Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

10 NÉPÚJSÁG

1982. december 24.

Csányi László:

Római jegyző füzet

„Magyar grafikusok” - Gadányi Jenő

Egyértelmű dicséret illeti a kiiadót a rajzokat, akvareWeket bemutató mappa publikálásáért. Gadá’nyli Jenő szinte egész életében a méltánytalanságok özönével küzdő festő volt. Nem tudni, mi okból1, nehezen kapja meg az őt megillető helyet ho-ltában is. Életműve llassan évtizede múzeumi raktárban pihen. Középszerű művészek jutottak — patrónusok révén — önálló múzeumhoz, de a „haladó művészet jövőjét" felvállaló „haladó társadalom" áldozatkészségéből még nem futotta egyik „előharcosa" bemutatására. Huszonkét éve lezárult pályája, monografikus feldolgozása mégis máig a szakma „adósságlístáját" nyomja. Elszórt, apró kiállítások, cikkek, dolgozatok nem pótolják a megnyugtató „ügyrendezést". A Corvina sikerült kiadványa talán kezdete az áldozatos életút gyökerekig hatoló feldolgozásának.

A tizenhét — egy kivétellel —- színes grafikai munka nehéz, talán legnehezebb korszakának terméke. A világgal s önmagával mérkőzve — távol a dogmatizmus keretébe fogott művészeti zajgásoktól — termékeny esztendőkről adhatott számot. Békásmegyer jelentette a harmóniát kétségek közt hányódó életében. Függetlenül alkothatott, elmélyedhetett a természet megfigyelésében. Sajátos analízissel bontotta „vonalakra, síkokra és színekre" a tárgyakat, hogy azután szellemi erőknek alávetve megteremtse a képet, életet lehelve a megejtően vk- lágos és mégis talányos konstrukcióba. Sík Csaba — bevezető esszéjében — „keser- Ves harc dokumentumainak” véli e lapokat. Valójában inkább a játékosság, az üde egyensúly, felszabadultság érzése keríti hatalmába a nézőt. Még a széthulló csontokra emlékeztető „Termés" című tus- színesceruza rajzon sem érződik semmii tragikus hang. önkéntelenül felmerül bennünk: % messze volt a világtól — az ötvenes években — a békás- "egyenl. „nyugalom-sziget"? Felhőúzőnek mindenesetre ott magasodott Kassák szikár alakja, s a mindig megértő támasz, Gadányíné. A vízpartok közelsége, a dombra futó földek csíkjai, a furcsa táncot lejtő fák, az ég és föld végtelensége, a kert megejtő nyugalma — szereplői ennek a különös színjátéknak, i

A Gadányi-életmű — értelemszerűen — időben és horizontálisan gazdagabb. Hiszen pályája, amelyet a bevezető második felében tekint át a szerző, az első világháború után kezdődött. Vaszarí növendéke volt, tájékozódását a Nyolcak, majd az expresszionisták befolyásolták. A modern művészcsoportosulások felé von. zódott. Velük s három önálló tárlatán hívta ki a kurzus-kritika ostorcsapásait. Egész munkássága nem egyéb, mint csen. des reakció a hivatalos mű- vészetpoliitika megalázó értetlenségére. Egyetlen híve Kállai Ernő, majd később — 1945 után Kassák áll képei elé, felfedezésre biztatva a közönséget. A fényből csak kevés sugár jutott osztályrészéül. A bukott világ kitaszította, az új sem tartott rá igazán igényt.

Az album — bőven odatolva angol, inémet, francia nyelvű életrajzzal kiegészítve — jelentős korszakát mutatja be a festőnek. A képanyag alkalmas arra, hogy felébressze az érdeklődést modern festészetünk jelés alakja, művészete iránt.

SALAMON NÁNDOR

PORBAN HEVER A CSÁSZÁR FEJE

Megszeppenve állunk a római Capitoliiumon : a császárnak fejét vették. Pedig a derék Marcus Aurelius nem szolgált rá, s egyébként is Michelangelo óta a tér szerves része, nem lehet elképzelni nélküle. Annak előtte a lateráni palotánál áilli'fc, a Mester rendelte ide, jól tudta, miért.

És most tessék, a császár feje a porban hever, egy ledér amerikai legott felkapja, mága elé teszi, társa pedig gyorsan lefényképezi; olyan lesz a kép, mint nálunk a hajdani bakáké, akiknek fizimiskáját a lovát ugrató fej nélküli huszárra ragasztotta a fondorlatos fotográfus, nálunk ugyanis obsitosként minden baka dicső huszárrá változott, mint az a bizonyos rút kiskacsa. No de ez az amerikaj fiatalember! Nyakán a nemes császár fejével, mint szamáron a bársonynyereg; hülye vicc, legyünk őszinték.

De azért ne hamarkodjuk el. Marcus Aurelius lovas szobra, műfajában mindenképp a leg- megh'ittebb, egyelőre eltűnt, ismeretlen helyen tartózkodik, ahol restaurálják. így mondták, s miiért lenne másként? Róma azonban nem lehet meg Marcus Aurelius nélkül, én is így szavaznék, lenne bár szavóm annyi mint a pelyva. Szavazatomra nincs szükség, enélkül is a talapzatra iíltesztik pontos mását, amii ebben a pillanatban távgiról sem hat meggyőzően. A paripa ugyanis, melyen feltehetően a Garam mellett poroszkált a bölcs császár, egy teherautón várja sorsát, rajta a császár, fej és karok nélkül Ezek a földön hevernek, majd később erősítik a törzshöz, a ledér amerikai így illeszthette — tegyük hozzá: méltatlanul — saját nyakához a nemes fejet.

Sic transit glofia mundi? — nem is olyan biztos. Engem Inkább a szerepcsere lehetősége érdekel. A restaurálás tényét el kell fogadnunk, akkor !is, ha évekig tart. Addig pedig Róma, s tegyük hozzá, a világ a bölcs császár jelenléte nélkül kénytelen élni. Hiányát pótolni kell, bár ez a pótlás gyatra gipsz, viszont sejteti a bronzot, olyan, mintha az lenne ami, csak éppen más, silány utánzat, gipsz és festék, kényszerű ügyeskedés, de az illúzió megmarad, egyébként is oly gyakran bőérjük az utánzattal, miért lenne most másként, ha egyszer ilyen az élet.

De hát valójában milyen az élet? Egy császár poroszkál szemlátomást szelíd ménjén valahol a Garam mellett, bölcs szentenciákat ró jegyzőfüzetébe, aztán visszatér Rómába, s végül, valamikor az 1500-as években a Capitoiium szelíd magaslatán megálljt parancsol paripájának. Addigra feljegyzett mindent, amit hasznosnak vélt, s azóta ott áll a gyönyörű téren, elégedetten nézi a kavargó sokadalmat, s arra gondol, hogy az élet elmúlik, de személyes jelenlétünk nem illan ól, tovább él az anyaggal, ami látszólag ellenünk dolgozik, miint romlékony testünk példázza, de szövetségesünk is, vele vagyunk és általa, s azóta mást is tudunk, bölcs császárom; aj de kár, hogy nem ülhetsz be egy gimnázium fizikaórájára! Az ember a titka minden létnek, dicsőségnek és rejtőiemnek. Legszívesebben így szólnék: Aurél bácsi, nem pökhendi plebejus módjára, aki úgy véli, hogy neki mindent szabad, ha egyszer befizetett a spektákulumba, de én még latinul olvastam bölcs 'intelmeidet, Aurél bácsi, néha ma is idézek belőlük, bár megvallom őszintén, igazságaidtól nem lett jobb a világ.

De végtére kihez Is beszélek? Bronzszobrodat, személyes jelenléted jelképét, már régen leemelték talapzatáról, a gipsz- paripát. amelyen csak a törzs áll', most fogják föltenni, a fej s a karok egyelőre a földön hevernek, ezeket később illesztik a testhez, ezért ledérkedhetett az íimént a könnyelmű amerikai. Gipsz és drót, íme császárom, mint pótalkatrész a lehetséges jövő szolgálatában.

De azért ne adjuk fel a reményt. Uralkodásod idején több pápa is volt, Anícetus, Soter, majd bizonyos Eléutherus, — nevüket egy tudós könyvből másolom ki —■ ezek feltehetően tudtak rólad, talán tiszteltek lis, míg te az ismert világ úja, aligha tudtál egy titokban szervezkedő szekta — annyi ilyen volt Rómában — főpapjairól. Az életen nehéz kiigazodni bölcs császárom. Miközben e sorokat írom, egy valóban nemes aibanóli bort kortyolgatok, még hozzá elég sűrűn, ami ezt a nevet viseli : Fontana di Papa,, vagylis a pápa forrásából való. Okos ember vagy, felismered az összefüggést. Az idők árja, mondjuk fenkölten, s valóban az sodor bennünket, bölcseket és baligákat, s legföljebb az zavarhat, hogy nyomaidat keresve a pápa albanói forrásából merítek, mégpedig bort, nemes bort amilyent te lis kortyolhattál két szentencia között.

Az idők árja, igazad van. Valahol mégis csak találkozunk, a lényeg és jelenség dialektikájában tulajdonképpen minden egymáshoz kapcsolódik. Te Michelangelo jóvoltából most is ott vagy a Capito- liiumon, még akkor lis, ha helyedbe hitvány gipszmásolat került. Fejed a porba hullt, de nem veszett el. Semmi nem veszik el, bölcs császárom,- még akkor sem, ha ebben a pillanatban szép fejed gipsz másolata a földön hever, amit egy léha amerikai nyakához illeszt, hogy társa így fényképezze le.

ŐRÜLT ÜVÖLT AZ UTCÁN

Messziről halljuk a hangját, egyelőre szavát sem érteni, nem is fontos, elnyújtott üvöltés csak, kutyák vonyítanak így tehetetlen dühükben a holdra. Nem is érünk rá, közben minden sarkon sokszorosított röplapokat nyomnak kezünkbe, a Itegtöbb gyűlésre hív, például az egészségügyi alkalmazottak tiltakozó összejövetelére, de alkalmi politikai csoportosulások is kedveskednek meghívójukkal, majd végre egy komolyabb, ezúttal nyomtatott lapot nyomnak kezünkbe: a közeli trattoriába invitál, ahol minden olyan olcsó, hogy nem fogunk hinni a szemünknek. A hívás rendszerint eredménytelen, a vendéglők ugyanis olyan drágák,, hogy egy trattoriához képest itthon a Hilton szerény kiskocsma. Következésképp minden vendéglő kong az ürességtől; a hangos hírverés akár holdbéli utazásra is invitálhatna.

Közben pedig az őrült üvölt, ahogy közeledünk hozzá, szavait íis ki lehet venni, azt ordítja: „árulók vagytok, a föld mocskai, de majd eljön a harag ina p ja.

Áílll a klis tér sarkán, rázza az öklét»és szünet nélkül mennydörög. Ruhája rongyos, szakálla zilált, fedetlen feje félig kopasz. Tulajdonképpen beállhatna prófétának-egy haragos középkori festménybe, de Itt a rámái utcán is megteszi. Talán részeg lis, szesztől vagy haragjának zordan fenségétől; nem tudom. Közben fáradhatatlanul üvölt és rázza az öklét, de egyre ugyanazt mondja, s időnként — a harag pillanatnyi kifulladásában — szétnéz, karja félkört rajzol a levegőben, s elégedetten mondja: „árulók vagytok...” a többit tudjuk, már leírtam.

Az ördög tudja, kedves barátom, őrült úr vagy hogy is tiszteljem. Mindenki áruló lenne, aki dolga után siet, vagy éppen úgy érzi, mint mi is, hőgy elodázhatatlan dolga van Rómában? Azt tetszik mondani, hogy eljön a harag napja? Biztosan, bár az elnevezésen ne vitatkozzunk, tudjuk, a

Nap kialszik, a csillagok elsötétülnek, de azért az emberiségnek még van néhány millió éve. Ha hagyják. Ne is kísérletezzünk, tisztelt úr, annak megállapításával, hogy ki az áruló, íitt az utcasarkon nem is tudnánk erről értelmesen beszélni. S megvallom, ez a fölényes prófétára emlékeztető gesztus, ahogy uraságod megvádolja az egész világot, nem fs tetszik nekem. Árulók vagytok, mondja uraságod, s ezen a pápát, aki amott lakik a sarkon túl1, épp úgy lehet érteni, mint engem, aki bölcs közönynyel mézem uraságod fáradhatatlan haragját, türelmesen hallgatva szikrázó szavait, azt is tudomásul véve, hogy ellenvetésnek nincs helye, pofa be, itt csak uraságodnak van joga ítélkezni.

Következésképp mélán tovább is megyek, mert meggyőződésem, hogy halaszthatatlan dolgom van Rómában, ami akkor is nagyon fontos, ha Róma természetesen meglenne nélkülem. Nem lis akarom zavarni uraságodat, tessék, mondja csak tovább. Legfeljebb azt jegyzem meg, tisztelt úr, hogy az élet legtöbbször nem is olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Lám kegyed fáradhatatlanul zengi átkait, az emberek egy pillanatra megállnak, s mennek is tovább. Mii is, mert valóban halaszthatatlan dolgunk van Rómában. Annyira halaszthatatlan, hogy a harag napja is várat magára, még legalább néhány mliíJlió évig. Maradjunk ennyiben, signore.

CAPELLA SISTINA

Megrettenve állunk a nevezetes kápolnában, Michelangelo freskói előtt. Nem az a csoda, hogy van; az emberiség megújuló csodák között él, legfeljebb nem tud róluk mindig. Itt nem az a csoda, hogy van, hanem az, hogy mindez emberileg lehetséges.

Michelangelo egyszer azt mondta Tizianóról, hogy nem tud rajzóim. A kijelentés egy kicsit hetyke, de csak a Capeil- la Silstina falain kívül1. Itt belül minden a végleges rend, a befejezettség, a teljesség. S azt is itt tanuljuk meg, hogy nem a rendkívüli a csoda, hanem a rend, a megfellebbezhetetlen Igazság.

A HELYSZÍN

A Michelangelo Caetani utca középén az egyik ház falón hatalmas bronztábla: itt állt az a gépkocsi, melynek csomagtartójába rejtették Aldo Moro holttestét gyilkosai. A tábla körül hatalmas koszorúk, kétoldalt Moro képmása.

Jelentéktelen mellékutca Róma központjában, az egyik irányban a Capitóllium, a másik oldalon a Palazzo Venezia; itt zsúfolódik össze a nagyváros élete. A legtöbb várostérképen meg sem lehet találni a Michelangelo Caetani utcát, eddig semmiről nem volt mieve- zetes, s csak a környéken lakók jártak erre, vagy az eltévedt idegen, de az utca nevét sem volt érdemes megjegyezni.

Most egy emlékhellyel több van Rómában. Csak annyi a nevezetessége, hogy itt állítottak meg egy autót jóvátehetetlen terhével. Amint a táblán olvasom, 54 napig tartották fogva áldozatukat, majd megölték. Nem volt rá okuk. Éppen ezért.

A BÍBOROS

öreg pap mondja a misét a Szent Péter-templom főoltáránál', magas méltóság lehet, bíborosnak gondolom, nemcsak öltözéke és az ünnepi segédlet miatt, hanem azért is, mert

HÜ

két münistráns vörös bársonnyal bevont karszéket vitt neki az oltár mögé; ha elfárad, hát megpihenhet. Rászolgált, öreg és rangja is van hozzá. Kissé korpulens, de egyébként szép szál ember.

Éppen a szentbeszédnél tart, hangja, igaz, hogy a mikrofon is segíti, tisztán, nemesen cseng. Pensate! — mondja, s felemeli ujját, gondoljátok meg, hogy miit cselekesztek. Jót cselekedjetek, s éljetek békében.

Szívesen elhallgatnám még az öreg bíborost, méltóságteljesen, tagoltan beszélthogy a buta idegen is megértse, de inkább nekivágunk a kupolának. A galériáig lift visz fel, ahol végig lehet járni a kupola alját szegélyező erkélyt, s belátni az egész templomteret. A méretek emberfelettiek pedig, a körerkély 53 méteres magassága tulajdonképpen csekélység, mert innen még száz métert lehet gyalogolni felfelé a laternáig.

Az arányok tökéletesen megváltoznak. Amit lentről a szem alig lát, íitt jelentőséget kap, a kupolafal mozaikjain pedig

akkorák az alakok, hogy óriások között érezzük magunkat. A lenti világ váratlanul összezsugorodik, a templomban huH- támzó tömeg lassan mozgó, bizonytalan áradat, melynek nincs jellege, formája. És a bíboros! Az oltár mögött áll, de érces hangja ide már nem hatol föl, s azt sem lehet megállapítani, hogy olyan szép szál ember-e, amilyennek lent láttuk. Azt végképp nem lehet tudni, hogy egyáltalában bíboros-e, mert a kicsi mozgó pont bármi lehet, ha meg akarunk győződni rangjáról, sőt, létéről, vissza kell ereszkednünk 53 métert. Pedig hát hol vagyunk az igazi mélységektől és magasságoktól !

Minden nagyság viszonylagos, de hát ezt mindenki tudja, ezért nem kell felmászni a Szent Péter-templom erkélyéig, pedig az oromig még félúton sem vagyunk, s lám, már egy bíborosnak sincs jelentősége. Föntrőf, a laternátóí, már nyoma sem llesz a bíborosnak..

Jó lenne ezt neki is megmondani, mert valószínűleg még sose járt itt. öreg és testes, nem bírná a lépcsőket, melyek Michelangelo kupolájánál egészen összeszűkülnek.

Róma, 1982. november végén.

Két részlet a Sixtusi kápolna freskójából