Tolna Megyei Népújság, 1983. május (33. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
io tfÉPÜJSÁG 1983. május 14. Illyés Gyula üzenete Találkozásaim a költővel G. SZABÓ LÁSZLÓ: Három haiku ESTI SZÜRKÜLET Mint malom őrli duruzsolva az alkony éjjé a napot NAGYKORÚT Kék buszok úsznak cápák a város kénköves tengerében NEW YORK I ANZIKSZ Szegyig a szemétben darvadozom itt fejbúbig az égben MEZEY KATALIN: Konyhai este ülök a széken olvasok közben folyton le akar esni lábamról a cipő görcsösen visszatartom pedig tudom hogy mezítláb vagyok Nem is tudom, mivel lenne célszerűbb elkezdenem: a kutyával, a kabátommal, vagy a kolbásszal...? — Legjobb lesz talán az utóbbival. Történetemben egy fél kiló kolbász szerepel. Erre határozottan emlékszem, mert a kedvenc kolbászom volt. Bár ez nem mindenkit érdekel - én ezt a kolbászt nem máshová, mint a kabátom zsebébe dugtam. Kabátom új és világos színű volt, nemrég vettem. Ennyit a kabátomról. És folytassuk a kutyával. Ez a kutya egy meglehetősen nagy növésű, veszélyesnek látszó, meghatároz hatotta n fajú, és számomra teljesen idegen, sőt ellenszenves kutya volt. Mégis, mintha hozzám tartozott volna, mellém csatlakozott, s attól kezdve velem jórta a várost. Rájöttem, hogy ragaszkodása nem nekem, hanem az említett kolbásznak szól. Amikor ezt észrevettem, határozottan és energikusan el akartam távolítani, de a kutya maikacs volt, és nem tágított mellőlem. — Na várj csak, te átkozott! — fakadtam ki végül. — Nesze! — és a zsebemből fogcsikorgatva előhúztam a csomagot, odadobtam a kutyának, aki a hála minden jele nélkül rohant el vele. — Zabolj és pusztulj mellőlem! - kiáltottam utána, és kerülő úton siettem tovább. Sajnos, nem elég gyorsan. A legközelebbi utcasarkon már ismét mellettem kocogott. — Az ördög vigyen el! — kiáltottam rá mérgesen. - Mit 1947 őszén Lengyel Jenőt és engem két lihegő diák hívott az akkori református intézetbe, amelynek nevelőtanárai voltunk. „Tessenek siietve bejönni az internátusba., mert a kultuszminiszter és Illyés Gyula' keresi a tanár uraikat.” Jó, jó, szólt dr. Lengyel Jenő a két fiúnak, majd hozzám fordulva, ezt mondta: „A kultuszminiszternek — Ortutay Gyula — sokkal1 több gondja van, mintsem a gyönki gimnáziumot nézegesse, talán nem is tudja, hogy Gyünkön gimnázium van. Ha vallóban a kultuszminiszter az, akiről a fiúk állítják, akkor én. vagyok a római pápa, mert nem hiszem, hogy Tutusnalk lenne ideje Gyünkre kiszállni. Azt, hogy Illyés Gyula itt van, elhiszem, mert nálunk tanul az unokaöccse." A tény az volt, hogy a miniszter elhozta Illyés Gyulát, akitől megtudta', hogy Gyünkön létezik gimnázium, rokoni látogatásra és felhasználtál az alkalmat, hogy a járási szakszervezeti vezetőkkel az államosításról szóljon. Illyés Gyulával, mivel mindketten irodalmat tanítottunk, az irodai o mtanít á s p rab! é má i ró I beszélgettünk. „Ti irodalmat tanítók ne csináljatok szobrot legnagyobb töltőinkből, íróiakból, hanem az élő, eleven embert hozzátok közelebb a jövő nemzedékéhez. Írásaikat, verseiket olvasni tanítsátok meg diákjaitoknak. Minden verset olvasni kell tudni, de nemcsak a verseket,, hanem az irodalomnak minden válfaját jól olvasva lehet megérteni, ezt jegyezzétek meg, és így foglalkozzatok íróinkkal és azok műveivel.” Fiatal lelkes tanár lévén, nagyon figyeltem a töltő szavaira. Ettől az időponttól nyugalomba vonulásomig az éjjeliszekrényemen mindig ott volt egy-egy költő vensestöíete (József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, de leggyakrabban Arany János, Petőfi Sándor mellett Illyés Gyulának, a megye szülöttjének verseit olvastam). Egy- egy verset kétszer is elolvastam, és nem volt olyan nap, amely számomra ne cigarettával és verssel kezdődött volna. Talán akarsz még? Nem kapsz semmit ! Szavaimat aligha vette figyelembe, vagy nem hitte el. Változatlanul és zavartalanul mellettem maradt, várakozóan tekintett rám olykor-olykor. Lemondtam róla, hogy egyhamar megszabadulják tőle. Elmentem hát egy vendéglőbe, hogy egy csésze kávé mellett átgondoljam, miként szabadulhatnék meg tolakodó társamtól. Kabátomat felakasztottam egy fogasra és leültem. — Egy kávét kérek... szóltam a pincérnek. — Sajnálom uram — válaszolt a pincér egy pillantást vetve a kutyára, aki a fogas mellé ült, és szinte hipnotizálton meredt a kabátomra. - Kutyának nem szabad idej bejönnie.. — A kutya nem az enyém! — De hiszen ön mellett ül. — Mellém ült, de nem az enyém. — Láttam, hogy önnel jött be a vendéglőbe - ellenkezett a pincér. - A kutyának el kell hagynia a helyiséget... — Azt hiszem, a legjobb lenne, ha ezt ön mondaná meg a kutya nak. A pincér fagyosan nézett rám. — Amíg a kutya idebent van, nem tudom önt kiszolgálni! — Az ördögbe is! A kutya nem az enyém! — kiáltottam. — Be tudná bizonyítani talán, hogy az enyém? — Én ön be tudná bizonyítani, hogy nem az öné? — gúnyolódott. ezeknek o verseknek köszönhetem, hogy fáradtságot aktív koromban alig-alig éreztem. Olyankor, amikor a reggeli vers vatalmi mtatt élmaradt. A Világirodalom és a Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatok majd minden kötetét megszereztem, és az évente megjelenő Szép verseket is szívesen forgatom. Még ma is, túl a 74-en gyakran kezdem a napot egy-egy vers olvasásával, ma már cigaretta. nélkül. Ortutay Gyulával 1948-ban találkoztam, mintáz államosítási küldöttség egyik tagjai. Kézfogáskor visszaemlékezett gyönki látogatására. Nlyés Gyulával a bonyhádi gimnázium 150. évfordulójának ünnepségein volt alkalmam újra találkozni. A bonyhádi cukrászdában hosszasabban elbeszélgettünk. Ez o vers azért ragadott meg annyira, nrert üzenet is, előkészítés is az örök mezőkön való találkozásra. .Már újabb, erélyes feleletre készültem, de meggondoltam. Felálltam, szó nélkül vettem a kabátomat és eltávoztam. A kutya jött velem. Megpróbálkoztam még három másik vendéglővel, de mindenhol ugyanígy jártam. Ekkor mentőötletem támadt, örömömben a kezeimet kezdtem dörzsölni. — Na, megállj csak! Bebizonyítom, hogy kettőnk közül ki a ravaszabb! Oldalról nézett rám, és halkan morgott. — Morogj csak, bestia! — gondoltam. - Nem fogsz sokáig morogni! .Egy közeli vendéglőbe tértem ibe, kabátomat felakasztottam a fogasra és otthagytam. Az ajtóból visszanéztem meggyőződtem, hogy jól terveztem: a kutya ott ült a kabátom mellett. Átmentem egy másik vendéglőbe, és végre sikerült minden incidens nélkül megiiinnom a kávémat, majd teljes lelfcinyu- ga lommal visszaindultam az előbbi vendéglőbe. Közben azon töprengtem, vajon mi történt a kutyával. Biztosan észrevették, és kizavarták a vendéglőből. Óvatosan nyitottam be az ajtót, azonnal észrevettem, hogy a kutya nincs att. Határozott léptekkel mentem a fogashoz, hogy a kabátomat magamhoz vegyem - de megleptésemben szinte kővé meredtem. A kutya eltűnt, kétségtelen. De eltűnt a kabátom is... Fordította: ANTALFY ISTVÁN Elmondtam neki, hogy milyen mély nyom okait hagyott bennem 1947-es látogatása és akkori tanácsai. Beszámoltam arról is, hogy kiknek a verseit olvastam eddig, és kiket kívánok még jobban megismerni. Azt is megemlítettem, hogy évek ótat gyűjtöm a költők, írók jelzős kifejezéseit, hogy azok színesebbé tegyék a magam és a tanítványaim mondatait, beszédét. Amikor kijelentettem, hogy az ő verseit és üde fordításait kedvelem mostanában a legjobban, elmosolyodott. „'Ne légy soha csak egy költőt olvasó tanárember - mondotta. —, mert elszürkülsz. Minden valami többletet nyújtó írást illik elolvasni, ismerni.” A bonyhádi találkozás után csak verseiben láttam őt nagyon gyakran viszont. Nagy hatással volt rám Hegylakó című versének az első szakasza.: Gyönk 1983. április, a költő halála után. PELLION ERVIN ny. gimnáziumi igazgató KISS TAMÁS: D ciklon érkezése Mikor már az Atlanti-partokon kontinensünkbe ütődilk, megérzem: vén tengerész, aki szárazra, lép s talpa alatt inogni kezd a Föld1. Ó, hová lett, hová ai .nagy vizek biztonsága? — kérdem nyugtalan, honáét e furcsa távol-üzenet, mely eddig ér, és szívemig hatol? Harangot félrevernék, ám hiába: változások lengenek körül, hajtogatnak vén fát vad szelek. Mi lesz velem, ha nincs remény, ugyan, ki mondja ki árvaságomat e hőt hideggel váltó ég alatt? IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Szemek A hűség két szem csillagbörtöne csak. Itt vannak bezárva álmaim, szorongatnak az írisz kék-arany kör-körében, és szüntelen csörgetik apró bilincseinket. Lángtornácos, kis kerek udvar, körbecsatangoltam ezerszer, itt tart fogva valami, ami szép, nem ereszt el, és könnycseppfejű, fényes szögekkel - mint egy kiáltványt — egére szegezi boldogtalan szerelmem. Rolf Pester: || Ragaszkodás Ha jól fülelünk és jól felidézzük a tavaly s még előbb tanultakat: megérthetjük, nemcsak indulatszavait - vad kitöréseit de teljes mondatait is, egész tájnyelvi hangtanát az őszi szélnek, ahogy az újra meglelt ház körül dohog. Ennék változata ugyancsak Hegylakó címen jelent meg: Mór-mór emberi hangon, noha nem a mi hajdan-volt anyanyelvűnk szavaival dünnyög a ház körül, s keres - talán: kér — bebocsátást az őszi szél. De van férfi, fehér hajú, ki véli azt is érteni magányos hegyi házában, hol megint telelni fog. Nagyon öreg fáival a gyümölcsös beküldte messzi emlékként a termés utóját, a túl pirosat, a túl édeset, a gyermekkorion jóakarót. De mentséget és magyarázatot? Más semmit arra, mért suhan így - sőt gyorsabban lám! - ez az év is, - pedig az utolsó talán?! IHlagany Román György festménye Jordán Popov: Interjú Mit nem tesz a kíváncsiság! Olvastam egy cikkben a Fazekasmúzeumról, elhatároztam, hogy fölkeresem. Kora gyermekkorom óta foglalkoztatnak a cserépedények. Elkezdtem kérdezősködni, fial található á Fazekasmúzeum. Senki sem tudott felvilágosítást adni. Néhányon zavarosan \válaszolgattak, hogy már jártak ott, sőt nagy fia- tással volt 1rájuk valamelyi III. századi trák cserépedény, de pillanatnyilag 1nem lemlékeznek, hol található pontosan a múzeum. Érdeklődtem piég egy-két helyen, de hiába. Már el is feledkeztem b múzeumról, de tegyszer, teljesen véletlenül, bmikor bementem valahová, 'megpillantottam egy táblát: Fazekasmúzeum. Természetesen, ez |nem maga a múzeum volt, hanem Csak az igazgatósága. Kikerültem a lmunkatársakat, és egyenesen a 'múzeum igazgatójához (mentem, pkit mintha a 'neve plapján helyeztek volna ide. Valljuk be, különös egybeesés, hogy a Fazekasmúzeum igazgatóját Fazekasnak hívják! Az alábbi beszélgetést folytattuk Fazekas elvtárssal. — Fazekas elvtárs, teljesen véletlenül bukkantam önökre... Újságíró vagyok.- Parancsoljon, foglaljon helyet!- Köszönöm. iFeltennék önnek néhány kérdést. Mióta áll a múzeum léién?- Kezdettől fogve, azaz négy éve.- Fazekas elvtárs, pem érzi 'úgy, hogy az emberek túl keveset tudnak az Ipnök érdekes múzeumáról? Lehet, hogy tréfának tűnik ön előtt, de nem tudtam a múzeum nyomára bukkanni, sem ö kulturális intézetek jegyzékében, sem a tájékoztatókban, sem a ...- Hogyan is ibukkanhatott volna rá, ha ilyen múzeum nem is létezik. — Azt akarja mondani... — Azt, amit mondtam. Nincs ilyen múzeum. — Hát akkor mit igazgat ön? .- A Fazekasmúzeumot. Van helyettesem, vannak szervezőim, csak a múzeum hiányzik. — Micsoda? De hát Imiért... hiányzik? ■ — A kérdés (mór évek óta húzódik-halasztódik. Vannak kiállítási tárgyaink, vannak javaslataink, hoztak határozatokat, döntéseket, folytattak levelezést, foganatosítottak intézkedéseket, csak éppen múzeum nincs. — Azt Imondja, húzódik-halasztódik. Ki húzza-halasztja tehát? Rajta, tárjuk a kérdést a nyilvánosság elé! — Először az Iparkutató Intézet ■húzta-halasztotta, amelyhez tartoztunk. Két éve áthelyeztek bennünket a Közéletkutató Intézethez, amely csak formálisan gyakorolja felügyeletünket, és a dolog megint csak akadozik.- Hol található ez az intézet? ígérem önnek; a dolog végére járok ... — Igen megható az ön lelkesedése, de meg kell hogy mondjam, nincs ilyen intézet. Csak kinevezett igazgatója, igazgatóhelyettese, és néhány főmunkatársa van. Az építkezés csak most fog elkezdődni. — Hát igy állunk? Ilyenformán ... ilyenformán — viszontlátásra! Fazekas felállt, és az ajtóig kisért.- Ha írni akar rólunk valamit, legalább mondja meg, hol olvashatjuk el? Melyik újságtól jött? így feleltem:- Fazekas elvtárs, én a Visszhangtól vagyok. Ez a folyóirat még nem jelent meg, csak kinevezett főszerkesztője és főszerkesztő-helyettese van, de egyszer 'majdcsak megjelenik, addig is gyűjtjük az anyagot az első számhoz. Szavaim után közeli barátokként váltunk el egymástól. Bolgárból fordította: ADAMECZ KÁLMÁN
