Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
A^ÉPÜJSÁG 1983. április 23. ... hpgv örüIjenek az emberek Kovács Amikor a lovak patkóinak koppanásai felhangzottak az utcasarokról, hirtelen arra fordult. Neki magának ez a mozdulat fel sem tűnt. — A deres az lusta. Nem húz , — mutat az erkély alatt elbaktató lovasfogatra. - Patkót kellett sarkalnom valamikor a vizsgán. Azóta itt a városban is meghallom a lódobogást. — Szeme sarkából kiséri tekintetével a lovakat Kovács János, a nyugdíjas kovácsmester, akit csak Kovács kovácsnak neveztek a decsiek. A HARMINCEGY ÉVES INAS- A faluban volt egy öreg kovácsmester, a Szalai. Nem volt műhelye, úgy bérelte, ahol dolgozott. El kellett valamiért mennie onnan, így újat keresett. Azt mondja egyszer a feleségem, hogy üzent a Szalai bácsi, ha adunk neki helyet műhelynek, akkor megtanít engem a szakmára. A feleségem nevetett ezen, de én elgondolkodtam. „Mit veszítek?" - kérdeztem magamtól. Földem nincs, egy lovam volt, azzal jártam fuvarba. Gondolkodtam az ajánlaton. A fehér hajú emberekkel mindig rokonszenvet éreztem. Olyan tisztességeseknek képzeltem valamennyit, amilyen minden fiatalabb ember szeretne lenni. Megegyeztem Szalai bácsival. Tévedésemre hamarosan rájöttem ... Sokat ígért, sokat is dolgoztunk, de én két évig egy krajcárt se láttam, amit ő adott volna a munkámért. Tanulni, igaz, tanultam tőle. BdPtaszéken, az ipartestületnél kellett vizsgáznom, de előbb a hat elemiről is kellett bizonyítványt mutatni. Nekem nem volt, csak háA szomszéd is örüljön, ha nézi kovács rom. Ezeket itt jártam Szekszár- don, de a háború miatt félbemaradt a tanulásom. írni, olvasni tudtam, mást meg nem kértek. Lassiban laktunk akkor apámékkal. Levizsgáztam hát az Arany D^nes, meg a Por- dány rektor úr segítségével a hat osztályból is. Inaskodhat- tam harmincegy évesen. Meglett a segédlevelem is. Iparigazolványra is szükség lett volna, mert a papírt azt mindig kérik az embertől.. . Lejárt a hatéves szerződésem az öreg Szálaival és nem hosszabbítottam meg, mert sokat megszégyenített. Na! Az iparigazolványért aztán külön kálváriát jártam. Az alispáni hivataltól még Pécsre is el kellett mennem, mert Szalai bácsinak volt valahol egy befolyásos ismerőse, aki mindig elrontott valamit az iparügyemben. — Volt már igazolványom, de akkor megint hábbrú lett. Elvittek katonának. Egészen a Fekete-tengerig mentünk. Meg is fürödtem benne ... Amikor hazakerültem negyvenötben, alig tudtam megfogni a kétki- lós kalapácsot. NYUGDÍJAS PENGETI AZ ÜLLŐT Amint a hét szűk esztendőt a hét bő követi, Kpvács János életében is így váltottak az évek. Ritmust kopog Cégér helyett A szövetkezetek megalakulásakor szükség volt a kovácsokra. Mi tagadás, nem mondott le könnyű szívvel a verejtékkel megszerzett kevéske földről, szőlőről, lóról... Ma már máshogy látja, any- nyi kortársával együtt. — Amíg be nem töltöttem a hatvanöt évemet, nem mehettem nyugdíjba . . . Ennek már tizenkét éve. Addig kint laktunk Decsen. Tabánban. Szavait halkabbra fogja. Maga elé néz. Hangsúlyaiban érezni a régi műhely gonddal rakott rendjét, a megperzselt szaruillatot. Az unokám itt Szekszárdon épített. Nem kérte ugyan, de láttam, jólesett, hogy a betonozáshoz a vasalást én csináltam. Amikor kész volt már az építkezés, akkor mondta, hogy papa, kellene a loggiára valamilyen vaskorlát. Nem kell ám olyan „munkás", csak egyszerű. Lemértem, kigondoltam, megcsináltam. Szekszárdon, a Fáy utcában sokan megállnak, nézegetik az erkély korlátját, az ajtók vasalásait. Cégér helyett beszélnek ezek ... — Én nem tudok rajzolni. Az öreg Szalai se tudott. Egyszer csináltunk valami cifra kocsi- oldalát. Az öreg csak bement a a műhelybe, tett-vett. Kijött. Megint bement, aztán megmutatta, hogy milyenre csináljam. Visszament a műhelybe, s amikor kijött, akkor újabbat mutatott. Akkor éppen nem bajos- kodtunk egymással, meg is kérdeztem tőle, hogy Szalai bácsi, van ott bent magának egy forKovács János: így már tetszett mája, hogy milyenre csináljuk és arról nézi le? . .. Nevetett az öreg, és a homlokára bökött, hogy ott kell lenni a formának benj. Igaza volt... Kovács kovács konyhájában térelválasztó, ülőgarnitúra, ki- sebb-nagyobb használati eszközök tanúsítják, hogy a nyugdíjas években is peng az üllő. Az utcáról belépőt a bejárati ajtók ablakvédő rácsai után az előszobafal kovácsoltvas indái, tulipánjai állítják meg, csodálkozni. A karácsonyi ajándéknak készített tv-szekrény is igazolja a szép iránti igényt.- örültek ezeknek az unokáim. Én meg mindig szívesen dolgoztam olyannak, akinek tetszett, amit csináltam. Egyszer egy kocsi alját kellett vasalni. Üj volt a fája, jó volt rá dolgozni. Már kész volt nagy része, ott állt az udvaron a bakokon. Jött egyszer az öreg Korsós Pál. Én a műhelyben dolgoztam és úgy tettem, mint aki nem vette észre. Látom, hogy nézi, majd megemeli kalapját. megvakarja a fejét aztán beköszön hozzám a műhelybe: — Hát hallod, János, nem hiába az öreg Szálainál tanultál; de ezt föltehetnéd a karácsonyfára is, dísznek ... Jó volt ezt hallani. Én azt hiszem, úgy van mindenki a szakmájával, ha szereti, hogy igyekszik olyat csinálni, ami furcsa, ami különös, ami másoknak is tetszik, hogy örüljenek az emberek. * Mondják: öreg fát nehéz átültetni. A mindig tanyán, majd falun élő Kovács János kovács- mester öreg korában került a városba. Életmódja cáfolni látszik a mondást. Talán adottság kérdése. Ő nem panaszkodik az elröppenő évekre, a vélt vagy valós igazságtalanságokra, örömmel tölti el, hogy bár későn talán, de munkájával szebbé formálhatja környezetét, másoknak is tetsző módon. DECSI KISS JÁNOS it mondanék, hiszen semmi bajom sincsen, gondolta, csak nevetségessé tenném magamat. Senki se akarta rábeszélni, hogy orvoshoz menjen. Ö maga érezte szükségét, de nem akarta beismerni, hogy így van, önmagával szállt szembe, önmagával vitatkozott.. Panaszmentes betegségről ki hallott? Nevetséges vagyok, hajtogatta magában megszégyenülten, nevetséges? Azt remélte, ha nem ismeri be, hogy betegnek érzi magát, sikerül megszabadulnia a fenyegetettségnek attól a nyomasztó érzésétől, ami mostanra olyannyira a hatalmába kerítette, hogy még az éjszakáit sem kíméli meg, de minél inkább nem akart rágondolni, annál jobban félt a betegségtől, az orvosoktól. Nem vagyok, nem lehetek beteg, hajtogatta, csak fölöslegesen izgatom magamat. Hányán megérik, sőt, elhaladják -a hatvanöt, és semmi bajuk, teli van velük a város, mintha egyszerre öntötte volna ki őket valaki az odvukból — mint annak idején én is az ürgéket a mezőn -, egyszerre valamennyit a műhelyek, az irodák homályos járataiból a nyugdíj. És még csak nem is szégyellik magukat, mintha évtizedek alatt a szeméremérzetüket is elveszítették volna a munka rabságában. Talán, hogy elhatárolja magát tőlük, egyenesebb tartást erőltetett magára a megszokottnál. Na, nem mintha bármi oka is lett volna a büszkeségre. Lecsúszott irodalmár volt, olyannyira, hogy már-már maga is annak tekintette magát. Sokáig képzelődött, hogy majd megírja ezt, megírja azt, ötletekben nem volt hiány, de kidolgozni az ötleteket, végrehajtani a terveket valahogy sohase sikerült neki, nem volt hozzá se ereje, se lehetősége, pedig ez a kettő legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maguk az ötletek. Aki kívülről nézi a dolgokat, annak persze könnyű ítélkezni, az nem érzékeli azt a kegyetlen, hogy ne mondjam, vér- f szomjas ellenállást, ami még a jóakarók, a barátok szeméből is süt, ha valami eredeti tervvel, szándékkal találkoznak. Vagy őrültnek, vagy szélhámosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember mindezek ellenére leüljön az írógéphez, és a sietős vázlatokból hosszú és fölöttébb unalmas munkával, átgépelések, javítások kilátástalan egymásutánjában valami véglegesnek mondható alakzathoz jusson, olyan szöveghez, amit jó esetben ki se adnak, mert mit várhat az ember, amikor még a barátaiban se bízhat meg igazán, az irodalmi bürokráciától. Nem egyszerre számolt le ifjúkori terveivel, eleinte csak lassan, óvatosan tologatta odébb s odébb őket: majd ha a lakás így meg úgy, a gyerek, aztán a gyerekek, az állás, a munka, és a tervek egyre morzsalékosabb talajra épültek, mígnem mára szinte valamennyi hamasítatlan légvárrá, beteges fantazmagóriával változott, amelyekre a megvalósulás veszélyének leghalványabb árnyéka sem vetül. Elégedetlen, türelmetlen lett a munkájával szemben is. Pedig hogy örült, amikor, annak idején, sikerült bejutnia a könyvkiadóhoz, mit meg nem tett, hogy megőrizhesse a helyét. A dolga látszólag egyszerű volt: elolvasta a kéziratokat, aztán javaslatot tett azok kiadására, vagy elsüllyesztésére. Persze, ez csak a felszín, a mélyben egész sor bonyolult összefüggés rejtőzött, amire mind figyelnie kellett, amiket számításba kellett vennie, ha nem akarta magára vonni a felettesei neheztelését, haragját. S ő nem akarta. Tudta, számára ez végzetes volna, senki se állna mögéje, ha kritikus helyzetbe kerülne, senki se védené meg. Dehát soha nem is volt rá szüksége, nem szorult másokra: mint egy érzékeny műszer, azonnal fölismerte, mit várnak tőle. Még arra is ügyelt, hogy mindig nagy gondossággal magyarázza meg, a legkorrektebb irodalomtudományi alapokra helyezze az érdekek hálóján fennakadt ítéleteket. Nem esett nehezére, mivel szerencsére egyformán gyűlölt minden beérkező kéziratót. Oláh János: Minden rendben Mind csupa önteltség volt, petőfies hivalkodás, modern szópöffeteggyártás, szóvirágos csillagvirág-bódulat, álszereplési vágy . . . Tehetséggel, tehetségtelenül? Ez teljesen mindegynek, elhanyagolható mellékkörülménynek látszott az eleve elhibázott szándékhoz képest. Sőt, ilyen vállalkozásba akkor már jobb, ha tehetség nélkül kezd valaki, kevesebb kárt okoz vele, ez volt a véleménye. Eddig eszébe se jutott a gyűrött boríték, amit már hetek óta hurcolt magával a táskájában, amiről jelentést kellett volna írnia. Talán már el is mulasztotta a határidőt. Alattomosan támadt rá a kíváncsiság. Megpróbálta elhessegetni: olyan lehet, mint a többi, lányos, üres arc, pökhendi tekintet, pályázatot nyert, jó ajánlásokkal rendelkező fiatal... Mi szükság van itt rám, jobb volna, ha el se olvasnám, gondolta, ennek úgy is mennie kell. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, elővette a borítékot, ami most már végképp nem hagyta nyugodni, s olvasni kezdett. Gyűrött lapok, gondatlan gépelés ... Micsoda hülye dilettáns lehet. Aztán mégis belemélyedt az olvasásba, kapkodva, falánkon futotta át az oldalakat, már-már kétségbeesve keresett valamit, amibe belekapaszkodhatott volna, ami nem tetszik, ami csak egy kicsit is sérti a fülét, de nem talált semmit, mintha egyenesen neki szólt volna az elsőtől az utolsó betűig minden, amit olvasott. Különös szemrehányás volt ez. A fölismerés porig sújtotta, átjárta minden sejtjét, védekezni se tudott: igen, én is ezt akartam megírni, ezt akartam elmondani . .. Csakhát mindig alkalmazkodni kellett, az igazi szavakat mindig későbbre halasztani. Ez volt, amire a legkevésbé számított, hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen szemtelenül,, hogy ne mondjam illetékteíenül elírjon előle mindent, amiért eddig élt, amiért eddig olyan türelmesen viselte a sorsát, s mindezt az ő múltja, szerteágazó élettapasztalata nélkül, csak úgy vaktában. Talán belelátott az agyamba, és onnan másolta ki az egészet? Alig várta, hogy hazaérjen. Cselekedni akart, de azonnal. Érezte, sürget az idő. Mit csináljak? Keressem föl, és szorítsam meg a kezét? A szokatlan sietségnek tulajdonította, hogy lépcsőmászás közben elkezdett zsibbadni a bal karja. Sokáig motozott az ajtó előtt, valahogy nem akart a kezébe akadni a kulcs. A felesége meghallotta, és kinyitotta az ajtót. — Mi bajod van? — kérdezte. Nem válaszolt. Most ez is nehezére esett volna. Arra eszmélt, hogy az ágyban fekszik, s a felesége a doktorral susmorog az előszobában.- Nem volna jobb, ha kórházba ... ?- Fölösleges - mondta a doktor. — Jobb, ha itthon ...- A befejezést nem hallotta, nem akarta meghallani, de érteni értette. ■, Föl akart kelni, hogy az írógéphez üljön, de mintha nem a sajátja lett volna a test, amelyik itt feküdt az ágyban, érezte, hiába is próbálna parancsolni neki. A kezét még tudta mozgatni. Levélpapírt, tollat vett elő. Imi kezdett: „Az őszinteség nem költői program. Az egyébként jó szándékú próbálkozások kreativitás, alkotó képzelet hiányában kínos dilettantizmusba fulladnak. Kiadását nem javaslom." Boríték, címzés, mindenre volt ideje, pedig nem sietett. Csöngött a telefon. Már a reflex se mozdult benne, várta a feleségét, vegye fel ő. Jött is nemsokára. Kisírt szemét zsebkendővel takarta el. — Nem hiszem, hogy meg tudná írni - mondta, és az ágy felé villant a tekintete. - Jobb volna, ha kiadnák másnak.- Talán nem vette észre, hogy a leragasztott borítékkal feléje integet? — Egy pillanat — mondta, s mégiscsak odalépett, igaz, kicsit elkésve, az ágyhoz. Megírta - mondta. — Igen, itt van a kezemben. Holnap beviszem. Személyesen. — Nézte az asszonyt: a szája tovább mozgott, de a szavait valami vattaszerü, visszhangos üresség nyelte el, nem hallott belőlük semmit se többé.
