Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

A NÉPÚJSÁG 1983. január 15. Hely a tető alatt Mindenki nagy pénzt akar keresni! Bíró Annamária 168 évig nem fizet lakbért. Szekszárd, Hunyadi utca 2. Bíró Annamária keramikus, né­pi iparművész lakása a tető alatt. Két évig készült, az első tervek szerint 167 ezer forintba, a második szerint 270 ezer fo­rintba, végül közel 500 ezer fo­rintba került. Erre csak annyit mond a „tulajdonos": „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen em­ber !". A tetőtér-beépítést évek óta szorgalmazzák a hivatalos szer­vek. Több tízezer új lakást le­het (lehetne!) így létrehozni. A tetőtér-beépítés azonban aka­dozik. Pedig az OTP köcsönt ad rá, a városgazdálkodási válla­latok rugalmasán kezelik az ügyet . . . Mielőtt leírnánk Bíró Annamária lakásának történe­tét, leszögezzük: szándékosan választottuk azt a lakást, ame­lyen minden 'hiba felfedezhető. Ezzel nem akarjuk elvenni azok­nak a kedvét, akik még a mun­ka előtt állnak, csak szeretnénk felhívni a figyelmet a bukta­tókra. Mivel a tetőtér-beépítés addig nem lesz zökkenőmentes, míg nem teszik azt szervezetté. Addig, mig egy építőszervezet nem vállalja el a tetőtérben a lakások kialakítását, csak azok tudnak boldogulni, akik, maguk is építészek, vagy rokonságban, baráti körben sok olyan szak­ember van, akik értenek az épí­téssel és a szakipari szerelések­kel kapcsolatos munkákhoz. Bíró Annamária nem ért ezek­hez, lévén keramikus.- 1979 karácsonyán határoz­tam el, hogy építkezem. Nagyon gyorsan ment minden. A követ­kező év júniusára már megvol­tak az építési tervek, engedé­lyek. A Városgazdálkodási Vál­lalat mindenben maximálisan partner volt. Beadtam a kér­vényt a vállalat igazgatójának, és öt nap múlva már megkap­tam az elvi beleegyezést, hogy itt, a Hunyadi utca kettőben ki­alakítsak magamnak egy 38 négyzetméter alapterületű la­kást.- A hasznos terület ennél na­gyobb . ..- Igen, 63 négyzetméter, de ■két oldalfal csak 150 centiméter magas, s azt nem lehet beszá­mítani a területbe.- Tehát megkapta az enge­délyt . . .- Kitakarítottam a padlást és ültem a „babérjaimon". A pén­zem sem volt együtt, megvár­tam, hogy kiadják a határoza­tot: nem kell a lakók beleegye­zése a tetőtér-beépítéshez. A legegyszerűbb lenne, ha állami vállalat vagy szövetkezet vállalná a tetőtér-beépítéseket. Bíró Annamária is így gondol­kodott. Felkereste a TÁÉV és a TOTÉV illetékes vezetőit. Nem járt sikerrel. A 'lakáskarban­tartó szövetkezetnél már elvi egyezséget kötöttek: vállalták a munkát, szóban. Egy idő után azonban közölték vele: a szö­vetkezetnek csak akkor lenne gazdaságos, ha legalább 500 ezer forintot kérne a munká­ért. (!) Bíró Annamária ekkor nem tudta, hogy valóban eny- nyi lesz a végösszeg. 'Maradtak a „maszekok”. Az első építésvezetővel „nem ha­ladtam egyről-kettőre”. Ekkor a tervek szerint 167 ezerbe került volna a lakás. Az újabb kőmű­vesgarnitúra új építésvezetőt ho­zott.- Béreltem egy felvonót napi 400 forintért. Az újabb kőmű­vescsapat felszámította a tető­térbe a szükséges építési anya­got, és a közfalakat pillanatok alatt „felhúzták”. Ekkor már 270 ezer forint szerepelt a ter­vekben. A közfafak mozogtak. Felhívtam az építésvezetőt, az jött és majdnem kidöntötte a falakat. Erre felmondott: ő nem akar börtönbe kerülni.- De, ez azért pénzbe került?- Hogyne, a pénzt zsebre­A lakás egy részlete vágták, sőt, még pereskedni akartak, plusz harmincezer fo­rintért.- Nem vette el a kedvét a hercehurca?- Balázs Csaba tervezőmér­nök vette az ügyet a kezébe. Áttervezte a lakást, új költség- vetés készült. Az új ár: 387 ezer forint. Ekkor még egyedi fűtés szerepelt a tervekben. Ehhez még ezután jött a 33 ezer fo­rintos központi fűtés költsége. Balázs Csaba ajánlott kőműve­seket is. Az első rendes gárda volt ez, akik a pénzükért dol­gozni is akartak. A segédmun­kát is elvégezték, mindent, tisz­tességesen dolgoztak. Addig azonban mindenki csak nagy pénzt akart keresni! A költségvetések nem mindig sikerültek. Az építkezés egyik alapfeltétele az volt, hogy a lakás mennyezete olyan ál­mennyezet legyen, ami függet­len a tetőtől. A költségvetésben 2200 forint munkadíj és 7000 fo­rint anyagdíj szerepel. Végül 8000 forint munkadíj és 18 ezer forint anyagköltség lett az ösz- szeg.- Majdnem minden többe került, mint amit előre tervez­tünk.- Az OTP-től mennyi köl­csönt kapott?- Százötvenezer forintot.- Ez szép összeg . ..- Szép, szép . . . Csak millió kötöttséggel. Rengeteg rész­számlát kellett bemutatni. A pénzt mindig utólag adták, de így meg nem lehetett előre gon­dolkodni, tervezni. Anyagért jár­tam Pécsen, Tolnán, Győrben, Orosházán, az ország minden táján.- Eddig csak az építési mun­káknál tartunk és sok problé­mát mondott el. Pedig ahogy látom, a szakipari munkák hosz- szadalmasabb időt igényeltek.- A vizet felhozta a padló- szintig a Városgazdálkodási Vállalat. A víz- és villanyszere­lést „fusiban" csinálták isme­rősök.- A fűtés?- Hőtárolós villanykályhára tervezték először a fűtést. A kályhákat be is tudtam szerez­ni, de a DÉDASZ nem adott be­kötési engedélyt. Egyébként a házban központi fűtés van. Csak hát kiderült, hogy alacso­nyan van a hőtágulási tartály... Az előbb már mondtam, hogy a Városgazdálkodási Vállalat mindenben segített: elsősorban Benkő Zoltán, a vállalat kép­viselője, a hivatalos építésveze­tő. Találtam központifűtés-sze­relőt Bonyhádon. Ö vállalta, hogy két nap alatt elvégzi a munkát, csak az anyagot sze­rezzem be. Ismét bejártam az országot. Közben kiderült, hogy a házban a központi fűtés nem a terveknek megfelelően készült. Négy lakásban kellett bontani és új csöveket elhelyezni. A helyreállítási költségek engem terheltek.- Akkor nem örültek magá­nak a lakók ...- Nagyon rendesek voltak. Az egyik lakásban szombaton lakodalom volt, s megengedték, hogy mi csütörtökön és pénte­ken fűtéscsövet szereljünk. Két évig tartott az építkezés, de ha összeszámoljuk, a szak­emberek összesen nem dolgoz­tak 60 napot. A többi idő a huzavonára ment.- Volt olyan emberem, aki felmérte a munkát, felvette az előleget, s azóta sem láttam! - mondja 1983. január elején Bíró Annamária az új lakásban, amit most lehet irigyelni tőle, mert itt lehet élni, minden az ember kényelmét szolgálja ...- Kié a lakás?- A Magyar Népköztársasá­gé.- Meddig nem fizet lakbért?- 168 évig ...- Ez biztató.- Engem megnyugtat... HAZAFI JÓZSEF Fotó: G. K. Bíró Annamária és két táska ügyirat! ■ assan, vigyázva, hozta, hozta, a tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Pancsa. Ar­cán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán.- Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatosan gázolt a somogyi pánt felé a sékély vízben. - Nehogy locsolj, ne gyere közel!... — Figyelmeztette többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy körül- tekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-imeg- állt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra víz­be kerüljön a méhecske. Keskenyre húzott tatár szemével mind­untalan körbefünké'szett, aztán újra elindult a benényi part felé. Magam pedig, mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lépe­gettem mellette.- Segítek — mondtam.- Jó, de van ám más iis - szólt, és rövid, göndör haját mu­tatta.- Nahát! - A feje tetején pedig, mint valami fészekben, ka­ticabogarak pirosláttak. - Te kis életmentő - simogattam meg az arcát.- Jajj! Vigyázz!... A méhecske!- Hűm... - ki tudja mit „gondolt” a méhecske?... Egyszer- csak elindult Ancsa-Pancsa tenyeréből fölfelé az apró ujjakon.- Jajj!... Beleesik a buta!... - Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, a biztonságba. A mairkát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga szabadságára vágyott. Megindult az apró kis'lány-ujjak magaslatai felé, hogy majd a legmagasabb pont­ról elrepüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára sziilánkókba verődték az enyhén hullámzó víz fénycsíllá- ma'i. Homlokát ráncolta. — Jaj, apu! — Repülni akar, el alkar menni... — Nyugtattam. — De hát nem tud, Vizes még a szárnya. Újra a vízbe esik szegény. Hallod?... — Igen, de... - ebben a pillanatban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa-Pancsa tenyér-repülőterét, de nem jutott messzire. Azonnal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa-Pancsa sikoítva utána'kapatt, s az újra a tenyérbe hulló, szabadságát ábító kis szárnyaihoz enyhén, védőn hozzáírt a nagyujj... — Jaj! — Kiáltotta Ancsa-Pancsa, mert a méhecske máris szúrt!- Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis rovar fullánkja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben ver­gődő, haláltusáját vívó apró élőlényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. - Ne... Ne bántsd! Már hiába, úgyis megdöglik.- Jaj, apu!... Miért?... Miért hal meg?... - így mondta. — Ez az ő sorsa - mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjából. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a méhek rő'l? Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető, há­tul a kertben méhese van. Több, mint húsz család1. — De... De... - szüppögte.- Azt nem mondta Bódíi bácsi, hogy mi történik a méhecskék­kel, ha valaki megszánnak?- De mondta... - Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpanó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és kiölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme.- Na látod - jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttam az arcán, hogy nem fogja föl: ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fáj­dalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is, tehát fölfog- hatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem - hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadság­nak értelme van! Az ember... — Ancsa-Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. Kiss Dénes: Ha ölnek, meghalnak — Nem tudta, mit akarok?... Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ó. a szegény... Együtt lábaltunk kifelé a sekély vízben. A katicákat megmen­tette. Óvatosan helyezte IIe a fűre, a parttól távolabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve dédelgeti őket. Ancsa- Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a hetedik emeleti lakásba. Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lá­bát, Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papírdoboz­ban. De aztán néhány nap múlva magához 'tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabba'l takartuk le. Egy idő után már próbálgatta a szárnyát. Csapkolódott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hit­tünk benne -, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakí­totta és elrepült. — Gondolj a galambra — emlékezettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett. — Igen... - de arcát nem emelte föl. Számára szent volt min­den, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jó­kedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyár végi jó időt. Csak Ancsa-Pancsa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúik­kal ugrált fejest már a korábbi években is Szepezden, ahal part­közeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félréhúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni. — Igen - mondta minden meggyőződés nélkül. Én pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri ma'jdj... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujjait szopja.- Mutasd csak! - Léptem hozzá. Kivette a szájából a mu­tatóujját. - Hejaj, ez bizony megdagadt. Fáj is?- Nem baj! - mondta .szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecske 'hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem .fogja föl ezt a melengető sugárzóit. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a mé- hekről beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etet­ni a méhéket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen be­bújtak a rések között.- De azt sem bántam, apu. Tényleg nem - mondta. Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem ér­tette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik annyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire irgal­matlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elélhetne a régi, ha már új királynőt neveltek, akkor is... Elölhetne?!... Hát az em­ber milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik, vajon méltón megbecsülik? Közhely ez!... Közhely - gondoltam tovább, de hát nem igaz? Az ember mindig írgalmaz? Gyakran még a saját szülőjének sem. Minden továbbélésben ott sandít a pusz­títás, a pusztulás! Mádként nem lehet? Percekig álltunk némán a napfényiben, ketten — egyedül! - a sok vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét su­garak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virá­gokra, árnyak foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok pa­pírra kívánkoztak. Ancsa-Pancsa hintelem hozzám bújt, és azt mondta:- Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják?- Mi lenne... - a szavak maguktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kfis ember különös, már- már értelmen túli világból érkező csöndes jajdulása. Mintha ket­ten maradtunk volna véglegesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva.- Hallod, apu?... Mi lenne?- Igen, hallom... Mi lenne? S imult hozzám, és én hozzá. Apró szél bi'llegtette a fák le­veleit, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a köze- - ledő ősz üzenete. Aranylás volt; az pedig a haldoklást je­lentette. Rozsda és arany. Az életben miilyen közeliek. Újra meg­rázott. — Apu!... Figyelsz?... Mi lenne?- Mi?... - Nem tudtam vállaszólni, csak még jobban magam­hoz szorítottam. Nézett föl róm. Arca szomorú volt, is valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már inincsenek sza­vak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néz­tük egymást. Aztán megmoccantam.- Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősödilk, mind­járt elmegy a nap, elmegy a nyár. — Jó — mondta, és kézenfogva elindultunk a tó felé. Kiss Dénes tárcája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tároopályázatán tárca kategóriában II. díjat nyert.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents