Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

1982. november 20. Képújság 7 Fazekas a Lenin utcában Nagymányok érdekes embere Régen tulajdonosok lakják már Niagyimáinyolkon a bánya- telepi sorházaikat a Lenin utcá­ban is. Aiopvetöen ez alig vál­toztat az utca képén, noha a jelenlegi birtokosok sokat tettek azért, 'hogy a tízes években kis alapterületre szorított ingatla­nok legalább valamennyire fe­ledtessék kül'sőleg-belsőleg1 az egykori kolónias uniiformiizáltsá- got. A 29-es szórná ház udva­ra is lélegzetvételnyi, a kapu mellett, szemmagasságnál vala­mivel följebb tábla: Nagy 'László fazekas. * Szekszárdon született és élt 10 éves koráig a borkombinát kö­zelében, ahol ezelőtt húsz esz­tendővel olyan jól el lehetett csatangolni, 'próbálgatni, mi jö­het ki a patakparton vagy kom­binát mögötti partoldalon zsák­mányolt agyagból. Aztán Niagy- mányokra helyezték kmb-s rend­őrként az édesapját, s nagymá- nyoki lett. Minden fontos dolog itt történt vele. Itt mondta ki nyolcadikos korában, hogy kő­faragó szeretne lenni, és hagy­ta, Ihogy gyönge fizikumára fi­gyelmeztetve lebeszéljék a vá­lasztásáról. Bejelentette, hogy akkor villanyszerelést tanulna szívesen, de ezt sem javasolták, lévén, ihogy játék közben — ami­ről akkoriban rémmesék is ke­ringtek — elvesztette egyik sze­me világát. Szávái Nagy László sókad ikként választotta szakmá­nak a kerámiaikészítést, amit Szekszárdon tanult hetedmagá­val. Tizenhét éves volt, amikor 1973-ban szakmunkásvizsgát tett Sopronban, öböl jól megiz­zasztották az egyébként kitűnő rendű fiút, mert kerámiakészítés helyett, nem tudni miért, por- celánkészítésből vizsgáztatták. „Kriminálisán szigorú volt az el­nök" — emlékezik nevetve. Mert hiába esett meg a „balszeren­cse”, a vizsga így is sikerült. Két évig dolgozott szakmunkásként a szekszárdi kerámiánál, aztán ismét fordulat: 1974-ben meg­nősült, rá egiy évre megvették — részben „a lakodalmi pénz­ből”, meg kölcsönökből ezt a házat. Újabb egy év múlva meg­volt az önálló műhely is. — Nagyon áhítottam az önál­lóságot. Ne gondolja, nem azért, mert nem voltaim hálás az üzemnék, hogy hozzásegített a mesterséghez... Akkor ímeg miért vállalta ez a ma is még igen fiatal ember­pár a műhelyalapítás terheit egy tyúklépésre a saját otthon megteremtésének gondjaitól? Mert Nagy 'László kíváncsi volt, mire képes. Próbára akarta ten­ni, mire írnegy, ha főnök és al­kalmazott. lesz egy személyben, s úgy, hogy csak a felesége se­gítségére számíthat. Kint sűrűsödik a novemberi este. Itt bent nemcsak a fény barátságos, otthonos, hanem a jó szó melege is segít az ismer­kedésben. No, meg Nagy Ma- tildka, aki úgy mutatkozik be, hogy hároméves és „már kis­csoportos óvodás”. Most éppen főz a 'nappaliból nyíló hálószo­ba franoiiaágyán és meg is kí­nál. Az öblös tálban színes üveggolyók. Talán szőlőkom- pót... — Jó? — kérdezi, amikor mon­dom, hogy ízlik és majd kérek is még belőle, Visszüvonul foly­tatni a főzőcskét. A ház asszonya, a szériamun­kák betanított felelőse alig szól, de semmi se kerüli el a figyel­mét. Az én figyelmemet pedig az nem kerüli el, hogy tökéle­tesebb már nem is lehetne az összhang a fiatal emberpár kö­zött. Saját gazdáikként nem él­nek pedig kényelmeskedö éle­tet. Az annyira áhított függet­Az agyag engedelmeskedni „tanul” lemség feszes íraimot diktál, a fazekas abból él, amit csinál és nem elég naponta reggeltől ké­ső délutánig, estéig forgatni a két korongot, füiezmi, díszíteni, szárítani, majd szemmel tartani a villanykemencét, szívesen lát­ni a betérőiket. Szemmel kell tartani a piaci helyzetet, az igények alakulását is és „men­ni, menni a kész áruval a vásá­rokra, ha esik, ha fúj..." — Szerencse, hogy nem lovas kocsival ikelil vevőt keresni az áruinaik — jegyzi meg a mester őszinte derűvel. Van gépkocsijuk is. Két kezük munkájával hozták össze mind­azt, amijük van. Elégedettek, de többretörők. S ami legrokon­szenvesebb: Nagy László büszke fazekas mivoltára, arra, hogy mint azt a felesége mondta: „az agyag a bánata, öröme, kenye­re...” Miit tud az átlagember az agyagról? Semmi esetre se olyan sokat, mint a fazekas, aki az agyag képlékenységével, alaikithatóságáiva'l birkózik élet­hosszain. Úgy is mondhatnám naponta megvív az agyaggal, mély nyers állőpotban mustár- színű, sötétbarna, terrakotta-vö­rös vagy szürkészöld. Egyik se adja meg miagát könnyen. A mestereken kívül senki se sze­reti anyagként az agyagot. Ha Már látni, hogy az anyag le- győzetett már korsó, tál, köcsög, bögre fazék, más cserépedény, dísz­tárgy 'vált belőle, akkor igen! Akkor már nagy az ázsiója. * — Ma nem dolgozott, elárul­ta a nyitott kemence, üres mű­hely, ahova belestem délelőtt itt járva... Tényleg, szabadnapot kellett kivenni, mondják. — Laci nők Szekszárdon volt dolga a KlOSZ-nál. — Van talán valami problé­mája? A, dehogy! Ma vettem át egy oklevelet, amit kiváló szerveze­ti munkáért adtaik. Előlkerül az oklevél, a plakett. Gratulálok, s nem lep meg, hogy a saját boldogulás konok keresésén túl Nagy László fa- zékasmesternék közdolgokra is jut energiája. Arra úgyszintén, hogy ahova járt, ölhol általános iskolai tanulmányait végezte, ott besegítsen Hadikfalvi 1st-' váraié tanárnak a kerámia szak­kör vezetésébe. — Utódokat nevel? Szó sincs róla, s nem is baj, ha a most szíves örömest agya- gozó gyerekék közül egy se ad­ja fejét fazekasságra. Elég ha „megtanulják” az agyagot, hogy munkával mire kényszeríthető, mi hasznosra és szépre. Már ez nagy dolog, mert a munka, a hasznosság, embert szolgáló íme, ez lett a formátlan „sár­ból" A mester felesége és segítője fülezi a köcsögöcskét szépség fogalmaira nem lehet elég korán megtanítani a gye­rekeket. Egyetértünk és megyünk mű­helynézőbe. iFotóskollégám sze­rencsésebb volt nálam, ő akkor járt itt, amikor Nagyék dolgoz­taik. Most a kétszintes, de ösz- szesen hat-hét négyzetméter alapterületű műhelyben hideg van. Csak az égetésre vagy író- kázásra váró köcsögök, kancsók árulják el, hogy tegnap „ráhúz­tak” a munkára. Az udvarral egy szinten lévő műhelyrészben van a villanykemence, lent a pincéiből kiszakítva az agyag­raktár, a műhely, amiben a két korongé a legnagyobb hely. Ha drágaköveket rejtő titkos zug ajtaját nyitotta volna ki a mester, akkor se ragyoghatott volna valódibb öröm az arcán. Tele az agyagraktÓT megtisztí­tott agyaggal. Hű, de izzasztó munka volt! A kismányoki hegy­oldalból bányásztaik ki, aztán jött a tisztítás, tárolás. — Ügy fél évre elég. Szóval tavaszig . .. — Ha ugyan nem ád belőle va loméi yik pá I yatársá n ak... — Hát, volt máir, hogy segí­teni 'kellett. Nem nagy ügy. — És a jövés-menés, a vendé­gek? — Mi szívesen látunk minden­kit, aki érdeklődve jön. Van, hogy négyen-öten is dolgozunk itt. Képtelenségnek tűnik. De nincs okom kételkedni, mert tu­dom, amit tudok. Például azt, hogy nyaralt itt Szlécsény'ből egy középkorú asszony, jött, hogy megtanulna fcarongozrai, ha a mester 'befogadná. Megtörtént. Azóta ez az asszony csak úgy, a maga gyönyörűségére be­rendezett magárnak egy kis mű­helyt és rendre beszámol cso­dásnak vallott hobbija eredmé­nyeiről.- Hallottam, hogy megpá­lyázhatná a népi iparművész címet, mert szép kollekciója van már zsűrizett munkákból... — Lőhet, hogy megpályázom. Mi változik a cím esetleges elnyerésével? Semmi. Agyagmű­ves marad és mindent megpró­bál, amire a legősibb kézműves mesterség belülről kötelezi. Hogy életük végéig megmaradnak, majd iNagymámyökon érdekes emberekként? Ez nem biztos. A szakma helyigényes tulajdon­képpen és építeni szándékoz­nak... S még mit? Tanulni. Mind­addig, amíg a kéznek engedel­meskedik az agyag, a bánat, az öröm, a kenyér... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Lakáskultúra - de miből ? Jó lenne most az olvasót az­zal kecsegtetni, hogy a követ­kezőkben valamiféle végérvé­nyesen kialakult, minden rész­letében tisztázott álláspont ösz- szegezéséhez jut. Énről azonban szó sincs. De talán a közös to­vábbgondoló sírnak is ‘van valami értelme. Hiszen mindannyian la­kunk valahol, a „hogyan?” kér­désre adható válasz pedig sen­kinek se közömbös. Azzal kezdődött, hagy vala­hol társaságban dicsértem a Képcsarnok Vállalat Szinyei Merse Pálról elnevezett szek­szárdi kiállítótermének azt az ötletét, hogy a vásároltak mel­lé sorsjegyet is ad és a szeren­csések műtárgyakat nyerhetnek. Lapunkban megjelent az a hir­detés, mely szerint a sorsolás november 30-án lesz. — üzleti fogás! — vélte egyik beszélgető társam. — A nagy­pénzű vásárlók mellé szerényebb pénztárcájúakat akarnak tobo­rozni ! Ami persze szerintem érdem, nem hiba és ugyanakkor fényt vet orra, Ihogy mennyire hajla­mosak vagyunk megrekedni egyszer kialakított vélemények­nél. Utánanéztem, kiderült, hogy ez az üzlet — mely a sorozatban készült darabokat árusítóknál kétségtelenül drágább — csak a kezdet kezdetén volt az úgyne­vezett „nogypénzűek” költeke­zésének színhelye. Bár valószínű, hogy ez a meghatározás se a legsikerültebb. A közfelfogás például ide sorolja a főorvoso­kat, de egy szőlősgazdát vagy piaci árust már nem, noha egyik­másikuk egy kisebb kórháznak fizethetne tetemes 'paraszolven­ciát. Valószínűbb viszont, hogy utóbbiak közül sókan nem jár­nak a Képcsarnokba. Ellentét­ben a főiskolai hallgatókkal, ad­minisztrátorokkal, tanárokkal, kistisztviselőkkel, tehát „szeré­nyebb pénztá rcájúakkal". Adat­szerűén bizonyítható, hogy ezek közt van a vásárlók zöme. Ami­ben minden 'bizonnyal nem cse­kély szerepet játszhat az a má­sik — nekem ismét csak tetsző — „üzleti fogás", mely az OTP igénybevétele nélkül lehetővé teszi, hogy 'itt bárki, 'akár 100 ezer forint erejéig1 is részletrá- sárló lehessen. — A lakáskultúra tehát pénz­kérdés? — kérdezett vissza előb­bi ismerősöm. Feltétlenül az is, de sokak megkérdezése után egyre in­kább hajlok arra a meggyőző­désre, hogy elsősorban emberi lépték és ízlés. Az idézett be­szélgetés nagyjából itt zárult, ezután pedig hetekre megakad­tam. Nem azért, mintha az íz­lés egyéni, szubjektív voltával- melyet persze az életkörülmé­nyek, a neveltetés, sőt még olyan biológiai gyökerű ténye­zők is befolyásolnak, mint a temperamentum — nem lennék tisztában. Inkább azért, mert egyre többen állították, hogy bármennyire is szeretnének íz­lésűik szerinti környezetet terem­teni maguk körül, ennek egyre több objektív akadálya van. A tucatnyi megkérdezett közt volt kollégám, akadt tanár, ápolónő, agronomus, tanácsi tisztviselő, orvos, gépkocsivezető, pincér, könyvelő, óvónő és még más szakmák képviselője is. Volt,, aki úgy vélekedett, hogy a lakáskultúra nagybetűvel írandó, mert nem más, mintegy átlagembernek követhetetlen példákkal szolgáló folyóirat cí­me. Szépszámú keserű nyilatko­zatot hallottam azzal kapcsolat­ban, hogy a lakást elsősorban bútorokkal tesszük lakhatóvá, a bútorkereskedelem, főleg pedig a bútortervezés távolról sincs szinkronban az újonnan épített lakások belvilágával. Az árkér­déseket teljesen figyelmen kí­vül hagyva, ami persze csaik szóban történhet meg. Hiszen amikor az ember bútort vásá­rol, akkor csak a takarója szé­léig nyújtózkodhat és ez a ta­ró többségünknél egyáltalán nem akkora, mint egy sátor­ponyva. Tévéműsorokra: emlé­keztettek, melyekből kiderült, hogy a honi bútorok itthon nem jók, külföldön pedig nem kelle­nek. Idehaza ugyanis megszok­tuk, hogy fütyüljünk a vásárlók igényeire, amit ipersze egy svéd vá sári óvói szemben már nem lehet érvényesíteni. Néhány pe­riférikus vélemény azt is érin­tette, hogy emlék- és dísztárgy- kereskedelmünk egy része mint­ha a lakáskultúra esküdt ellen­sége lenne. Gyakran a rokon­ság jóvoltából kopott ajándé­kok is azok... Vendéget hívó jóformán egyáltalán nem, vendégségbe pedig csak ritkán járó fajta lé­vén, ezek után ala posa'bban belenyúltam emlékeim tárházá­ba és jártomban-keltemben ala­posabban kinyitottam a szeme­met. Az ember szeme elé ugyan­is a legszélsőségesebb példák kerülnek. Éltem olyan lakásban, melynek tartozéka volt a bár- kányi, tálalóhoz csatlakoztatott kredenc és jól emlékszem arra az időre, amikor a vélt előkelő­ség tetőfokának számított a vi­lágítás rekamié. Kezdő házas­ember koromban magam is vá­sároltam alumínium csőbútort, nem az ízlésemnek, hanem a pénztárcámnak és az árukíná­latnak engedve. Jártam minden egyes darabjával értéket képvi­selő, de egészében mégis mú­zeumi ibútarraktár hangulatát keltő otthonokban. Semmi ki­fogást nem tudott ébreszteni bennem egy akár falnyi méretű poszter sem, ha az átellenső faltól elégséges távolság válasz­totta el és nem nyomta agyon a teret... Hosszan lőhetne sorolni a példákat, a keserűeket is. Isme­rek nem egy családot, mely fá­jó szívvel volt kénytelen lemon­dani jó állapotban lévő, ízlésé­nek megfelelő bútorokról, me­lyekhez örökség útján jutott vol­na. Azokat ugyanis egészen más belső terekhez méretezték, mint amilyenek városiasodó korunk­ban az 55—60—75 négyzetméte­res lakásokban elképzelhetők. Ugyanakkor szép példáit lát­tam régi és új ötvözésének, vi­szonylag szűk panelházi keretek között is. Annak cáfolatául, hogy a lakáskultúra nem feltét­lenül csak pénzkérdés, legjobb az egyre inkább múzeumokba szoruló klasszikus parasztbúto­rokat idézni. Egy sarokpad, pár­nákkal magasra rakott ágy, egy­szerű asztal, téka összhatásá­ban ízléses volt, pedig egyálta­lán nem került vagyonba. Sokak véleményét összegezni próbálva oda kellett kilyukadni, hogy lakáskultúráról akkor le­het beszélni, ha a szobabelsők éreztetik a belépővel a tényle­ges használatot, mentesek a hi­valkodástól, levegősek, lehet mozogni bennük és ugyanakkor tükrözik a szüntelen szépítés, otthonosabbá tétel igényét. A „tiszta szobák” ma mór koránt­sem csak falun lelhetők és bár létrehozásuk gyökeréig többnyi­re könnyű leásni, lakáskultúrá­val aligha vádolhatok. — Óriási a különbség, ha azt érzem valahova betérve, hogy a házigazda „a nékem erre is telik” hangulatot kívánja kelte­ni otthonával — mondta az egyik megkérdezett —, vagy ha a kör­nyezete azt sugározza, hogy „én itt jól érzem magamat." További véleményék: — Vannak folyamatok, ame­lyeket nem lehet sürgetni. Egye­lőre örüljünk annak, hogy az otthonszerzés bár nem könnyű, de nem tartozik az elérhetetlen vágyak közé. Mindenki a saját várában lakik és teljes joggal sértődik meg, ha a véges anya­gi ereje megfeszítésével beren­dezett otthonát kívülálló kritizál­ja. (Közgazdász.) — Igen, de az otthon egészé­nek, ha úgy tetszik harmóniájá­nak, vagyis a lakáskultúrának hatása van a benne élő kedé­lyére, lelkivilágára. (Orvos.) — Az ízliésnevelés csak nagyon közvetetten szerepel az oktatás­ban, ezt akár magatartásfor­máinkon is megítélhetjük. A fo­lyóiratok, kiállítások, árubemu­tatók példái mindaddig egye­diek maradnak, amíg nem azt vehetem meg, amit keresek, ha­nem amit kínálnak. (Óvónő.) — A kereskedelem mindmáig csak bútorokban és nem rész­leteiben is harmonikus szoba- belsőkben, használati tárgyak­ban gondolkodik. (Kereskedő.) — Túl nagyvonalúak vagyunk, ha nem beszélünk a pénzről. 3100 forint a havi fizetésem, 44 ezer egy kedvem szerinti bútor... (Könyvelő.) — Nincs sok értelme egy na­pilapban lakáskultúrát emleget­ni, hiszen a sajtó ezzel kapcso­latos ténykedése legjobb eset­ben a többé-ikevésbé praktikus barkácsötletelk terjesztésében merül ki... (Pincér.) Úgy tűnik, hogy valamennyi véleményben van igazság, de együttesen se jelentik a teljes igazságot. Csak gondolattöredé­keket ezzel kapcsolatban. De azért talán ez is valami...-s. -n. Fotó: K. A. Szekrényfal. A kis lakásokban csak felfelé lehet és érdemes terjeszkedni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents