Tolna Megyei Népújság, 1982. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
1 o Képújság 1982. október 16. Esterházy Péter: A hely, ahol most vagyunk ~) árosaink többnyire foV lyóparton terülnek el, Kereskedelmi gócok voltak, gabonaszállító hajók jártak, szeszélyes tutajok, meg nagy gulyákat hajthattak errefelé,-------J bár az is lehetséges, hogy csupán egy barokk úr ké- nye-lkedve jelölte ki a helyet, a helyet, ahol most vagyunk. Élt ebben a mi városunkban egy kopott ember: egy fakó férfi. Ne valami ág rászakadt figurára gondoljunk, akinek hosszú cérnaszálon lógó lmok a kabátgombjai, ne egy „szocialista klosár”-ra, aki kedvenc hídja alatt azon dühöng, miért kalácsot lopott a gyulaihoz, ütik egymást. A helyzet nem romantikus, nem nagyon rossz és nem nagyon jó: van. Szegény x x x! (Mert így hívták a fakó férfit.) Mint rendesen, ezen a napon is sietett haza a hivatalból, ahol a sok nemtelen indulatú fél mind csak egyet akar: néki kellemetlenkedni. De ez az érzése, dühe nem volt erős, inkább tartott az ügyfeléktől, tiszteletteljes gyűlölettel igyekezett elsimítani az állampolgárok simítanivaló- ját, és dehogyis mert volna türelmetlenül toppantva reájuk ripakodni, avagy tagadhatatlan hatalmává1!, úgymond, visszaélni, vagy csak játszadozni is, ahogy azt kollégái nemegyszer megtették; megjegyzés nélkül hallgatta az ebédlőben a het- venkedő, ám, tudta, többnyire igaz történeteket, az asszonyságról, kit gágogásra kénytet- ve hajszoltak az íróasztal körük vagy arról a férfiról, kivel újra meg újra pecsétet hozattak a felettes szervektől, mert, fájdalom, éppen az új pecsét érvénytelenítette az előző pecsétet, és egy pecsét, mint ismeretes, nem elegendő pecsét. „Nem is tudjuk, hoavan lesz ennek vége", sáoítoztak nevetgélve az asztaltársak. Ismerte ő a hivatali utak zegzugait, ennek az egész képződménynek a természetét, azt, amit a fiatal és energikus kollégák úgy mondtak, hogy a hivatal nincs, csak ők, ők vannak, ők itt a szabadság, a tér, a le- hetőséa, tőlük függ minden, az ő jóindulatuktól, s ők bizonyíthatóan iáindulfertúaik — eay- két inkább mulatsáaos, mint valóban tragikus esetet kivéve: x x x-t mindez nem érdekelte, félig levesébe hajolva szapulta azt. Tévednénk azonban, ha csak valami csalódott, kielégítetlen embert látnánk x x x-ben, aki mindenben a rosszat veszi észre, hivatalával ugvan nem volt meaelégedve, de lehetne rosz- szabb is, mondoaatta, bár any- nvi esze azért volt, hogy ezt ne tekintse vigasznak; x x x viszonylag műveltnek számított, szerette a francia és az orosz regényeket, Flaubert-t és Tur- genvevet, Jovce-ról is haltett, a Dublini embereket téhetséaes írásnak tartotta; azt meg kell hagyni, ízlése eléggé konzervatív volt, de hát, istenem, kié nem az úay igazán?! Szerette a dallamot, a csattanói történeteket, Buxtehude-t ha'llaatoít és szűk körben bevallotta, hoav neki Bartók : magas. Elismeri, hogy egy zseni, de magas. Annál inkább kétségbe vonta — kissé önmaga engeszteléséül — a kortárs szerzők illetékességét. Ezek!, mondta enyhe megvetéssel, mintha futballistákról beszélne. — Bár néha, kelletlenül ugyan, de megadta magát ezen új szerzők nemistudja-mi- jének, mintha megdobbant volna a szíve, mintha hangot hallana, me'ly nem okvetlenül az övé, mely azonban akárha átfúrná őt, átszaladna rajta, min. denesetre közel van, mindezt kicsit gusztustalannak is érezte, nem finomnak, amit pedig joggal várhatunk el a művészettől — de tény, hogy más auktorok által nem jött ilyen bizarr kapocs létre. Végül is ezt aztán úgy magyarázta, hogy nincs többről szó, csupán arról, hogy a kortárs művek szerzői élnek, ez idő szerint is levegőt vesznék, esznek, sírnak, szeretkeznek, és ez meghat, elkábít és elhézővé tesz, mert úgy hisz- szük, magunknak kedvezünk ígyxxx gyáva se volt igazán, nem volt egészen megfélemlítve, mert akkor nem merte volna kis magánszámábam főnöküket kifigurázni, „kitűnőséged felettébb bizonnyal", suttogta, s hajlongott ilyenkor, s mindenki dőlt a nevetéstől1, „de jól eltaláltad, kedves barátom, a nemjóját", veregették a hátát kollégái, és mindehhez kellett valóban némi kurázsi, xxx tudta,, a gépírókisasszony abban a sanyarú helyzetben van, hogy mindezeket jelentenie kell, s tudta azt is, hogy a főnöke erősebb, vadabb, kíméletlenebb, mint ahogy mutatni kényszerűt, nem volna egyébként a főnöke. — E játékok után oda szokott hajolni a gépírólányhoz. „Szeret maga engemet egyáltalán?!" „Igen", válaszol a lány, és gyorsan ad egy puszit. „Jól van", bólint xxx, „pedig tudom, hogy maga hazudik". A lány hallgat. Sietett hát haza a hivataliból, megszokásból és nem reményből!, hogy otthon talán jobb volna, házassága olyan volt, mint sokunké, célszerű szövetség, amely csak kicsit idegesítő, de ilyen mértékben kellemes is. Éles őszi szelek fújtak már, s ő valahogy mindig késve követte az évszakok változását, ilyenkor tehát állandóan fázott, nyűtt ballonjában vacogott, és kevéssé kárpótolta, hogy majd márciusban...: kitalálható. Mennyi ember!, gondolta dühödtem és szeretett volna mindegyikre személy szerint mérges lenni, és saját magára is, mert láthatóan ugyanolyan, mint amazok, nyilván ezeknek is okkal, ok nélkül korog a hasuk, dohogott tovább, de hall- qatózván ismét csak a sajátjáról győződhetett meg. Fázott, és arra gondolt, hogy ez rossz, hogy ez így rossz, hogy minden rossz, rossz a foga, a korona lötyög, az epéjével is lehet valami, a térde is rakancótlan- kodik, ez eqv rossz test, kiáltott majdnem föl, és ami nem jó, az annyira, de annyira érdektelen. Ahogy így állt, nekikeseredetten, várva a jelzőlámpa színeváltozására — ez is micsoda! egy miosodaság, hogy csak úgy terelnek, mint a barmokat —, észrevette, hogy szemben véle, az út túloldalán egy lány merőn őt nézni, x x x-t ez nem mozdította ki záp kedvéből, elő szokogatott ez fordulni, ilyen-olyan kimenetelekkel, oaisszé; ám akkor a lány hirtelen reáöltötte a nyelvét, nevetve, kedveskedve, ki tudja, hogy — mindkettőjüket sodorta, ellenkezőleg, az emberár. Túlérve megállt, r kereste a lányt, ott, ott tűnt él; haja lobbant. Én szavatolok a lady biztonságáért, szólt a derék indián, mondta xxx magában. Topogott a járdaszélen, lassan elindult... milyen váratlan volt mindez! mennyire kiszámíthatatlan ... És hogy nyelvet ölteni... mennyire esetleges ... Milyen sokféle ez itt, fűzte a lassú séta közben gondolatait, milyen gazdag, milyen bőséges. Már egy ilyen, semmilyen utca is ... ! Kicsit szédült. Mindez az enyém!, és e túliáradó gondolatra valóban szédülni kell... akárhogy is, gazdg vagyok és előkelő. Az életet, melyet csepülni tudott csak megannyiszor rágondolt, most hirtelen magasztosnak látta és titkosnak, fénnyel teltnek, annak a szellős térnek, amelynek azok a francia és olasz regények á.Nítjá!k. Igen, vaninaik ritka, kitüntetett pillanatok, midőn városunkra úgy gondolunk: a miénk. A miénk, tehát szeretjük, ez nem elhatározás dolga. Szeretjük, de — ó be sokszor — nem költi- váljuk. Ellenséges utcákon isz- kolunk ilyenkor, gonosz útfelbontások mentén, ahol lusta és trehány munkások dolgoznak a gazember művezetők irányítása alatt, s ha olyiknak a véletlen erőlködéstől elered az orra vére, a rosszarcú járókelők — mi — kárörömmel mutogatnak. Ilyenkor úgy érezzük, telefonjaink sajátosan kattognak, van is vonal, meg nincs is, fiatal csinoska és aínikus fiatalemberek hemzsegnek a szabad ég alatt, és a mulatókban hosszú szárú poharukból színes leveket isznak, az asszonyok cekkerektől görbék, a férjek meg gondterhelten rágicsáfjók a körmüket. (Csak a gyerkőcök vidámak, az örök jövő, ha a tévé matinéja vaiamii fordulatom történeBmi- ifjúsági feldolgozást kínál, kipirult arccal rohangálnak, és boldogan kurjantqatnak egymás felé, „de jó kis izgi történelemhamisítás vált”, így kurjongatnak Azt hiszik a bolondók, ez műfaj.) No de nem minden nap ilyen — mert hol ilyen egy nap, hol nem. Am ha ilyen, akkor nem találjuk a helyünk. Szökős mai- napság arról írni, hoqy a világ bizony kissé lehetetlen, hoqy mostanság kevéssé elviselhető — de nem igazán tisztességes doloa ilyenkor kizá- ró'tea a New Yark-i metró áldatlan álteoötjóra qondolni, vagv a közbiztonság példátlan romlására másutt, nem: a viláq nálunk is kissé lehetetlen és bizony mostanság kevéssé elviselhető itt is. Ez persze nem politikai gánososkodós; a politika az... az olyan (Arany János szavával! izé, akár dicsérni is lehetne. Vaqv szidni. (Eavik sem vezet sokra, viaváz- ni azonban az elhanvaaolással : ha nem dicsérjük az államférfiakat. búskomorsáaha esnek, lóoatni kezdik a feiüket. rosszkedvűen ődönaenek a konvha és a nappali közt, míszséqüket átalvisTik a Dorlomentbe, és más fontos fórumokra, a hozott döntések, törvénvek, a ioqok és láncok kialkudott aránva olvan ... avomorbaios lesz, olyan sa- vanka. a túlzó ainározá's viszont oöffe+eaaé és kevélyekké teszi e férfialkat, és akkor meq mindent össresZivarfüstöznek; nem vonzó sehoqyse.) lav vaav amúav, városunk szénül, úi áruházakat avatnak és könyvesboltokat, az autóutak sávosodnak patkotek épülnek, szaiporodnnk a tónrversenvek, és nő azok színvonala, mindenünmét diszkózene szól, még az egészen furcsa, komor kis szobákból is, fini szuper, a színes televíziók immár szolidak, az adapter nem hiánycikk, és a Gelka, mondhatni, méltányos. De hát ne legyünk elégedettek és elégedetlenek, evvel a fáradtsággal! éhezgethetnénk is valamelyest, konok tekintetű férfiak hívatgathatnáinak pökhendi hanghordozással hétvégenként magukhoz, lehetőleg éppen a legfincsibb tévéműsor ideiében, minden nyomorúságosabb is lehetne, anélkül, hogy a szegénység kissé hamis jó érzése tölthetne el minket, kóvályognánk az üres utcágon, és jól felfogott érdekünkben félnénk a rendőröktől, anélkül, hogy a hajunkat cibáló szélről emelkedetten asszociálhatnánk ..., nem, ezt nem tennénk, fázósan bújnánk kopott irhánkba. Kopott irhánkba most is fázósan bújunk, tárgyilagosan elismerve, hogy minden valószínűség szerint jövőre loi tudjuk cserélni újra; nagy kedvre ez nem derít. Kicsit elkalandoztunk. xxx betért a városunkra jellemző félfényes önkiszolgáló boltok egyikébe, vett egy buté- !ia veres bort, hazatelefonozott a feleségének, hogy siet, és hogy vett egy butélia veres bort, amit majd este kettesben fognak meginni. A felesége hangja repesett az örömtől, de x x x-t még ez sem tudta megzavarni. Végigsétált az említett folyóparton, ott, ahol a gulyákat hajthatták; az idő... nos, az idő nem jár különösen a kedvében, de azért hirtelen kisüt a nap, nem erővel, de ragyo- qón; mikor pedig meglát egy napfürdőző, idősebb hölgyet, maga sem tudja, miért, tenyerét a nap és a hölgy arca közé teszi, úgy, hogy árnyék röppen oda. Az asszonyság felháborodottan feluqrott, x x x-ra meredt, maid némán, gyűlölködve elfutott, tipegve, mint egy megzavart madárka, x x x-t félelem foqta el; e különös napon már-már ennek is tudott volna örülni, hogy miiven sokféle ez a rossz, böfögő, porogyanús teste, milyen sok minden elfér benne, öröm és rettegés, ilyen gyorsan eqymás után. xxx félt. A feleséae fölkészülten fo- aadta, forró volt és iószaqú, a bort qvorsain meqitták, xxx nem bírt semmi külső doloara fiavelni, hol hálás volt a fele- séaének, mert hallgatott, hol qvűlölte, mert nem kérdezett semmit... és a fenébe is, ilyen a mai ember házassága, hivatalos. de nem törvénves. a meq- hittséaet a measzokás helyettesíti. az ősrinteséqet a szemérmetlenség ! Az asszony sírva fakadt, mit akar tőle xxx, egész megbo- Jondítja őt, már azt sem tudja, mire számíthat, és így tovább, xxx már túlságosan számított az együtthálósra, qyorsan kibékítette hát az asszonyt; szeretkezésük nem volt olyan jó, mint szerette volna, bár talán jobb, mint eqyéblként, hosszabb, csak valahoqy nem találta a ritmust. — Csöndesen feküdtek a kettős ágyon, s mikor a feleséqe megkérdezte, „boldog vagy?", ő azt válaszolta, „boldog”. Pedig minden volt, csak az nem. Illetve éppen ezen kezdett tűnődni, hogy mi is az a bolldogtatemsá'q, minthogy úgy vélte, hazudott az asszonynak, ha pediq nem boldog, akkor boldogtalan... És egyre inkább az iött ki: hoqy a boldogtalanság az egy szó. evallom, sohasem hallottam az alapitóról, aki esztendőnként több ezer dollárt juttat egy titkos igazgató tanács szavazata alapján azoknak, akiket bármily szakmában vagy területen lángelmének vét. Az alapítvány teljes neve: John és Katherina McArthur, és szervezeti okiratának lényege, hogy a világ ötven bizonyítható zsenijét jelentékeny összeggel tartja el. Jelentkezni - ha néhány olvasómban már felbuzdulna a lángelmék dühe - nem lehet; az alapítvány tehetségvadászai járják a világot, olvassák a szaklapokat, meghallgatják a hozzáértők javaslatait, majd döntés után postára adnak egy csekket olyan ősz- szegben, amilyenből, úgy gondolják, méltó élet juthat a jelöltnek. A legutóbb egy amerikai írónak, Robert Penn Warrennak szavaztak meg évi hatvanezer dollárt egy teljes esztendőre, míg a legfiatalabb zsenijelött egy huszonnégy esztendős fizikus, bizonyos dr. Stephen Wolfram. Persze nem az a Wolfram, akit a fizikában tanulunk, ez egy másik Wolfram, évi több tízezer dollár jutalmazottja. Ungvári Tamás: Zsenivédő egyesület Nem vonom kétségbe persze az alapítók jóindulatát; nem is azért berzenkedem az alapítvány ellen, mert eddig semmiféle csekk nem érkezett a postán olyan sugallattat, hogy azt jómagam használjam tel további éveim kényelmessé tételére. Hanem az önkény ijeszt, amivel ez a mini-Nobel-dij-bizottság először is ötvenre korlátozza a kortársi életben szóba jöhető lángelmék számát, másfelől a nyilvánosságnak, a társadalmi ellenőrzésnek még olyan lehetőségeivel sem él, mint amilyennel a különben tévedésre is hajlamos Nobel-dij-bizottság. Nem tudom, és egy kissé idegesít, Szabó Vladimír kiállításáról Szabó Vladimir grafikáiból a Vigadó Galériában nyílt kiállítás. A festő Pulykapásztor DEVECSERI ZOLTÁN: Távlat Szerelem lett fej ernal ja- vásott kölyök füstnyomokban, kerék alá nem kerülvén — mentő kövem: sirató föld jó fölyám'ba szokadottan ... Szerelem lesz fejemaija — Kapituláció Békét kötöttem az óraketyegéssel ! hogy nem tudom, ki az az ötven lángelme, aki egy kövér csekk birtokában további áldásos tevékenységét szenteli az emberiség javára. Igazság szerint azt se tudom, ki ez a John és Katherine McArthur, aki némi pénz birtokában úgy képzeli, hogy nóta van a végső ítélet bizonyossága, a zsenivé ütés lovagi kardja. Tisztelem például Robert Penn Warrent, de semmiképpen se képzelem, hogy ő az amerikai írók legjelesebbje. Különben is az irodalom olyan köztársaság, amelyben nem a kiemelkedő találmányok jelölik a lángelmék útját, hanem a szívósan épülő életművek. Az olvasói visszhang mutatja lel utólag - lángelme járt közöttünk. Hihetetlen önpropaganda húzódik meg tehát a vastag pénzzel támogatott zsenivédő egyesület játékszabályai mögött. Most kaptam a hirt, hogy akadt valaki, aki visszautasította a titkos zsenivédő társaság diját. Nem tudom, hogy ama ötven, akit kijelöltek, csakugyan zseni-e. De az, aki visszautasította, lángelmegyanús. És tisztességesebb fórumokon, remélhetőleg, tisztességesebb dijak várnak reá.
