Tolna Megyei Népújság, 1983. március (33. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

A ‘népújság 1983. március 12. Először li's mOgaim'ban keílil le­gyűrni az Jiinigytóget"... Gsiigi llisíváin 'üzieimivteziető', páintttliiUká r és Rajna! Ferenc műszóik! tanács­adó, újítálsli felelős, a Város­gazdálkodási VáMallait dolgozói 600 ezer forintos újítási díjat vetitek fel 1982-ben. IDe dolbjjiuk felre az elfogult­ság olt. Ezt azért 'kell hangsú­lyozni, mert nem biztos, hogy laz ügy szerepllői 'közül minden­ki ezt teszi. A 'két úljító azóta is érzli a szemiréháinyó tekinte­teiket. 'Csligii István és RttjniaS Ferenc érzi a szemekben az elmnairasz- toJást. iPedíig senkiinek a zsebéből nem húzták lei egy f&Miért sem, de 12 miiilfiót tettek a szekszár­di Váro'si Taná-os kiasszáijába, azaz minden székszáirdii polgár zsebébe iis jelképesen, mert ab­ból a 12 millió forinitból eset­ileg tudnak ma|jd építeni más h'aiszmos dolgot. Ezért köszönet jár a két em­bernek. A imagOim résziéről, im'int la város lakója meg is teszem. Ezt ők nem váríják el, de azt elvárják, 'hogy a hivatalos szer­vek megtegyék. Legalább a kiváló újító kitüntetés arany fo­kozatát... 'Ha már a bíróságnak kellett dönteni az említett újí­tási díj összegéről. A kitünte­tést viszont bíróság nem ítél­heti oda. 'Ez kiiltnondottan er- Iköiltísi elismerés. Nem jár érte forint, „csak" jelvény, de eb­ben az esetben a jelvénynek nagy szerepe lenne, a végső győzelmet, a hitet az igazság­ban jelentené. Erre mondljla Solyimosi István, a Városgazdálkodási Vállalat szakszervezeti titkára: — Ha nem a párttifkárról, Csliigl Istvánról és nem az újí­tási előadóról, Riajnai Ferencről lenne szó, akikor már őlk maguk elintézték volna az ügyet. De, hogy menjen a páirtltltkálr pa­naszra, ha úljító ? A páirttitlkáinnük ezek szerint nem illik újítani, h'iiszien akkor nagy pénzt keres, meg kitünte­tés — erkölcsi elismerés — után járni, mert a maga ügyéről van szó... Ez ugyan helyes is. 'Csigi István de akikor tegyék meg helyette mások... HÚSKOMBINÁT ÉS A BAKTA? / lAz ügy régen kezdődött. A városi tanács olyan gond előtt állt, hogy gyorsan kellett meg­oldani — ideiglenesen, míg a Oélii fűtőmű él nem készül - a húskombinát és a bafctai la­kótelep távhőszolgáltatását. Ki­egészítő beruházásra dolgoz­taik ki tervet. A tervezők an nők rendije és módija szerint egy 14 millió forintos beruházás terveit készítették el. A tervek leírását elhagyjuk, mert az untatná az olvasót. A lényeget jegyezzük meg: 14 millió forintos beruhá­zás kellett volnp. Erre a ta­nácsnak nem volt pénze. De, inem is a fő ok, hiszen ha va­lamire feltétlenül sZükség van, akikor ott előbb-utóblb pénz is ■lesz. E)e a tervezők terveit egy év alatt kellett volna megvaló­sítani. Ez manapság Magyar- országon' nem megy, hiszen egy-egy nagyabb teljesítményű kazán előrendelése is hosszabb időt vesz igénybe egy évnél. 'Ekkor jött a két újító. A Vá­rosgazdálkodási Vállalatnál fel­szabadult két kazán a Beloi­annisz fűtőműben. Ezeik a ka­zánok hásználhoták voltak, csak a kazán biztos csökkentett nyo- imássál engedélyezte azoknak a használatát, ami annyit jelent, hogy távfűtésre nem alkalma­saik. ICét lehetőség adódik eb­iben az esetben: vagy eladják kis 'pénzért valamelyik cégnek, vagy jön két újító, akii haszno­sítja őket. Volt két úljító. A városi ta­nácsnak 'benyújtották az újí­tás! javaslatot 1979. júliusában. Az újítást annak rendlje-módja szerint el is fogadták, és mivel a hivatásos tervezők nem vál­lalták a tervezést, így megbíz­ták a két újítót, hogy készítsék el a terveket 50 ezer forintért. Egyébként a hliMatásos tervező vállalat egy i lyen terviért állta- lá'bbn 7—800 ezer forintot kér el. Ezt a számot érdemes meg­jegyeznünk!, mert az újítóknak végül nem fizettek ki annyi újí­tási díjtat, mint hta tervezés! ösz- iszeg lett valuta hivaftalostan! MEGBÍZÁS VAN, PÉNZ NINCS! A két újító a megbízásnak eleget tett. De az ötvenezer fo­rintot nem akarták kifizetni, 'hó- naipokiig saját pénzből fizették a kollégáikat, aikiik segítettek. De ez kis ügy, GSigi Istváinlék el is felejtették már. Hasznosítási szerződést Ikö­töttek a kivitelezésre, es óbban egyeztek meg, hogy az újítási díj 0 megtakairtítás három szá- zülliélka lesz. De egy ilyen nagy összegű hasznosítási szerződésnél szük­séges a felettes szerv jóváhá- gyása, a felettes szerv pedig nem járult hozzá. Nem fogad­ták el, hogy a megtakarítás összege 12 rmílíió fariint. Rajnái Ferenc mondja: — Megtehettük volna, hogy abbahagyjuk az egészet, addig míg el nem dől az újítás sorsa. iNem tettük, mert tudtuk, hogy Iha nem oldódik meg a fűtés, akkor a vállalatunknak oko­zunk erkölcsi kárt, hiszen a la­kókat ném 'érdekli mi az ok, ők a fűtési díjért meleget akar­nak. A murilka ment tovább. Any- ,nyit itt még — a későbbiek mi­att — le kell írni: az eredeti tervek szerint a 14 milliós be- rulháizássail készült ideiglenes fűtőmű 2,5 millió kblárta hő­mennyiséget tudott volna egy ária alatt teljesíteni. Az újítás szerint pedig a két STL—3 ka­zán négymillió kalóriát tudott. Erre a többletenergiára később szülkSég i's volt. Rajnai Ferenc Végül „Ibaráitüilag" tanácsol­ták nekik, hogy fonduljáinak bí­róságihoz, mert úgysem lesz olyan emiber az apparátusban, aki ekkora újítási összeget alá­írd). i(A szerző közbeszólása: a legtöbb újítási ügy, amely már nagyobb mérvű, áltaIában a bíróságon Végződik.) Az újítás kivitelezését 1980 októberében kezdték meg és 1981. januárijában fejezték be. De végül is. nem volt érvényes szerződésük az említett vita mi­att. Ezért a kiét újító a szek­szárdi járásbírósághoz fordult. Csigi István mondja: — Ha valakinek nincs 30 ezer forintja, akikor ne fogjon ilyen perbe. Az természetes, hogy a fel­peresnek keil megelőlegeznie a bírósági költséget. Vállalták. A berendezés már működött. ELLENTMONDÁSOS . SZAKVÉLEMÉNYEK Természetesen ilyen nagy ér­tékű újításnál a szakemberek döntenek. A bíróságnak szak- véleményt kell benyújtania. (Ezt IS a felperes előlegezi meg). A szakvélemények furára Sikerül­ték. Az egyik elvetette és aka­dékoskodott. A másik pedig azt mondta, hogy ez az eljárás annyira új a. magyar gyakor­latiban, hogy feltétlenül publi­kálni kellene szakfolyóiratban! A'bíróság ennek alapján dön­tött. Az újítás értéke 12 miiilliió forint és az újítási díj a meg­takarítás összegének őt száza­léka. A tanács ekkor még osiak (a 'kész munkát már használ­taik) 100 ezer forintot ajánlott, ez kevesebb, mlint egy százalék. Ekkor maiktaasoltálk meg ma­gúkat az újítók. Rajnai Ferenc mondja: — Döntöttünk: mi többet nyújtottunk máisfél miBio kaló­riává!, mint almtiit a tervek elő­írtaik. Erre az energiára szük­ség is Volt. Vállaltuk ezt a her- céhiuraót, hát akkor kérjük azért az eMtenszolgáltarást is. Egyébként mii az egész ügy előtt elfogadtuk volna a három­százalékos díjtételt is, így azon­ban fellebbeztünk. A megyei bíróság tárgyalta az ügyet, és Végérvényesen megállapította', hogy a felpere­seik ('ez 1982 áprilisában volt) 12 millió foríintos Hasznot hoz­tak és ezért öt százalék újítási díj jár ntelkiilk, amelynek azöSz- szege 600 ezer forint. A városi tanács kifizette az újítási összeget, Rajnai Fe­rencnek a 60 százalékát, Csigi Istvánnak pedig a negyven szá­za Jókat. A tová'bbialklbao az újításról nem is Ikéllene szót ejteni. Azt mondják az újítók, hogy végiig jó kapcsolatban voltak az ügy többi szereplőjével. Csak arról van szó, hogy a bírósági Vég­zés után — ami dokumentálha­tó — minden kodkázat nélkül ki lehet fizetni az összeget. Bí­rósági döptlés nélkü'l ez nem megy. ,(!)' IBölhiii Antalt, a Tolna megyei Tanács ÉKV osztályának veze­tőjét kérdeztük az ügyről: — Az újításról nem sokat tu­dok, mivel csák egy éve vagyok az osztályon. Azt azonban igen, hogy felterjesztettük Cs'iaS Ist­vánt és Rlaijnai Ferencet Kiváló úljító kitüntetésre. A pá'rtfitkáirnak nem keli pa­naszra mennie. HAZAFI JÓZSEF ♦ Az idő csak szaladt, szaladt... I. Facsonk-orgona Vannak a határban fák, amelyeket évtizedek óta számon tartok. Vagy emlékek fűznek hozzájuk, vagy különös formájuk­kal, érdekes rajzolatú kérgükkel, más egyébbel hívták fel ma­gukra a figyelmet, és arra jártamban mindig felkeresem őket, mint régi barátot. Ez a szép szabályos koronájú, egyenes törzsű bükkfa sem­mivel nem tűnt ki más, hasonlók közül, mégis személy szerint ismerem, mert magánoson áll egy tisztás közepén, és fiatal­kori vasárnap délutáni túráim idején épp mellette vitt el az utam. Mostanában már ritkábban vetődöm el arra, és ilyenkor megelégedéssel állapítom meg, hogy még mindig, ott van, s hogy a rajtam kitörölhetetlen nyomokat hagyó évek a szép növésű, büszke tartásé bükköt meg se legyintették. Egészen az elmúlt év tavaszáig. Mert amikor egy május végi napon ismét azon a tájon kó­boroltam, siralmas állapotban találtam ezt az egykori mező­díszét. Három főága közül kettő letörve, törzsén hatalmas, megszenesedett szélű üreg. Látnivaló volt, hogy villám sújtot­ta, de betonoszlopként erősnek, tömörnek látszó törzsében ed­dig is lehetett egy jókora rejtett odú, ezt hózta most napvilág­ra az istennyila. Bár mostanáig érzelmi szálak nem fűztek ehhez a fához — csak amolyan felületes, futó ismeretség volt közöttünk —, most mégis sajnálkozva jártam körül a porig alázott daliát, s egy­szer csak valami különös, dallamos fütyörészés ütötte meg a fülemet - illetve, rosszul mondom: nem most hallottam meg, rájöttem, hogy már régen ott cseng a levegőben, de csak most tudatosodott bennem. Nem tudtam elképzelni, honnan jöhet, de ahogy közelebb léptem a megtépázott fához, mindig erősödött a hangja, ettől gyanút fogtam, és odahajoltam az odú alsó nyílásához. Úgy volt, ahogy sejtettem. A villámsújtotta bükkfa „énekelt”. Az ágait'Tecsapó tűzostor sípszerű nyílást égetett törzsébe, en­nek széles, felső kürtője a legkisebb légmozgást is felfogta, és azután a fa valami különös sóhajnak, füttyszónak és magas regiszterű éneknek keverékére emlékeztető hangot bocsát ki magából. Percekig elmerülve hallgattam a facsonk-orgona fojtott han­gú szomorkás fúgáját, és arra gondoltam, mennyire emberi tud lenni a fák és más élőlények sorsa. Ez a bükk is: állt évtizedekig a tisztás közepén, büszkén, tépő viharok előtt fejet se hajtva, eltelve saját szépségével — azután jött egy sorscsapás, elrútította, megrokkantotta, meg­csúfította. A kevélységből szikra se maradt, de a lelkében fel­ébredt valami. S most a letört főágakat utánanőni már nincs erő, hát jött minden nyomorúság legjobb gyógyírja: a dal, hogy visszaadja a félholttá paskolt faóriás lelki egyensúlyát, hogy erőt öntsön belé a következő — most már nehéz — évek elviseléséhez. De lehet, hogy ez a fütyörészés csak afféle hattyúdal, őszre a fa el is szárad. Most már ezt a kacska kezű bükkfát is a barátaim közé so­roltam, elhatároztam, hogy időről időre felkeresem — de erre csak az egyik decemberi vasárnapon tudtam sort keríteni. favasaE, nyár, ősz... Nem pusztult el, sőt sok-sok kis hajtás lepte el a csonkjait, s ezek egyike-másika egészen szépen megvastagodott, mint­ha főággá igyekezne kapaszkodni. Az erős téli szél is valami, a nyárinál harsányabb, bizako­dóbb, már-már vidám futamokat csalogatott elő az üres törzsből. II. Mezítláb És hirtelen megcsapott azoknak a csodálatos, véget nem érő gyermekkori nyári napoknak az íze... Eredetileg csak azért huzakodtam le, hogy átláboljak a fo­lyón. De a tagjaim közben olyan kényelmesen kinyújtóztak, szinte úgy éreztem: megkönnyebbülten fellélegzenek ... Úgy határoztam hát, nem dugom vissza őket abba a sötét, szűk börtönbe. A két fél pár cipőt fűzőjével összekötve átvetettem a vállamon, és így folytattam vasárnap délutáni gyalogsétámat. Eleinte kissé bizonytalanul lépkedtem, elpuhult talpam bi­zonytalanul mustrálgatta a pucér földet, ahogy a rég nem lá­tott ismerőst méregetjük néha: ugyan ki tudja,. milyenné vál­tozott ezek alatt az évtizedek alatt, míg nem találkoztunk vele — de vagy a századik lépésnél már ébredezni kezdett bennem az a csodálatos érzés. A fiaim már talán nem is ismerik. Az utóbbi évtizedekben úgy nőnek fel a gyerekek, mintha cipőben születtek volna. A mezítlábjárás teljesen kiment a divatból — de vajon miért? A felszökött életszínvonal erre nem lehet kielégítő magyará­zat... Ahogy arra sem, hogy ma már lassan szégyen biciklin járni. Komoly felnőtt ember nemigen ül fel már erre az egy- - szerűen csodálatos, izmainkat bizsergető alkotmányra. A fiaim már nemigen ismerték a mezítlábjárás ízét. Én gyermek­koromban ahogy júniusban levettem a cipőmet, a szeptember elsejei iskolai csengőszó vétette fel velem újra. És most ismét cipőtlenül rovom a rétet. És ujjongva fede­zem fel újra a mezítlábjárás egyszerű szépségeit. A kamilla bársonyosan csiklandó, az útilapu hűsítőén simul a talpam alá, nagy, bő levű leveleivel, a kakukkfű kicsit szúr, de csak ki­csit, olyan incselkedően — no, a bojtorján, az gorombább, de az sem ellenséges, csak épp olyan, mint a szókimondó ember, viszont a moha, az puha tollas párna, de ruganyos, kelleme­sen surrogó... És a napsugaraktól áthevített kövek... Mind­egyik egy kis kemence, amelyiknek tüzénél jólesik melegedni — eléggé furcsa ez, hiszen .izzó nyár van ... És a vakondtúrá­sok.. . Pici kis, homokszemnyi göröngyeikkel izmaim minden atomját átmasszírozzák ... És állandóan ott vibráltak az elmémben azok a régi mezít­lábas nyarak, véget nem érő játékaikkal, a gyermekfalkák gőz­kieresztő rombolásával ... A talpammal, amely eltompult izomkötegekből ismét kifino­mult érzékelőeszközzé változott, valahogy egy új vetületből vettem birtokba minden tisztást, minden szakadékot, minden dombhajlatot. S mikor estefelé a város határában ismét fel­húztam a cipőmet, úgy éreztem, hogy ezen a napon nem egy­szerűen csak sétáltam - talpammal végigsimogattam szülő­földemet. III. A gesztenyék álma Mór ilyen az ember természete: szeret elmeditálni az év­szakok változásán. Az idő múlása óhatatlanul visszatekintés­re, felmérésre késztet, s ha látjuk: ismét itt a tél, a tavasz — ez azt jelenti: újra itt egy határkő, amelynél meg kell áll­ni, hátra és előre pillantani. Csakhogy tavaly olyan rohamos egymásutánban követték egymást az események, hogy észre sem vettem a természet örök körforgását, és az ősz beköszöntésére is csak akkor éb­redtem rá, amikor az unokám egyszer, az . iskolából hazajövet, két teli zseb gesztenyét borított ki az asztalra. Ettől a pillanat­tól kezdve magam is vártam az alkalmat, mikor időt szakítha­tok égy nagyobb sétára, és csendben figyelhetem az ősznek ezt a különös szertartását: a fényes vadgesztenyék szomorkás, monoton koppanását a földön. Az alkalom azonban egyre késett, s pár nap múlva úgy gondoltam, most már valamivel lejjebb adom, s a város környéki kóborlás helyett lakóhelyem­nek azon az utcáján járok egyet, amelynek két sor öreg bök- ( rétafája egy kisebb gesztenyés erdővel is felér. Fiatalkoromban sokszor akadt erre dolgom ősszel, ámde most merőben más hangulat fogadott itt. Nem csupán azért, mert az egykori hangulatos kis házak helyén (kissé azért sajnálom őket) mo­dern palotasorok emelkednek. A gesztenyék őszi koppanásá- nak zenéje is más lett — s csak egy kis gondolkodás után jöttem rá, hogy miért. Azóta leaszfaltozták az utcát, s kemény felületén most nem tompa puffanások hallatszanak — a geszte­nyehullás olyan, mint a pergődob éles hangú szólózása. Nézem az aszfaltra záporozó barna gömböcskéket, és vala­mi furcsa együttérzés ébredezik bennem. Borongva szemlélge- tem a sokat látott, vastag törzsű fákat, amint az életfakasztó meleg föld helyett erre az érzéketlen, merev rétegre hullatják termésüket, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy csak egy is a talajba jut, csak egy is kihajt tavasszal, csak egy is ilyen erős gyökerű daliát nevel, mint az itt sorjázó vadgesztenyék. Mindegy: a fákban él az örök parancs — de vajon tudják-e, hogy hiába erőlködnek? Talán tudják is (hisz közismert már, hogy a növények is kifejtenek szellemi tevékenységet), talán tudják is, de itt is érvényes az élővilág szép jelszava, a dum spiro — spero. És most, mikor a fák már lassan lombjaiktól is búcsúzni kezdenek, mikor már felkészültek a hosszú téli pihe­nőre - talán álmot is látnak. Álmukban egy-egy gesztenye kalandos útra indul. Valami dupla kerekű dömper gumiab­roncsai közé szorul — s csak ott esik ki, ahol már várja vala­mi jó puha mezei föld. Vagy kivár egy kisfiút, olyat, mint az unokám, aki szereti zsebre rakni a kis fényes jószágokat - azután lassan itt-ott elhullatja őket... S az öreg fák álmaiban ezekből az elcsavargott gesztenyékből mezők közepén uralko­dó óriás lesz, különleges példány, amely gyorsan túlnövi az anyafát, minden arra járót csodálatba ejt törzsének vastag­ságával, buja lombozatának csodálatos arányaival. Talán ezt a nem mindennapi gesztenye-egyéniséget látják az én városi bokrétafáim őszi szendergésük közben, míg dob­pergésszerű hanggal záporozik róluk a termés. Gesztenyék, jó reménységet! BÁLLÁ LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents