseménytudósítás, az ÉS-ben „Bontani tudni kell” címmel riport született. Hisz igazán bajos riportot nem írni akkor, ha az ember váratlanul árverési hiénák falkája közepén találja magát. (Folytatjuk.) ORDAS IVÁN Éppen gondolataimba merültem, amikor megszólalt a feleségem: — Szaladj le, fiam, a zöldségesbe egy kiló kelkáposztáért. Magasröptű gondolataim úgy zuhantak alá, mint vércse a naposcsibe láttán, de zokszó nélkül vettem a pulóvert és a szatyrot, és nekiindultam a lépcsőháznak. Fentről lefelé számítva az első lépcsőfordulóig vettem magamban sorra az elmúlt négy-öt év különféle közgyűléseit, tanácskozásait, és fájón nyugtáztam, hogy hiába, az emberiség, úgy látszik, nem okul semmiből. De hogy is tanulhatna, amikor itt van például a mi kis lakóegyüttesünk, és hát itt is hányán nem jönnek ki egymással. A második lépcsőfordulóig átfekintettem magamban az afroázsiai egységtörekvések helyzetét, megpróbáltam visz- szaemlékezni a legfontosabb dokumentumokra és záróokmányokra, de gondolataimban megzavart az egyik szomszéd, aki megállított, és arról tájékoztatott, hogy a tojás ára a maszeknál húsz fillérrel több, mint tegnap. Erről jutott eszembe a világínség aggasztó jelensége, amit a harmadik lépcsőfordulóig megpróbáltam átfogóan elemezni, magam előtt — persze, csak gondolatban — térképre is kivetítve a kritikus gócpontokat. Egyik ismerősömre emlékezve felrémlettek előttem a nagy sáska járások is, amelyek csak még inkább nehezitik az amúgy is bonyolult helyzetet. A negyedik fordulóban rövid elemzést tettem a begyűrűzésről, mint világproblémáról, melynek átkos hatása nem csupán a nemzetgazdaságokra, hanem rám, mint állanpolgárra is egyre inkább kiterjed, szóval nekem is begyűrűzik. Éppen valami találó, világos hasonlaton törtem a fejem, amikor beleütköztem egy másik szomszédomba, aki arról regélt valamit, hogy kikelt a zöldhagyma a kiskertjében. Ez az! — tépelődtem az ötödik lépcsőfordulóban, a zöld az igazi. Nem a zöldekre gondoltam, hanem a zöld forradalomra, amely megoldaná lyet már a harmadik, vagy a a világínség helyzetét, amelyet már a harmadik, vagy negyedik fordulóban elemeztem. A hatodik fordulóban, úgy emlékszem, kitértem magamban a világ elszennyeződésének témájára, mert egyik lakótársam éppen eldobta a csikket, s felhívtam rá a figyelmét, hogy ezzel tulajdonképpen földünk globális problémáinak egyikéhez járul hozzá a maga módján. Megjegyzésére, amit erre mondott, a következő fordulóban, de lehet, hogy ez már az utcán volt, elemeztem a személyiség megsértésének, megalázásának tematikáját, majd kitértem az emberi jogok érvényesülésének kérdésére is. Visszafelé menet, ha jól emlékszem, a zajhatásokkal, a geotermikus energiák hasznosításával, az űrhajózás néhány elméleti és gyakorlati kérdésével foglalkoztam, majd áttekintettem az olajár- robbanás, a vegetáriánizmus és a szabad egyházak helyzetét. S amikor letettem az asztalra a hat kiló sárgarépát és a hús2 deka kucsmagombát, a feleségem úgy nézett rám, hogy rögtön megértettem: miért égették meg annak idején Galileit, a nagy gondolkodót. KAPOSI LEVENTE iharos ez a nyár. Most is csapkod a villám, a Napszámos utca környékén a leghevesebben. Két lakatlan viskót kerülgetnek a villámok, de egy sem találja el. Dehát, ott lakik a Vasorrú Bába. A tanítónő a szobája ablakában könyököl, verset ír. Villámfényben nem könnyű. A vers nem biztos, hogy jó, de a költőnő a szíve egész melegével írja. Maga is száll, nemcsak a gondolatai. Egy másik költőhöz. A sötétben a téeszelnök érkezik valahonnan. A fején vízhatlan vászoncsuklya, a gumicsizmája csupa sár. Megzörgeti a tanácselnök ablakát. Mi lehet olyan sürgős, ami nem várhatott reggelig? A vendéglőben nagy eseményről beszélnek: egész nap a televíziósok forgattak a faluban, de még a vihar beállta előtt hazamentek. Tegnap érkeztek, s a légkör, amit magukkal hoztak, azonnal betöltötte a falut. Mindenhova benéztek, mindent megfogtak, mindenre megjegyzést tettek. Az öltözékük alapján idevalósiak is lehettek volna, de a mozgásuk, a hanghordozásuk, a fejtartásuk, vagyis az egész viselkedésük elárulta, hogy nem egyszerűen idegenek, hanem annak tekintik magukat. A kiváncsiak óvatos távolságból figyelték, hogy két gyanútlan, feketébe öltözött öregasszonyt kezdenek filmezni, mire azok megrémültek és elrebbentek. Oly hirtelen, hogy az operatőr föl se fogta: hová tűntek? A másik operatőr egy lovas kocsit vett szemügyre. Mindenáron úgy szerette volna beállítani, hogy a bakon türelmesen üldögélő öregember a két ló feje között legyen. — Mit szólsz hozzá, csodálatos így, nem? — Wunderbár — bólintott a rendező. Tolongás támadt a vasüzlet mellett, egy félig lebontott ház körül. A ház teteje hiányzott, de a vályogfalak még álltak, és a zsalus ablakok. Az operatőr a fal tetejéről a ledőlt közfalakat filmezte látható élvezettel, majd a segédjét kiküldte az utcára, aki leguggolva ki, s becsapkodta az ablak zsaluszárnyait. Az operatőr valamiféle modern sugallattól vezérelve filmezte a látványt. A bankrevizor az ágyban fekszik, kissé kótyagosan. Már egy hete kutat a téesz könyveiben, az elnök — talán ezért — őt is meghívatta a lakodalomba. A kultúrház ajtajában egy kövér, borszagú fiatalember tartóztatta fel, kirántotta a kabátja gomblyukából a díszcsokrot, és a meglepett bankrevizor kezébe nyomta. — Okvetlenül vegyék bele a tévébe, hogy itt négyszáz embernek főztek! A revizor megpróbálta elhárítani a díszcsokrot. Hogyan magyarázza meg ennek a lelkes, kövér fiatalembernek: semmi köze ehhez a förtelmes felforduláshoz. — Helló! — kiáltott le a tévériporter a színpadról. A lakodalmasok ott terítettek a pesti vendégeknek és a zenekarnak. — Helló, bankárok gyöngye!... A revizor elpirult. Fogalma se volt, hogy az elnök mindent megszervezett, a tévériporter hellózását is. Helyet szorítottak a revizornak a kecskelábú asztalnál. Odébb a zenészek asztala. A trombiták a színfalhoz támasztva pihentek. A terem hosszát betöltő asztalok roskadoztak a főtt húsok és a sültek illatos tornyaitól, a töltött káposztával teli tálaktól. Zsongott, zúgott, csörömpölt a hatalmas terem. A revizor lehunyta a szemét, s így tűnődött magában: — Mikor ehettek ezek utoljára?... Az ő asztaluk is roskadozott az ételtől s italtól. — Csodálatos, mi? — kacsintott rá az operatőr. — Lakmározz velünk! — biztatta a rendező. A revizornak sehogy se jött a szájára, hogy visszategezze amazokat. — Már ebédeltem — tért ki. — De ilyen finomakat? — Legalább kapj be egy pofa sört! — Egyenesen wunderbár — lelkendezett a rendező. A revizor utólag nem tudott elszámolni magának, hogy mennyi volt a hiányzó idő. Ki tudja? Mire alaposabban körülnézett, egyedül volt a színpadon. Mintha rossz álomból ébredt volna fel. — Elaludtam? Vagy elájultam? — tűnődött. A nap vége Sovány, igénytelen külsejű öregember telepedett melléje a lócára. Ünneplős ruhája gyűrött és pecsétes volt, erős szag áradt róla. — Istállószag? — töprengett a revizor. — Maguk sokkal jobban muzsikálnak, mint ezek az itteniek — mondta az öregember elismerően. — Nem is tudom — tétovázott a revizor. Az öreg egy csomag kártyát húzott elő a zsebéből. — Huszonegy? — kacsintott. — Nem bánom. A revizor most ismerte fel a kis öreget: esténként a vendéglőben hátul szokott üldögélni a vaskályha mellettt. Könnyű bódulat fogta el. — Csoda volt ez a három pohár sör — gondolta elégedetten. Elengedett három húszforintos játszmát. A kis öreg nekibátorodott. Az ujjai sima biztonsággal dolgoztak. Elsőre leosztott egy királyt, majd nyolcast adott hozzá. — Az egész, ami a bankban van — mutatott a revizor a három darab húszforintosra, és újabb lapot kért. Ászt kapott, de az arcizma se rándult. A kezével is mutatta: — Elég! A kis öreg egymás után négy lapot húzott magának. Eredetileg csak hármat akart. A negyedik a pakli aljáról csúszott le, és ez megzavarta. Huszonháromra húzott még egyet. Lecsapta az asztalra. — Sok. — Az bizony — bólintott a revizor. — Játszunk még? — Mára elég. A kis öreg nagyot nyelt, amikor a revizor zsebében eltűnt a három darab húszforintos. A vendéglőben közel a záróra. A sarokban két fivér beszélget. Az öregebb épp jámboran hallgatja az öccsét, magában igazat ad neki, csupán attól tart, hogy a heves hadonászás közben feldönti a fröccsös poharat. A fiatalabb a bátyja anyósát szidja. — Miért tűröd? A jámbor legyint. — Délután ötkor otthagyta a munkát — dörgi az öccs —, hogy odaérjen a litániára! Tudod, hogy mit csinálnék én egy ilyen szentfazék anyóssal? Súlyos ökle vádlón zuhant az asztalra. A revizornak a nőkön jár az esze. Helyesebben: egyetlen nőn, akitől pillanatnyilag — és egész héten! — egy keskeny, kövezett előszoba választja el. És két jó ajtó. A sajtmester lánya hosszú, barna copfját a vállán át előrevezetve naphosszat a verandán üldögél, szelíd türelemmel, mint egy várandós nő. Az értesítést várja: fölvették-e a pesti egyetemre. — Ha nem vesznek fel, jövőre megpróbálom Szegeden — mosolygott tegnap a revizorra, aki úgy nézett a sajtmester lányára, hogy saját maga pirult el, s bemenekült a vendégszobába, melynek egy hét óta a lakója. Hányát vetette magát a heverőn, és azt gondolta: — pedig nem is volna olyan lehetetlen, nincs köztünk több tizenöt évnél, sőt még annyi se ... A sajtmester az épület hátsó részében alszik a feleségével. A lány egyedül az első udvari szobában. Mint egy csalétek. A revizor a régies gazdagsággal berendezett utcai vendégszobában. — Ez maga itt a Rubicon — állt meg a revizor a keskeny előszobában, amikor hazaért a lakodalomból. A fali tükörbe pillantott, megigazította olajtól fénylő frizuráját. — Meg kellett volna nyiratkozni — mélázott el, majd elégedett pillantással mérte végig férfiasán dús szemöldökét, a görögös orrot, és a szóbeszéd szerint szívelégtelenségre valló keskeny száját. — A szemem sajnos sárga — fordult el. Bement a szobájába. Mint aki az utolsó pillanatban menekült meg egy kellemetlen leleplezéstől. Imbolyogni kezdett vele a szoba. — Az ital, ugye? — korholta magát. Gyorsan levetkőzött, és ágyba bújt. Három napja részegen jött meg. Éjfélig a takarékpénztári fiók vezetőjével ivott. Elővigyázatosan lopakodott a szobája felé, már épp belépni készült, amikor futó pillantást vetve a lány szobájának az ajtajára, valósággal földbe gyökerezett a lába: nyitva volt. Lélegzetét visszafojtva várt. — Csapda ez, vagy egyenesen kihívás? — tűnődött izgatottan. Bátorító jelre várt. Jel azonban nem érkezett. ö is nyitva hagyta az ajtaját. — Ellencsapda — gondolta. Most is a lányra gondol az ágyban, örül a villámoknak és a mennydörgésnek, úgy gondolja: pompásan aláfestik a lelkiállapotát. Soha nem várta — akarta! — ilyen hevesen és égetően, hogy a sajtmester lánya előjöjjön a szobájából, hálóingben és mosolyogva, nem baj, ha kissé idegenkedő a mosolya, mintha állandóan egy és ugyanazt a tolakodást szeretné valamiképpen elhárítani, beléphetne, hogy meggyőződjék: tökéletesen zár-e az ablakredőny — nem látnak-e be az utcáról! —, aztán leülne a hatalmas plüsskerevetre, és mint ahogy — éppen úgy! — Martin du Gard írta a Vielle France-ban a végén: „mintha egy időben ugyanarra gondolnának, Em- berg kisasszony felsóhajt: — Azt hiszed, hogy Franciaország minden faluja ilyen? ...” A revizor tudja, hogy a gondolatban felidézett jelenet két nagyobb és egy kisebb módosításra szorul. Először: Franciaország helyett Magyarországot kell majd mondani. Másodszor: ők nem testvérek, mint a kisasszony és a tanító. Harmadszor: magázná a sajtmester lányát. Egyelőre.
