Tolna Megyei Népújság, 1983. május (33. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

1983. május 21.

6 NÉPÚJSÁG

Em3Sh£9n R$f8íJr ZjT* É SBfiSsSis

í §» íT^wxsI CiíiJ

gög öfs ffiKSSwfiflSBffi^ *»

Jobbágy ValérraS, a madngálkórus karnagyával- ön a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem ének-zene tanszékének adjunktusa, az intézmény női karának vezetője, emellett pedig a szekszárdi madrigálkórus karnagya. Hogyan került kapcsolatba az utóbbival?

— Pontosan két évvel ezelőtt májusban kéiítek föl a kórus vezetésére. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ligeti Andor, az együttes korábbi karnagya fölmondott, a kar pedig a szolnoki dalostalálkozó é, a galántai szereplés előtt állt — kórusvezető nélkül. Akkor szóltak nekem... Azt hiszem, az ötlet Lányi Péter zenetanártól származott. Vele korábban együtt dolgoztunk a főiskolán.

1

— Hogyan vállalta e karnagyi tisztet, nem jelentett választási kényszert? Nem vált-e meg másik kórustól a madrigálért?

— Nem. Akkor — a korábbi időszaktól eltérően, amikor általában két-két kórust vezettem — csak egy karral dolgoztam. A főiskola női karával. Azt a „csapatot” 1978-ban vettem át. Velük is több rangos külföldi szereplésünk és sikerünk vollt: jártunk Franaiaocszágban,

Svájcban, sőt, a BBC kórusversenyén az egyneműkari kate_ górióban nyertünk, noha arra még nem volt precedens, hogy magyar kórus ebben a kategóriában győzelmet aratott volna.- És hogy van a klarinét?

— Köszönöm, megvan. Ta_ Ián hat-nyolc évvel ezelőtt játszottam rajta. Annyiféleképpen foglakozom a zenével, hogy időmből a klarinétra már-már nem futja... Valahogy mostoha- gyerek lett belőle. Pedig nagyon szerettem. Miatta tolódott ki a főiskolán a tanulmányi időm. Ugyanis klarinét és karvezetés szakon végeztem. S ha már a hangszerekről is beszélgetünk, elmondom, ha van egy kis időm, inkább zongorázom.

I

— És a gyerekei? Ők is tanulnak valamilyen hangszeren?

— Vallom, ha egy gyerekben van egy kis érdeklődés a zene iránt, azt mindenképpen ki kell aknázni, öröm, hogy mindkét fiamban felfedeztük — ha pillanatnyilag nem is a tehetséget, hanem — a zene iránti élénk kíváncsiságot. így mindketten foglalkoznak zenével. A nagyobb aki tízesztendős, két hangszeren — zongorázni és hegedülni — tanul, a kisebb — ő nyolcéves — a csellót választotta.

I

— A tanárképzőn karvezetést és zeneelméletet tanít. Hetente hány órát tanít?

— Tizenegyet.

— Ezen a szinten nem kevés. S emellett a két kórus vezetése... Meglehetősen el- I oglalttá teszi. Nem érzi, hogy sokat vállal? Sőt, ha hozzátesszük, hogy Pécshez Szekszárd 60 kilométerre van... elég strapás.

— Nézze, ha az ember valamiben lehetőséget érez, ne menjen el közömbösen mellette. S én a lehetőséget éreztem meg a szekszárdi fölkérésben. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy korábban már hallottam énekelni e madrigált. Először

egy pécsi kamarakórus-feszti- váilon, majd Szekszárdon, a régi megyeháza udvarán megrendezett hangversenyükön. Mindkét alkalommal élénken megmaradt, bennem egy-egy emlékkép, ami olyan hatást váltott ki belőfem, amitől közel éreztem magamait a kórushoz.

I

— Kétesztendőnyi közös munka után megismerték egymást. Milyen e madrigállal együtt dolgozni?

— Nehéz! Időnként iszonyú nehéz. Hetenként kétszer — kedden és pénteken — próbálunk. Egy alkalommal két és fél, három órát. S a kórus tagjai a próbák előtt egész nap dolgoznak... Egyikük könyvel, másikuk tanít. Szóval nem könnyű a közösen vállalt munka, annak ellenére sem, hogy úgy érzem, mór az első hónapok után megértettük egymást, noha az első esztendő igen kemény munkával telt el.

| — Milyen egy próba?

— Legkevésbé sem mondható lélekiüdítőnek. Dehát ez van. Aki akár csak egyetlen próbát végigült, tudja, mi folyik ott. Miért mondanám, hogy a madrigál próbatermében — a szekszárdi tanítóképző főiskdlán — rózsaszínű bárányfelhők úsznak az égen? De mégis úgy érzem, hogy a legkeményebb munka, a legelkeseredettebb küzdelem közben is igen jó a kapcsolatunk. Sőt, minél elmélyültebb a munka, annál jobb. És ez így van rendjén. Néha amikor megszólal egy harmónia, vagy ritmus — amit először talán csak néhányon vesznek észre, majd egyre többen, aztán mindenki... Nagyszerű érzés, amikor úgy szól az ének, oly nagyszerűen, s oly természe, tesen, mintha azt az első pillanattól kezdve mindenki úgy aondolta vagy érezte volna. Egyszóval, amikor öszeáll a darab, már nem érezni rajta azt a fáradságos munkát, ami mindazt megelőzte.

— A madrigál két évvel ezelőtt nyerte el a hangversenykórus minősitést, amire joggal lehetnek és lehetünk büszkék. Ennek kapcsán - nem szeretnék ünneprontó lenni - megkérdem, hogy mi a véleménye a jelenlegi minősítési rendszerről...

— Annak a minősítési formának, amelyet tizénvalaihány éven át csináltak, szerintem sok értelme nem volt. Leginkább azért nem, mert a minősítő bizottságok eléggé változatosak vdltak, s a mérce e bizottságok összetételétől lis függött. Sőt. maguk a kórusok dönthették éli, hogy hova, azaz melvik bizottsághoz mennek minősöd™. Szóval devalválódtak az értékek.

| - Ezt hogy érti?

— Úgy, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező kóirusok rosszabb esetben megkapták a régi minősítést, de gyakoribb völt, hogy a korábbinál egy fokozattal magasabbra értékelték őket. Ez a rendszer kezdte már lejáratni önmagát. Ma már új minősítési élvekkel dolgoznak a bizottságok, de még mindig van mit finomítani rajta. Eqyszerűen a döntés nem objektív, és jéfentős értékkülönbségek nivélHőlódnak.

I

— Nem lenne arra mód, hogy valamiféle elfogulatlan

I

gépi rendszer értékeljen? Hogy a kórusok jeligével minősödjenek?

— Dehogynem. Például a BBC kórusversenye pontosan ilyen. A rádió megcsinálja a felvételeket, s a zsűri a jeligézett produkciókat hallgatja meg, s hoz döntést. Persze nálunk nem csupán a minősítés ténye csüggesztő. Hanem a mögötte álló, vagy az azt mozgató jelenség: mégpedig, hogy ebben az országban még kevesen vannak, akik él ltudják viselni a kritikát. És azon is érdemes éítűnődrti hogy a gazdaságban kezd érvényesülni az a mentalitás, hogy az értékeket helyükre teszik. Ez viszont a kultúrában fog legkésőbb lecsapódni.

I- Van-e nálunk a szó igazi értelmében vett kórusmozgalom?

— Hazánkban — úgy vélem — a hagyományos mozgalmi jellege teljesen megszűnt. A régi munkás- vagy szakszervezeti kórusok valahol mindig egységes tudatot jelentettek, s hűen reprezentálták egy-egy réteg társadalmi homogenitását. S erre igen nagy szükség volt. De az ilyen jélllegű de- monstráoiónak, együttlétnek megszűnt a társadalmi, szociális háttere.- A madrigálkórus rendre ér el szép sikereket hazai és külföldi fesztiválokon. Viszont Tolna megyében, a szőkébb hazában alig-alig hallatnak magukról, azaz itt ritkán szerepelnek. Mi ennek az oka?

— Tény, hogy szereplési lehetőségekkel el vagyunk látva. Számtalan meghívást kapunk — ahogy említette — különböző fesztiválókra. Júliusban Franciaországba megyünk... Viszatérve a kérdésre, előbb el kell mondani azt, hogy nincsenek meg azok az 'utak és azok az igények, amelyek az itthoni, mármint Tolna megyei szereplé_ seket irányítanák. Ezt elsősorban nem külső ókokkal magyarázom, hanem — az elmúlt két évről beszélve — azzal, hogy a kórusnak kemény munkájába került olyan repertoárt megtanulni, amivel bármikor színpadra léphetnek s emellett valóban lefoglaltak bennünket a fesztiválok Is.

I- Tehát, miben reménykedhet megyénk zeneértő közönsége a madrigálkórussal kapcsolatban?

— Tervezzük, hogy fellépünk a megye városaiban, nagyobb községeiben, s ott, ahova hívnak minket. Reméljük, hogy egy megyén belüli koncertsorozatot sikerül őszre megszerveznünk. Taqadhatatlan, hogy az elmúlt két év, ami a műhelymunka ideje volt, kevésbé volt alkalmas látványos fellépésekre, tehát a kórus ezért nem vállalt az elmúlt időben nagyobb szerepet a megye kulturális életében. A jövőre vonatkozóan határozott terveink vannak rendszered fellépésekre, és nagyon örülnénk, ha sikerülne megye- szerte híveket toborozni a kóruszenének.

I- Fölmerült-e már az a gondolat, hoay zenekarral is föllépjenek?

— Igen, ez is terveink között szerepel. Ősszel két oratóriumot szeretnénk megcsinálni, amit vagy zenekarral, vagy orgonával szólaltatnánk meg.

I

— S honnan lenne zenekar?

— Sajnos, mint értesültem róla', Szekszárdon nincs zenekar. Éppen ezért a Bajai Vízügyi Igazgatóság zenekarával tárgyaltunk, akik s-ívesen vállalnák a: közös szereplést. Természetesen az ő „csapatukat” helybeli erőkkel egészítenénk ki. azaz a zeneiskola művész tanárait is felkérnénk a közre működésre. Ha ez sikeredne, nemcsak a, közönségnek, hanem imaigának a kórusnak is óriási élményt jelentene. Hiszen az oratorikus jellegű művök sokkal tetszetősebbek, rnu- tatósaibbak, mint azok, amelyekkel eddig dolgoztunk.

I- Sok szó esett a munkáról és a szereplésekről. Viszont mindennek hátterében anyagi dolgok is vannak.

— A kórusnak 'két p a trónusa1 van', a: MÉSZÖV és a K1SZÖV, akik a megalakulás óta' biztosíték O' működéshez szükséges költségeket, megszervezik a tevékenység feltételeit és vallóban szívügyüknek tekintik a' kórus fejlődését, sikereit.

Í

— Viszont az árak emelkednek.

— így igaz. Az idei francia- országi út költsége közel kétszer annyi, minit öt évvel korábban' volt.

I- Nincs valamilyen mód a bevétel gyarapítására? Gondolok például lemezfelvételre, illetve a lemez árusítására. Ez a helsinki kórus kapcsán jutott eszembe.

— Igen. A madrigálkórus műsorát Finnországiban felvették, s az ottani jkórus Tolnai ímegyei vendégszereplésekor egy-egy — náluk' kereskedelmi forgalomban levő — 'kazettával lepte meg a madrigál tagjait... Nálunk lemezfelvételre nemigen van lehetőség. Azaz úgy lenne, ha azt a kórus, illetve a> fenntartók finanszíroznák. De ez képtelenség, hiszen az iszonyatos összegbe kerül. Lehetőség csak egy van>: iha ai lemezgyár kéri felvételre az együttest. De ilyenre amatőröknél csak nagyon ritkán van precedens.

I- Kérem, hogy szóljon a kórus terveiről!

— Tűi hosszú időre nem tudunk tervezni, hiszen a lehetőségék szabják ímegi ai terveket. Fél év, egy év a legtávolabbi idő, ameddig „ellátunk”. Viszont az irodalom bőségesen kínál régi és új zenét egyaránt.

1 - Miből választ szívesen?- Nem kedvelem a túl köny- nyen megközelíthető és kommersz dolgokat. Igyekszem úgy összeállítani o repertoárt, hogy abban mindig legyen olyan mű, amely sajátságossá, egyénivé teszi a kórust, s amelyekkel bármilyen, fesztiválon, vagy hangversenyen ütőképesek tudunk lenni. Hiszen a' rangos külföldi versenyeken már csak kiemelkedő, az amatőr szintet messze meghaladó produkcióval lehet eredményesen szelepeim. S úgy tűnik, hogy az európai kórusmozgalomban a legjobb amatőr együttesek valóban felveszik a versenyt a' hivatásos együttesekkel. S ezt a tényt egyetlen, kórus sem hagyhatja' figyelmen kívül, amennyiben igényt tart arra, hogy külföldön o magyar énekkari kultúrát képviselje.

I- Szívből kivánunk soksok ilyen „képviselő-szerepet" a harminchat tagú madrigálkórusnak.

V. HORVÁTH MÁRIA

Múltunkból

Kilenc évtizeddel ezelőtt az emberek boldogok voltak, évtizedeken át nem völt pusztító háború. Az utókor boldog békeidőnek nevezte ezt a kort. Különösen a világháborúk időszakában gondoltak vissza némi nosztalgiával erre az időre. Pedig...

A Tolnamegyei Közlöny 1893. május 21-én adta hírül, hogy Tolnán lerakták a kaszárnya alapkövét. Idézzük a cikk egy részét:

„A tolnái kaszárnya alapkőletétele. Tolnán e hó 18-án egy csendes, de annál lelkesebb ünnepély folyt le, melyen S’imons'its Béla alispán úr elnöklete alatt a vármegyei hatóság, a katonai laktanya kiküldött bizottsága, a katonaságot képviselő vegyes bizottság, és az építési vállalkozók vettek részt. Midőn még a hátralévő építési teendők megbeszélése bevégezteftek, a laktanya-építési telepre való kirándulás következett és az ott már megtörtént ásatások megszemlélése közben az alapkő letétele az alispán úr által eszközöltetett, kinek három kálapács-'ütése után Pécsy József prépost, tolnai plébános úr az összes küldöttek é, a munkások lelkes éljenzései között köszöntötte fél Simonsits Béla alispán urat, kívánván neki, hogy e munka szerencsés bevégzése, mély Ő felsége a király és az összes katonaság javára, Tolnavármegye dicsőségére és Tolna város emelésére szolgáland, az alispán keblének boldogító öntudatot adja, hogy ő a királynak, hazának, és embertársainak üdvös és hasznos szolgálatot tett, a mely öntudat mindenesetre boldogító egy hazafias kebelre.”

A tudósító ezt követően hosz- szú körmondatban adja hírül, hogy az alapkő letétele után „szerény bankettre" került sor, sorozatban hangzottak el a fel- köszöntők. Jelen vollt egy Szuk- kupra nevű személy is, aki már a 18. kaszárnyát építette fel, s ezért a király „I. Ferencz József lovagrend”-jével tüntette ki. A laktanyák ily gyors ütemű építése nem a békét szolgálta.

Tolna község idegenforgalma fellendült, amikor felépült a laktanya. A tolnai tüzérek hozzátartozói gyakran keresték fel a katonái idejüket töltő fiukat.

MIBŐL ÉLJEN MEG A NÉPTANÍTÓ?

A bátaszéki iskolagondnok — szigorú ember lévén — megtiltotta a községi néptanítónak, hogy selyemhernyót tenyésszen. „A gondnok azzal ijesztette a tanítót — szól a kilencvenesz- tendős tudósítás —, mintha rendelet érkezett volna a klr. tanfelügyelőtől, melyben a tan_ felügyelő megtiltja a tanítónak azt, hogy selyemtenyésztéssel foglálkozhassék." A cikk írója ezt követően kioktatja a gondnokot, hogy a tanítónak szinte kötelessége a selyemhernyó-tenyésztés, mert a község lakóinak példa kell, s ki adja a jó példát, ha nem a tanító.

A tanítók ugyancsak rá lehettek szorulva a kiegészítő keresetre. Az 1893. május 28-i Tolnamegyei közlöny terjedelmes írásban foglalkozik a pedagógusok anyagi helyzetével. Néhány részlet a cikkből:

„Három élv múlva megérjük hazánk fennállásának ezer éves ünnepélyét, a mikor megüljük gazdaságunknak, iparunknak, kereskedelmünknek és művelődésiünknek örvendetes fejlődését. Minden haladt, fejlődött* javíttatott, csak a néptanítók helyzete maradt a régi s így a taníügy is nem azon a ponton lesz képviselve ezer éves ünnepélyünkön, a melyen méltán állhatna. Minden rendű és rangú hivatalnoknak — még a szolgáknak is — anyagi helyzete javíttatott, csak a szegény (300 Ft-os) néptanítók keseregnek".

Az alacsony fizetésnek tudja be a szerző, hogy a pedagógusok léiké nem buzog semmi hazafiéi tettért, tompa, érzéketlen lett. Többen tettek javaslatot a . mellékfoglalkozásra. Idézzük:

„Vannak bölcs emberek, kik a néptanítóknak azt ajánlják, hoqy szabad ideiökben foqja- nak piócát, vadásszanak lepkékre, szedjenek gyógyfüveket, gyűjtsenek gyümölcsmagot stb.

Kár, hogy ilyen nagyképüskö- dő jóakaróink nem mondják meg, kinek küldjük a szerzett csodabogarakat, , mit fizetnek érte? Hát a tanítónak azt a szabadidejét is frigylik? Nem elég munka az, ha az ember hetenként 25 órát tölt 100 gyerek között bűzös, poros iskolában s ott folyton beszédben és kiabálásban tüdejét öli?”

A Gárdonyi által lámpásnak nevezett tanítónak, ha tisztességesen meg akart élni, mellék- foglalkozást kellett űznie. Ezt a szerző főhibának tartja. „A kormánynak éppen oda kellene törődnie, hogy a tanító csupán csak iskolájával! törődjék, mert lehetetlen kitűnő tanítónak lenni, ha az embernek, hogy megélhessen, mellékkeresetet kell űznie” — ez a határozott állásfoglalása a szerzőnek, Perler Mátyás kántortanítónak.

Perler Mátyás cikkében megemlít néhány mellékfoglalkozást, amely szép jövedelmet ho_ zott a konyhára egyik-másik tanítónak. így többek között felléptek zenés műsorokban, zongoraórát adtak, — és sokan gazdálkodtak. „Ilyen mellékjövedelmek több tekintélyt és pénzt hoznak a konyhára, mint a pióca-, gyógyfüvek-, és gyümölcsmagok kereskedése, s tán a lepkeárusításnál is ajánlatosabbak”

30 000 FÉLNAPI MULASZTÁS

Nyakunkon az év végi vizsga. Befejeződik a tanítás, összegezik az eredményeket. Régi szokás ez. így volt 1893-ban is. Tolnán megdöbbentő adat került nyilvánoságra: egyetlen

esztendő alatt több mint 30 000 félnapi mulasztást követtek el a tanulók (akkor még délelőtt- délután volt tanítás minden osztálynak s külön kellett igazolni a délelőtti vagy a délutá- m mulasztást). A Tolnamegyei Közlöny emiatt éles támadást intézett a község vezetői ellen. Idézzük:

„... a község bírája, elöljárósága, ahova a törvény értelmében kéthetenkirvt további eljárás végett a mulasztási kimutatások beterjesztetnek, nem törődik a mulasztással, a szülőket nem figyelmezteti, s egész évben egyetlen egy büntetést — a törvény által szigorúan megszabott büntetési fokozatból — a megiintést sem alkalmazta. Be minek iis tenné? Minek szerezne magának kellemetlenségeket?”

Valami vallóban nem volt rendjén. Ugyanis előtörd ült nem egy esetben, hogy a mulasztást követően csak mintegy másfél évvel később hivatta az elöljáróság a szülőket. A szülők természetesen már rég elfelejtették, hogy miiért mulasztott a gyermekük: beteg volt-e vagy épperi iskolakerülést követett-e el.

Mi llehet a kiút? A cikk írója szerint ü következő:

„Ha már a klr. tanfelügyelőség nagy mérvű elfoglaltsága következtében az egyes községekben az iskolákat meg nem látogathatja, az előmenetel és iskolalátogatásról személyes meggyőződést nem szerezhet, megtehetné, hogy az iletékes községi elöljárót, a bírót kényszerítené az iskolalátogatás szorgalmazását előmozdítani az által, hogy a hanyag 'iskolalátogatókat, vagy szüleiket a szorgalmi idő pontos betartására szorítanák, ha másként nem lehet, a törvény szabta büntetések alkalmazásával.”

A cikk szerzője nem kutatta a mulasztások okait. Minden bizonnyal közrejátszott abban a községi vezetők hanyag munkája — de azok a gazdasági viszonyok sem elhanyagolhatók, amelyek arra kényszerfltették a szülőket, hogy gyermeküket a mezőgazdasági munkák megkezdésekor bevonják a munkába — s elhanyagolják az iskolát.

A cikk csak Tolnát említi — de tehette volna ezt bármely más községgel, mindenütt magas volt a mulasztások száma.

K. Balog János