Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

1983. január 15.

f TOLNA >

e népújság

Múltunkból

.........• •% .í' '. ' M- i .

Földesi János nyugdíjas tanácselnökkel- Kezdjük talán egy szubjektív emlékkel. Negyvenöt nyarán, amikor itt jártam és megismerkedtünk, sehogyse értettem, hogyan lehetséges, hogy valaki érettségi bizonyítvánnyal a zsebében az ekét, a kaszát, az istállót vállalja. Méq a polgári iskolai osztálytársaim közt is csak egy akadt, aki paraszt lett.- Már gyerekkoromban „beoltottak". Nagybátyám Bölcs- kén élt - őt is Földest Jánosnak hívták és részt vett az Októberi Forradalomban. tőle kaptam egy csomó könyvet, - meg a Kreskay tanár úr, aki 1919-es szereplése miatt elvesztette állását és magántanulók-, kai foglalkozott. Megtanítottak gondolkodni. Szekszárdon jártam kereskedelmibe és már diákkoromban országos novella- pályázaton első díjat nyertem. Minden diáknak van ragadványneve, én voltam a „Szobi".

Most hirtelen nem is tudom kifejezni, hogy -én milyen útra való lettem volna, de arra n-em voltaim kapható, 'hogy én abban a világban bármiféle hivatalt vállaltam volna. Szívből utáltam az akkori rendet, vitatkoztam még a hitoktatóval is — óra- után bentmaraszltalt és a végén azt mondta, „fiam, te vagy az egyetlen gyerek az iskolában, aki gondolkodik".

Rengeteget olvastam, a Bibliától a Kommunista kiáltványig és tulajdonképpen magam építettem ki azt az ösvényt, amelyen elindultam. Hogy én nem szolgálók ott... Ha kell szolgálni, akkor itt maradók a fajtám közt, akiktől sohasem szakadtam el, én ebbe gyökeresedtem és köte- lességszerűlea vettem, hogy egész életemben, ha világítani kell, a magam módján itt világítok, ahol a legsötétebb a helyzet. Mciricz Zsigmond- nak a századfordulón megjelent Forr a bor című könyvében megtaláltam azt a nagy életigazságot, mintha ma olvasnám: az a legnagyobb hiba, hogy akik felsőbb iskolát végeztek, elszakadtak a falutól- Elszakadtak örökre. Meg-’ szűnt minden kontaktus, sőt, az volt'az első számú hajcsár, a fölső tízezer kiszölgá'lója. Mint aki megrázta magát, hogy „végire abból a poros-gatyás Viliágból n-em maradt rajtam semmi". Ezek közé éleve nem tartoztam, mert azt az egész régi világot gyűlöltem.

— Pedig a hivatali munkának abban az időben rangja volt és a tehetséges, iskolázott fiatal akár karriert is csinálhatott. Mindenesetre kényelmesebb volt, mint a paraszti munka...- Nem kértem fbe-löls. Egyébként -ezt egyik versemben is megfogalmaztam. így szól:

Falu fölött

hitem zászlóját kibontom.

Óh szép,

elszórt erőidet

egyszer úgyis összefogom.

Áldom sorsamat,

áldom paraszt voltomat.

Nagy sors ez, a nép sorsa.

És most

Döngetni kezdem roppant

sorsomat.

1933. július 27-én írtam le ezt és ma is így gondolkodom.

I- A fölolvasott, közel félszázada született

versben van egy mondat: „Óh szép, elszórt erőidet

I egyszer úgyis összefogom" - Sikerült összefogni?- Érettségi Után a családban dolgoztam, majd később a saját tizenkilenc holdamon gazdálkodtam. De közben állandóan jöttem-mentem a parasztok között, minden szabad időmet erre tettem, hogy beszélgessek velük a gazdálkodásról, főleg az állattenyésztésről. Sikerült elérnem, elérnünk a madocsai gazdákkal együtt, hogy 1938-39-re fölment a törzskönyvezett tehénállomány 300-ra, a törzskönyvezett lóállomány is meghaladta a háromszázat. Akár egy nagy uradalomban. Meg is választottak a törzskönyvezett- állat-tenyésztők helybeli elnökének. Aztán, elkezdtem gyűjteni a néphagyományokat. Politizáltam is, persze, nem „hivatalosan", inkább csak szűkebb körben, titokban. így Is egy alkalommal hajszál híján múlt, hogy meggyűljön a bajom a hatóságokkal. Szekszárdon lefogták egy barátomat, volt osztálytársamat. Szerencsére, időben megtudtam, hogy jönnek, és mire itt volt a két detektív, nekem már .minden irományom, könyvem el volt dugva a padláson, a pajtában, a disznóólban.

I- Mikor kezdődött a „ hivatalos" közéleti szereplés?

— Ha annak lehet nevezni, 1944. december 2-án. Amikor lent a ,Kis utcán Színfal András bátyámmal az első szovjet katonákat fogadtuk. Felemelő, örömteli érzés volt. Aztán, szinte mindenese lettem a föld- igénylő bizottságnak, titkára a nemzeti bizottságnak. Beléptem a pártba. Negyvenhat őszén pedig megalakítottuk a madocsai 'népi együttest, ennek kezdettől fogva én vagyok a vezetője. E munkában találom igazán föl magamat, föltárni és .megrögzíteni a nép íratlan kultúráját, a népszokásokat, a régi történeteket és a táncot. Mert ez az igazi. Az évszázadok során sók olyan született, ami az íratlan kultúrát gazdagítja mondásokban, tört éné sebben, eseményekben, de rájöttem, hogy még alszik, még titok, hogy a népdal, a nléptánc mikor ered meg az egyeseknek a 'Szívében, meg a lelkében.- Sok elismerés érte már az elmúlt három és fél évtized alatt a madocsai népi együttest. Talán ez a módszer a titka?

— Azt hiszem, sőt szilárd meggyőződésem, hogy igen. Hadd idézzem a Magyar néptáncsorozat egyik tanulmányát, amely 1978-ban jelent meg, Gondolatok a hatodik Duna menti folklórfesztivólllről címmel. Ezt írja: „KörüT’tapogatva a

problémákat, a legcélszerűbb modellnek a megfontolt rekonstrukció látszik. Ha a népzenei és néptánckutatás a valamikori szűkebb, vagy tágabb etnikum kultúráját rögzítette, akkor ez a rekonstrukció reálisnak lótszk. Reálisnak, de miiven módszerrel?” — És most jövünk mi: „Nagyon érdékes kísérletet láttunk a madocsai gyerekek együttesétől. A gyerekeket igen qazdaa eredeti táncanvaqra tanították meq. A színpadon a tizenkét-tizennéay évesek rögtönöztek saiát elképzelése ikinek megfelelően. De a helyi tánctípus törvényszerűségei szerint teljes természetességgel táncoltak. Látszott, hogy a próbák módszertana nemcsak a tánctípus lépéséinek formális bemagolta- tásából áll, hanem a tánctípus struktúrájának Ismeretére is kiterjed. Ettől jöhetett létre a gyermekek természetszerű improvizációja a színpadon."

I

— Tehát nem betanítani minden mozdulatot a pró- . bákon?

— Semmiképp sem. A madocsai táncot ismerjék a gyerekek, ezen belül, ennek ismeretében improvizáljanak. Gyakorta előfordul a próbán, hogy leteszem a hegedűt (csak zárójelben jegyzem mea hogv a faluban nem cigányzenészek szolgáltatják már ősidők óta a magyar muzsikát, hanem jó hallású és zenei érzékű parasztok. A bőgősünknek már az ükapja is nagybőgős volt), és azt mondom, állj! Ti üljetek le, a Lacika pedig táncoljon. Még egyszer. Még egyszer. És már tudják -a gyerekek, hogy mit mondok a nyolcéves Lacikának. Azt, hogv kisfiam, te most alkottál. Ezzel a figuráddal gazdagítottad a madocai néptáncot. Ez már-a nevedhez tartozik.

I- Névhez tartozó táncfigurák?

— Igen. Évtizedek — vagy évszázadok — alatt keletkeztek ezek a figurák és névhez kötődnek. Mint például a Gál tya- tya figurája, a Sima Tárcáinak, a Kisbíró Tarcalnak, a Zsidó Szintűi Istvánnak, o Vörös keresztapámnak, a Kovács sógornak, a B'irkás Bódognak, a Berek János bácsinak, a Seregieknek, meg a többinek a figurája. Előfordul, hogy műsort adunk a faluban és az egyik öreg od aki ált: „De jól járjátok az én figurámat!" - És ezt a sort gazdagítják ezek a gyerekek. Ez tűnt föl a szakembereknek a kalocsai fesztiválon, ahol mi versenyen kívül léptünk föl. És az a véleményem, hogy a hagyományápolásnak ez az igaZi módszere. Mert napjainkban is keletkeznek hagyományok, csak meg kell őrizni, 'rögzíteni őket. Egyébként, a csoportban lévő gyerek minden elődjének a figuráját tudja és úgy variálja, ahogy néki tetszik. A tehetségesebbje újcft is tesz hozzá, összeszedtem már az anyagöt, kész a vázlata a 'tanulmánynak, amit erről a módszerről fogok írni, várja a Népművelési Intézet.

I- Csak gyerekekből áll az együttes?

— Korábban felnőtt csoportunk 'is volt, most is néha-néha egy-egy alkalomra össze lehet hoznli őket, három generáció táncol, gyerek, legény és öreg. De rendszeresen csak a gyerekekkel próbálunk és szerep- lünk. Tavaly — a felnőtt- és a pverekegyüttessél - huszonnégy föllépésünk volt.

j - Harminchetedik éve a népi együttes élén. Nem kis teljesítmény. De hát nyilván nem lehetett fő- foglalkozás.

— Természetesen. Ezt kedvtelésből csinálom és abból az életfelfogásomból, omi' már fiatalkoromban kialakult bennem: „világítani, elkopni és porig égni".

Egyénileg gazdálkodtam negyvenkilencben, akkor kezdeményezője váltam a tsz megalakításának. Vezetőségi tag, majd két évig elnök is voltam. Nem nagy terület, 3-400 holdunk volt, nekiestem az állat- tenyésztésnek. Ott vettem ki a porciót, ahol a legnehezebb. Kimentem hajnalban ötöd- hatcdmagammal, hol gyalog, hol kocsin, hol biciklin. Fölfu- tótt a 'tejtermelésünk, az istállóátlag a megyénkben nálunk volt a legmagasabb, országosan is a legjobbak között a tejzsír 4,3-4,4 százalék.

Aztán jött a Népfront. A megyei titkár, Hunyadi Karcsi bácsi mondta, hogy „János, a népfrontmunkát az isten is neked találta ki”. így lettem 1957- ben — itizennégy évig - járási népfronttitkár. Csak azért vállaltam, mert a falutól nem kellett elszakadnom.

I- A mostani státus: nyugdíjas tanácselnök...- Igen, hetvenegy-hetvenkettőben tanácselnök voltam itt, Madocsán, Pontosan tíz éve, hatvanegy éves koromban — 1972, december 31-én töltöttem be — jöttem nyugdíjba. Akkor szintén versben fogalmaztam meg, amit érzek.

Paraszt őseim sorát bezárom, a sorban utolsó én vagyok. Nem lesz már több e sorban, bennem még a tűz utolsót

ragyog.

Egy lobbanással a sort

bevégzem.

I- Talán kár volt annyira sietni, hisz a bevégzésről korai lenne beszélni.

— Én a paraszti sorról szóltam. Mert, bár öt gyereket neveltem föl. egy sem követett. Azaz, hadd helyesbítsek, talán a legidősebb fiam, a> János, Nyomdásznak ment, mojd bár elleneztem, függőben hagyta a nyomdá'srkodást, most Zalában lovakkal foglalkozik. Már gyerekkorában is nagy lóbolond volt. Kató lányom Szekszárdra ment férjhez, Zsuzsa Tolnára, Lali fiam hegedűs lett, miután elvégezte a főiskolát, majd a Zeneakadémiát, a pécsi főiskolán és a budapesti István Gimnáziumban tanít, Margit lányom is muzsikus lett, most Finnországban tanít, ott jelent meg a könyve a Kodály-mód- szer ottani alkalmazásáról.- Tehát, ha a paraszti munkában nem is, de kulturális területen vannak, akik folytatják édesapjuk életművét.

— És természetesen még jómagam is szeretném folytatni. Jó lenne még vagy húsz évig ilyen erőben, szellemi frisseség- ben csinálni. Mert van mit. Gyűjtöm a madocsai ragadványneveket. A madocsai történeteket, „Madocsai morzsák" lesz a címe, van vagy 350. És háitra van még a mór említett tanulmány. Itt van ez a szaruból készült, karcolással díszített, már kicsorbult lőportortó, Sz. B. monogrammal és 1758- as évszámmal. Kinyomoztam, valamelyik ükapámé volt, az ő történetét írom meg „Az utolsó kuruc" címmel. Aztán az egykori híres madocsai betyár, a Topacs Bódog története ... Mindennap írok, feljegyzek valamit, még úgy is, hogy éjszaka1 fölébredék és eszembe jut. Tavaly beválasztottak az országos hagyományőrző bizottságba. Részt is vettem és az előadással kapcsolatban elmondtam a véleményemet. Tehát van még nem kevés tennivalóm.

| - Erőt, egészséget hozzá.

1ANTNER 1ÁNOS

Az 1848-as jobbágyfelszabadító rendeletek csak azoknak biztosítottak birtokot, akik korábban jobbágytelekkel rendelkeztek. A zsellérek föld nélkül lettek jogilag szabadok. A majorsági birtok megmaradt nagybirtoknak. A jobbágyfelszabadításnak ez a megoldása már 1848-ba.n széles körű elégedetlenséget váltott ki a parasztságban, s nem volt ritka a gyújtogatás, a tömeges megmozdulás, a földkövetelés.

A TELEPÍTÉS

A magyar társadalom egyik nagy gondja 1848-tól a birtok- viszonyok demokratikusabb kialakítása. Megszületett tehát a javaslat: telepíteni kell. A Tolnavármegye című megyei lap 1900. január 28-án vezércikket szentelt az ügynek. Magyarázta olvasóinak: mi a telepítés.

Idézzük:

„Arról van szó, hogy rendbehozzák azokat a közgazdasági és társadalmi bajokat, amelyek, a népesség aránytalan eloszlása s a vagyoni viszonyok, nevezetesen a birtokviszonyok egészségtelen alakulása következtében támadtak."

A feladatot ennek alapján a következőképpen látja megoldhatónak :

„A feladat röviden ez: az Alföld túlnépesebb vidékeiről, ahol egyébként a kötött forgalmú birtokok és a nagy uradalmak túlsúlyban vannak, a lakosság egy részét át kell telepíteni oly vidékekre, ahol a népnek módjában van a birtokszerzés s az önmaga részére való gazdálkodás. Ezt a telepítést egyszersmind fel kell azonban használni arra, hogy az Alföldet egyrészt megszabadítsuk az elégedetlen elemektől, másrészt ezt az elemet olyan helyen telepítsük le, ahol elégedetlenségének kiegyenlítése mellett egyszersmind nemzeti missziót is teljesíthet, valamely nemzeti vidéken tért szerezvén a magyarságnak, illetőleg erősítvén az ott esetleg ingadozó magyar lakosságot."

Az elégedetlenség, amire o cikk utal, nem más, mint az agrárszocialista és agrárdemokratikus mozgalom, amely a múlt század kilencvenes éveiben bontakozott ki. Előbb az aqrárproletárok élet- és munkakörülményeinek javítását tűzte célul, majd a kilencvenes évek második felében már megfogalmazták a földosztás igényét is.

A hivatkozott cikk szerint mintegy 120 000—150 000 ember áttelepítését kell megoldani, belehelyezni olyan körülménybe, amelyben biztonságos megélhetést kaphatnak.

Igaza volt a cikk szerzőjének abban, ha ezt a programot megvalósították volna, igazi honfoglalással ért volna fel — de nem valósították meg. A jogi csűrés-csavarás, a nagybirtok védelme, a nagybirtokosok érdekeltsége nem tette lehetővé ezt a radikális birtokrefar- mot. A harmincas évek második felében indulhatott el a Tiszántúlról egy kisebb csoport:, hogy Tolna megye nyugati részén, jelentékeny megváltás ellenében, kisebb birtokhoz jusson.

Az iqazli honfoglalás az 1945- ös földreformmal valósult meg.

VITA A JOGALKOTÁSRÓL MÁR A SZÁZADFORDULÓN IS

Felkavarta a közvéleményt a Tolnavármegye című lap 1900. január 21-1 számának vezércikke, melynek címe: Szegény bírák. A „szegény" jelző, nem a vagyoni viszonyaikra vonatkozott — mert általában a va- gyonosabbjai közül kerültek ki a községi bírák. De valójában nem a községi bírókról van itt

szó, hanem a hivatásos bírókról, akiknek munkáját elősegítendő, elkészült a perrendtartás, 592 szakasszal.

„Szegény bírák! így kiáltunk fel sajnálkozólag, amidőn hosz- szas, kínos vergődés után a bűnvádi perrendtartásról szóló törvénykönyvet végre letesszük, öfszázkilencvenkét szakasz! És ezekhez járul még egynéhány törvény egynéhány száz paragrafussal. De ez még nem minden. A vaskos rendeletekben százaikra menő más szakaszokkal találkozunk és mindezen törvények és rendeletek szakaszaiban hivatkozások más törvények és más rendeletek paragrafusaira!" — írja a cikk írója.

A laikus újságíró után megszólaltak a szakemberek is. Hivatkoznak a jogalkotás elmúlt évtizedes tevékenységére, majd az egyik így folytatja :

„Betetőzése ennek a törvényhozói alkotásnak a büntető perrendtartás, amelyről a múlt évi jogász kongresszus egyik legkiválóbb tagja, a berlini tud. egyetem büntetőjogi tanára úgy nyilatkozott, hogy e törvénnyel a magyar jogalkotás a világ első helyére emelkedett. E nyilatkozat magában véve elegendő felelet a cikkírónak támadásé ra."

A vitát végül is azzal zárták, hogy a modern államban lehetőleg minden szabályozni kell, ehhez megfelelő törvényekre van szükség.

ELŐDEINK SEM VOLTAK ANGYALOK

Hányszor hangzik el panasz, a fiatalok magatartását kifogásolják, s mindjárt' hozzáteszik: „bezzeg a mi időnkben..." Nos, mi volt a „mi időnkben"? — Sok hírt lehet idézni, válogathatunk belőlük. Mi vegyük csak az ártatlanabb ikak egyikét. A Tolnavármegye 1900. február 25-i száma Tégla-betyárok címmel közöl rövid cikkecskét. Idézzük:

„Ezúttal nem a járdát koptató ficsurakról van szó, hanem azokról a duhaj parasztlegényekről, akik vasárnap dé'lutá- nonként~a város főbb utcáit csoportosan bejárják és a legnagyobb fokú szemtelenséggel utasítják le a járókelőket a járdáról. Ezeknek a fickóknak csak a parasztgőgjük nagyobb a szemtelenségüknél. Hangos kurjantások, durva élcek, trá- qár beszédek között tartják felvonulásukat és tettlegességre is könnyen készen vannak. A múlt vasárnap Fördős Mihály ügyvédjelöltet és Faddy János járásbírósági aljegyzőt akarták megtámadni, s hogy ezúttal nem sikerült gálád szándékuk, nem rajtuk múlott. Ugyanekkor több hölgyet letaszítottak a járdáról e semmirekellő suhan- cok. — A sarki rendőröknek néha jó lenne felébredni szuny- nyadozásükból és hűvösre tenni ezeket a tég la-betyáro kat."

RÉSZEGSÉGBŐL A FAGYHALÁLBA

Nem mindennapi eset foglalkoztatta néhány napig a du- naföldváriakat. Megfagyott Habár János. Habár János nagyon szerette az italt, jobban, mint a családját. Ezért aztán naponta fel'öntött a garatra, s csak azért járt haza, hogy másnap kipihenve folytassa ott, ahol abbahagyta. A felesége megunta az örökös házsártos- kodást, elhatározta, hogy nem engedi be a lakásba. így is tett. A hideg télben a küszöbre kuporodott Habár János. 1900. február 19-én reggel megfagyva találták meg a lakás küszöbén. Részegen ment át az örök vadászmezőkre.

K. BALOG JÁNOS