Tolna Megyei Népújság, 1983. május (33. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

io ^PÜJSÁG 1983. mójus 7. KÁROLYI AMY: Elhagyott szerető Miire a kézirat könyv lesz cserbenhagyott szerető lesz évek sűrűjéből arca feldereng most kitakarva tó ez a fél-ismeretlen vall és vallat a1 nevemben számomra már idegenség ki szavamtól visel ős még Matyuskin-Gerke: Debütálás Szemipjagyev könyvelő írt egy elbeszélést. Az olaszországi vi­szonyokat ecsetelő szomorú tör­ténet a megrendítő Egyenleg címet viselte, és részletesen, ár­nyaltan - hol maró gúnnyal, hol csípős iróniával, hol szelíd humorral - ábrázolta a főhős nyomorúságos sorsát. Szemipjagyev szomszédsága alkalmas volt irodalmi művek elbírálására: jobbra egy nehe­zen kiejthető nevű ismert író lakott, balra egy kezdő dráma­író, fölötte pedig egy idős, immár emlékiratain dolgozó professzor. Szerzőnk tehát kincs­tári itatóspapírral gondosan le­itatta a kéziratot, má'naszín nyakkendőt kötött, és szoronva be csöngetett először a jobb­oldali ajtón. — Tanulja meg egyszer s min­denkorra - mondta az író, fá­zósan burkolózva cigarettája füstjébe hogy a gúny, a szarkazmus a közismert embe­rek előjoga, ön pedig, ne vegye rossz néven, egyelőre ismeret­len kezdő. Hagyja tehát a gúnyt — maradjon a humornál, leg­feljebb az iróniánál. És az isten szeneimére, hagyja tó az árok­ásó-gép leírását! 'Szemipjagyev törölte a szarkasztikus részleteket, vala­mint az árokásó-gépet, majd bekopoghatott a balo'dali ajtón.- Jegyezze meg, barátom - szavalta színpadiastan a dráma­író -, az irodalomba úgy kell belépni, ahogy az állatszelídítő lép be az oroszlánketrecbe: mellőzve minden felesleges mozdulatot, minden felesleges gesztust, ön pedig ironizál!! Álljon ellent a kísértésnek, ba­rátom, hagyja az iróniát — ma­radjon csak a humornál'. Szemipjagyev törölte az ironi­kus részleteket is, a maradékot átmásolta tiszta papírra, és be­kopogtatott a harmadik ajtón is.- Hetven év, három diploma és két feleség van mögöttem, megbízhat a tapasztalatomban, fiatalember! - emelte fel mu­tatóujját a professzor. - Elő­ször is: írjon egyes Szám első személyben. Úgy sokkal hite'e­t sebb. Másodszor: hagyja el a címet. A cím fölösleges. És tar­tózkodjék, kérem, a humortól: a nyomoron humorizálni meg­bocsáthatatlan ! Másnap reggel Szemipjagyev az üzemi lap szerkesztőjének asztalára tette az immár kiérlelt remekművet. Ebéd után benyi­tott hozzá o feldúlt szerkesztő és vele Csizsov, a szakszerve­zeti titkár. — Hogy hallgathattál eddig, öregem! — lobogtatta barátsá- gos szemrehányással a kézira­tot Csizsov. - Na, de ezentúl odafigyelünk rád! A kézirat jobb felső sarká­ban, Csizsov írásával ez állt: „Nehéz anyagi helyzetét feltáró beadványa alapján a szakszer­vezeti bizottság 20 rubel rend­kívüli 'segélyben részesíti Sze­mipjagyev elvtársat. Csizsov." Mátrai Veronika fordítása Kurucz Gyula: Kétszáz méter remény B elemeli a gépet, lefény­képez egy furcsán ki.te- keredett, arctalan halot­tat. A csizmájáról a sa­rat vakarta volna le, akkor érte a sugár. Bal kezében görcsbe szorulva a rohamkés, előtte a piszkos lábbeli. A fájdalom el- vés-z az álarc mögött. Egy némán heverő csoportra irányítja a gépet: perzselt, hó­lyagos, elégett védőruhák. A zömök fegyvereken felhólyag­zott a festék, ám a szerkezet épen maradt. Fertőtlenítés és felületkezelés után újra hasz­nálhatóak. ülésre. Nehézkesen jár a súlyos vé­dőruhában. Nem sietős az útja. Fényképeket gyűjt az archívum­ba. Az archívum sorsa ugyanaz lesz, mint az itt lefotografált tárgyaké. Ha beteljesedik a sorsa, valaki lefényképezi egy másik archívumnak. Az is sorra kerül. Egyszer egyetlen archívum lesz a világ. Mihelyt pontosan tudják hátul: hol, melyik olda­lon emésztett a sugár, kiegészí­tik a pusztítást, aztán az elhul­lottakra1 hivatkozva kiterjesztik. Az első vonal egyszerű indokká válik. Alig ég a jobb válla, és ép­pen csőik zsibbad a bal keze. Zsigereiben érezte meg a ve­szélyt, s míg a többiek a győ­zelemben bízva az arcvonal fe­lőli visszasugárzástól óvták ma­gúkat, ő épp a szemköztiek felé védetlenül, s saját területük fe­lől árnyékolta magát. Ha job­ban meglapul dombhátnak tá­maszkodó vackában, talán sér­tetlenül megússza. Nem tiltakozott, amikor meg­győződésével ellentétben fegy­vert nyomtak a kezébe. Nem tiltakozott, nem került hadbíró­ság elé, börtönbe. Úgy legalább magához maradhatott volna hű. Nem maradt annyi vigasza sem, hogy legalább ő nem járult hoz­zá. Nem volt ereje tiltakozásá­val magára vonni a hatalom ha­ragját. Őrizte magát a párjá­nak és a két fiúnak. Erre hivat­kozott. Hát akikor most indulás hozzájuk. Hátha eljut. Újra kattint. A lencse érthe­tetlen feliratú konzervdobozok­ra irányul, feketére égett bab, káposzta buggyan ki belőlük. Dokumentálni a hadtóp meg­semmisítését. Nem iiis undorodik magától. Fáradt. Fáradtan nem tagadta meg a szolgálatot. Azt hitte, akkor következetes, ha a mindent elborító őrületben el­vállalja a rá eső pusztítást. Nem akart illúziókat .elébe ment a veszélynek. Arra számított, hogy őket éri őz első csapás. 'Felderítőkocsijukból fülébe csattan a felszólítás: „Felmérést befejezni, visszatérést megkez­deni! Vétel!" Álarca mögött el- fintorodik. „Felmérés". Egy pon­ton túl már mindent megen­gedett. „Vétel!” kiáltanak újra a fülébe. „Vettem”, mondja, és tudja: hiába fintorog, neki már nincsen arca, nincs termete, testalkata, ő egiy védőruha, a felderítőkocsi egyik ujja' a nyolc közül. Négy műszaki-ujj, négy mérnök a műtárgyakat, a kőbe, vasba, technikába hatoló suga­rakat, a négy orvos-ujj pedig az ember-műtárgyak roncsolását „meri fel”. egtagadhatta volna a szolgálatot — jogában állt. Ám akkor is ugyan­ilyen embermaradványo­kat hoztak volna analizálni se­bészasztalára. Otthon marad­hatott volna hideg, szép felesé­ge mellett, tiszta lakásukban.' Otthon az a remény is kecseg­tethette volna: ha elég' közel ér hozzájuk a fenyegetés, a pusztítás, törvényes asszonyát a félelem űzi közelebb hozzá, a rémület simítja a vállára, s ha nem is melegszik fel kényszerű ölelésük, talán langyosodik. Eljött. Nem akarta, hogy a halálfélelem hozza meg az élet­kedvét. Vajon hányán érkeztek így ide? Kegyes hozzá a sugár - meg- roncsőlta, de érzésteleníti is. Meddig juthat előre két térdén és bal könyökén? Előre — azaz hátra, hiszen oda igyekszik, hogy felfedezzék, még hátrább vigyék és nyomorékként, de mégis élve kerüljön a családjá­hoz. Engedik? Kutatóintézet lesz a sorsa? Sebészek és sugár- szakemberek tanulmányozzák majd, adatokat szednek le ró­la? Ha valamiképpen mégis vi­szontlátja a párját és a fiúkat, a további csapások során leg­alább együtt kerülnek terítékre. Ha visszajut, mégis meglát, hatja őket. Vajon számít-e, hogy sohasem emelte volna emberre a fegy­verét? Vagy a mértékadóknak és mértékszabóknak nem a má­sikra emelt fegyver a fontos, hanem a hivatkozási alapként odavetett áldozatok? Pár száz métert, ha megtett. Gyengül, alig lát. Kilométerek tucatjait kell maga mögött hagynia, hogy élő emberre leljen. Ez most biztonságos hely. Az ellenség - ellenség? — nem lő ide többet. Az értékes anya­got inkább üzemekre, hadi cé­lokra és nagyvárosokra irányít­ják. Itt van kilátása, hogy meg­menekül. Torz vigyort érez az arcán. Bár neki nincsen arca, csak védőruhája. Az egyetlen, emberre emlékeztető rajta meg­égett válla és perzselt jobb keze. Mindaddig, míg haza nem ér­kezik, és kiértékelésre váró, személytelen esetté válik. A párja és a gyerekek vár­iák. Támasztékot kell lelnie, "Rogy lábbra álljon, gyorsabban haladjon. Előre. Előre - aho­gyan tanították. Nem tudja, miért megy to­vább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit megsértené a védőruháját, hazaszállítanák. Jelentéktelen sérüléssel meg­úszná, hamar talpra állna, s bár nem köteleznék rá, valamelyik kollégájával gyorsan sterilizál- tatná magát Talán mégis nyíl­hat mód arra, hogy a rémület­ben emberarcúvá, kedvessé váló nők valamelyikének ölelésében felmelegedve olyan álmokat lás­son, amilyeneket szépséges fe­lesége mellett remélt valaha. rre hivatkozva indították egy részüket a frontra - s ennek hiánya miatt, örömtelenségben nem más részük az életét? lem volt mit védeni? Ebédkészítés közben üstre görnyedt, üstre égett katonán kapaszkodik fel két lába. ,,Az ember felemelkedése.” Tánto­rogva botorkál élőre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé. Hiába volt hát minden. Ezen a "frontszakaszon ugyan nem E védte Mert | Szikszói Károly rajra j találkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkösödhet a front mentén - vagy a túlsó oldalon méri fel <f sugár hatását. Ő is felmérheti a saját hatását. Hiába ébresztgette a gyerme­kekben a kételkedést, hiába okította őket a mérlegelésre, a világ megosztott igazának - igazságtalanságának — felfogá­sára, nem sikerült. Ha népe múltjának értékeire vonta türel­metlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellen­tétükre fordultak szándékai az érzéketlen, mindent mohón ki­sajátító, bekebelező, rohantá- ban vak világban. Bűnössé vált. Ráadásul kevesebbet törődött az utolsó, még menthető érté­kékkel: a családjával, a bará­taival. Apró, szőke, párnás csípejű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja szakadt az emlé­keibe. Egyre kevesebbet ölelték egymást, mert ő azt hitte, fon­tosabb dolga van. Elfeledte, hogy a másikkal nyert öröm pá­rája nélkül nem hihetnek sen­kinek. Tántorogva siet a párja felé a romok, az égett, sík vidék kö- • zepén. Imbolygó alak tűnik fel előtte. A számítások ellenére mégis túlélte hát valaki! Megajándé­kozza mégis ez a fura élet: se­gíthet emberen,? Az alak meg­botlik, elvágédík. Sietősebbre fogja lépteit, mellé ér, lehajol hozzá. Súlyos sebesült. A jobb váll, a bal kézfej megégett, a védőruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen leválasztandó, a bdl szór a könyék alatt. Még akkor is ha­lálos a fertőzés. Oldalára for­dítja a testet: a védőruha kulcs­csontig felrepedt, a sugár a mel .asba hatolt. Reménytelen. Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égett földet. Mintha menne. Menjen hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megá I a lábán és valami értelmetlen erőtől hajtva, vakon, cikkcakkban elindul - épp az ő vonalaik felé. ' dobja a fényiképezőgé­E pet, eldobja oldalfegyve­rét. Kíváncsian, fáradtan ..... .J elindul a sebesülttel el­lentétes irányba. Hátha lábra- se~íthet még egy roncsot, uta­sé száz méterére indíthatja, kétszáz méter reményét adva néki. R. Vikkersz-A. Kanyevsíkij: Májusi fotók Arkagyij Penykov megfeszült, akár a felhú­zott rugó. A legutóbbi ünnepi felvonulásról készített képriportjával alaposan kihúzta a gyufát.- öregszel, testvér - morgott a rovatveze­tője. - Egy álló nap alatt a szerelőbrigádon kívül semmit sem fényképeztél. Arkagyij lljics most elhatározta, hogy kikö­szörüli a csorbát. A tribünök előtt gyors ütemben váltották egymást jp sportolók alakzatai.. Motorkerék­párosok robogtak a sportklubok zászlóival, bemutatták tudásukat a tornászok, akrobaták. A százméteres futás startjánál kővé meredten álltak ja lányok.- Akkor kell lekapni, amikor a melle eléri a célszalagot! - suhant át Penykov agyán. Először a lövés, a lányok nekiiramodtak. Arkagyij lljics a fényképezőgépével utánuk eredt. Utolérte az egyiket, lehagyta a mási­kat, golyóként süvített el •.a harmadik ímellett. Hallatlan erőfeszítés, egy utolsó hatalmas ne­kirugaszkodás - és megcsinálta a képet. Penykov gyorsan továbbtekerte a filmet. A kapronkombináti lányok körülfogták:- Minket vegyen le! Arkagyij lljics azonban pyakát nyújtogatva a mellettük haladó oszlopot figyelte, amely­ben a fiatalok menet Közben a levegőbe do­bálták a veteránokat. .- Lányok, kedveskéim - könyörgött Penykov —, mindegyikőtökről csinálok képet, csak dob­jatok fel engem is. A jányok csengő kacagása közepette telje­sítették a kérését, és Penykov mentében - jobban mondva: röptében - befogta a len­csébe a munka levegőben lebegő hősét... Az egyetem dolgozóinak menetoszlopában Penykov egy negyven év körüli nőre lett fi­gyelmes. Csodálatosan szép volt, csak egy kicsit komoly. A fizikai tudományok doktora volt. A filmet Arkagyij lljics maga hívta elő, ezt a munkát nem bízta a laboratóriumra. A több mint száz felvételből kiválasztott egy tucat­nyit. A második forduló végén nyolc kép fe­küdt az asztalon. A harmadik forduló ered­ményeként a zsűri — amely Penykovból állt Penykov elnökletével — kiválasztotta a három legsikerültebbet.- Klassz! - mondta a rovatvezető. — Úgy látom, javadra vált a kritika ... Kik ezek az emberek? Noteszét lapozgatva kereste a szükséges feljegyzéseket.- Ez a munka hőse, Bobosko Vaszilij Geor- gijevics művezető. — Kitűnő — gyönyörködött el a felvételben a rovatvezető. — A lány'a sport érdemes mestere, Bobosko Irina. Biztosan névrokonok - mondta Penykov. — Hát a tudományok doktora?- Bobosko Anna Vasziljevna.- Hm ... - szűrte a szót foga között a ro­vatvezető. - Úgy látom, javíthatatlan vagy. A múltkor egy brigád, most meg egy család. — Végzetes véletlen — mormogta a szeren­csétlen fotóriporter. A főszerkesztő figyelmesen tanulmányozta a képeket és az aláírásokat, aztán tenyeré­vel a levonatokra csapott.- Kiváló! Kinek )az ötlete volt, hogy az ün­nepet egy családon keresztül mutassuk be? — Igyekszünk, igyekszünk - lépett előbbre szerényen a rovatvezető. Penykov nem haragudott, fejében már új ötlet született.- Mi lenne, ha együtt fényképeznénk le az összes Boboskót az ünnepi asztalnál? — Nagyszerű — mondta a főszerkesztő. — Ez megy a címlapra! Fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ TÖTTŐS GÁBOR: Lélegzetek 1. ki csöndem két marokkal mérte hallgat-e engem ki hangom vissza adta szól-e szavakra s a mondatom némán építő fogja-e majd kezem ha hosszú útról halkan érkezem 2. napjaim mossa szürke esővel nagy szigorával súrol fehérre szelídül holdas körmeim éle 3. széke lesz térdem szöglete ha nem hagy magamra nagyon fejem lehajtva én leszek takarója ágyamon 4. csöndem hallgatja1 [hangomon szállal mondatom: kezem éjszakám fénye Tesz térde holdja ha bújó fejem félre nem tolja RATKÓ JÓZSEF: Az anyáik baHhOfatlanok, Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott nincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnék minden gyerekkel, .megöletnek minden halottal - harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Ada'ssék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassák könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját.

Next

/
Thumbnails
Contents