Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

1982. november 13. Viktor Kubai: Szerencsétlen flótás Alfréd Fuziik születésétől kezd­ve szerencsétlen flótás volt. És ezt mindenki tudta. Már a szü­lőotthonban kiesett a szülésznő kezéből., Amikor iskolába kez­dett jármi, ott is kísérte őt a balszerencse; ha készült az órá­ra, észre sem vették, de ha csak egyszer nem tanulta meg a lec­két, nyomban kihívták. Az örökös kudarc miatt bete­gesen félénk lett. A fizetése kicsi volt, ugyanis a lehető leg­szerényebb tisztséget töltötte be. Amikor elkezdtünk duruzsolni a fülébe, mondván, hogy az ő ta­pasztalatával a legmagasabb tisztségre is alkalmas lenine, Fű­zik felsóhajtott és így dörmö- gött: — Ugyan, hová gondoltok.!., isten őrizz, hogy felfigyeljenek rám, mert még ezt a helyet Is elveszítem. Egyszer a születésnapja előtt sokáig tanakodtunk, hogy mi­lyen ajándékkal lépjük meg őt. Sokfélle javaslat elhangzott, de egyiket sem találtuk megfele­lőnek. Végül Igmacij így szólt: — És mii lenne, ha csak egy­szerűen adnánk neki egy kis pénzt? Tudjátok, hogy milyen szerényen él... — Nem — rázta meg a fejét Lojza. — Nem. A pénzt nem fogadná el, ezt illetlennek tartja. A probléma legideálisabb megoldására Jan jött rá. — A mii ünnepeltünk — mondta — egy kronométer pon­tosságával jár be a munka­helyére. Közvetlenül a megérke­zése előtt letesszük a1 pénzt az Irodánk bejárata előtti lépcsőre. Ott megtalálja. Ez nemcsak egyszerű ajándék lesz. Egy emberre életében először rá­mosolyog a szerencse, és — kii tudja — talán ezután nem tart­ja magát örökös szerencsétlten flótósnak. A javaslatot nagy lelkesedés­sel elfogadtuk. Ennek megfele­lően összeszedtük az ötezer ko­ronát, ami nem kis összeg olyan ember számára, mint Fűzik. Kartársunk születésnapján ak­kurátus kis csomagban leraktuk a pénzt a lépcső kellős közepé­re, magunk pedig elrejtőztünk a közelben. Eltelt néhány perc. Kinéztünk, a pénz sehol. Azt hittük, min­den rendben van. Hiszen láttuk, hogy Fűzik elindult felfelé a lépcsőn. Elégedetten oszoltunk szét szobáinkba. Szokás szerint valamennyien együtt ebédel, tűn. Megesszük az első fogást, de az ünnepelt egyre csak hall­gat. Ignooij nem bírta tovább és megkérdezte: — Nem feledkeztél meg vé­letlenül a születésnapodról? — Nem — vonta fel a vál­lát iFuzúk, ás tovább is hallgata­gon kanalazta a levesét. — No, és nem kaptál vala­milyen ajándékot? Fűzik tagadóan rázta a fe­jét. Bklkor már én sem bírtam tovább : — És aimliikor ma jöttél a mun­kába, véletlenül nem találtál semmit sem? — Miit találhattam volna? — csodálkozott Fűzik. Aztán elmo­solyodott és hozzátette: — Ami­kor ma reggel jöttem a munká­ba, hirtelen eszembe jutott, hogy már tizenöt éve járok egy és ugyanazon az útvonalon. El­határoztam, kipróbálom, hogy be tudok-e jönni az irodába behunyt szemmel. És képzeljé­tek, potosan idetaláltam... (Juhász László fordítása) Gabriel Garda Márquez: Egy ilyen nap Langyos és esőtfen volt a hétfői hajnal. Don Aureliane Escovar, diploma nélküli fogor­vos és jó korán kelő ember, hat­kor kinyitotta ,a rendelőjét. Ki­vett az üvegszekrényből egy műfogsort, amely még benne állt a gipszmintában, és kira­kott az asztalra egy morékra való műszert, amelyeket nagy­ság szerint elrendezett, mint egy kiállításon. Gallér nélküli csí­kos inget viselt, felül egy ara­nyozott gomb zárta össze, és a nadrágját gumi nadrágtartó tar­totta. Szigorú, szikár ember volt, és a tekintete ritkán alkal­mazkodott a helyzethez, mint a siketek tekintete. Miután elrendezte a tárgya­kat az asztalon, a csiszolóko­rongot, a kést a forgószékhez fordította, és nekiült megcsiszol­ni a műfogsort. Úgy látszott, nem gonrdol arra, amit csinál, de makacsul dolgozott, még ak­kor is nyomva a pedált a ma­rókésen, amikor nem használta. Nyolc óra után egy kis szü­netet tartott, hogy az ablakon át kinézzen az égre, és meglá­tott két magába merült holló- keselyűt, amelyek a szomszéd ház tetőgerincén szorítkoztak a napon. Tovább dolgozott, arra gondolva, hogy ebéd előtt még egyszer esni fog az eső. Tizen­egy esztendős kisfia kellemet­len, mutáló hangja rázta fel a gondolataiból : — Papa.- Mi az? — Azt kérdi a polgármester, hogy kihúzod-e a fogát. „ — Moncfd meg neki, hogy nem vagyok itthon. Éppen egy aranyfogat csi­szolt. Kartávolságra emelte, és a szemét feliig lehunyva meg­vizsgálta. A váróteremből újból kiáltott a fia:- Azt mondja, hogy igenis itt­hon vagy, mert hall téged. A fogorvos tovább vizsgálgat- ta a fogat. Csak miután letet­te az asztalra a befejezett mun­kadarabok mellé, akkor szólalt meg: — Még jobb. Újból a csisrolókorongot ke­zelte. Egy lois kartondobozból, amelyben az elkészítésre váró dolgokat tartotta, kivett egy több tagú hidat, és csiszolni kezdte az aranyat.- Papa.- Mi az? Még nem változott meg az arckifejezése. — Art mondja, hogy ha nem húzod ki a bölcsességfogát, agyonlő téged. "Gábriel Garda Márquez kolumbiai író, akinek Száz év magány című re­génye hazánkban is nagy sikert ara­tott, kapta meg az idén az irodalmi Nobel-dijat, ebből az alkalomból kö­zöljük novelláját. Sietség nélkül, rendkívül nyu­godt mozdulatokkal abbahagyta a pedálozási a marókésen, el­tolta a gépet a karosszéktől, és teljesen kihúzta az asztal alsó fiókját. Ott volt a revolver.- Jól van - mondta. - Mondd meg neki, hogy jöjjön és lőjön agyon. Elforgatta a széket, ómig az ajtóval szembe került, és kezét a fiók szélére támasztotta. A polgármester megjelent a kü­szöbön. A bal orcáját megbo- rotválta, de a má'sik, feldagadt és fájós arcán ötnapos szakál­la volt. A fogorvos sok-sok el­keseredett éjszaka nyomát lát­ta a polgármester fénytelen szemében. Az ujjai hegyévéi be­lökte a fiókot, és szél'íden mondta :- üljön le.- Jó napot - mondta a pol­gármester.- Jó napot — mondta a fog­orvos. Amíg a műszerek kiforrtak, a polgármester a szék fejtámlájá­ra támasztotta a fejét, és máris jobban érezte magát. Jeges il­latot lélegzett be. Szegényes rendelő volt ez: egy öreg fa­szék, a pedálos csiszolókorong és egy üvegszékfény állt ben- re, porcelán üvegcsékkel. A székkel sremben egy ablak volt, embermagasságig válszonfüg- gönnyél eltakarva. Amikor hal­lotta, hogy jön a fogorvos, a polgármester megvetette a lá­bát, és kitátotta a száját. Don Aurelia no Escovar a fény felé fordította a beteg arcát. Miután megnézte a rossz záp- fogat, az ujjaival óvatosan megnyomva, beigazította az állkapcsot.- Érzéstelenítő nélkül kell csinálni - mondta.- Miért?- Mert tályog van rajta. A polgármester a szemébe nézett.- Jól van - mondtfci, és mo­solyogni próbált. A fogorvos nem mosolygott vissza rá. A munkaasztalhoz vitte a tepsit a kiforrázott műszerekkel, és egy 'hideg csipesszel kiemelte őket a vízből, még mindig sietség nélküli. Aztán a cipője orrával odatolta a köpőcsészét, és a mosdótálhoz ment kezet mosni. Mindent úgy csinált, hogy köz­ben nem nézett a polgármes­terre. De a polgármester nem vette le róla a szemét. Alsó bölcsességfog volt. A fogorvos szétterpesztette a lá­bát, és a meleg fogával meg­ragadta a bölcsességfogat. A .polgármester megkapaszkodott a szék karfáiban, minden ere- ját a lábaiba vetette, és jeges űrt érzett a veséjében, de még csak nem is sóhajtott. A fog­orvos csak a csuklóját mozgat­ta. Harag nélkül, inkább kese­rű szelídséggel mondta:- Itt most húsz halottunkért fizet meg, hadnagy úr. A polgármester érezte a csont recosenését az állkapcsá­ban, és a szeme könnybe lá­badt. De .nem sóhajtott, aimíg nem érezte, hogy kijött a záp- foga. Akikor meglátta a köny- nyein át. Ügy rémlett néki, hogy annak a fognak annyira nincs semmi köze a fájdalmához, hogy képtelen volt megérteni az álmáit öt éjszaka kínszenvedé­seit. A köpőcsésze fölé hajol­va, izzadva, lihegve kigombolta a zubbonyát, és tapogatózva keresgélte a zsebkendőt a nad­rágja zsebében. A fogorvos adott neki egy tiszta rongyot.- Törölje le a könnyeit - mondta. A polgármester letörölte. Re­megett. Amíg a fogorvos kezet mosott, ő a lyukas mennyezetet és a mennyezeten függő poros, póktojásokkal meg döglött bo­garakkal teli pókhálót nézte. A fogorvos a kezét szárogatva visszajött. „Feküdjön le - mond­ta -, és sós vízzel öblögesse." A polgármester felállt, hanya­gul tisztelegve élköszönt, és a Iáiba!t nyújtogatva az ajtóhoz ment, be sem gombolva a zub­bonyát.- Majd küldje át a számlát - mondta.- Magának vagy a község­házának? A polgármester nem nézett rá. Becsukta az ajtót, és a dróthálón keresztül mondta:- Egykutya. NAGY MÁTYÁS fordítása Tengerparti város Durkó Gábor rajza A magyar múlt mosolya A gúny, a fölháborodás művészete Az irodalomtörténetírás nem tartja számon a költő Zrínyi Miklóst mint szatirikust. És ezt jól is tesrf, hiszen régi irodal­munk európai szintű remeke, a Szigeti veszedelem. Katonai és politikai tanulmányai már ter­mészetűiknél fogva is nélkülözik a humort, a mosolyra serkentő motívumokat. Zrínyi Miklós uni­verzális zseni volt. Nemcsak az irodalomhoz, de a politikához, a hadi tudományok elméleté­hez és gyakorlatához is ő értett legjobban a XVII. század Kö- zép-Európájában, Habsburg- b irodái má ban min de nkép p en. Noha ezt tudták róla, a bécsi udvar mégsem őt nevezte ki az 1661-ben indított törökellenes hadjárat fővezérévé, hanem egy tehetségtelen tábornagyot, Montecuccolit. Zrínyit nemcsak az háborította föl, hogy mellőz­ték, hogy Montecuccoli ahelyett, hogy a törököt verte volna meg, földúlta a magyar lakta vidéke­ket, s közben csaták nélkül el­kótyavetyélte seregét, hanem az is, hogy Kemény fejedelmet veszni hagyván, még neki állott följebb, és névtelen röpiratábán elhárította magáról a felelőssé­get a katonai kudarc-sorozatért. Zrínyi röpiratban válaszolt neki, s fölényes logikával, metsző iró­niával zúzta szét a tábornagy altattomos érveit. Iróniáját, szarkazmusát kettős indulat fű­tötte, személyes sértettsége és a nemzetért való, a nemzet becsü­letéért való aggodalom. A röp- irat műformában, amelyben kü­lönben gazdag a magyar próza, Zrínyié kiemelkedő remekmű. Sz. K. Zrínyi Miklós: Röpirat Montecuccoli tábornagyhoz (Részletek) Legkitűnőbb Vezér! Minthogy tehát magadat és egész hadseregedet a diadalmenet­re méltónak Ítéled, sőt diadalmenetét tartasz, szenvedd el, kérlek, hogy én, megemlékezve a római szokásról és arról a szabadság­ról, amely a római katonáknak megengedte, hogy a győztes had­vezérnek szemébe mondhassák, amit akartak — (Suetonius in vita Caesaris) -, egyet-mást neked szintén felsorolhassak. Tehát 50 000 törököt 50 ‘mérföldre visszavetettél. Kemény fejedel­met visszahelyezted? Új várőrségeket állítottál be? Erdélyt megtar­tottad? Teringettét! Nagy dolgok ezek, sőt a legnagyobbak! De ezekkel a nagyhangú szólamokkal azután vége is van a dicső­ségnek. Mondd meg nekem, mi haszna van hadjáratodból Ma­gyarországnak? Mondd, épen adod vissza nekünk Erdélyt, ame­lyet pedig épen vettél át? Add vissza Erdélynek Kemény fejedel­met, akinek hűséget és oltalmat Ígértél, add vissza a boldogságot, békét és bőséget, amelyet hadseregeddel és várőrségeid bevite­lével űztél ki, azután tarts diadalmenetet, akkor sajátítsd ki ama három szót: jöttem, láttam, győztem! Mi pedig önként és örven­dező szívvel lógunk téged Marsnak, Herculesnek, Bacchus atyánk­nak nevezni, „aki az illatozó Indiákról, kedves szekerén jő hoz­zánk". De óh jaj, mig te bölcselkedel, mi csalódunk, hiszen a fi­lozófusok egyedül a beszédben bölcsek, egyébként mikor tettre kerül a sor, a legostobábbak. Azt mondod, hogy távolról nem le­het tevékenykedni: valóban, ha te, a naphoz hasonlóan, nem tu­dod az égről felmelegíteni a földet, közelebb kell jönnöd. Ha meg akarod semmisíteni az ellenséget, nem lehetsz tőle mérlöldes tá­volságban, hanem miként ama mór Regulus (Barthol, Rogat de hello maurorum et hispanorum) felelt egy kardja rövid voltát gú­nyoló spanyolnak; „Majd megtoldom legalább egy lépéssel!" Ne­ked is közelebb kellett volna kerülnöd az ellenséghez, ha diadalt óhajtottál rajta aratni... . .. virágzó hadsereget kaptál kezedbe, és valósággal tönkre­tetted; sokkal inkább a jóbarátot zaklattad, mintsem az ellensé­get; az egész országban siralmas emléket hagytál magad után, mivel száraz szemmel és száraz karddal (amely pedig a mi oltal­munkra volt rendelve) szemlélted százezreknek török fogságba hurcolását. Ennél kevesebbet még egy hitvány hóhértól sem vár­hattunk volna. Egyébként nem tagadom, hogy kevés magyar van, aki oly pontosan ismerné a háború tudományát, amennyire egy nagy hadvezérhez illik. Mindamellett biztosíthattak, hogy nincs egyetlen magyar végbeli főkapitány, sőt kapitány sem, aki a teád bízott derekas hadsereget oly tunyán engedte volna elpusztulni; vagy ha elpusztult volna is, bizonyára taz ellenség kétszeres rom­lásával veszett volna oda. Mi magyarok nem értünk ahhoz a mes­terséghez, hogyan kell az ütközetet minduntalan elnapolni, az el­lenség dúlásait megtorlás nélkül elnézni, barátot és szövetségest meg nem segíteni, inkább a hazát, mintsem az ellenséget pusztí­tani, a hadjáratban pénzt összeharácsolni. Ha te mindezeket a háború rejtettebb titkainak nevezed, akkor bizony mi semmit sem tudunk. Nem értettek ehhez hajdan a Kinizsiek, a Báthoriak, a Hunyadiak sem, mégis a haza megvédése, a kereszténység oltal­mazása, az ottomán hatalom visszaszoritása miatt valóságos szent­ként tisztelve nyugszanak sírjukban. Mi pedig, utódaik, az ő jó- hirnevüket sohasem mocskolnák be semmittevéssel, a haza gyáva elvesztegetésével, ha számunkra csak legcsekélyebb működési te­ret is engedélyeznének ... Ne kalandozzál el, kérlek, minduntalan, felsorolva Rákóczinak és Keménynek a hadjárat során elkövetett tévedéseit: nyilvánvaló, hogy tévedéseikért súlyosan meglakoltak. Mindamellett ők haza­szeretetükről, keresztényi buzgalmukról vérük omlásával és a ma­guk halálával bőségesen bizonyságot tettek. Te pedig közönyöd­ről adtál nyomós bizonyítékot, keresztényi buzgalmad meg majd csak akkor hévül neki, amikor o levegőben borjúk röpködnek . . . Egyébként azt mondod, hogy valamennyi magyar téved, meg sem tudják ítélni a te cselekedeteidet. Én ugyan, úgy emlékszem, azt olvastam valahol, hogy a nép mindig eleget tud, mert tud annyit, amennyi szükséges. Azt egyébként bizonyossággal tudja, hogy a lángba borult Magyarországra nem vizet, hanem olajat öntöttél, tudja azt is, hogy a hadbíróság előtt tiéid semmivel sem menthettek volna téged, ha valaki megfontolja, mennyire kipusz­tult Magyarország szarvasmarhából, s mennyire megtelt vele a te táborod... Nagyszerűen értekezel az ütközetről is, de annyi nehézséget és megfontolást érdemlő körülményt csatolsz hozzá, hogy ha a haj­dani nagy vezérek és magyarjaink mindezt megtartották volna, Magyarországot soha el nem foglalják, sem ennyi idegig meg nem védik. Miután azonban a „soha meg nem ütközni" titkos tu­dománya hozzánk is behatolt, Magyarország nagy részét elveszí­tettük ... Ezek hát a tetteid, legyőzhetetlen hős! Mi volt vajon legheve­sebb csatátok eredménye? Hector minden seb nélkül vonul el, s ezért várod a magyarok háláját. Add vissza nekik, amit méltatla­nul elveszel tőlük, és hálátlan madaraknak nevezed őket te, a madarak legháládatlanabbika. Tudd meg inkább, hogy ha mind­az a miénk lenne is, amit győzelmed eredményének hirdetsz, még akkor sem mentene fel senki, míg egyetlen kis német vagy olasz ezredes lesz a világon. Emlékezeted ellenben halhatatlanná tet­ted! De a legkisebb magyar kapitány sem áll nálad hátrább, mi­helyt nem tollal és elméletben, hanem karddal és a harcmezőn kell hadakozni. De mi szükség van a szavakra? Lássuk a tetteket! Megmondtam! (t 662)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents