Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
^ ^ËPÜJSÀG 1982. december 11. Egy festmény második éve A legapróbb méretű festmény - egy csendélet, tájkép, egy arcmás vonala, foltja - is belénk lopózik, észrevétlenül formálja hangulatunkat, ha naponta látjuk környezetünkben. Ezeket a körülöttünk levő festményeket magunk válogathatjuk Ízlésünk és lehetőségünk szerint. A köztéri és középületben elhelyezett művészeti alkotások hasonló hatást gyakorolnak ránk, de ezeket az adott helyre szakemberekből álló bizottság jelöli ki. Megyénkben az utóbbi években szerencsére gyarapodott a művészeti beruházások száma. A korábbi centrális intézkedések után, most már a helyi illetékes tanácsok határozhatják, tervezhetik meg egy új épületben vagy köztéren elhelyezendő alkotás sorsát. Két évvel az átadás után kerestük fel most a gyönki általános iskolát, hogy az ott található harminc négyzetméteres secco (szekkó) miként él tovább az oktatási intézményben. Gyönk új lakónegyedének ékessége az iskola épülete. Di- ósberény, Miszla, Szakadat, Szárazd, Udvari és Gyönk 600 tanulójának otthona a 16 tantermes iskola, amihez még szak- tantermek is tartoznak. Az iskolaudvar egyik végében, Petőfi Sándor mellszobra közelében fiúk futballoznak. — Ki készítette ezt a szobrot? — szólítok meg egy fiút. A többiek is megállnak. — Nem tudjuk, ez már régi. A mozitól hozták ide. Amikor én születtem, az már akkor is ott volt - így az egyik. — Azt hiszem, az csinálta, aki ott a másikat is — mutat az épület előtti térplasztikára a másik. — Hogyne, aki a freskót is tervezte, de ... Mondok három művésznevet, hogy válasszák ki közülük a helyeset. — Vecsési Sándor — szólal meg a kórus. — Mit csinált Vecsési Sándor? — Hát a freskót, vagy szekkót, vagy mit, ő festette! — Na és ezt a szobrot...?- ??? * A köztudat valamennyi monumentális faliképet, - a szekkót is - freskónak nevezi. A különbség lényegükből adódik. A freskó esetében frissen vakolt falfelületre fest a művész, a szekkó pedig (al secco) száraz falra való festést jelent. A pan- nó szintén nagyméretű kép, de elmozdítható közegen találjuk. Hogy egy művész mikor fest freskót, szekkót, pannót, ez megbízás, felkérés dolga is. A legszerencséebb, ha a művész pályájának abban a szakaszában, olyan stádiumában kapja a megrendelést, amikor a művet képes a nemzeti értékrendhez kapcsolni. Vecsési Sándor gyönki szekkóját ilyen, jó időben kapott és végzett feladatnak érezhetjük. — Minden művész igyekszik, hogy új módon ábrázolja a körülötte zajló életet, vagyis olyan festői nyelvet alakítson ki, amilyet eddig még nem használtak ... A lényeg szerintem az, hogy az alkotó sose veszítse szem elől a humánus mondani: valót, s akkor nem fenyegeti a lélektelen absztrakció veszélye. Egy modern épületen el tudok képzelni olyan dekoratív kompozíciót is, mely elvont, mérta- nias színfoltok üde harmóniájával tolmácsolja mai életünk hangulatát. Művészetünk főárama azonban, új kultúránk céljainak megfelelően, az emberábrázolás kell, hogy maradjon továbbra is - vallja Vecsési Sándor, amit gyönki munkája során is igazolt. * Megkérdezve a gyerekeket, egymásnak adják mondataikat, ami a szekkó megfigyelésekor született bennük: — Szerintem a szegény asz- szony a napot hívja, hogy a földet, meg a falut felmelegítse. — Nekem azt mondja, hogy dolgozni kell, mint a képen a kaszálók és a kévekötők.- Az első kép az ifjúságról, a másik az öregségről mond történeteket. — Ha a képet nézem, megismerem a régi, keserves falusi életet, de láthatom a jobbat és a szebbet is.- Jól érződik a fejlődés is. A bal oldali képen a kismadarak szinte pelyhesek, repülni sem tudnak, de a jobb oldalon már tollasok, nagyok. Ugyanígy van a kopasz, vézna fiúval is, aki a másik képen már legény. Ezeket a gyermeki megnyilvánulásokat, szavakba öntött reagálásokat gyűjtötte össze és dolgozat formájában fel is dolgozta Pellion Ervin és Szabó József Csabáné tanár. Bozsó Jánosné iaazgatónővel és helvettesével, Lückl Jánossal a szekkó előtt beszélaetünk.- Talán nem hangzik sértőn, azt mondom, hogy a nevelésben „segédeszközünk" lett a kép. Vecsési Sándor gyerekei olyanok, mint a mieink, de a különbséget is érezni lehet, minden magyarázat nélkül. Nevelőmunkánk során a társadalmi forma változását érzékeltetnünk kell. A mai gyerekeknek nincs - de már szüleiknek sincs — tapasztalata az elmúlt korszak szokásairól, akár a játékot, akár a munkát nézzük. A szekkó így vizuális módon nevel. A születéstől az aggkorig az élet mozgalmas pillanatait láthatjuk. A nézőnek értesülései lesznek a közösségekről, összetartozásról, családról, szeretetről - mondja az igazgatónő.- Az osztályfőnökök, a magyarszakos tanárok beépítik tanóráikba és azokat a szekkó előtt tartják meg. Ma már hiányozna, ha nem volna itt — néz a festményre Lückl János. * A faluban a felnőtteket, főleg időseket megszólítva sokan nem tudják, milyen értéket őriz az iskola. Akad azonban, aki Vecsési Sándor kiállítására Csepelre is elment. Ö az első élő festőművész, akivel a gyerekek tajálkoztak, így ha képzőművészetről esik szó, az egyet jelent a szekkóval és alkotójával. A művészet így velük jelent meg a község életében. Vannak természetesen alapvetően fontosabb dolgok. Vannak, akik az anyagiakat más serpenyőben mérnék. A nevelés, emberformálás nem lehet piaci portéka. Minden anyagi áldozat bőven visszatérül a nevelés eredményeiben. Természetesen csak akkor, ha pedagógus és népművelő a hivatásának élő olyan ember, aki Platón egykori gondolatait valósítja meg: „Akiben születésétől fogva megvan a szép és a jó természetének nyomozására való szerencsés képesség, hogy így if- jaink — mintegy egészséges helyen lakozva — mindenből hasznot merítsenek, ahonnan csak feléjük — a szép készítmények láttán vagy hallatán - valami áramlik, ami mint a szellő, egészséget visz feléjük az egészséges tájakról s gyermekkoruktól fogva észrevétlenül vezeti őket a helyes beszéddel való hasonlóság, rokonság és összhang felé.” DECSI KISS JANOS Az öregasszony felkapaszkodott a kád szélére. Imbolyogva kinyitotta a kisablakot. Lenézett a kétméteres mélységbe és egy pillanatra visszahőkölt. A könyöke lehorzsolódott, de szerencsére sikerült a földre huppannia. Hátrabicegett a kert végébe. A sufniból riadtan rebbentek szét a kismacskák. Az anyjuk felborzolt szőrrel és megvetett lábakkal nyávogott. Az öregasszony ügyet sem vet a macskára, sebtiben bezárta az ajtót, leporolta a ruháját és elindult. Az úton úgy bukdácsolt lefelé, mint egy elgurított fekete gyöngy.- Hová igyekszik annyira, Mária néni? - lassított le mellette egy gépkocsi.- Az orvoshoz — szuszogta alig hallhatóan, mert a nyaka egyre jobban fájt.- Szálljon be, majd elviszem!- Az isten áldja meg, fiam! A férfi kiszállt a kocsiból és besegítette az öregasszonyt.- Mi történt magával? Az öregasszony csak suttogni tudott.- Baleset.- Hogyan?- Nem érdekes — legyintett Mária néni, de legszívesebben sírni szeretett volna, összefony- nyadt, eres kezei meg-megrán- dultak. Hiába. Miért van az, hogy nyolcvan felé már a köny- nye is elapad az embernek? A férfi gázt adott, és az útra összpontosított. Eszébe jutott az anyósa, aki azzal gyötri, hogy őt meg akarják ölni. Minden héten legalább egyszer. Ilyenkor felhívja az irodájában, hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zárat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót, és amikor észreveszi, pánikba esik, hogy a betörő nála járt. Az orvos megmondta. Nem lehet segíteni, sajnos szenilis. Érdekes, Mária néni is lehet vagy nyolcvanesztendős. Egyedül lakik, de ő biztos nem képzelődik. Igaz, nincs rá ideje, annyit dolgozik.- Mindjárt ott leszünk - vetett egy biztató pillantást a sápadt asszonyra. Az visszabiccentett és lehunyta a szemét. Nem tudom, hogyan sikerült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remélem, ha visszamegyek, kialussza magából ezt a dühöt. Az öregasszony kinyitotta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Úgy érezte, hogy az országút, mint egy szőnyeg, fel- göngyölődik a szívére és nincs tovább. Amikor a kocsi hirtelen fékezett, előrebukott, majdnem beverte a fejét a szélvédőbe.- Megérkeztünk, Mária néni! - kászálódott ki a kocsiból a vezető. Az öregasszony nem mozdult. Rémülten vette a karjába. Csodálkozott, hogy milyen könnyű. Mint egy szárnya- szegett madár. Vitte egyenesen a rendelőbe. A várakozók döbbenten néztek utána. Az orvos a vérnyomásmérőt babrálta.- Tegye az ágyra! Mi történt?- Rosszul lett. Pontosan nem tudom, hogy mi történhetett. Az úton vettem fel, magához sietett - tördelte a kezét a vezető, majd elköszönt és kiment.- Nővérke, legyen szíves, nézze meg a nénit, amíg végzek a beteggel! Az asszisztens megsimogatta az öregasszony márványarcát, megnézte a pulzusát és kigombolta a ruha nyakát.- Mária néni! — szólongatta. Hát persze! A haját akartam elsimítani a szeméből. Akkor kapott a kezem után, magához rántott és .. . Nem tudok nyelni. Mintha kiszakadt volna a nyelvem!- Most hol vagyok? - döc- centek halkan a szavai.- Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizsgálja.- Mi történt magával? — tapogatta az asszony véraláfutásos nyakát.- Semmi, csak egy kis baleset.- A karján, az igen. Nővérke, legyen szíves lemosni és bekötözni! Ki fojtogotta magát? Az öregasszony előtt egy zilált fej jelent meg.- Eressz el, fiam! - suttogta, és vékony teste megrándult. Nyöszörgött még valamit, de az orvos nem értette pontosan.- Nővérke! Kérem, hívja fel a rendőrséget és kérjen mentőt! Azonnal be kell vinni a kórházba! Adunk neki egy nyugtatóinjekciót, mert teljesen kimerült. Az öregasszonyt tíz perc múlva elvitte a mentő. A rendőr ott tiblábolt körülöttük, majd a nővértől kérdezte, hogy mi történt.- Azt hiszem, betörtek a nénihez. Ott lakik fent a Fenyves utcában. Micsoda lélekjelenléte van !- Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr, és felírta az adatokat.- Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltözött tőle, majdnem mindennap beugrók hozzá.- A nevüket meg tudná mondani?- Azt tudom, hogy a fiatal- asszonyt Katinak hívják.- Kár. Mert értesíteni' kellene valakit, hogy a kórházba vitték. Az asszisztens tanácstalanul tárta szét a karjait.- Még alszik a néni. Esetleg később,jöjjenek - hallotta az öregasszony.- Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett. Az öregasszonyban egy pillanatra összekuszálódott minden. Nem merte kinyitni a szemét. Jézusom! A rendőrség? Ki akarja őt hallgatni?. Hát mit mondhatna? Baleset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább félreértés. Igen, hát persze! A Kati címét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen haragú amúgy is ... hogy ez eddig nem jutott eszembe! Szomjúság gyötörte, kénytelen volt kinyitni a szemét. Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt a ágyánál.- Kézit csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tetszik lenni?- Szomjas vagyok. A nyomozó üggyel-bajjal megitatta a begipszelt nyakú öregasszonyt.- Kénytelen voltam fölkeresni Mária nénit, mert...- Gondolom.- Betörtek a házába.- Nem törtek be. Ki mondta ezt magának?- Szondy doktor úr, a körzeti orvos.- Ö meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse értette ezt a kis öregasszonyt.- Mennyi megtakarított pénze volt?- ötszáz forintom VAN. Azért spóroltam össze, hogy ha történne velem valami...- Most történt.- Ezt hogy érti?- Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták. Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek!- Ki járt tegnap magánál?- Senki.- Miért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik?- Nem titkolódzóm én. Csak fáradt vagyok.- Mária néni! Értse mór meg! Rablás történt magánál, és meg akarták ölni! Meséljen el szépen mindent, ahogy történt!- Baleset volt.- Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit.- Mit mondott?- A maga pénze kellett neki.- ötszáz forint?- Gondolom, többre számított. Kérem, meséljen el mindent! Rablógyilkosság történt, ne mentse azt az embert!- Ne mentsem?- Kérem!- Az unokámat ne mentsem?! - suttogta az öregasszony.- Szóval az unokája - vett elő papírt és tollat a nyomozó. Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa. Az csak feküdt, összeszorított szájjal és a kezét morzsolgatta. Nagy sokára megszólalt.- Tudja, hogy én hány éves vagyok?- Igen. Nyolcvanegy.- Na látja! Az unokám pedig huszonhét. Neki még szüksége lehet a mentségre. Nekem már nem. Ezért mondom: baleset volt. G. Nagy llián: Az útonjáró Ez volt az utolsó hely, ahová bekopogtatott. A Balaton-parti városka üdülőjét végigjárta már, sikertelenül. A portásnak elmondta, mi járatban van. Az öreg olyan szemekkel meredt rá, mintha bűnözőt azonosítana. Koszos, kopott nadrág, elnyűtt papucs, hosszú haj, és ami a legriasztóbb, kezében egy gitár. A kapus tudta, hogy az üdülőben van egy megüresedett hely. Ennek is két keze van, gondolta.- No, várjon egy kicsit, telefonálok. A liú rágyújtott. Mozdulatai, különösen ahogy a cigarettát a szájához emelte, egykori napszámosokra emlékeztettek.- Az igazgató úr várja magát. Ott az a fehér ház. Első emelet — mondta az öreg. Az igazgató Kövérkés, őszes, köpcös ember volt. Körbejárta az iroda közepén álló jövevényt.- Mi van, porosfülű? — kérdezte nyomatékosan.- Munkát keresek.- Kapsz, de nem így. Hajvágás. Borotválkozás. Gitározás nincs! A raktárból adunk másik ruhát. Mosogatni fogsz a konyhán. Egy hónapig tudunk foglalkoztatni. Szállás, koszt, munkabér lesz. Az üdülőkkel nem ismerkedünk, a személyzetnek külön stégje van a parton. Az intézmény szabályzatát pontosan betartani! Rendben?- Rendben - felelte a fiú.- Most pedig lemegyünk a mosodába, hogy kisubickoljanak a lányok, mert én még ilyen porlepte embert nem láttam - fejezte be mondandóját félig viccesen az igazgató. A fiú munkájára nem volt panasz. A pohármosogatóban dolgozott egyedül. Szája csücskében mindig cigaretta lógott. Többnyire csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. A személyzeti kosztra nem panaszkodott, bár látta, hogy rajta kívül szinte mindenki mást eszik. A pincérek különféle nyugati cigarettákat szívtak. Sokszor kaptak a borravaló mellé egy-egy paklival. Úgy két hét elteltével az egyik nap műszak után a főpincér egy százast dugott a fiú csikkzsebébe.- Ezt a jó munkájáért - tette hozzá. A fiú kivette a pénzt, és letette az asztalra.- Köszönöm, de nem kell.- Hogyhogy? Ne hülyéskedjen már — mondta a főpincér, és a legény markába gyömöszölte a piros bankót. A pincérek döbbenten figyeltek. A fiú idegesebben, de türtőztetve magát, újra lerakta a pénzt.- Mondtam már, hogy nem kell - megfordult, és otthagyta őket. Lement a partra, magával vitte a gitárját, de nem játszott rajta. A vizet nézte, a hullámokat, ám ezen az estén nem látszottak, a leszálló köd elborított mindent. Hirtelen hatalmas ütést kapott hátulról. Nem tudott fölállni, rugdosni kezdték. Arcán érezte a vér melegét. Hangszerét széttaposták.- Rohadt csavargó! - lihegte egy hang az éjszakában. Terefere a kép előtt
