Tolna Megyei Népújság, 1983. február (33. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
AnÉPÜJSÁG 1983. február 26. Fatusi szokások I Mindig visszatérő szertartás. A falusi lányok nem maradnak ki a locsolásból. (Archív felvétel) A színpadon ültünk, az elnökség hátsó sorában, ez a legjobb hely, mert mindent látni lehet, feltűnés nélkül szemlélődni. Tsz-közgyűlés egy nagy teremben. — Figyeld meg — súgta mellettem a régi ismerős, járási vezető —, hogy a nők teljesen külön ülnek. — Igen. Mint a templomban — súgtam vissza. Tereferélni nem lehetett, ezért nem folytattam, hogy talán nem *is mennek már sokan templomba, de megszokták annak idején és itt, a közgyűlésen tartják magukat ehhez a szokáshoz. A szokás nagy úr. Annyira nagy, hogy még a joggyakorlat is figyelembe veszi bizonyos esetekben: léterik „szokásjog”. Faluhelyen különösen nagy a szokások hatalma. Makacsul tartják magukat, amíg lehet. Változás persze falun is van, főként az óletmódváltozás miatt, az általános gyarapodás következtében. A legalapvetőbb „törvény", vagyis szokás, hogy a föld a földdel házasodik, megszűnt. A párválasztásban sokkal inkább a személyes vonza. lom, másrészt a műveltségbeli hasonlóság dönt, mint bármilyen anyagi meggondolás. Nemrég Szedresben jártam és megtudtam az egyik riportalanyról, hogy csak azután keresett magának társat, feleséget, amikor már fölépítette a házát. Tehát eleve nem akart „vagyonos” nőt feleségül venni. Harmincnégy éves korára megkereste az új ház árát a termelőszövetkezetben, mint állatgondozó, mint mindig hajnalban kelő szorgalmas ember. Apróhirdetésekből egyértelműen kiderül, hogy városi emberek között terjed a „villa a villával, kocsi a kocsival, öröklakás az öröklakással házasodik” elv és gyakorlat. Farsang van, a vidámságok ideje, másrészt pedig a disznóöléseké. Disznót egész télen télen vágnak a falusi emberek. Van, aki karácsonyra időzíti a terülj asztalkámat, van, akinek csak az számít, hogy megérkezzék a hideg, mások viszont kétszer is vágnak, mert akkor kétszer élvezik a toros finomságo. kát. A farsang és a disznótor gazdag vöt népszokásokban és még ma is beszélhetünk ilyenekről. Talán a nyárstűzés az egyetlen, ami kiment a divatból. Gyerekkoromban még láttam nyársat, hallottam derűs történeteket. Például, hogy lemorzsolt kukoricacső csutkájával töltötték meg az egyik vékonybél darabot, ez lett a nyárson a kishurka és aztán mérgelődött a nyárstűző gyerek az ablak alatt a hurka keménységén — de ezt 'már hatalmas nevetések közben mesélték, a vacsora végén. Mi is vált a nyárstűzés? Aholl disznót vágtak, annak a háznak a megközelíthető ablakába este odatettek — rendszerint gyerekek, de ez nem volt törvényszerű, hiszen felnőttek is „marháskod- tak" időnként — egy erős kukoricaszárat, amibe néhány kis hegyes botot tűztek, ezekre lehetett rátenni, bökni egy-két pecsenyét, kolbász- és hurkadarabot. Ha idegen tűzte a nyársat, akkor az a néhány finom falat kidobott ételnek számított. Ha viszont rokon, aki- rőil tudták, vagy legalább sejtették, hogy megint fabrikál nyársat, akkor ez a játék utóbb már unalmassá vált. Valószínűleg ezért szűnt meg a nyárstűzés. Másrészt ma már (évtizedek óta) minden falusi háznál esznek annyi húst a gyerekek, hogy meg is unják. A felnőttek őrzik és „továbbfejlesztették” a disznótoros vacsora ősi szokását. Annyian összejönnek a terített asztalnál, kiöltözve, hogy a lakoma beillik egy kis lakodalomnak. Változatlanul tartja magát az a szokás is, hogy kóstolót visznek jó néhány helyre, szomszédokhoz, rokonokhoz. A kóstolót rendszerint visszakapják, mert amazok is vágnak disznót, tehát ennek a szokásnak nagyon célszerű meggondolás az alapja: többször esznek friss pecsenyét, tölteléket. A farsangi fánk valószínűleg soha nem kerül ki a hagyományok közül. Fafun és városon egyaránt ismerik a kifejezést és sütik a fánkot A jól elkészített fánk persze nyáron is olyan, mint télen, talán annyi a különbség, hogy farsangkor, a vendégek miatt jobban ügyelnek a minőségre, ezért az iga. zi farsangi fánk a legjobb, legkapósabb. Kukoricafosztások (Arany János tengerihántásnak nevezi a cső megtisztítását a száraz, burkoJólevelektől), tollfosztá. sok nincsenek, sőt valószínűleg a dohánysimítás is kiment a divatból. A dohányleveleket zölden átadják a beváltó üzemeknek. Amit házilag szárítanak, azt sem keli simonatni. Az ilyen aprólékos munkához bizony sok kéz kellett és jó alkalom volt a beszélgetésre. Fonót az lát manapság. aki megnézi Kodály Székely fonóját, amikor közvetíti a televízió. Persze ez a fonó olyan, hogy az ott készülő fonalból egy gyerekkesztyűt nem lehet megkötni, természetesen. A fonalat mindenki készen veszi, falun éppúgy, mint Budapesten. De bizonyos, hogy falun sokkal többen kötnek maguknak, mint a fővárosban. Csak így lehetséges, hogy a budapesti kötődések meggazdagodnak. Feltétlenül új szokás és eléggé elterjedt, hogy a fa. lusi háziasszony kötöget a televízió előtt. A tv-t nem is kell mindig nézni, csak fél szemmel és vannak olyan boszorkányos kézügyességű nők, hogy a kötés magától megy náluk, szinte ügyet sem vetnek rá, tehát nyugodtan nézhetik a műsort. Régen a felnőttek tanulása egyáltalán nem volt szokás falun, inkább ritka kivételnek szá. mított, ma viszont a szakmaszerzés, sőt a továbbképzés annyira természetes, mint az, hogy dolgozni kell. A gépek kezelését, a vegyszerezést, a szakszerű állatgondozást rengetegen megtanulták az utóbbi 10—20 évben. Nyugodtan mondhatjuk, tanulni Magyarországon nép. szokás. És akkor még nem is beszéltünk azokról az előadásokról, amelyeket a TIT-tel együttműködve tartanak a legtöbb faluban, pártszervezetek, tanácsok, szövetkezetek, pedagógusok. Hol így, hol úgy szer. vezik, de mindig összejön valami, egy-egy csoport számára. Nagyon népszerű szokás lett a kertművelés korszerű módon, szakkönyvekből és egymástól is megtudják az emberek a legújabb módszereket Különösen a szőlőművelés tudományának hódolnak sokan, legalább egykét sor lugas erejéig. A falusi portákról kiszorult a széna, és a szalmakazal, helyet adott a szőlőnek. A takarmánytermesztésre szükség van, természetesen, a jószágtartás valószínűleg örökké szokása lesz a falusi emberek többségének. A ta. karmánynövények mellett megfér a szőlő. Divatba jöttek (szokássá válnak) a falusi borversenyek. Olyan községekben, mint Bölcske, Dunaszentgyörgy, Sárszent- Jőrinc, Györköny évek óta van borverseny. Tehát már nem elé. gíti ki a szőlősgazdákat az a dicséret, amit egy-egy pinceszer alkalmával kapnak, ennél nagyobb dicsőséget is szeretnének elérni. Egyébként a pinceszer, vagyis a tanyánál, a prés. házban való borozgatás, „ta- nyabull", vacsorával, nagy nó- tázással együtt, erősen tartja magát. Ez a szokás is elnyűhe- tetlennek látszik. Az emberek természetéből fakad. Otthon nem lehet gyakran „óbégatni", a névnap kevés, a lakodalom sem gyakori. Legjobb elvonulni a tanyához, amikor megkívánja a társaság a jó beszélgetéssel kezdődő baráti összejövetelt és arra sem kell ügyelni, hogy este tízkor lejjebb csavarják a hangjukat. A televíziónézés olyannyira szokásává vált a falusi ember, nek, hogy aki késő estig dolgozik a jószág gondozása miatt, az is odaül mosdás és vacsora után a készülékhez. Sőt, ha teheti, úgy vacsorázik, hogy lássa a televíziót. Nem mindennap, de gyakran. A szerencsésebb eset az, ha a híradót már nézhetik. Erre bizony rVincs lehetőség mindenütt. Akinek a portáján túlságosan nagy a háztáji jószágállomány, — az elfoglaltságot tekintve — az rossz szokásnak hódol. Annak ugyanis, hogy csak a munka tölti ki az életét, igaz, többnyire abbahagyják a hajszát néhány év után, ha már megvan az új ház vagy az autó, de a művelődésre, a pihentető szórakozásra ez az embertípus mindig kevesebb időt szón, mint a napi munka után követ, kező újabb munkára, a plusz jövedelem megszerzésére. A falusi búcsú változatlanul a családi összejövetelek csúcspontja. Az ország távoli vidékeiről is összesereglik a nép, a háziasszony már nem is tudja, mi mindent főzzön, a vendégek úgyszintén nem is tudják, mi mindent vegyenek a gyerekeknek, vagyis a családon belülieknek, a rokongyerekeknek. A búcsúban a bazárosok megsze. dik magukat. Rossz szokássá vált, hogy fölöslegesen is vesznek dolgokat, vacak, játéknak sem való „árut" a búcsúi vendégek. Persze nem ez a lényeg, hanem hogy évről évre találkoznak, akik egyébként nem látják egymást a nagy távolság miatt. A szokások nagyon kötődnek a szertartásokhoz. Azt is mond. hatjuk, hogy szokások sorozata adja a szertartást, akár temetésről van szó, akár lakodalomról. A temetés nem sokat változott. Van egyházi vagy társadalmi. Lényegében mindegyik, nek megvan a ceremóniasorozata, szertartása. Falun elképzelhetetlen olyan temetés, amilyenről hallottam, Kispesten tör. tént. Hamvasztás előtti búcsúztatás volt a temető ravatalozójában. Papot hívtak, tehát egyházi szertartás volt tulajdonképpen. Álltak a koporsó körül, megérkezett a református pap, imádkozott és énekelt — egyedül. Senki meg nem szólalt a családtagok közül. Faluhelyen énekelnek a temetésen. A lakodalmi szokásokban elég sok a változás, többnyire a szegényedés. Na nem az anyagiakról és a traktáról beszélek, annak nagyon is megadják a módját. Szegényedés az, hogy etilig van játékosság, felköszöntés, menyasjzonycipő- lopás, nem is szólva a menyasz. szonyszöktetésről. Lehet persze, hogy a menyasszonynak ez nem hiányzik. A legfontosabb, az éjféli menyecsketánc megmaradt, ez hozza a pénzt. Jókedvből meg úgyis van efég, hát mi kell még? Emlékszem, gyerekkoromban tyúkverőzést rendeztek a 'lakodalom másnapján, reggel. Bolondoztak, éltették a jókedvet a fáradó násznépben. A tyúkokat manapság békén hagyják, tenyésztik, dédelgetik, egyáltalán nem „verőzik", hadd tojjanak minél többet GEMENCI JÓZSEF ifi TÉRŐ Az öreg most is görnyedten áll az eldobált villamosjegyek, félig szívott cigaretták között, botját azonban hetykén a karján hintáztatja, nem támaszkodik rá. Mert ő megmutatja! De meg ám! Ne féltse őt Iduka, mint a gyereket. A múltkor is hogy kárált: meg ne pórbáld, verd ki a fejedből! Jaj, istenem, bánom, hogy említettem egyáltalán. Meg vagyok én már anélkül, hagyd a csudába. Tudod, hány éves vagy, vén szamár? Nyolcvanhat múltál, öregem... Ő nekivágott mégis. Pontosan a terv szerint: egy pihenővel a villamosig, ott ügyes helyezkedés a járdaszigeten, hogy közel kerüljön az ajtóhoz, aztán a bot, a kapaszkodás, már fönt is vagyunk! A megállókat számolni kell persze, no meg ügyelni, nehogy a kitérőt is belevegye. A tér sarkán kell leszállni, szemben a patikával. Onnan egy szuszra elcsoszoghat a szökőkútig, a kényelmes fehér pádon kinyújtóztathatja a lábát, aztán fürgén át a Petőfi utcán, befordulni a második sarkon, s úgyszólván helyben is van. A járda fölé magasodó otromba bádoglapon olvashatja: „Jól jár az órája - Ha Feiber az órása!" Itt a villamos! Most vigyázzunk, úgy ni! No, még egy kicsit, már jó is. Ráadásul épp az ajtó mellett várja egy üres hely. Hiába, ma szerencsés napja van. Nem volt látogatás, délelőtt mégis beszökött Idukához. Egy nővér észrevette ugyan, de nem szólt. Iduka örült nagyon, a színe is visszajött, könnyedén ült föl az ágyban. — Zoli bácsi! Nahát! Jónapot, Zoli bácsi! Tán csak meg tetszik ismerni? Vagy nem? A nő csontos arca váratlanul tárult eléje. Az imént még sehol nem volt, most meg itt vigyorog a szeme előtt, még a dohány- szagú, bántó lehelet is megcsapja. — Takácsné... — nyögi az öreg a szomszéd ülésről áthajló vénasszony felé. — Igen, igen, én vagyok. A Kati. De régen is láttam magukat. És Iduka néni? Jól van? — Köszönöm kérdését... Nincs valami jól. Beteges. — Ugyan, ne mondja. És mi a baja? — A nyolcvan év, Katikám, a nagy idő. Az a mi bajunk. Amúgy a szíve, de javulgat. Ma is voltam bent nála, pedig nincs látogatás, de az építkezés miatt lebontották a kerítést, arról az udvar felől... — Kórházban van? — Hogyne, már régen. Aztán mindig az óráját emlegette, hogy az neki ott bent mennyire hiányzik. Itthon megvolt nélküle. Mondom, elviszem én akkor a Fájberhoz. Arról meg hallani se akart. Hogy én már nem tudok villanyosra szállni, meg elüt az a sok autó. De én csak elhoztam. Azt mondja a Fájber, szerdára kész is lesz. De hát tudja, milyenek ezek az iparosok: nem lett kész. Jöjjek pénteken. Na, máma péntek, eljövök. De ha most se készült el vele, visszavonom a megbízást. Ez a Fájber... Akár az apja. De hát akkoriban még könnyen beugrottam két nap múlva, egy hét múlva... — Nem itt akart leszállni, Zoltán bácsi? — A patika? Hát már volt a kitérő? — Igen, de nem álltunk meg, a másik már bent állt.. — Jajistenem! Állítsa már meg... Szóljon, hogy ne induljon, várjon! Remegve igazgatja a lábát, hadonászik a bottal, közben hol a Takácsné, hol a vezető felé kiált, nehogy elinduljon a kocsi. — Ez a Takácsné... — motyogja, amikor lent megtámaszkodik, s háta mögött elcsattog a szerelvény. - Mindig ennyit fecsegett. Soha nem szerettem, ha átjött Idukához. Szerencse, hogy elköltöztek. Mikor is? Pár éve, de tán régebben. Mindegy, no. Illetve nagyon is nem mindegy: bár soha ne ismertem volna. Most majd fönnmaradtam miatta. És azt se érkeztem végiggondolni, mit mondok a Fájbernak, ha megint nem készül el az óra. Mert megSzikszay Károly illusztrációja mondom! Meg én! Talán így: Fájber úr, maga az apjától csak a hazudozást tanulta... No, ez azért erős egy kicsit. Talán finomabban is lehetne: rendben van kérem, adja vissza az órát, majd keresek egy tisztességes mestert... Vagy: Fájber úr, végeztünk, én önnél most jártam utoljára! így igen, röviden és határozottan. Tudom biztos, eltátja a szóját. Lepottyan o szeméről' a .nagyító I Fájber úr, végeztünk ... — Jó társasága van az öregnek: magával dumál'... Két sulha.rvc eniged'ett utat neki. Röhögtek. — Impertinens! Taknyos, jompec ... gíigerl'ik ! — találta meg végre a szót, almelyet aztán hangosain, utánuk vágott. Bizony, későn. A ikét kamasz rég befordult a sarkon, mire ő megállít, megtá- ma'szlkadatt, és a szót megismételhette volna. A pádon, átvette o leckét: — Fá'jber úr, végeztünk! 'Én önnél' utoljára jártam ... És punktum! Esetleg még a hosszú pultra, is ráütök a tenyeremmel. így! Nem durvám, inehio'gy kálit tegyék, csak éppen ... De ez talán fölösleges 'is. A Ihaingot Ikeffi jól eltalálni. A hangot! — Parancsol1? — kérdezte a; pad málsik végén üldögélő szemüveges. úr. — Semmi, semmi... — kapta, oda a fejét, majd ruganyosán fölállt, a. bottal1 irányba'fordította magát és elindult. Az ormótlan reklámtábla fényben fürdőét. A délutáni nap óf- reflektározott a szemközti ház tetején, csillogott a szomszédos áruház kirdkatai, de Fájber úr fekete üveg cégtáblája, is. Ablakában ott ingott hangtalan a nagy állóóra, alatta a gravírozott tábla: PONTOS IDÖ.l Megállt az ajtó előtt. — Fá'jber úr, amennyiben... — Ijedten gombolta be a kopott felöltő legfelső gombját kalapját is megigazította'. — Persze, ha mégis elkészült, úgy természetesen... A gorombaság különben sem volt kenyerem soha, És akkor holnap a látogatásra má'r vi hetem .. . Jól elmagyarázom majd, hogy vigyázzon rá. Ha e'lszundit napközbeni, no meg éjszakára is, legjobb azt betenni a neszeszer- be, vagy mégis inkább a, kairján hagyni... Keze a kilincs felé nyúl. Nem találjál. — A (kilincs ? Merről is? Ez nem is az ajtó... Ez egy rács. — A kilincs? Merről is? Ez inem is az aljtó ... Ez egy rács. Vasrács. És nincs rajta semmi kilincs... És mit mond az a fekete betűs tábla ott az üveg mögött: ZÁRVA... Hiszen éppen, ez atzi ha kiírja, akkor miért nem enged be? Hiszen a „zárva" azt jelenti, hogy ... Vagy a „nyitva'1 jelenti... Mór nem is tudom, ez Fájber teljesen: összezavarja) az emberit... Fájber úr, végeztünk ... Én öninét utoljára ... Előbb csak együk kezével marikolt o rácsba1, majd hirtelen odakapott o másikkal is. A bot pattogva bukfencezett a lépcsőről' a járdára. Az öregember rákulcsolódatt a vasrács 'két apró téglalapjára teste rángatózni kezdett, ,mintha a hideg vasból erős áram futna izmaiba. Térdre ereszkedett. Karjai hihetetlenül megnyúltak, ujjai azonban görcsösen tovább ma,rikoltóik a pálcákat. Szemben vele, odabent az üveg mögött némán lengette a pontos időt ai nagy óra sétálóját Fönt, oz otromba reklámbádogon pillanatra megrebbent, majd surrogva felröppent egy bbilkáni gerle.
