Tolna Megyei Népújság, 1983. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
1983. február 5. Képújság 7 Vállalkozó-szervezők Csendes idő, napsütéssel- Úgy kezdődött, hogy egyik kollégánk szólt, látta a tervezővállalatnál a pályázatot, s invitált, szóljunk hozzá mi is a kérdéshez. Hát, nem is tudtunk erről az ügyről semmit. Aztán szólt az igazgatónk is, s a már munka alatt lévő szervezési dolgozatot úgy átpofoztuk, hogy alkalmassá vált pályázatra. S végül, mint tudja, dijat is kaptunk érte - dr. Szegesdi Judit, a Tolna megyei Állami Épitőipari Vállalat jogtanácsosa így kezdi a beszélgetést, amelyben résztvevő, mint ahogy a pályázatban is, Dénesi Fülöp, a vállalat műszaki előkészítője, csoportvezető. A kisvállalkozások, gazdasági munkaközösségek körülbelül két-három éve kezdték szárnyaikat bontogatni, s a lakosság érdeklődése is ez idő tájt irányult e gazdálkodási- pénzszerzési lehetőség felé. Olyannyira nőtt az érdeklődés, hogy a rendeletek még jóformán nem is jelentek meg, de már alakultak a munkaközösségek. S ekkor az Ipari Minisztérium, a MÉM, az ÉVM, a Belketeskedelmi, a Külkereskedelmi Minisztérium, a TOT, a SZÖVOSZ, a KIOSZ, az OKISZ, az Országos Vezetőképző Központ, az Innovációs Alap és a MTESZ meghirdette országos pályázatát, azzal a céllal, hogy a szervezők derítsék fel e gazdasági forma minden részletét, dolgozzák ki működési, szervezési, jogi oldalát, hogy az alakuló munkaközösségek könnyebben indulhassanak el. — Nekem az a feladat jutott, hogy felderítsem, vállalatunknál hol szorít a cipő. Melyik munkaterületen indokolt a kapacitás bővítése kisvállalkozók produktumával. A szerelési, építési és előkészítési területeket átvizsgáltam, s felterjesztettem Villányi József igazgatóhoz. Ő áttanulmányozta és elrendelte a munkát e témakörben. De ez még 1981. derekán volt. A pályázat viszont decemberben jelent meg, de mint kolléganőm mondja, nem tudtunk erről - összegezi az indulást Dénesi Fülöp. — Mi a vállalatnál szerveztük- igazgattuk az embereket az új gazdasági munkaközösségekbe, s a lehetséges négy elnevezéstorma közül a „vállalati gazdasági munkaközösség" elnevezést használjuk, igy jegyezték be ezeket a vállalkozó csoportokat a tanács szakigazgatási szervénél is. A múlt év elején sok tapasztalat gyűlt már össze a vállalati gazdasági munkaközösségek szervezése folyamán, ezt írásba foglalták, feldolgozták a tapasztalatokat. A két szakember előadásokat tartott a vállalkozóknak, keresték, kutatták a szervezés legjobb formáját, könyvtárnyi irodalmat olvastak el, tájékozódtak minisztériumban, társvállalatnál, az SZTK-ban. Mindenütt segítőkre találtak. A kezdetben Molnár István fejlesztési főmérnök is a „csapathoz" tartozott, de végül a Szegesdi-Dénesi duó vitte az ügyeket. — Olyannyira, hogy - ismét igazgatónk buzdítására - az írásos anyagunkat megkurtitva-átdolgozva elküldtük a pályázatra, egy nappal április elseje, a határidő előtt. Mert mi csak március végén tudtuk meg, hogy lehet pályázni. Szóval rendkívül rövid volt az idő — mondja a jogtanácsos.- És utána folytatódott az izgalom. Jártunk több konferencián, hallottuk, hogy csupa profi pályázott, tervezőintézetek, kutatóintézetek, meg hasonlók. No, gondoltuk, mi nem nagyon rúghatunk labdába. Közben előfordult olyan eset is, hogy kérték tőlünk a dolgozatot, hogy tanulmányozzák... Mi arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy segítünk, de a munka egészét nem adjuk ki. Voltak nálunk tapasztalatcserén bányatrösztök, tervezőintézetek, ipari szövetkezetek, sőt, a decsi termelőszövetkezettől is - foglalja össze Dénesi fülöp a pályázat körül kialakult helyzetet. Persze időközben a TÁÉV-nél folyt a szervezőmunka, újabb és újabb csapatok vállalkoztak. Az elsőről képes tudósítást közöltünk, azóta a vállalati gazdasági munka- közösségek száma 'harminckettőre emelkedett. A munkaközösségek szervezésétől mindenki félt. Nemcsak a TÁÉV két kiváló szakembere óvakodott a munkába belevágni, mert ugaron kellett haladni, hanem azért is, mert még napjainkban is vannak ellenzői ezeknek a kis termelőegységeknek. Holott mindenki tudja, hogy aki vállalkozik, az többet dolgozik, nem marad szabad ideje - viszont több pénzhez is juthat. Pénzhet jutott a két pályázó is. Tizennyolc és fél oldal terjedelmű volt a dolgozat, másfeles sorközzel, és még húsz oldal melléklet. Ezt jeligésen: „Nouve" küldték el. Az elbírálási idő szeptember 30-a volt.- Úgy szeptember elején valahogy jó érzésünk volt. Mintha megéreztük volna, hogy győzünk - emlékezik vissza a fiatal jogtanácsosnő.- Meg az a helyzet, hogy a pályázatot kiírók igencsak belenyúltak a zsebbe, összesen több mint félmillió volt a pályázati összeg. Két ötvenezer forintos dij — mondták itt a kollégák —, gyerekek, megelőznek benneteket a profik! Mi bíztunk, lelkesítettük egymást — mert időközben egyre nőtt a gondunk az alakulóban lévő vállalkozásokkal kapcsolatban. Kétszázhárom pályamunka érkezett a vezetőképző intézethez, s ez sok, nagyon sok — mondogattuk, de azért bizakodtunk — beszél a határidő előtti napok eseményeiről Dénesi Fülöp. Egy keddi napon kapták az értesítést, névre szóló levelet, hogy nyertek. A kategóriában - új szervezetek létrehozá sónak tapasztalatai - második helyezést értek el és tizenötezer forint jutalmat kaptak. A vállalatnál nagy‘ volt az öröm. Jött a szakszervezeti vezető, a párttitkár, az igazgató, mindenki gratulált. Hiszen ekkor már tudták, hogy az épitőipari jellegű pályázatok száma több mint negyven volt. S ekkora „tömegben" feltűnni, nagy eredmény. A nagyszámú és értékes pályaművek miatt nem adták ki az ötvenezres díjakat, hanem megosztották. Az Országos Vezetőképző Intézetben tartott ünnepségre a vállalat saját autóját rendelkezésükre bocsátotta — ez is meglepetés volt, mondja a jogtanácsos asszony -, aztán ott az ünnepségen boldogok voltak. Hazatérve ismét gratuláció, fogadások — még pezsgőt is bontottak. Persze, a vállalat is elismerte a két szervező munkáját, erkölcsileg, anyagilag egyaránt. PÁLKOVÁCS JENŐ mütt, ahol 'otthon van valaki. És ükös Márton parányi cipészmű- helyében, ami konyha, hálószoba, nappali is egVben, s ahol nemcsak a cipők talpát, de a híreiket i:s cserélni iahet. Most is itt van Szabó Károly- né: a tutyiját hozta talpaitatn'i. ükös néni a kendőjét igazítja, elnézést kér a ráncaiért, s előkapja a kötését. — Mikor vették a 'műhelyt? — kérdem Márton bácsit. — 'Még 1933-ban. Régi öreg ház volt, 194CHben áitaltak(tóttá m, újjáépítettem. — Ez a 'műhely mindig itt volt? — Mindig. Míg csak 60-ban bementem a téeszbe, beadtam a íöldet, is .mentem utána én is. — Mikor vizsgázott? — 1926-ibam Tamásiban. Többen voltunk testvének, nem maradhatott 'mindenki otthon a földdel. így tanultam ki a szakmát. — Mivel 'foglalkozott a téesz- ben? — Lószerszámot javítottam, kantárszárat, mindent, amit kellett. — ,A műhely mindig nyitva vollt? — Sose volt bezárva. Jobbára idehaza dolgoztam. — Miikor javították a legtöbb cipőt? — Talán T940 körüli. De akikor én még cipőket is készítettem, abban az időben nem volt bolti cipő. Csizmáit csináltam a 'férfiaknak, csatosCipőt, félcipőt o iláinyóknak, asszonyoknak. Most meg leköszöntem az iparról. Hetvenhét éves vagyok, öreg, és beteges. — Hány iparos van a faluban? — Majdhogynem semmi. Meghaltak az asztalosak, a kovácsok, lkát szabó van még itt, azok mindent 'megcsinálnak, amit kelll. Meg én. iDe ón már osak a tutyira teszem a gumitalpat. Azelőtt ébben jártunk a tarlóira is, beszuirkolllbuk, úgy mentünk. Most nem járunk sehova, egy nyarat, egy felet így is kibír. — Mennyi a nyugdíja? — iKétezer-haltszázbötven, Ebben a házastársi pótlék is benn van. A vendég, Szabó Károly né még nyugdíjat sem kap. ,,'Pediig már kicsi koromban bogarat fürkésztünk, aztán napszámba jártunk, cséplő mellett dolgoztunk, más keze, lába volt link, s nyugdíjunk most egy semmi. Miit leihet tenni? Megélünk valahogy." — 'Emlékeznek ilyen enyhe tétre? , — Nem, pedig régóta öregek vagyonik. S úgy látszik, kifelé megyünk a télitől. Január, február, itt a nyár. — Odaadom, és aztán bolti cikkeket veszünk rajta. — Mikor vett új cipőt magának? — A nyáron egy dorkót, téli cipőt meg tavaly. Posztóból. — Mit szeret enni? — Húst. Az a legjobb. — S mit dolgozik? — Szőlő van a faluvégen, azt munkálom. Van, hogy segítenek is. — Miért nem ment férjhez? — A fene vesződik egy emberrel ! — Mi az, ami régen szép vált? — Mindenhogyan szép volt. De most jobb, mert minden megvan, ami kell. — Emlékszik ilyen napsütéses .télre, mint a mostani? — Egyszer volt már ilyen. De akikor nem voltam még öreg — mondja a hetvenöt éves Berta Julianna, s kosárkájában egyetlen tojással elindul hazafelé, a dombon át, a lápra, a túlsó utcába. * 'Hal lehet itt beszélgetni? Utcán, házban, boltiban, minde— Ismerik 'egymást az emberék a falúban? — Főleg arákat, akik a pusztáiról betelepültek. Mert egyik napiról a másikra élnek, pezsgőt 'isznak, cigarettáznak, a családi pótlékból meg a fizetésből Ibu'likialt rendeznék. A krumplit boltban veszik, iha 'élvetik is, nem permetezik.- Mii foglalkoztatja az embereket? — Most 'leginkább az, hogy október óta minős vi'WIany a Deák 'Ferenc utcában. Se járda, se Világosság, a karácsony előtti héten becsavartak ugyan egy körtét, de az kiégett. Meglehet a községfejleszitást is eltörlik. — Hol vannak a fiatalok? Úgy illenék, hogy hó, jég, és csikorgó hideg legyen. A természet azonban fütyül az illemtanra'. Hétágra süti O' nap ezen a téli hétköznapon is. A felhők inkább záport, mint hóesést ígérnék. Múltat idéző szép téli délelőtt azért ez mégiscsak: a meteorológia csendes időt mond, a földön, a kertben munlka meg nincs, így hát beszélgetésre is jobban jut idő, mint máskor. Értény. Festett korlátú híd, nádtetős istállósor, újonnan vakolt, hármas ablülkú kis falusi házak, bolt, felvásárlóhely. Három, alaposan megnyirbált fenyő alatt a falu szélső háza a gázcsere- telep, ahol „ünnepnap gázkii- adás nincs”. Itt várjuk a nénit, aiki lassan jön felénk, kezében ütött-kopott kosárka. A kosár alján egyetlen tojás. — A boltba vittem, hetvenet épp most. Csak ezt az egyet adták vissza', mert megrepedt. — Darabját 1,40-ért. Nem az enyém, a fiataloké, nekem csak el kell vinni, ha összegyűjtjük. A 75 éves Béta' Julianna a „lapon" lakik, a testvérénél, s- annaik családjánál. Férjhez sohase ment, dolgozni mindig dolgozott. — Mivel foglalkozott azelőtt? — Földmunkával. — Hói? — A határban, Míg maszekok voltunk. — S aztán? — 1960-iban beálltak a testvéreinek ai téeszbe. Én otthon maradtam. — Mennyi pénzt kap? — Ezer forint öregségit. — Miire költi? Értényi utcakép délidőben, télen Ukös Márton és felesége a cipészműhelyben Egyszer volt már ilyen tél — Nincsenek, elmentek. Másutt élnek, iparosok lettek, itt meg ipar semmi. Orvos, állatorvos, tanács, iskola nincs. Hetente egyszer jön az onvos, igazán meg lehet érteni, hogy nincs ideje az emberekkel foglalkozni. Nem pályázik ide senki, pedig megélne a faluban. A tévé mutatta, 'hogy az infarktust 'iis meg lehet gyógyítani, ha három órán bélül .elérik. Hát érjék él itt! — méltatlankodik az Idős mester és 'cigarettára gyújt. — Építenék új házakat? — Nem, csalk javítanak. — Mikor k'élinek föl ? — Reggél 8-kor. Miinek korábban? Láimpáztam eleget életemben, késő estiig javítottam az elnyűtt .lábbelit. — A tsz-nyugdíjasok találkoznak néha? — Tavaly 'indult volna itt egy nyugdíjasklub, de Óbba maradt. Az ember nem szívesen mozdul ki otthonról. Ellenben a- pap- llakás üres, abban érdemes lenne az öregek otthonát berendezni. — Mennyi villanyszámlát fizetnek? — Átlagosan 50 forintot. Azelőtt 37 meg 43 forintot fizettünk. Nemiigen kapcsoljuk be a 'rádiót, o tévét, majdnem mindig -ugyanaz ismétlődik: egyik tárgyaláson megbeszélik, hogy mikor tartják a másikai... Béta Julianna: - Csak egy tojást nem vettek át. Ebben a pillanatban bőbeszédű asszony nyit be: „Márton papa, hoztalm 'egy táskát. A gyerekek 25 kiló húst cipeltek benne, nem csoda, hogy leszakadt. A hiúiból szalámit csináltunk, a táskát meg ittfhagyfák kulcsostul, azt mondták: anyu, most már a tied lehet.” Márton papa megvizsgálta a táska- fülliét, és élteszi a javítanivalók közié a sbrokba. — így van éz, sorkalást, tal- pailláist sem hoznak. Annii meg öreg, azt képtelenség megcsi- ná'knii: 'a -rámája elkopott, szegeim! nem lehet, vigyék vissza, és vegyenék helyette másikat — mondja1 „Márton papa", s eres kezével körbetapogat egy ásító talpú, avítt [bőnbakkaincsot. D. V. M. Fotó: B. J. Szabó,Károlyné Disputa
