Tolna Megyei Népújság, 1982. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

U NÉPÚJSÁG

1982. október 30.

&

Gépkocsival - a szocialista kultúráért

Vonnak emberek, akik „égnek" a szereplési vágytól, megragadnak minden alkalmat arra, hogy reflektorfénybe kerüljenek. Mások viszont „fáznak" a közszerepléstől. Kiss Ottó, a Családi és Társadalmi Eseményeket Rendező Iroda 48 éves dolgozója ilyen „fázós" ember. Feszengve, kissé meglilletődöt- ten egyezik bele, hogy fotóriporter kollégám portrét készítsen róla. így tüstént érthetővé válik az, hogy miért halogatta a találkozónkat.

Az Irodavezető megerősít:

— Ottót minden esetben úgy kellett rábeszélni, hogy vállalja a nyilvánosság előtti szereplést.

is tény, hogy technikusként és gépkocsivezetőként kiváló népművelőnek kijáró magasrangú kitüntetést — a Szocialista Kultúráért kitüntetést vehetett át augusztusban.

Vas megyei származású, 1957. februárjában került Szekszárd- ra. Autószerelő szakmáját kamatoztatva, gépkocsivezetőként kezdett el dolgozni. Szeretett volna az általános iskola befejezése után továbbtanulni, de nem sikerült. Amikor szakmáját kezdte el tanulni, a fennmaradó szabad idő a ház körüli mezőgazdaságii munkák jegyében telt el. Nem változott a helyzet Szekszárdra érkezésével sem: az állandó gépkocsizás

fárasztó volt, s nemigen jutott idő másra.

— Nincs abban semmi szenzáció, amit csinálok! Végzem a munkámat, mint ahogyan sokain mások — válaszolja széttárt karokkal.

Lehet, hogy nincs benne semmi különös, amit csinál, de az

— Lehetőségem lett volna orra, hogy műhelyben dolgozzam, de ez jelentős keresetcsökkenést eredményezett volna, így a családom miatt nem léphettem le a kocsiról — mondja.

Kőiben szűnni nem akaró szomjúságot érzett o kultúra, a művelődés iránt. Tudásszomját kielégítendő 1969-ben arra az elhatározásra' jutott, hogy hátat fordít a már megszokott gyárnak. Elszegődött az egyik legfontosabb közművelődési intézményünkhöz, a megyei könyvtárhoz szintén gépkocsivezetőnek.

— Más művelődési feladatokat is ellátott akkoriban a könyvtár. Különböző filmanyagokkal a tarsolyunkban jártuk a megyét. Ez az időszak volt az első nagy találkozásom a film- művészettel. Alig vártam, hogy kiérjek a területre, és vetíthessek. Nemcsak az ismeretterjesztő filmek, hanem a gyermekeknek szóló, valamint a rajzfilmek is lekötötték figyelmemet, ösz- szességében mind a tudományból, mind pedig a művészetből kaptam egy-egy morzsányit „mozisként".

Hogy ezekből a morzsákból végül is jókora szelet kenyér lett, abban nem kis szerepe van annak, hogy 1970-ben a megyei művelődési központhoz került, régi ismerősök mellé, kiváló

népművelők kollektívájába. A korábban nagy élményt jelentő vetítések ugyan kiestek egy időre a hétköznapjaiból, de a kultúra gazdag tárháza kitárulkozott előtte. Ekkor élte virágkorát az amatőr színjátszó mozgalom, s kezdtek el „igazi színdarabokat" bemutatni. Ő megint nemcsak gépkocsivezető volt, hanem együtt lélegzett a „csapattal", ott sürgött-forgott állandóan a színpad, illetve a nézőtér környékén. Ha kellett súgóként, ha kellett — mert még az is előfordult — szereplőként.

— Csak majdnem ! — cáfol meg. — Valahol a Du.na-kanyárban Mátyás királyról szóló színdarabot játszottunk, és nem volt, aki a legvégén a hóhér szerepét eljátssza. Végül is a bevetésem előtti utolsó pillanatokban megoldódott a probléma — így nem kellett színre lépnem.

Felejthetetlen órákat, napokat töltött el a fiatal utazók klubjának tagjaival, majd a Petőfi nyomábán című kisfilm forgatása közben, amikor világosítóként dolgozott és gazdagodott élményekben.

— Ottó megint elhallgat valamit — szól közbe ismételten az irodavezető., — A világosí- tás mellett nagyon sokat segített a szervezésben, és nem fogyott ki az ötletékből.

Néhány mondatából azonnal kiderül: az átlagembernél jóval járatosabb a művészetek világában.. A Sárközről például úgy beszél, minha életének jelentős részét itt töltötte volna.

— Ha hiszi, ha nem, az elolvasott könyvekből nem raktároztam el annyit, mint ameny- nyivél a környezetem kínált meg. nap nap után. Állandóan lestem a kiváló szakembereket, többek között Szabadi Mihályt, Kiss Pistát, Vadas Ferit — hogy csak néhány nevet említsek. Tőlük akármilyen miértre megkaptam a megfelelő választ. Nagyon jólesett, amikor kitűnő szakemberektől az idő múlásával visszahallottam: „Te Ottó, tényleg igazad volt akkor...”

„Nagyon jólesett, hogy befogadtak”

Ez többet ért számomra, mint egy pénzes boríték;

Ismerősöktől, szakemberektől tudom : fáradtságot, önmagát nem kímélve, legalább annyira volt népművelő, mint gépkocsivezető. A dolga jelenlegi munkahelyén, a Családi és Társadalmi Eseményeket Rendező Irodánál merőben más, mint az eddigi volt. Kezdetben névadókkal, házasságkötésekkel kapcsolatos teendőket látott el, most pedig a temetési szertartások megrendezéséért felelős. Most is éppen arra készül. Zenét és verset keres, majd párosítani kell a szavalat a szónokkal, és családi háttérvázlatot ad kézhez a szónoknak. A szertatós során pedig kezeli a technikai berendezéseket, mozgatja' a személyzetet.

Univerzális ember, aki bárhol, bármikor „bevethető". A látszat persze mindig az, hogy ő a háttérben van, pedig legfőképpen az ő irányításával zajlanak, közmegelégedésre a rendezvények.

bólint

Búzamező

Már közei járt a kilencvenedik esztendejéhez, amikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulajdonképpen nem is sokat törődött a dologgal. Már négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte a pályafutását, már semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának a családjával, úgy tekintette, hogy létezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Ritkán tértek már vissza hozzá a katedránál eltöltött évtizedeinek emlékei is: egyre több egykori kedves tanítvány arca mosódott el a szeme előtt.

Az öreg tanító úgy élt már évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap nagyobb részében csak ült a karosszékben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak ritkán szólt bele -sa menye eléggé el is csodálkozott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mondja:

— Tudod, valamit még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt.

A szeme közben elkalandozott valahová, valami érdekes tény is megcsillant benne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült fel ez az óhajtás rég semmit nem akaró elméjében.

— ]ól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén laktak, csak ki kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkabálni alája, hogy átlásson a kertszéli bokrokon.

A pódium még aznap elkészült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is ült a tornác végében, mint a színházi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes látványban lesz része.

A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarják, nem maradt vele csak a menye.

Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-kék foltjait is láthassa.

Óriási búzatábla volt, egybeszántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett erőltetnie, hogy azt keskeny utacskát odaképzelje, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerűit, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s mikor ez semmiképp nem ment, lehunyta a szemét, de mindhiába: a két lezárt látó- szerv „camera obscura"-jában sem akart megjelenni az a régi kép.

Egy ideig még küszködve formálgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött

benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhívni a múlt bágyadt ködéből és nem érezte az életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta azt az el-elhaló félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfestést adott. És riadtan tapasztalta, hogy húsz éve elhalt feleségének leánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni.- Ez nem oiyan búzatábla! - jelentette ki csalódottan, és visszavitette magát a házba.

A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontotta el a kis tornácvégi pódiumot — de többet nem volt rá szükség.

BÁLLÁ LÁSZLÓ

Deák Mór:

Levél a kikötőből

Akkor már két hete álltunk a kikötőben. Az ég sárga volt, mint a sivatag, és a szemünk szomjan pusztult. Legalább negyven fok, mondta Remete és dugott. Snábli. Nyertél. A képeslap-kék vízibe köpött. Hazudik a lé is.

Amikor lekötöttünk, mondták, ott vannak a barzsák, indíts haza. De alacsony a víz. Elvitte egy kisebb merülésű hajó az uszályainkat. Két hete állunk a kikötőben. Nem vagyunk jó üzlet. Mire ránk kerül a sor, elnyerem Pemete összes pénzét. Talán.

Alacsony a víz. A tengeri hajók horgonyra kényszerülték. Kikötő - kettős őrség, Vizsgálatok, dögunalom. Ha lehetne se fényképezné senki. Kimenő. Ivászatok. Ulti, lórum, snábli. Híd. összeköti ezt az egészet azzal, ami ,nincs.

HIDAK — a hajósok utakból összeálló életének mérföldkövei

— hidak — aranyhidak — és a hídfő másik oldalán égi óránk tísak egy újabb napot számlál, egy otthon nélkülünk eltelt hiábavaló napot - hidak - szemeinkből a kedvesig ívelő hidak, amelyeken át naponta hazaszaladunk el nem küldött ,leveleteket szorongatva — szeretsz még? - álomhidák - álomölelések.

Esténként, ha feltámad a parti szél, megélénkül a vérünk: viharokhoz szokott lábunk táncolni viszi gondolataink kísérteiét. Otthon ki táncol nélkülünk? Kivel táncolnak nélkülünk? Besöpröm a pénzt, legalább hívj meg egy pofa sörre, mondja Pemete. Kettős őrség, vizsgálatok, kikötő.

KIKÖTŐK — tekintetünk házakba ütközik, megtorpan, a víz akadálytalanságát vágyja

— hangunk, amit megedzett a szél, szavaik, amik ugyanazt jelentik, és mégsem visszafogva

— áhítat, lépéseink áhítata - lépéseink tétovasága a biztos talajon - kocsmák, ahol ugyanazt mondjuk annyi nyélven a víz ősközösségébe forrva.

Aztán tíz óra, a Kikötőben éjfél, és házamegyünk. Zártan, f e g yélmeze tte n d ü I ö n gél ü nk,

leszakadni, nőhöz menni itt nem tanácsos. Villog a Hold a szemekben, ahogy az indulat villogtatná a késeken. Pemete menet közben a vállfámra dőli, elalszik, léptei hozzámigazod- nak, motyog, álmábán talán hidat épít.

ORSZÁGOK - országok, amik üres nevek — kikötők, amik az országókat jelentik — országok

— különbségüket csupán az adja, hogyan vették el a kötelünket, és milyen pénznemben kaipijuk a papi díjat - milyen hosszú a híd, ami hazavezet.

Aznap leszakadtam mégis, egyedül mentem haza. Blanche kérte, maradjak vele. Nem féltem, szemében csak magamat láttam, megtisztulva. Egy pillanatra zavaros lett a tekintete, összeborzolta vágya — de aztán csendesen ipiíhegett az idegen- szagú éjszakában, s a csillagok pislákoltak szemében. Néztem, szeretni kéne talán, a Lányra gondoltam, aki azt ígérte, várni fog, s felhorzsolta az ujjaimat a siimogatás.

SZIKLÁK - sziklák, amik megkeményítik a mozdulatokat

— sziklák, amik felhorzsolják a tekintetet - sziklák, amik láthatatlanul mállónak a kielégítetlen vágyak forróságában - sziklák, s csak a magányuk miénk, elutasító durva pajzsként,

Ottani idő szerint fél négykor indultam vissza, a hajára. SzepOrât, uszályók, rakomány nélkül, ahogy a pontonról im- bólyogfunk el — hajó jön! — s vissza — kösd meg hátul is. Nem volt semmi árnyék, a csend megkötözte a tárgyakat. Nem féltem, dudorász,tam magamban, s a nótácska nem verődött vissza semmiről. Amikor beugrottam a hajóra, fellélegeztem .mégis.

IMég nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres literes Johnny Walker és a Red Label. A kétliteres Black and White üvegében még kotyogott egy kis lötty, de a Pemete, ahogy meglátott, kivágta a vízbe.

'Megszédültem - újra gyerek voltam egy pillanatig -, álltam a magas labilis létrán — ne mozogj, mondta nagyapóm, le ne ess - egész életünk zuhanás a semmiből a semmibe. Itt

állok a létrán, itt felejtődtem a Kikötőben, és csak egyetlen ember tud rólam, egyetlen ember tud lesegíteni, egyetlen ember tudja, miilyen labilis a létra alattunk. Az érzések Védőhálójából a közöny pókja kirágta a keresztszáIáikat — s nem tudom mi lesz, mert zuhanok, nem keresztbe' esem, csak üt rajtam egyet a háló, ahogy ke- resztülvágódok a réséken.

figész úton, neim válsá'rolta m semmit, asalk Anyámnak ezt a pár üveg wNskyít. Anyáim azt mondta, vigyek neki whiskyt, sokat, beszélgetni alkar velem:, de máislklépp imálr nem. tud, ások ha a whisky segiílt neki eltemetett szavaimat 'kiásni. Nagyon ránk fért voilinö málr az a beszélgetés... hlíszen én sem hilszem1 most már, hogy azért momaldtíaim egyedüli1, ment egész ember tudok lenni igazolás nélküli'. BiZo- nyítaini aikairtaimi, magyarázkodni — esténként elképzelnem, milyen lesz - legalább ennyit igia- zoCInia keltett vo!na< belőlem': málr ősük nekem' maradt meg szépnek öregségiére, és örömünk egy-egy hónapos volt, háromszor akkora, kihagyásokkal'. Talán ez lett volna az utolsó alkalom hazugság nélkül' lehán- tani a meglkocSonyábodátt éveket az érzefmekrőlli, mint miikor még gyertek voltam, és éreztük egymást.

PARTOK - közeli partok, de könnybel'ábiad a szerni, és elfárad,, miig. eléri — tátvolli portók - és áű'bodóbn látjuk a portokat, atáivoHiOkaí — és fut a, szem, lelassul!' az időtlen idő — távoli partok közelsége kényszerít bennünket hlaZaittérlnli.

'Sz'ép volt, fiúk, tapsoltam nekik egy kicsit, a Kikötőit megúsztam, 'benneteket nem lehet, a Bulldog azt mondta, oké, okié, ne haragudjak, a Remete lehajtotta a fejlét, Okapi elbáiny- ta magát. Tábla elaludt - csak a Golyó kezdett tel káromkodni, és nagy 'pszichológiai érzékkel szidni anyámat. Neki vettem, mónditaim, kifizetitek, és. nem csinálok balhét, Ne'm fogjia megtudni senkii, asalk hagyjatok, és józanodjOtók kíi. Nagyon' fárad! voltaim', aliiig tudtam elkapni a. fejeimet, ahogy a Golyó megpróbált llteköipni,, úgy károm- ktodött, hogy öreg,, nyugdíjas fe- délzetmesteflek szájtálüvo hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéid, íröasögte, sajnálod, te... M|ég akikor lsem ütöttem mlegi, tudta, ö te, hogy a ttnrnuS- plhenőikön is dolaozom,, csak ne kelljen otthon lennem, olyankor nem is nagyon iszom. Megfordultam, vetkőzni kezdtem, ,és csendesen, a,z:t mondtam : én

osiaik ezt vettem, nem is magáimnak, nem, vettem tökgyallut meg Ikiisfeijszlét, cslalk mert olcsó,, és kvarcórákat sem zsákiszámra. Megplaittamlt bennem' valami, mintha léket hasított volna belém a csendes aljassággal1 kipattanó rugákés. V'illláímgyor- som fordultam meg* u.irolttaim, és 'ütöttem ils, gondolkodás nélküli. A kiás bteleáf'lít az asztaliba az Okaiéi 'mellé, a Golyó fel- buikott székestül, orrából' dőlt a vér. Az újabb ocsmányságok miatt válr ugrattam valina mlegiimt, de a. Bulldog lefogott, és segített neki a Remete is, ahogy dulakodni kezdtünk. Éppen lehajoltam, hogy kiszabadítsam a karjaimat;, omlilkor betakart a Golyó. Alulról felfelé ütött, két kézzel', iszonyú erővel', és vérbe- borult előttem a Viliág.

OTTHON - távoli partok közelségét álmodjuk b)azámk,ra — hidíak - mérföld kövek — arany- hlidalk — óráik - 'kikötő — kocsma — tétova, léptek — csőik — megérkeztünk.

,Nem hajózhatok soha többé, megvakultam a bal szememre. A Golyó siírtt, amlilkoir kilhOljláztalk. Kezet fogtunk.

Vonattal! jöttem hlazüi, äsendes biztonsággal' bOljli'göiUtaim kli a Whliiskysülvegekiet. az ablakon. Vettek vagy kétszenaininySt, amennyit megüttök, a vonat sokáig állt az állomáson, elküldtem őket, ne búdsúzkodijuink. Egy ideig nem tudtam' térben érzékelni a dolgokat, ezért ils verhetett meg az a fiatlall stale, akit a Lánynál találtaim, merthogy későbbre vártaik.

iMliinden szabad időmet a parton töltőim, ha a Golyóék meglátnák, tiszte,légnek a lobogóval!, Olyankor feltartom a jobb öklömet, o IPemete is, mindig üres snálbllit mutatók, neki, s bármennyi^ dug,, úgy csiináh mintha, éin, nyernék.

„Szerettem volna továbbtanulni, de nem ment...”