Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
lO^PÛJSÀG 1982. december 4. Helyünk a világban Beszélgetés Hubay Miklóssal, a Magyar írók Szövetsége elnökével I- Vannak-e jellegzetes problémáink?- On sok időt töltött külföldön, jól ismeri más népek irodalmi életét, nőszervezeteit. Véleménye szerint mi a sajátossága a mi irodalmunknak, irodalmi életünknek? — A látszat ellenére messze vagyak attól, hagy ismerjem a határon túli irodalmaikat. Kevésbé ismerem, mint az irántuk érdeklődő művelt magyar olvasó. Egyszerűen azért, mert nem olvasok sokat, például prózát alig. Ha meg olvasok, akkor a magyar irodalmat olvasom, azon belül a költőket újra és újra ! Ezzel el is megy az olvasásra jutó időm. Nyolc esztendeje a firenzei egyetem magyar tanszékén magyar irodalmat tanítok, az órákra is fel kell készülnöm, hogy eleven élményként adhassam át élő és klasszikus irodalmunkat hallgatóimnak. Tóhát Firenzében is magyar irodalmat olvastam és olvasok. A hazától távol az ember szervezete is ezt kívánja! Arra viszont csakugyan több módom adódott, hogy az irodalmi életet megfigyelhessem más országban. így lesz szembeötlő igazán a magyar irodalom és irodalmi élet két legfeltűnőbb sajátossága: a líra kiemelkedő szerepe és az írók népi-nemzeti tudata. Külföldről nézve ez nagyon szembeötlő. Mielőtt Francois Mitterrand francia államelnök a közelmúltban hazánkba látogatott, kifejezte azt az óhaját, hogy szeretne magyar írókkal találkozni, s eljuttatott hozzám égy feljegyzést arról, kikkel szeretne eszmét cserélni, és me[y,.kérdésekre szeretne választ kapni. A kérdések leg- preginánsabbja, hogy a költészetnek miért nagyobb a jelentősége Magyarországon, mint a prózának. Ez a jóindulatú nyugati érdeklődő számára meglepő s szerintem ma valóban ez a helyzet. ,,,f — Az egyik nyilvánvalóan a magyar irodalom hagyományos közéleti töltése, amely megmarad akkor is, ha a közélet irányításában az irodalom elfogadja a politika primátusát, és nincs oppozícióban vele. Az irodalom e közéleti szerepe észrevehetően akkor is létezik, ha a magyarországi irodalmi életet mindig befolyásoló nyugati divatok az ilyen szerepnek ellentmondanak. Irodalmunk másik jellegzetes problémája, amelyet sokszor provokatívan emelnek ki, és sokszor reménytelenül próbálnak elkendőzni: irodalmunk „városi" és ,mépi” vonala közti ellentét. Ez az ellentét, mint két pólus, olyan erőteret teremt a magyar irodalmi életben, amely szerencsés esetben a művek, tendenciák megerősítését szolgálja, szerencsétlen esetben nevetséges és szégyenletes béka-egér ha rcra heccel. De alki távoliból, vagy egy majdani „objektív utókorból” figyeli ezt a jelenséget, vagyis századunk magyar irodalmát, az megrendültén fogja látni, hogy milyen nagy volt az a magyar irodalom, az a magyar szellem és az a magyar nyelv, amely egyrészt kávéházi beszélgetésekben csiszolódott, másrészt a képalkotás csodálatos lehetőségeit emelte folyton föl az in- dusztriafizálódás során egyre inkább betemetódő őskultúrából. És 'bámulhatja a távoli figyelő azokat a legnagyobbakat, akik — mint Ady, Bartók, Illyés, József Attila — 6 két inspirációnak a szintézisére is képesek voltak! 1- A líra kivételes helyzete irodalmunkban milyen visszhangot kelt külföldön? — Nemrég utazott el tőlünk egy fiatal olasz költő, Saure Al- bisani, akii a Művelődési Minisztérium vendégeként járt nálunk. Szabó LőiSócet fordít, és egy Olaszországban megjelenendő XX. századi magyar antológiát gondoz, (Zárójelben hadd tegyem hozzá a leglényegesebbet, hogy az anyagi alapot Illyés Gyula adta, aki tavaly ősszel az Olaszországban kapott Mondello-dijával járó ötmillió lírát ennek az antológiának a támogatására ajánlotta föl. A pénz és még inkább e gesztus erkölcsi értéke — Illyés nevének és a Mondeilo-d íjnak a varázsával — is segíti felbátorítani a jelentős olasz kiadókat az antológia publikálására.) I- Albisani az ön tanítványa volt Firenzében? — Igen, s az ő személye garancia számomra, hogy a válogatás és a fordítás a lehető leghatásosabb lesz. Szinte megbűvölte őt, hogy milyen gazdagon virágzik nálunk a költészet, s hogy milyen népszerű! Olaszországban abszurdumnak hatna, hogy egy napilap vasárnapi számában verset is lehet olvasni. Nagyszerű hetilapjaikban kitűnő újságírók tökéletes eszmefuttatásait olvashatjuk a világ minden dolgáról, de verset az utóbbi évtizedben talán kétszer olvastam bennük, egyet Pasolini, egyet pedig Montale halálakor.- Itthon időről időre felvetődik a mester és tanítvány viszony hiánya az irodalomban. Mi erről a véleménye? — Az 1945 után, vagy inkább az 1950 után kezdődő irodalmi életben az író szerepe Magyar- országon — nálunk talán inkább, mint másutt! - megváltozott. A háború előtti és alatti években számomra (és nem voltam e tekintetben egyedül) lélegzetelállító pillanat volt, ha irodalmunk valamelyik nagy képviselőjét egyáltalán megláthattam. Már magunk is könyvekkel, bemutatott színdarabbal a hátunk mögött némán követtük a túlsó oldalon haladó Móricz Zsigmon- dot, Karinthyt... Vagy egy másik példa : abba a szerkesztőségbe, ahol egyetemistaként dolgoztam, rendszeresen bejárt Illyés Gyula. A szerkesztőség beltagja volt Gyergyai Albert. Illyés jöttére a nála idősebb Gyergyai szinte az ajtó mögé rejtőzött zavarában, megiIIetűdöt tségében, hogy a helyiségbe a nagy költő belépett! Illyés akkoriban negyven év körül járt. Nem generációs kérdés volt tehát a mester és tanítvány viszony, hanem az elismert írói, költői értékeknek rendkívüli tisztelete a fiatalabbak, illetve írótársak részéről. A Nagyok az értékeikkel voltak mesterek! Hogy jókedvű, ám a kérdés mélyére világító esetet említsek: Illyés a magyar nyelv igét teremtő erejére hozta egyszer példának, hogy a kávéházi asztalnál a vezető kritikus oda-oda „sChöpflintett”... Hadd tegyem hozzá, hogy az írónak azidőtt meglévő, egyáltalán nem egészségtelen kultuszában a sajtó is szerepet vállalt. Húszéves koromban én többet tudtom a velem nagyjálból egykorú Karinthy Ciniről, aki állandóan szerepelt a Színházi Életben jó mondásaival ' és tárcáival, mint ma, amikor Magyarország egyik legjelentősebb prózairója.- Féltsük-e az irodalmunkat az avantgardizmus hullámaitól? — Számomra az egyik legizgalmasabb magyar nemzledék- regény az, amelyben Vas István a XX. századi magyar költészet irányainak küzdelmét bemutatja. Ennek egyik nagy témája, hogy miképp fordult az avantgárd-divatok idején az avantgárdot megtapasztalt magyar líra a hagyományos tematika, a hagyományos küldetés és a hagyományos forma felé. A magyar irodalomnak ez a különössége nem csupán e regényfolyamban figyelhető meg, hanem ma, a neovantgard-diva- tok idején is az irodalmi életben. Hadd tegyem hozzá e sajátosan magyar irodalmi tendenciák magyarázatául: minden nyugat-európai, közép-európai vagy kelet-európai „izmus” lényegében a hiteltelenné vált konvenciókkal szemben a hiteleset kereste. S ha nem találta, vége volt. S akkor kereste tovább ugyanazt a hiteleset valamilyen más formában, már egy más huilIámtól érintve. A hitelesnek a keresése az, amely’miatt a magyar lírának a fejlődése nem is különbözik annyira az avantgard-törekvésektől, de mi azt Valijuk, hogy ami a hitelességet illeti, mi birtokon belül vagyunk. GULAY ISTVÁN Vasarely kiállításáról Victor Vasarely életműkiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban azokból az alkotásokból, amelyeket a művész hazájának ajándékozott. Terreur Vega (szerigráfia) S hetvenes évek végétől sokat hallunk Iaz úgynevezett okkult, vagyis általában természetfelettinek nevezett jelenségekről. Juszt László és Zeley László könyve A nyugtalan értelem ,mely rádióbeszélgetésekből készült, az okkultizmus újrafeltünését annak is tulajdonítja, hogy visszaszorultak a vallások, mert bennük az emberek nem találják meg azt a biztonságot, és reményt, ami nélkül élni nehéz. A különleges, de'nem tudományos jelenségek összefüggéseiből táplálkozó hiedelmekre valóban nincs szükség akkor, ha az ilyesmik iránt fogékonyakat maguk a vallásaik kielégítik, ha vallásukon belül időről időre megkapják, mondjuk csodák formájában a lelkűket egyensúlyban tartó hit alapjait, tartalékait. Csodásnak tetsző eseményekben persze valamennyi mítosz és mese bővelkedik. A csoda fontos alkotó része a Bibliának. Különösen az újszövetségnek, hol a keresztény vallás központi alakja, Jézus, számos csodával tesz bizonyságot isteni eredetéről. Minél messzibbre kerül azonban egy csoda az élő embernemzedéktől, annál kevésbé táplálója a rendszeres vallásgyakorlatnak, a kultusznak. Ezért van szüksége jo vallásos tevékenységet irányitó egyháznak nemcsak homálybavesző régi csodákra, de viszonylag újabbakra is, amelyek úgynevezett tényei vizsgálhatók, mérlegelhetők, és meghatározott szabályok szerint esetleg hitelesithetőek. A tudomány álláspontja a vallási csodákkal szemben egyértelmű. Még akkor is elutasító, ha keletkezésüket bizonyos mértékig magyarázni lehet, vagy legalább meg lehet érteni, miért képzelik igaznak, s fogadják el őket készpénznek a hitre vá- gyakozók. A csodahivés mértékét elsősorban az ember műveltsége határozza meg. Annak ellenére, hogy vannak modern tudósok is, akik ketté tudták választani evilági munkájukat és í— túlvilági reményeiket. Polgártársaink képzettségének növekedésével, látókörük szélesedésével együtt jár, hogy ismeretterjesztő könyveink közt ma már kevésbé találunk kifejezetten valláskritikai, illetve antikleri- kális müveket, mint az ötvenes, vagy a hatvanas években. Egy témánkra vonatkozó kitűnő bibliográfia, Reguli Ernőné munkája a csodákról mindössze két számottevő magyar kiadványt tart nyilván Ponori Thewrewk Aurélét a Bibliai csodákról, valamint Nyárády Gáborét, amely Búcsúsok címmel még 1966-ban jelent meg. Tiz-tizenkét év múltán viszont már azt tapasztaljuk, hogy jóval több a vallásokról szóló tudnivalókat tartalmazó könyv, de folyóirat-cikk is, mint a vallást bíráló, ellene harcoló, gyakorlatát leleplező alkotás. Ebben a jelenségben nincs semmiféle önellentmondás. Hiszen valóban komikus és értelmetlen lenne olyan vakhitek és téveszmék ellen küzdeni, amelyek mind kevesebb ember fejét töltik be. Rohamosan csökken ugyanis azoknak a száma, akik értenék, miféle tanok és álismeretek ellenében igyekeznek felvilágosítani őket és késztetnék a józan gondolkodásra az erre hivatott valláskritikusok. Pedig, hogy vallásos — és nem okkultista — csodahívők ma is vannak, s hogy tömegeket mozgat a világban egy-egy égi eseményre való emlékezés a katolikus egyház szervezésében, azt az olyan érdekes könyvek mutatják, mint a Fatimái csoda, amely most jelent meg a Kossuth Kiadónál. Szerzője Gérad de Sede francia újságíró, ki az 1917-ben bekövetkezett portugáliai Szüz-Mária jelenéseket vette kritikai vizsgálat alá akkor, amikor megdőlt az ottani diktatúra, s lehetővé vált a kutatás a nevezetes fatimai ügyekben. A Mária-kultusz, jól tudjuk, nem kizárólag a portugálok bel- ügye. Mi magyarok például az István király szenttéavatására készült a Hartvik-legenda nyomán különösen a két világháború közti időkben tartottuk magunkat ahhoz, hogy Jézus anyja a patrónánk, vagyis védasszonya az akkori, a Horthy-Magyaror- szágnak, amelyet ennélfogva szerettek Regnum Marianumnak nevezni. Ebben a korszakban virágzott nálunk igazán a máig fennálló búcsújárás, az olyan helyekre, mint a Somogy megyei An- docs, a Pécs-közeli Máriagyüd, a Nyíregyháza környéki Mária- pács, a Gödöllő melletti Máriabesnyő, aztán a Fejér megyei Bodajk, vagy a Mátrában található Szentkút, s végül Celldö- mölk, aminek már a neve is arra utal, hogy a stájerországi Máriazell mintájára fejlesztette ki alkalmas időben a katolikus egyház. Csodajárás tegnap és ma A magyar Mária-kegyhelyekről megállapíthatjuk, hogy csodáikkal együtt főként akkor keletkeztek, amikor a reformáció leküzdésére megindult az ellenreformáció. így lettek Habsburg- hü ellenrelormációs egyház létésitményeivé, zömmel a tizenhetedik és tizennyolcadik század fordulóján. Nem kevésbé politikai a háttere a gigantikus portugál Má- ria-kultusznak sem. Ez már a mi századunkban jött létre, hogy a hetvenes évek közepéig legyen az ottani Salazar-rezsim és -diktatúra egyik támasza. Az a hely, ahol 1917 májusa és októbere között a latimai jelenések lejátszódtak, a Cova da Iria, vagyis az Irén-barlang nevet viseli, ahol egy vasárnap délben, májusban, Mária hónapjában, tizenharmadikán az Istenanya három pásztorgyereknek megjelent. A gyerekek név szerint Lucia dós Santos, Francisco Mártó és testvére Jacinta unoka- testvérek voltak. Tíz, kilenc és hét esztendősek. Magas kort csak Lucia ért el. apácaként a kisebbek hamar meghaltak. Látomásuk előtt ájtatos édesanyjuk sokat olvasott lel nekik egy könyvből a Szűz Mária franciaországi, salettei megjelenéseiről, j A helybeli plébános feljegyzése a tízéves Lucia első elbeszélése alapján így hangzik: „Amikor meglátták a Hölgyet, megijedtek, de az szelíden szólt hozzájuk: — Ne félj, nem bántalak. Lucia megkérdezte a látomástól : — Hová való a Hölgy? — Az én lakom az égben van. - S mit csinál itt, Asszonyom, a földön? - Azt jöttem megmondani neked, hogy jöjj ide minden hónapban, s hat hónap múlva megmondom» hogy mit akarok”. A hölgy betartotta az ígéretét, és mind nagyobb tömegek voltak tanúi minden hónap tizenharmadikán Fatimában, hogy a gyerekek valaki láthatatlanhoz beszélnek. A francia szerző körültekintő elemzései szerint a hárgpn analfabéta portugál parasztgyereknek megjelenő, egyébként alacsony szoborra emlékeztető Szűz f^ária az ottani egyházmegye megrendült tekintélyét emelte legelőször. Később hamarosan olyan szerepet kezdett játszani a körülötte kialakult zarándoklat és kultusz, mint a lourdesi Mária-csodák, amelyek 1858-tól a hanyatló pápaság itáliai hatalmát kellett volna, hogy megerősítsék a politikailag liberalizálódó Európában. Gérad de Sede rendkívüli tapintattal és mértéklettel irta meg könyvét a mesterségesen világméretűvé növelt, majd újabb látomásokkal és titkos jóslatokkal tetézett fatimai „ügy"-el kapcsolatban. Lépésről lépésre haladva kimutatja, hogy érdekelt papi személyekhez és elöljárókhoz kötődő konstrukciókról van szó, mely a harmincas évektől kezdve mind magasabb érdekekkel találkozott és fonódott egybe. Egészen addig, hogy XII. Pius pápa 1951-ben önmagát Fatima pápájának vallotta. Mellesleg, ugyanaz a pápa, aki az egyházban közei két évezredig vitatott Mária-dogmát szentesítette. Eszerint nemcsak Jézus Krisztus, hanem az ő édesanyja is föltámadt halála után, és testével együtt szállott Jel a mennyekbe. Hogy Fatima szelleme a csúcspont után sem szűnt meg hatást gyakorolni a hívőkre és a többé-kevésbé közömbös szemlélőkre, azt mi sem bizonyltja jobban, mint hogy hatodik Pál pápa is ellátogatott 1967-ben a szent helyre. Egymillió néző előtt mutatkozott azzal a Luciával, aki a csodalátó gyerekek közül kármelita nővérként egyedül maradt életben. A könyv francia eredetijének megjelenése után négy évvel, 1981-ben János Pál pápa is - aki ellen merényletet követtek el - imádkozott itt a Szüzhöz. Hálaadást adott azért, hogy megoltalmazta életét a terrorista golyóktól. A felületes szemlélők számára a május tizenharmadikáktól minden évben ismétlődő ünnepségsorozat jórészt grandiózus látványosság; valamiféle katolikus karnevál, nem kevésbé káprázatos, bámulnivaló turisztikai alkalom. A legmodernebb technika és a rutinos, színházi jellegű rendezés mai zarándokok százezreit is képes megrendíteni, s abban - a jórészt képzeletben lejátszódó - csodás élményben részesíteni, amit szakszerűen akár tömegpszichózisnak mondhatunk, de ami jólesik azoknak az egyszerű embereknek, akik a világ bonyolultságát és lelkűk zaklatottságát, bár saját hibájukon kívül, de nem érthetik meg. | annak azután vallástalanok, akik divatból, no meg belső bizonytalanságból,másféle misztikumokkal kacérkodnak, s mondjuk az asztrológiában, a mágiában, a jóslásban, a szektásságban keresnek menedéket. Nekik sem árt, ha egy sok összefüggést feltáró, s a manipulációkkal szemben világosan érvelő szerző művén elgondolkozva, a kritikai szemlélettől reméli az emberiség okosodását, s gyarapítja ateista műveltségét, ami a földönjáráshoz, a tisztább látáshoz, s talán az emberhez méltó boldoguláshoz is elengedhetetlen. ISZLAI ZOLTÁN
