Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-23 / 301. szám

1982. december 23. ÏVËPÜJSÀG 3 Karácsonyi népszokások megyénkben Megénekelt leány, piros kalács A tél közepi ünnepkört a ku­tatók többféle névvel szokták jelölni. A „karácsonyi ünnep­kör” név inkább csak az egy­házi eredetű szokásokra utal. Dramatikus jellegű népszoká­sok megyénkben is elterjedtek, s az ünnepi ciklus kezdetét többféle' határnaphoz kapcsol­ják. Számítják Katalintól, And­rástól vagy Luca-naptól. Külön szokásai vannak a Lucától ka­rácsonyig és karácsonytól víz­keresztig tartó periódusnak. És gazdag irodalma a megyénk­ben felgyűjtött népszokások­nak! Az élő emlékezet azonban frissebbé teszi a tegnap hal­ványuló képeit. * Tamási és Nagykónyi között egy hosszú völgyárok mentén húzódik Póri. Nagyrészt német ajkúak lakják, akiket a XVIII. században telepítettek erre a vidékre a Sváb—Bajor-meden­céből. A falu boltjában Schisz- ler Ádámot kerestük meg, aki maga is gyűjtője, kutatója a népszokásoknak, és a falu la­kosságának jó ismerője. A fia­tal boltvezető mindjárt egy másik nevet mond, és indulunk is célunk felé, megtudni Pári egykori szokásait, amit eset­leg ma is őriznek. A 87 éves Eckert György, a ház körül még sok mindent el­végez, négy üszőt etet, ő mun­kálja a szőlőt és naponta fel­jár a pincéhez. Panaszkodik: ha a falu felé a völgybe kell menni, szédül, de föl a pincé­hez tartva soha . . . Karácsonyi szokások után nem kell mélyen kutatnia az emlékei között. — A hathetes böjttel már a karácsonyra készültek, akkor nem ettek húst, ma csak pén­teken tartják be, ha ... — igazít egyet székén és kényelmeseb­ben folytatja. — A szenteste a családé volt.. Már délután elkezdődött a ké­szülődés. Az állatokat berekesz­tettük „jóidőbe” *az istállóba, enni-inni adtunk nekik, aztán sötétedéskor az apróbb gyere­keket elvittük a szomszédba, amíg a fát díszítették. Póriban az apró növésű bo­rókát, meg tüskés cserjét — a „wachholdert” — díszítették. Diót mártottak vízbe, majd lisztben megforgatták, és fapálca se­gítségével a fára rakták. Ka­lácskarikák tarkították még a fát, amit a pajtában, vagy is- tálóbban készítettek elő. A szomszédot kérték fel „Jézus­nak”, aki fehér lepedőt, meg „péntőt" tekert magára és csengő vagy kolomp rázásával jelezte érkezését. A gyerekek a szobában körben térdepelve, imádkozva várták, hogy meg­nyíljék az ajtó. A szentesti vacsora a böjt jegyében zajlott. Külön kis szer­tartása volt a közös étkezés­nek. A terített asztalt körüláll­ták. Az apa leült és a „sűrű- levesből” először magának, majd feleségének és sorban, kor szerint merített. Legvégén a legkisebb kapott. Rövid ima után szó nélkül fogyasztották el a gyümölcsből készült „sűrű­levest". Ez után egy falat sült­tököt kellett enni mindenkinek, torokgyík ellen. Karácsony nap­ján aztán a lakomák következ­tek, persze kinek-kinek lehető­sége szerint. A piros kalács azonban elmaradhatatlan vele­járója volt az ünnepnek. Egy 9—10 tagú családnak szánt ka­lácsmennyiség hozzávalói a kö­vetkezők voltak: 20 kg liszt, 5 kg cukor, 1 doboz zaharin, 20 db tojás, 1/2 kg élesztő, másfél liter tej, 1 kg vaj, 1 marék só. Bábosoktól vásárolt, piros színű cukrot olvasztottak, és azt da­gasztották a tésztába, amiből 15-16 darab kalácsot formál­tak. A piros színt, mint életet és örömöt hordozó jelet a lakások­ban — asztal-, ágyterítőnél — is felhasználták. Ahány ház, annyiféle szokás. * Ami közös és más-más táj­egységenként is megegyezik, hogy „amikor Mária szenved, nem mulatnak az emberek” — ilyenkor nem tartottak mulat­ságot. A fiatalok azonban meg­találták a módját, hogy ezen az ünnepen is összegyűlhesse­nek. Az izményi székelyek — Csiszér Ambrusné elmondása szerint -, karácsony napjára tették a" leányok „megéneklé- sét.” — Harminc-negyven fiatal legény összeverbuválódott, és kiszemelték azokat a lányokat, akiknek szerettek volna udva­rolni. Kiválasztottak maguk kö­zül két „huszárt", aki a lányos házban csipkelődős strófákkal mutatkozott be és vívott pár­viadalt. A végén persze étellel, itallal kínálták a kis csapatot, amelyet zenekar is kísért, és így egy röpke csárdás, vagy ver- bunk erejéig táncra is perdül­tek. A karácsonyestén „meg­énekelt" lányt pedig meghívták a vízkereszti bálba, tehát nagy­lánnyá is avatták a megének- léssel. Csiszér Ambrusné ezt a nép­szokást mutatta be színpadon is a népi együttes tagjaival. Legutóbb a Hazafias Népfront budapesti rendezvényén arattak sikert hagyományőrző műso­rukkal. Csiszér Elvira — egy a megéneklésre váró leányok kö­zül —, mindenben követi édes­anyja együttest szervező, nép­szokást ápoló, gyűjtő munkáját. A betlehemes játék minden szereplőjének szövegét, énekét tudja. Ismeri pontosan a szük­séges kellékeket is. — örültem, hogy a fiatalok is megtanulták a betlehemest. A csobánok maszkjait maguk készítették. Arra gondoltam, hogy ez a játék, most megint ötven évig megmarad, mert aki most szereplője, az még a déd­unokájának is tovább fogja ad­ni — néz Csiszér Ambrusné nem kevés büszkeséggel Elvirára. * A legismertebb dramatikus játék a betlehemes. A három napkeleti király figurája, a pásztorjáték, a szálláskeresés biblikus ihletésű jelenetei más­más változatokban jelentkez­nek megyénkén belül is. Kop- pányszántón szép szokásként említik a Mária-vándorlást. Ki­lenc nappal karácsony előtt fiatal leányok, de legények is szervezkedtek a „vándorlásra”. — Két kisleány vitt elöl egy- egy szál gyertyát, a világossá­got — meséli Konrád Józsefné. Utánuk másik két lány vitte a feldíszített festményt, a szállást kereső szent családot. Utánuk mentek a többiek. A házakban csak akkor gyújtottak lámpát, amikor beengedte a gazda a „világosságot". A képet énekek kíséretében elhelyezték az e célra és alkalomra készített házioltárra és másnapig ott tar­tották, amikor aztán másik leány-legénycsoport ment érte. Baranyai Ernő nyugdíjas la­katost stílusosan fenyők között találjuk. Háromezer fenyőcse­metét gondoz, de a népszoká­soknak is hasonlóan gondját viseli. — Szenteste délutánján egy szakajtóba egy marék szénát, kevés kukoricát, meg zabot kel­lett az asztal alá tenni. Mellé még fejszét is és a lószerszám közül a kantárt. Az ünnep után a zabot meg a kukoricát szét kellett az állatok között szórni - meséli Baranyai Ernő, köz­ben a szomszédba kalauzol, hogy egyéb szokásról is essék szó. — Varázserőt tulajdonítottak a karácsonyi asztalnak és a jó­szág, amelyik abból a zabból kapott, az egészséges maradt — magyaráz útközben. A szomszédban éppen disz­nóvágás van. A házigazda Keszthelyi Károly fiatalember. A szokások ismerete nem tarto­zik gondjai közé. A nagynéni, Keszthelyi Erzsébet viszont kész­séggel áll rendelkezésre. A ro­konság valamennyi tagja mond eay-egy általa ismert szokást. Megtudjuk, hogy a karácso­nyi szemetet a gyümölcsfákra kell szórni, hogy bő termés le­gyen. Az állatok közé is lehet, járványok ellen. Böjti ételekről is szó esik, meg a mézbe már­tott dióbélről, hogy édes legyen az élet. A disznótoros, terített asztalvégről a gazda apósa csak ennyit mond: — Könnyű volt akkor böjtöl­ni, mert nem is volt más. Én akkor nem népszokásból, de megszoktam az aszalt gyümöl­csöt. Azóta utálom is. Ezt az asztalt írja le, ami mellett ülünk. Most ez a népszokás — vörös borral teli poharát ma­gasra emeli. DECSI KISS JÁNOS Falusi vendéglátás 3. — Cukrásznak jelentkeztek az idén Cikóról, Bonyhádról, Kaj- dacsról és Dunaföldvárról — kezdi az iratok böngészését Pőgl István, a szekszárdi Ven­déglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet igaz­gatója. — Felszolgálónak Döb- röközről, Kismányokról, Simon- tornyáról, Bogyiszlóról, Gyönk- ről és Szekszárdról. A szakácsjelöltek illetőségi helye legalább ennyire változa­tos. Bonyhád, Tevel, Sárszentlő- rinc, Felsőnána, Szedres, Fadd, Pálfa és szintén Szekszárd sze­repel köztük. Mindez csak na­gyon halvány tájékoztatás, ugyanis semmi garancia arra, hogv az illetők végzés után fa­lujukba, vagy annak akár csak a környékére készülnek vissza­térni. (Később kiderül, hogy sok minden egyébre sincs — saj­nos! — garancia.) — Valamikor sűrűn lehetett hallani valósáqos vendéqlős di­nasztiákról. Ilyenek sarjai ma­napság vannak-e?- Elvétve! Ilyen volt a Ba­logh Pista fia Dunakömlődről, vagy most Biczi Anita Paksról... Tallózunk a tanulók szüleinek foglalkozását feltüntető adatok közt. Fuvaros, bolti eladó, téesz- tag, még egy téesztag, ápolónő, lakatos, fodrász, bolti pénztá­ros, gépkezelő, gépkocsiveze­tő... Az otthonról hozott érdek­lődést, eredendő indíttatást sej­tető hajlandóságot bajos alá­támasztani. A szakközépiskolá­sok iránt most nem érdeklő­döm, a szakmunkások azok, akikkel a majdani kedves ven­dég egykor közvetlenebb kap­csolatba kerül. Akár, mert eszi a szakácsok főztjét, kóstolja a cukrászok tortáit, akár mert a leendő felszolgálók szakmai ügyessége, udvariassága, gyor­sasága megnyeri tetszését. Mindezek irányába természete­sen egyelőre csak előlegezve a bizalmat. Egyébként a hozzáér­tők közt egyöntetű a vélemény, hogy a termelő szakmák (cuk­rász, szakács) képviselőire ha- marébb lesz jellemző a pálya szeretete. Az értékesítők, vagyis kevésbé szakszerűen a felszol­gálók, még kevésbé szakszerű­en a pincérek jobban szem előtt tartják a majd megkereshető pénzt. Ezt egyelőre npinden kárhoz- tatás és főleg szemforgatás nélkül vegyük tudomásul. Sen­kire nem tudok követ vetni azért, mert szakmája kiválasz­tásánál nem hunyja be szemét a kereseti lehetőségek előtt — se. Évente 60-65 fiatal végez. Egy szakácsosztály és egy ve­gyes, cukrász és felszolgálókból álló. Azt, hogy földrajzilag ki, hová kerül a pályán, az iskolá­ban nem tudják pontosan meg­mondani. A kifejezetten vidéki igények, melyek az áfészek ré­széről jelentkeznek, mindeneset­re nagyok. Tavaly a paksi áfész kapott 1 cukrászt, 2 felszolgálót és 2 szakácsot; a Kop-Ka 2 cukrászt, 1 felszolgálót, 2 sza­kácsot; a talán legttídatosabb utánpótlás-nevelő dombóvári áfész pedig 2 cukrászt, 3 fel­szolgálót és 3 szakácsot. Utób­biak esetében bízzunk abban, hogy közülük a város teljes közigazgatási területére, tehát a környékre is jutott.- Van-e gond a vendéglátós utánpótlás nevelésével? Több, mint huszonhárom év újságírói tapasztalata révén tu­dom, hogy a „Van-e gond?” kérdésre az ember szinte so­sem kap tagadó választ. Itt se. Természetesen van gond bőven, ami nem jelenti azt, mintha a korábbi két folytatásban felvil­lantott napsugaras pozitívumok­kal Pőgf igazgató ne értene egyet. Az itteni tantestület mun­kája is benne van az eredmé­nyekben, hiszen végzett tanítvá­nyaik a megye minden pontján megtalálhatók. Csakhogy...! (Most jó lerine szó szerinti pontossággal visszaadni az el­hangzottakat, ám de a helyhiány tömöríteni kényszerít. Tehát csak a lényegre.) Az új épületében valóban pompásan felszerelt iskolában van gyakorlókonyha, -étterem, nagyjából minden, ami szak­mailag szem-szájnak ingere. A jól képzett oktatók a mesterség minrden csínját-bínját igyekez­nek elsajátíttatni. Vagyis a fel­szolgálás fogásait, a terítés esz­tétikumát, a tálalás kultúrem- berhez méltó módját. Minden adva van, csak vendég nincs. — Igazi vendégekkel gye­rekeink kinn találkoznak a mun­kahelyeken ! Vagyis a különböző vállalati, üzemi, állami és áfész-irányítás alatt álló éttermekben, ahol minden jel szerint elsősorban a hajtás a fontos. A mennyiség és nem a minőség, legkevésbé pe­dig a felszolgálás kulturáltsá­ga. — Valóságos harcot kell vív­nunk azért, hogy egyáltalán le­gyenek állandó üzemi oktatók. Jó gyakorlott szakemberek...-Az I—II. éves tanuló még nem alkalmas önálló munkára. Többnyire mégis a jelenlegi munkaerő-gondokon akarnak segíteni velük és nem gondol­nak azokra a problémákra, me­lyek épp a felszolgálókkal szembeni igénytelenség miatt a jövőben jelentkeznek majd! — A szerződéses üzemeltetésű helyek szaporodnak. Ezekben azonban többnyire nem igénylik a szakképzett felszolgálót, mert az utcáról felvett, aki rámenős, több készpénzhasznot hoz! Nemcsak a munkáltatók igénytelenek, hanem a kedves vendégek is azok. Az iskola egyik szakoktatója valamelyik vasárnapon kiment vidékre és az igazi éttermi vendégeket igyekezett rávenni, hogy tűr­jék el (ingyen, minden felár nélkül) a mintaszerű terítést, a tankönyvekben előírt kiszolgá­lást. Egyetlen házaspár állt kö­télnek. A többitől a válasz nagy­jából a következő volt: — Gyorsan hozzanak, sokat, jót, minden flanc nélkül! Vigasztalódjunk azzal, hogy mintha az ország más részei­ben már gyűrűzni kezdene a vendéglátóipari utánpótlás álló­vize? Debrecenben, Zalaeger­szegen — itt a szekszárdiak is jártak ismerkedőben - és Buda­pesten már vannak olyan étter­mek, melyekben a tanulók iga­zi, utcáról jött vendégeket szol­gálnak ki. A Pannónia Vállalat az elmúlt nyáron először ren­dezett Siófokon nyelvórákkal is egybekötött, nagyon kemény munkát igénylő szakmai építő­tábort. Az építés ez esetben úgy értendő, hogy a szakmun­kástanulók a saját tudásukat építgették a lehető legjobb ma­gyarországi körülmények között. A Tolna megyei — jórészt fa­lusi — fiatalok nagyon jól sze­repelek. — Nem játszhatott ebben szerepet az is, hogy itt érde­mes volt jól szerepelniök? - kérdem. - Vagyis a vállalat nemcsak elvárt, hanem adott is valamit? — Minden bizonnyal igen! Az idegenforgalomra építő nagy- vállalat már érzi, hogy igény­telen utánpótlással nem lehet az igényes vendéget idevonzani és megtartani! Megyénkén belül vajh mikor lesz úrrá ez az érzés? (Vége) ORDAS IVÁN Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Verses viadal a leányok „megéneklésében" A megénekelt leányokat meg is táncoltatják Tankonyhán... ...és (csak) tanétteremben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents