Tolna Megyei Népújság, 1983. május (33. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
A NÉPÚJSÁG 1983. május 21. A Túlnő megyei Sütőipari Vállalat az ország harminchét nagy sütővállalata közül 1982-es eredményei alapján a 37. volt. Tolna megyében 1983-ban javult a kenyér minősége. Ez az a vállalat, amely szűkebb pátriánk lakosságábál 260 ezer ember hangulatát befolyásolja nap, mint nap jó vagy rossz irányban. Ggy jellemzik a helyzetet, hogy manapság a Tolna megyei Sütőipari Vállalatnál mindenki keresi a1 helyét, a> vezetés is mindenkinek keresi a megfelelő beosztást. Mint már említettük, Szabó József személyében 1983. január elsejétől új igazgató van a vállalat élén. A közhelyszámba menő mondásunk itt is érvényesül ,,Az új seprű jól seper!" De ha belegondolunk, akkor ennek az új seprűnek — az igazgatónak — ugyancsak jól kell seperni, hogy elkerüljenek a 37. helyről. Az év első pár hónapjának a tapasztalata az: minden remény megvan arra, hogy majdan ez a- válfaját is a jók közé tartozzon. Természetesen a- változtatás nem megy könnyen. Vannak a szakmának megszállottjai. Szerencsére. És ez már azt is jelenti, hogy van kiút. — Mivel kezdjük? — kérdezi az igazgató, átvéve ezzel az én szerepelhet. — Egy általános képpel. — A Tolnai megyei Sütőipari Vállalatnak 21 üzeme van a megye területén. Ebből igazán korszerű négy, o bonyhádi és a dombóvári üzem rekonstrukciója a tervezés stádiumában van. — Hányfajta terméket gyártanak? — A süteményt 40—48 félét, és kenyérbő! is 10-nél több fajtát. — Milyen mennyiségben? — Áprilisban ötmillíó-nyolcsz á z h ar m i n ah a te z er p é ks ü te ményt és 162,5 vagon kenyeret készítettünk. — Ez mennyi lehet databszám- ban? — EgymilfSó-hatszázhuszonöt- ezer kilós kenyér. A LEHETŐSÉG ÉS... — Lehetőségünk sokkal több van, mint amit kihasználunk — jelltemzi a mai helyzetet Szabó József.- Megjelent a boltokban a sajtoskenyér.- Vannak újdonságaink és régi termékeink. A fogyasztói szokások változtak az utóbbi években. A kenyér például a tavalyi évihez képest tíz százalékkal kevesebb. Csökkent a jól jövedelmező áruink iránt az igény is. Kevesebb tortát kérnek. De nekünk az a legfontosabb feladatunk, hogy új dolgokkal jöjjünk elő, ilyen lesz például a gyümölcstorta... A bizalom megtartása mégis a legfontosabb. Próbálkozunk a délutáni péksütemény-ellátással. Ez nekünk is és a vásárlónak is jó. Meg kel! valósítanunk, hogy mindig ugyanabban az időben szállítsunk, hogy a vevő tudja, melyik boltban, mikor kaphat friss pékárut.- Belső gondokat is említett. Még van péklapát— ez az egyetlen gozákat. Pedig ilyen apróságokon nagyon sok múlik. Hangulati tényező. És az ilyen dolgokra figyelni"'kell, mert ai fizetés nem a legnagyobb. Egiy öreg pék és hűséges vállalati dolgozó órabére 23 forint körül van. lEnnyti a gépiparban ai begyakorlott betanított gépmunkások bére. Mindenki a negyven százalékot emlegeti. Ez jár az éjszakai munkáért. A negyven százalékért nem alszanak éjszaka a pékek! A szakma rangját a fizetés is jelzi. Az éjszaka folyamán szereltem volna találkozni a felelős művezetővel. Nincs. Csoportvezető irányítja’ a. mánkét...- Egyszerűen nincs művezető - mondja Hössné. — Az utóbbi négy évben legalább tíz emberrel próbálkoztunk. Pedig itt azonnal kell dönteni, és olyan embernek kellene lenni a felelős vezetőnek, aki hajlandó erre és mer is dönteni. Evezzünk más vizekre. Lassan összegezni kéne a szekszárdi kenyérgyárban látottakat. A belső problémák a. lényegesek. Ezen kell úrrá lenni. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ez sikerül. Vannak a szakmának olyan régi és jó dolgozói, vezetői, akik azon fáradoznak évtizedek óta: jó kenyér kerüljön az asztalunkra. Hajnalodik. A pékek nem fáradnak. Jönnek a szállítók. A város lassan ébredezik, a; boltok előtt ott 'lesznek a kenyeresrekeszek, a friss zsemlék. Erős Ferenc megtörli ai homlokát. Nehezére esik még visszaengedni a' kezét is. Feldobáltak hárman 80 mázsa tésztát az adagolóba'. Dobján Zoli bácsi még letakarítja a' kiflisodró gépet. Az egyik fiatalasszony friss, ropogás kiflit rág. Hajnali négy órakor megérkezik a váltás. A frisseség jön a gyárba, hogy a fáradt éjszakások helyett folytassák a munkát. A városban kigyulladnak az ablakokban a fények. A boltok előtt a korán kelők már várják a nyitást. Ha friss péksüteményt kapnak, akkor ez a nap jól kezdődött. Néhai azért gondoljunk a pékekre is. (Vége) HAZAFI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KAROLY — Meg kell valósítanunk a gazdaságos termelést minden területen, A szekszárdi kenyérgyártó soron felesleges kapacitással rendelkezünk. Ugyanakkor kevés az ember, aki kezelje ezeket a gépeket. A fegyelemmel is baj van. Kénytelenek vagyunk felvenni olyanokat is, akik rendes körülmények között számításba se jöhetnének. — Már több emberrel beszéltem, de senki sem hajlandó szidni a konkurenciát. — Mert nincs konkurencia. — Ezt nem nagyon hiszem. — Nekünk kötelességünk mindig megfelelő mennyiségű árut adni. Verseny csak akkor képzelhető e , bai egyenfőek a> feltételek, ebben az esetben nem azok. A kisiparos, vagy a téesz- melléküzemág, ha úgy gondolja, holnap bezárja a-boltot, mi ezt sohasem tehetjük meg ... HAJNALODIK. ÉS A PÉKEK NEM FÁRADNAK Lassan érkezik a váltás. Kint a rakodótéren már a> boltok szerint sorakoznak a- kiflik, tá- rolőládákban von a kenyér. Erős Ferencék már feldobtak 50 mázsa' tésztát. Beleizzadok még a gondolatba is, hogy ennyit kel! megmozgatni pár óra alatt... Forrósba van a műhelyben. A párttitkárral és az osztályvezető-asszonnyal beszélgetünk. A pékek keresetéről, meg a szárazságról, mert a torkom olyan, mint a Szahara. — Van védőital — mondják. — Szódavíz. A védőital egyetlen ballonban van. Pohár nincs. Nem nagyon kapatják el az itt dolA lisztszállitástól a késztermékig nehéz fizikai munkát végeznek a pékségekben Az utolsó kiflik hagyják el a kemencét — ranyló ősz illatozott akkor 1951-ben a Nagyboldogasz|T szony úton, a Gellérthegy felől játékos friss szelek set■* tenkedtek a házak közt, végig a Himfy lépcsőn, kanyarogva, s megtorpantak a Körtéren. Szétoszlott az illat, a villamosok, újságosbódék, kávémérésék, olcsó vendéglők mohón nyelték, szívták magukba, és szétsugározták az ősz üzenetét. Reggel volt, tiszta, varázsos, áttetsző. A tér, a lépcsősor, az utca semmit sem titkolva mutatta arcát, a tárgyakat, a kopott házfalakat, a finom súróló fények mintha szépítő varázslattal próbálnák megaranyoznlí. A kies budai városképben kiemelték mindazt, ami szép, s amire figyelni érdemes. Három diák, három ifjú egyetemista fiatalember lépdelt ráérősen a Móricz körtér felé. A körtéren rádöbbentek: késésben vannak. Nosza egy lendület a megálló, elérték még a 49-es járatot. A járdaszigeten féltőbből a lépcsőn, félkézzel a kapaszkodót fogva épp az indító füttyjelet készült megszólaltatni a kalauz. Azaz hogy nem is kallöuz volt, hanem valami csoda. Le- gdlábbis annak képzelte a három jóbarát. — Te, öregem — száldllt meg az egyik, a latinszakos enyhén palócos hangsúllyal —, ez a kalauznő lehetett a modellje annak a füttyös lánynak, akiit a nemzeti nagy kiállításon láttunk... — Ugyan, képzelődsz... Különben lis, az barna hajú volt, nem is egyenruhába:, talpig öntudatba volt öltöztetve... Így társalogtak végig a megállók során, egészen a Múzeum körútig. Az Astoriánál! leszóltak. Azazhogy csak ketten, mert Pusztai Feri, a hajdani kaposvári diák ottfelejtődött. Csak ült a pádon, és azt érezte, vége a világnak. Mintha csak láz tört volna rá, melege lett, és bénultan nézett maga élé. Nézett jobbra, balra, de leginkább a fülttyjelekre és a csinos szőke kalauznőre figyelt. Mindig megriadt, ha szétroppantotta a csöndet, monoton zsivajt a hosszú füttyjel'. Féledte az órát, a 6-os tanterem levegőjét, nem tudott már másra gondolni: kivárja a ^illandtot, amikor ennek a csodának a fénykörébe beléphet. Már nem is számolta, hányadszor fordult a villamos Buda és Pest között, ő még mindig újra és újra felszállt a meginduló járatra, hogy őt is lássa, s ő is láthassa a füttyös kalauznőt. A világ végezetéig tartott válna ez a villamosozás, ha nem szól bélé a munkarend; a műszak fele végétért. A kocsisor megpihent, a kalauznő is leszállt a budai végállomáson. Pusztai Feri csak erre a pillanatra várt. A lány is megérezte, hogy kelepcébe került, és bátorító mosollyal invitálta az épület előtti várakozó, padocskára. Pusztai Feri öszeszedte minden lélkieirejét, arra gondolt, most kél! kitalálnia valami széllemeset, hiszen egy ötleten eldőlhet a sorsa. S ekkor eszébe jutott a kiállítás képe, s máris odalépett a pad elé és bemutatkozott. — Ne gondolja, hogy megháborodtam, de szemináriumi dolgozatot írok képzőművészetből, s a témám éppen ön, a füty- työs kalauznő. Tudja, az élet és a művészet, a valóság és a költészet egységét akarom... — Ne lis folytassa — mondta a lány —, gondolhattam volna, hogy valami holdkóros diákkal hozott össze a menetrend. Innen már él lehetett indulni. Pusztai Feri egyre jobban belelendült, mesélt, mesélt, eleinte azt hitte, valami képtelen történetekkel elkápráztatja a lányt, de hamarosan rádöbbent, a kalauznő nemcsak szép, de szellemes is, mert akárhogy erőlködött, a lány egy elegáns mozdulattal megfricskázta mondókáit, és a Illés Jenő: Fiúk a rács mögött a szerep, amélyet játszott, egyire jobban elnehezedett. De nerp tágított, mert érezte, ez a játék nem untatja, inkább szórakoztatja a lányt. Közös kalanddá vált számukra ez a diskurzus. A lány egyre felszabadultabban figyelte a fiú erőlködését, bűvészkedését, játékát a szavakkal, ötleteinek áradását, míg végül boldogan felsóhajtott. — istenem, nyOlt hónapja nem meséltem ennyit. Pedig a beszédet, a mosolyt, ha nem gyakoroljuk, él is lehet felejteni. Ekkor kilépett a főnök az irodából, indulni kellett újra. Katalin, mert ekkor már bemutatkozott, kedélyesen kezet nyújtott: — Igen, Kati vagyok, de jobban szeretem, ha Katalinnak szólítanak. Pusztai Feni boldogan ízlelgette a nevet, de hallgatott, mert félt, hogy gondolatai kiülnek az arcára és elárulják. A reménykedés és elszántság mondatta vele: — De mégis, mikar láthatom újra? — Mindennap a 49-esen járok... — De én még ma látni szeretném. Mikor végez? — türelmetlenkedett Feri, és bocsánatkérően hozzátette: — Tudja, még ma éjjel meg keli írnom a dolgozatot. S ha nem segít. — No nem baj, segítek. Várjon meg itt ma délután négykor. Pusztai hazorohant. A szobatársai llátták, valami felkavarhatta, mert elkezdte számolni gondosan összegyűjtött forintjait, öltözni kezdett, szépítkezett, sőt Bogdánt, a híres spórolós matematikust, a jónevű házi uzsorást 5s felkereste, izgatottan pénzt követelt, kunyerált tőle. Az összekuporgatott kis vagyonnal elindult hát a végállomásra. Megpillantotta Katalint, ahogy kilépett frissen, üdén a remíz kapuján. A fiú csak állt, és döbbenten nézte. Egy ápolt, szép vonzó, fiatal nő lépdelt a köveken könnyű nyári ruhában. Haja meglibbent a szélben, ahogy szaporázta 'lépteit Feri szólni próbált, de hang nem jött ki a torkán. Elindultak hát a város belseje felé, egy pillantást vetettek a bezárt Sangháj-bár üres, kopott portáljára, még néhány lépés, és lenézett rájuk a kollégium. Ez valahogy kisegítette Pusztai Ferit, és szóra bírta. Mesélt Fülep tanár úr művészettörténet-óráiról, ahol az öreg bölcs a képek, színek titkait úgy bontotta ki, mintha élete rejtelmeit tárná fel. Dehogy kérte ő a füttyös elemzését, dehát erről most hallgatni kelllett. A lányt érdekelte a téma, s Feri egyre jobban belelendült az elbeszélésbe. Csatangoltak, csapongva diskurál- tak, járták a várost, élvezték a társalgást, alig vették észre, s már a Rákóczi úton bandukoltak. Az Uránia mozi előtt sokan álltak. Feri két páiholyjegyet vett. Meg se kérdezték, mit játszik a mozi, sejteni lehetett, hogy jó film megy. Elkezdődött a híradó, beszámoló a tervjelentésekről, sztahanovista hőstettekről, nótázó, hejehujázó parasztok a cséplőgép mellől felvirágozott kocsikon vitték a gabonát a begyűjtőhelyre. Aztán a futballsikerekről néhány kocka következett, máris elkezdődött a nagyfillmem. A rendező neve bizalmat keltett, Vittorio de Sica. Fiúk a rács mögött — hirdette a főcím. S máris elkezdődött a történet. A fiatalkorúak börtönében játszódó komor, szürke, fájdalmas hangulatok kezdték eltörölni arcukról egy sugaras őszi nap színeit. Feri érdeklődéssel nézte a játékot, csak Katalin lett egyre nyugtalanabb, izgatottabb. S egy pillanatban, amikai a börtönőrök elkezdték verni a filmbeli fiatalokat, először csak hangtalanul, azután egyre fájddímasabban, egyre Ijesztőbben zokogni kezdett. Olyan erővel tört fel belőle a zokogás, hogy szinte pánik tört ki a nézőtéren. Pusztai Feri ámuldozott és megdöbbent. Kirohantak az előtérbe, s széket kerített, és leültette a reszkető, szinte félájult lányt. Lassan, sokára tért csak magához, félóra is eltelt, mire kiléptek a levegőre. Katalin szembefordult a fiúval. A fiú megrémült, mert a lány minden átmenet nélkül tegezni kezdte. — Hallgass meg, és azután váljunk el örökre... Ez a film kellett ahhoz, hogy elmondhassam... Az a pofon engem sebzett meg. Én kaptam, én, én. Mert tudd meg, nem lány vagyok, asszony. Magányos asszony. Egy nyomorult, elhagyott fiatalasszony. A férjem Pálffy tábornok szárnysegédje volt. Őrnagy. Amikor a tábornokot letartóztatták, őt is elvitték. Én is egyetemista voltam. Most már. csak kaiauznő. Mindennap figyellek benneteket, hiszen én is a Múzeum körútra jártam, csak én a természettudományi kar hallgatója voltam. Iszonyú. Mindennap ott megyek el az épület előtt, s nem tudok arra nézni. Láttam az első pillanatban, hogy filosz vagy. Megvallom, jólesett még a hencegésedet is hallgatni. Nyolc hónapja nem tudok senkivel sem beszélni, nem merek megszólalni. Azt hittem, te leszel az, aki ezt a belső csöndet féltöri bennem. Ez sem sikerült. Még a véletlen is ellenem esküszik... Ne próbálj vigasztalni, ne szólalj meg, még csak közöd se legyen a sorsomhoz... Az én férjem az első hadosztály tisztje volt 1945-ben. Amikor Pápán átmentek Ausztria felé, a Vörös Hadsereg oldalán, akkor Ismertem meg. Kislány voltam még, gimnazista. Viszajött értem. Tudom, most is így lesz... Ahogy ezt kimondta, egy lélegzetre, láthatóan megkönnyebbült. Csak könnyéi folytak hangtalanul. A légzésén látszott, hogy ez már a bélső felszabodulás. A lélek nyeresége... Pusztai Feri ballagott szótlanul, megrendültén mellette. Csak nagysokára mert néhány kérdést megkockáztatni. Nem Katalint, önmagát kellett legyőznie, hogy szólni merjen. Tétován és bor- zongva, a hüvösödő éjszakától és a rátörő kérdésektől. Gyalog mentek haza Buda felé. Hazáig kísérte Katalint, a fiatalasszonyt. Elbúcsúztak. Tekintetük találkozott, s aztán a varázslat végétért. hogy a Nagyboldogasszony útra ért, a hold vezette lépteit. Csend volt, egy lélek sem járt az utcán. Úgy érezte, egyedül ő vigyáz most erre a városra, a világra. Valami furcsa felelősségmámor rohant rá. Nagy belső fogadkozással nézett le a térre a kollégium lépcsőjéről és figyelt, önmagára. Nem akaródzott hazamenni, belépni az épületbe. Mintha hívta volna vissza a város, azt képzelte, valamit ezen az éjszakán a hosszú úton elveszített. Nem tudta akkor, mit... Csak jóval később sejtette meg: a gyanútlan, félhőtlen ifjúságát...
