Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-07 / 262. szám
U NÉPÚJSÁG 1982. november 7. Horváth Vili Istvánt elnyűtte o vasút. Volt ideje a vasútnak, mert Horváth István harmincnyolc évet töltött a vagonok, sínek ikö- zött, hallgatta zuhanóbombák vijjogását, utazott olyan vonaton, amelyet végiggéppuskáz- tak 'különféle hadi repülőgépek. Tehát Horváth Vilii. (István veterán vasutas. — Voltam én itt minden! iBumbardó zuhogott a vonat előtt, hozta a szerelvényt valahonnan Olaszországiból, jött itt át az Árpád- motoros, aztán jöttek a Trumannok, mi meg csak akasztgattuk a kocsikat, raktuk össze a vonatokat. Irány: Pécs, Gyékényes, Jutás, Bá- taszék, Budapest. Áztunk az esőben, égtünk a forróságban, s szikrázott fejünk felett az ütköző... Harmincnyolc év vasúti szolgálat áll Horváth István mögött, akivel valamikor együtt rúgtuk a rongylabdát, meg a Liberátor-gum'i- ból kivágottat, s jártuk a mágocsi hegyeket borok, meg lányok után, és lám, hogy szalad az idő... Hogyan elmúlt ez az emberöltő! — 'Nehezen... 'Nehezen múlott el, mert örökké dolgozni, dolgozni, fáradni kellett, éjjel is meg nappal is, vasárnap, karácsonykor, húsvétikor... mindig csak a munka! És aztán ezek a k . . . ütközők, örökké ott csattogtak a fejem fölött. A csattogás: a kocsirendező megadja a jelt a mozdonyvezetőnek: jöhet, tolathatja a szerelvényt, a vasutas adja a zászló- meg a sípjelet, éjszaka fényjelet, és a vagonsor csurog szép csendesen, de a Vezér — a mozdony- vezető — nem mindig tudja kitalálni, hogy most még „hány Hapátta'l dobjon rá", és ha beugrik a kocsirendező a két vagon közé, s kezébe kapja az álló kocsi kampóját — húsz kiló felett van a súlya -, akkora csattanás- durranás következik be, mintha ágyút sütnének el. Végül a kocsi mégis összeakaszkodik. A leakasztás már könnyebb. Jön avagy megy a tolató mozdony, és a rendező 'bebújik a két 'kocsi közé, „beugrik”, ráragad valamelyik 'kocsi kampójára és huzatja-ugratja-vontatja magát, amíg a két ütközőt összenyomják az iszonyatos erők és lehetővé teszik, hogy a kampót kiemelje, huszonvalahány kilót... — Nem is tudom hányszor voltam úgy, hogy a nyakamat vágja le a kefék, hogy úgy fejbe- kólint a kapaszkodó, hogy soha nem látom többé a családomat... Sóik évtizedes tapasztalat van a VASUTAS mögött, s mondhatom, hogy a magom évei alatt is számtalanszor „megénekeltem” a vasutasok hősies munkáját, s minden dombóvári látogatásom 'idején, ha szolgálatban volt, 'kezet szorítottam Horváth Vili. Istvánnal. — A kilencedik most ment nyugdíjba. Szombaton az utolsó szolgálata volt Horváth Vili. Istvánnak. Szerdán a túravezető azt mondta az eligazításkor, hogy „. . .-fiák, szombaton átköltözünk az új szociális létesítménybe, vigye oda mindenki a cuccát." Szombat, reggel hat óra. Az utolsó szolgálati nap. A VASUTAS kinyitja a kopott, olajos ruhákkal, bakancsokkal teli szekrényét. Szépen ösz- szerakja a zubbonyokat, a szakadt pulóvereket, lyukas nadrágokat, színehagyott ingeket, egy zippzár nélküli melegitőfölsőt. Amíg a többiek ballagtak az eligazítás helyére, ahol ő is mindig a placcon állt, hol az első sorban, hol a másodikban, hol első emberként, hol másodikként - most óvatosan kerülte a hajnali eligazításcsoportot. A háttérbe húzódott... öreg-kopott-törött-rojtos-fakó-olajos-piszkos zászlóját a hóna alatt, a „cucc" felett szorongatta. lEz a holmi volt a jobb hónalja alatt. A 'balját a sisakhoz emelte, levette a kék- színű műanyag fejfedőt, és a bal hónaaljába szorította. Az ügyeletes tiszt most precízen, szabatosan, szolgálatszerűen mondta el a tennivalókat. Horváth Vili. István a második sorban állt. — Hát akkor .induljunk. Van kérdés? INincs kérdés. IHúszvalahány ember a forgtalmi iroda előtti peronon szép komótosan csoportokba verődik, s mennek munkájukat végezni. Horváth Vili. István elmarad a társaitól, a brigádtól. Attól a brigádtól, amelynek „jogelődje" 'harmincnyolc éve fogadta be. Ballag a csapat a rendezőpályaudvaTon. Ballag Horváth Villl'l. 'István 'is. 'Elmegy jobbra, a resti felé — hol van imár az a régi, híres resti, atyaúristen, hol vdn?!! Az utasok tülekednek a felszaggatott vágányjárdák között, 'beállt a komlói személy, itt van a kaposvári gyors, és ott hátul, valahol a huszadik vágány térségében három tolatás dízel, vagy vonali 'mozdony (?) dohog, mintha 'jó reg g él lenne. Pedig ez 'a reggel nem jó reggel. Ez a műszakkezdés nem jó. INeki utolsó ez. Utolsó, soha meg nem ismételhető! (Még mindig hóna alatt, a jobb keze szorító sóban a hóbelevanc. A ruha is elfárad, azért szakad el. Horváth Vili. István felvigyázó — ez a rangja — megáll a negyedik vágány és az ötödik vágány között a betonlápon, Előtte vagonok sorakoznak a hatodik vágányon. Ores a vonat. Fél nappal ezelőtt még szenet vitt Dunaújvárosba. Kokszolható szenet. Most üresék a vagonok. Oldalfaluk magas. Talán két és fél méteres a földtől. Ki mérte le ezt valamikor? Lemérte-e Horváth Vili. István, amikor szaladgált a szikrázó ütközők között? A kocsik lassan megmozdulnak. A fém a fémen nehezen mozdul, talán nem is gördül ez az acélkefék, talán csak csúszik a sínen, talán nem is megy ez a vonat. (De megy... Lassan araszol -csúszik-gö rd üf - pö rdül, már döccen a sínösszeeresztésnél, öreg, szolgálat vége felé járó kocsirendező még fel tudna rá ugrani.' A fiatalabb? Vár, hadd gyorsuljon, hadd csattogjon a kerék, hadd ugorjon-rugózzék a talpfa... Amikor már a vonatnak hangja is van, az való a „virtigíi” vasutasnak, akkor kell ugrani, úgy, hogy a kéz abban a pillanatban érintse a kapaszkodó hideg vasát, amikor a talp a lépcsőre dobbant. Már csattog a vonat. Szalad, mintha magától menne. A „cucc” lepottyan a VASUTAS hóna alól, löggyen-zöttyen az őszi csatakos vágónyjár- dán, aztán elindul, röpül, röpül... Izmos-inas-fáradt karok röpítik. Röpül a melegítő, az olajos ing, a szakadt ülepű nadrág, a lyukas zokni, a szakadt sildű sapka... Eltűnt a melegítő, az olajos ing, a szakadt ülepű nadrág, a lyukas zokni, a szakadt sildű vasutassapka... 'Elvitte a vonat. Horváth Vili. István harmincnyolc év után „leakasztott" a vasúttól. PÁLKOVÁCS JENŐ Négyszemközt a gabonáról Beszélgetés Magyar Gábor mezőgazdasági miniszterhelyettessel Nemzetközileg elfogadott mérce szerint egy lakos színvonalas .táplálásához évi egy tonna gabona szükséges. Természetesen nem kenyér és tészta formájában eszünk meg eny- nyit, hiszen a gabona nemcsak közvetlen emberi táplálék, hanem az állatállomány takarmányozásának alapja is. Gabona- termelésünk már hosszú évekkel ezelőtt meghaladta az itt jelzett mértéket; jelentős a búza. és a kúkoricaexportunk. A gabona kemény cikk, ha úgy tetszik, stratégiai áru. Termelésének fejlesztése éppen ezért alapvető feladat. Középtávú terveink 1985-re évi 15—16 millió tonna gabona termelését tűzik ki célul. Megvalósítható-e ez az elképzelés? Erről beszélgettünk Magyar Gáborral, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium miniszterhelyettesével. — A közelmúltban a kormány megszigorította a mezőgazda- sági termelés feltételrendszerét. Az intézkedés háttere széles körben ismert, szükségességét aligha vonja valaki is kétségbe, viszont agrárberkekben itt- ott elszegényedésről beszélnek. Mi a véleménye erről? — Ezt a vélekedést túlzónak tartom, bár 'kétségtelen : a traktorállomány fele és a kombájn- park negyede közgazdasági és műszaki értelemben is elhasználódott. Ha meg akarjuk őrizni, 'sőt tovább akarjuk fejleszteni gabonatermesztésünk eddig elért magas színvonalát, akkor a géppark magasabb műszaki színvonallá cseréje elkerülhetetlen. — A gépártámogatások megszűnésével ez gyakorlatilag csak akkor lehetséges, ha az üzemek növelni tudják fizetőképességüket. Erre azonban kevés az esély; a meghatározó gabonatermesztés jövedelmezősége évek hosszú sora óta csökken. — Konkrét adatokat tudok erről mondani: 1975 és 1980 között a búzatermelés nyeresége 55 százalékkal, a kukorica- termelésé pedig 60 százalékkal csökkent. A január elsejére elhatározott felvásárlási áremelés ennek és az azóta bekövetkezett további romlásnak csak töredékét kompenzálja. Ennek ellenére mégsem növelhettük nagyobb mértékben a felvásárlási árakat, mert ez esetben az állattenyésztés költségei megengedhetetlenül _ növekedtek volna. Ha ezt kiegyenlítendő az állati termék felvásárlási árát is emeljük, akkor elkerülhetetlenné vált volna az alapvető élelmiszereik fogyasztói árának emelése. Ez viszont életszínvo- nal-poilitikai okok miatt ez idő szerint egyszerűen elképzelhetetlen. — Vagyis a mezőgazdaságnak kell „kigazdálkodnia” a költségek növekedését. Vajon milyen lehetőségek vannak erre? — Még mindig jelentősek a tartalékok a gabonatermesztésben. A világ legjobb genetikai alapjait hordozó gabonafajtákat termesztik az üzemek, de az élenjáróikat leszámítva a' termő- képességnek talán ha a felét használják ki. — Ez kétségtelen, de a hozamok javítása leginkább. pótlólagos ráfordítások révén valósítható meg. — A jó tailajművelés, a talaj és a növény igényeit maximálisan kielégítő tápanya g-gazdálkodás nem elsősorban pénz kérdése; hiszen a szaktudós ára nem emelkedett, Hozzátehetjük: a műtrágyát is változatlan áron adják. így tehát a lelkismeretes, magas szakmai színvonalú munkán múlik jóformán minden. Az országos agrokémiai hálózatnál teljes körű és aktuális talajténképet lehet megszemlélni, minden egyes tábláról tudni lehet, hogy milyen tápanyagokat igényel. *■ — Vagyis növelni kell a műtrágya-felhasználást. S mit szól ahhoz, hogy tudós ökológusok az utóbbi időben az emberi környezet dehumanizálását emlegetik, az élővizek megengedhetetlen mértékű tápanyagszennyezését? — Eszemben sincs bagatellizálni ezt a veszélyt. Nem állítom, hogy túlzott az aggodalom, de az intenzív, a kemizált mezőgazdaság csak és kizárólag akkor jelent veszélyt a környezetre, ha „hályogkovácsként”, tudatlanul használják az üzemekben a nagy hatású szereket. A hetvenes években, a nagy mezőgazadsági fellendülés idején sajnos alkadt is példa az effajta1 k'riti'kátlan munkára. De állítom: napjainkra az agronómusok legnagyobb része megtanulta, hogy mivel „játszik". — Mégis növekszik az élővizek nitrát, és foszforszennyezése. — Csakhogy ennek nem elsősorban az intenzív gabonatermesztés az okozója. A falvak nagy része az elmúlt évtizedben hozzájutott a vezetékes ivóvízhez, a vízfelhasználás jó háromszorosára nőtt, s ezzel együtt persze a szennyvíz „termelése" is, de ezzel1 nem tartott lépést a csatornázás. Ha meg akarjuk menteni a jövő számára 'környezetünket, ezen az ellentmondáson kell változtatnunk, és nem növénytermesztésünket kell visszafognunk évtizedekkel ezelőtti színvonalra. — Ahol jelentősen növelik o gabonanövények hozamát, oda nagy teljesítményű gépek kellenek. Mégpedig jórészt importgépek', Külkereskedelmi egyensúlyunk javításához azonban ez idő szerint nem elegendő az export növelése, az importot is mérsékelnünk kell. — Csakhogy az exportfejlesztő import ez alól kivétel. Az intenzív gabonatermesztési program 1981—82-ben 134 ezer hektáron valósult meg. Ekkora területen volt lehetséges a teljes géppark kicserélése. Az eredmény vitathatatlan, ezért a következő ikét évre a kormány újabb 156 ezer hektárra terjesztette ki a programot. Bízom abban, hogy az ország a következő években is meg tudja őrizni fizetőképességét, s így semmi akadálya sem lehet annak, hogy eredeti elképzeléseinknek 'megfelelően a tervidőszak végéig összesen 600 ezer hektáron a gabonatermesztés nagyléptékű fejlesztése kezdődjék meg. — És mi lesz azokkal oz üzemekkel, amelyek nem részesülhetnek a program előnyeiből? — Korántsem irigylésreméltó, korántsem könnyű a helyzetük. De amikor azt mondom, hogy mégsem tartom , reménytelennek, higgye el, nem valamiféle kincstári optimizmus szól belőlem, Elemeztük a különböző gabonafélék termelésének költség- és árviszonyait, s ebből egyértelműen kiderül: a kalászos gabonák termelése még a jelenlegi körülmények között is, közepes termelési színvonalon is kifizetődő A kukoricával már korántsem ennyire egyértelmű a helyzet. Ezt a növényt csak azolk az üzemek tudják nyereséggel termelni, ahol a költségeket .kímélve a jelenlegi ho- zamszinteket növelni tudják. Ahol erre a talajadottságok, o vízviszonyok, a mikroklíma va'gy esetleg szubjektív okok miatt képtelenek, ott nincs más lehetőség: föl kell 'hagyni a kukoricatermesztéssel. A kínlódást immár senki nem fizeti meg. — Nem tart attól, hogy a vártnál nagyobb számban fognak így dönteni üzemek? — Ez nem reális veszély. Ha egyik-másik termelőszövetkezet meg is szünteti a> kukoricatermesztést, nyilván nem a'lmás- kertet vagy kendert telepít a kukorica helyére. Ahol a kukorica eredménytelen, ott jól fizethet a búza vagy valamilyen más kalászos gabonaféle. És a népgazdaságnak nem kukoricáira, hanem gazdaságosain megtermelt gabonára van szüksége. GÁDOR IVAN Hogy a városok otthonok legyenek... Minden esztendőben november 8-án megemlékeznek a városrendezési és urbanisztikai világnapiról. Caillos Maria della Parlera argentin mérnök gondolata volt ez, aki felismerte, hogy milyen nagy jelentősége van a városiasodás« folyamatnak az emberiség érdekében, s milyen szerepet játszik az egészséges élet szempontjából a városrendezés. Mert nem mindegy, (hogy milyen irányt követ a városépítés, hogy zsúfolt, egészségtelen, napfény nélküli belvárosok jönnek-e létre, vagy terekkel, zöld foltokkal, parkokkal, kertekkel körülvett egészséges városnegyedek létesülnek sők-sök játszótérrel és kikapcsolódási lehetőséggel. Ez utóbbi „emberszabásúbb" környezetre feltétlenül szükség van, különben könnyen ímegbomolhat az ökológiai egyensúly. A hibák elkerülése végett került a figyelem középpontjába az utóbbi esztendőkben az urbanisztika, amely arra keresi a legmegfelelőbb választ, hogy merre kell haladnia a jövő városépítésének? Milyen elvek érvényesüljenek? Minden országban más és más elképzelés valósulhat meg; ahány város, any- nyi megoldás lehetséges. Sok függ a környezettől, az időjárási viszonyoktól, a természeti adottságoktól, vizektől, hegyektől, erdőktől. Más a helyzet Japánban és egészen más Angliában. Finnországban például jellegzetesen északi építészeti stílus alakult ki, amely a városok fejlesztésénél számol a természeti adottságokkal és építési elemiként használja fel a környezetet. Milyen irányban haliad hazánkban a városrendezés? Azt a legfontosabb célkitűzést követi, hogy megszűnjön a zsúfoltság érzete, hogy több legyen a levegő, nagyobb a zöldterület, egyszóval, hogy lakhatóbbá, emberibbé váljanak városaink. A városrendezési és urbanisztikai világnapon minden esztendőben kiosztják hazánkban a Hild-emlékérméket. Azok kapják ezt, akik munkájuk során nem feledkeznek meg arról, hogy a város ne csak lakást adjon, ne csak tetőt biztosítson a fejünk fölé, de váljék igazi otthonná is. Nagy és szép feladat életet és melegséget vinni a szürkeségbe, mebantani falaik zártságát, fellazítani negyedeket, tereket; hangulatot varázsolni az egyhangúságba. Árra is bizonyítékot szolgáltattak munkájukkal a kitüntetett városrendezők, hogy betonelemekből, előre gyártott panelekből nemcsak sivár lakótelepeket lehet építeni, hanem egy kis törődéssel, szépérzékkel olyan, tájba illő környezetet lehet teremteni, ahol az emberek otthon érzik magukat. A másik nagy jelentősége a városrendezésnek, hogy nem hagyja sorsára a régi értékes épületeket, megfiatalítja a megöregedett városnegyedeket és felfrissíti a történelmi épület- együtteseket. Visszavarázsolja a múltat-a maga ragyogó, eredeti építészeti valósá'gában, de az épület környezetét már a mához idomítja. November 8-ón ünnepük hazánkban is a városrendezési és urbanisztikai világnapot, ekkor osztják ki a Hild-érmeket, amelyek azt bizonyítják, 'hogy újabb magyar városok váltak ezrek és ezrek igazi otthonává. (i. s.)
