Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
A^PÜJSÀG 1982. szeptember 11. Egy NDK-beli üzem művelődési házában Ahol a közönség nagyon jó szervező kedves legendák keringenek. Például arról, hogy az egyik magyar fiú NDK-beli tartózkodása után két alkalommal is „visszarepült” a kedvelt farsangi mulatságra. Avagy arról, hogy a magyarok milyen meny- nyiségű piros paprikát fogyasztottak. Akkoriban, a magyarok szálláshelyét vidáman „paprika-toronynak" nevezték. Azóta az épület új nevet, a „cukorsüveget" kapta, hiszen most kubaiak lakják. Vaskos albumok kerülnek elő egyik fiókból — telis-tele fényképekkel. Az igazgató és helyettese már jó néhányszor látták a felvételeket, annak ellenére szívesen nézik, s mutatják azokat — közben felelevenítik az izgalmas, emlékezetes perceket. Előkerül egy fotó a Wismut szimfonikus zenekar eddigi tizenhárom — sikeres — koncertjének egyikéről. Amikor a városközpont felé tartok, már fel sem tűnik a villamos „hangoskodása". Tűnődöm. összhang van a művelődési ház munkatársai között,' figyelemre méltóak a szervezett és a spontán rendezvények egyaránt, ugyancsak az a látogatottsági mutató... és még sorolhatnánk. A ráháruló munkát senki nem sokallja, senki nem panaszkodik. Joggal elégedettek. —vhm— Az öreg kipislantott a téli szelektől szürkére mart ablakon. A reggel homályos volt,- pedig a nyár teljében állt. Augusztus eleji köd ülte meg a dombokat, halvánnyá szelídült kékségük. A kutya az ajtó előtt türelmetlenkedetté az öreg hallotta körme kopogását. Megfogta a kilincset és sóhajtott. Megint elkezdődik egy nap, gondolta. Megetette az állatot, egy pillanatra végigsimított a hátán is. A kutya farkát csóválva látott az evésnek. Az öregember felegyenesedett, elnézett a kert felé. Gyomlálni kéne a paradicsom körül. A tarackok elszaporodtak még a fiatal uborka levele alatt is. A korán érő szilvából már a földre is hullik... szóval, lenne mit csinálni. De még le sem rázta magáról a pokróc melegét - távoli zúgást hallott. Felemelt fejjel hallgatózott, mozdulatlan figyelő madárrá lett. Autó! Bizony, az. Ilyen messze a várostól? Akkor csak hozzá jöhetnek. Hangos, dübörgő motor. Teherautó... Porfelhőt lát előbb, ülepedve szürkére festi a kórókat. A bokrok között köveket taposva-nyomorítva gördül az autó. Befordul a kerítés mellett. A szilvafa alsó ágait megrántja, a lapított fűbe hullanak a gyümölcsök.- Ide! Ide! - kiabálja az öreg, a napon táncol, tárt karokkal mutatja, hová kanyarodjon a kocsi. A lejtős udvart támfalak szabdalják, csak a kövekből rakott gyalogösvényen lehet a házhoz jutni. A kocsi fékez, nyökkenve megáll. A csend hirtelen szakad le, aztán a sofőr kikászálódik, papírt vesz elő:- Aggyisten, öreg... A magáé lesz a szén?- Az enyém... Itt dobja le, kérem. Hozom a pénzt. Az öreg siet fölfelé. A kőlépcsőkön meg-megcsúszik a papucsa, lihegve kapja el az ajtófélfát. A pénzt már hetekkel előbb fehér papírba csomagolta, és a fiókba rejtette. Miközben reszkető kezekkel kiveszi, hallja: az autóról a földre dobban a szén. A sofőr megszámolja a pénzt. Az utolsó százasból vissza kéne adnia; egy szempillantásnyi ideig ujjai között tartja a piros papírt, mérlegelve, aztán a többivel együtt zsebébe teszi. Az öreg nem mer szólni. A sofőr mereven maga elé néz, az autó eldübörög, porfelhőt ver, zörög le a domboldalon. A csönd félve lopakodik vissza, rebbenésre készen. De leülepedik a por, a verebek is megszállják a fákat. A szén a napégette sárgás fűben feküdt, fekete, darabos domb. Az öreg már nem gondolt a paradicsomra, ami körül gyomlálni kellene. Ma még hadd hulljon a korán érő szilva is... Előkereste a vödröket, a lapátot. Kitámasztotta a pince ajtaját. A régen festett barna deszkáról elrebbentek a legyek. A nyirkos kőlépcsőre régi évek szénpora tapadt. A hűvös levegő jólesően ugrott az öreg hátára, mikor megfordult. Mikor megkondűlt a harang, örült. Igaz, ide alig hallatszott el, de ő azért hallotta. Messze a város, de sebaj. Hetente egyszer megy csak be. Kenyérért, gyufáért, ezért-azért. Néha a borbélyt is megtiszteli látogatásával, élő újság az a műhely, egy hajnyírás árán megtudható, mi történt a környéken az utolsó fél évben. A diófa alá telepedett. A nagy kék-fehér tányérban kolbászdarab, vászonban kenyér. Majszolva nézett le az útra. Furcsa: innen nézve nem is olyan meredek a kert, tisztán látni a szénkupacot is. De amikor két vödörrel iramodna felfelé, hát még a föld is visszalökdösi a lábait az emelkedőn... Evés után a dombokat nézte. Ha hirtelen eső kerekedne, abbahagyhatná a hordást. De a szén is megázna, az' pedig nem lenne jó. Bár a fia legutóbb itthagyott egy nagy nájlon- darabot, fóliát akart csinálni, de abbahagyta. Azzal le lehetné takarni a kupacot, négy szép követ a sarkokra, akkurátuson. Nem történne semmi baja a szénnek. Elálmosodott. A pádhoz ballagott. Még látta, hogy a kutya is odatelepedett a közeibe. Aztán madárrá lett, rikoltva vágódott a magasba, zöld hegyek fölé. Álmodott. Néha felhorkant a csöndben: a kutya ilyenkor fejét emelte, majd orra ismét mellső lábai közé csusszant. Az öreg arra ébredt, hogy egy dongó köröz a pad körül. Fekete-acélkék bogár volt, bátor és tiszteletlen; aig tudta elhessegetni. Nagyot ásított, szemét dörgölte. A szén vár, jutott eszébe, a fenébe is, nem hagyhatom odalenn. A háta is megroppant, mikor felemelte a két vödröt. Combjában ólmot érzett, inak sajdúltak, és sűrűbben kellett a levegőt kapkodnia. Hosszú szüneteket tartott. Nagy néha letépett egy szilvát, kiszívta a levét, és hordta tovább a vödröket, most már elöntötte á makacs akarat, „megmutatom én, a fenébe is, mi ez nekem, ez a pár mázsa...” De árgus szemmel figyelte a kupacot, fogy-e már. Délutánba hajlott a nap, mikor végre látta: még négy forduló. Még három... Megvidá- modott volna, de alig maradt ereje. A végén összeszedte a fűben szétszóródott darabokat is, de alig tudott kiegyenesedni. Lassan ballagott fel a lapáttal. A pince előtt letette a vödröket. A Nap nyugaton állt, vörösleni kezdett a dombok fölött. A ház falán a repkény alig mozdult, aprócska szellő lapokodott fel a kerten át. Az öreg beszívta az illatot, aztán tétova kézzel csukta be a pinceajtót. Nagyot sóhajtott. A kutya megbillentette a farkát.- Hát itt a szén — mondta neki az öreg. — Meglátod, meleg lesz a télen. Te is a kályha előtt heversz majd, pajtás. Sokáig ült aztán a pádon, nézte a kertet. Itt o szén - gondolta megint -, egész télre elég lesz. Kitart tavaszig. Csak én is kitartsak addig - tette hozzá, és behunyta a szemét. szakkörökéhez hasonló sikérrel működnek a különböző munkaközösségek. — Kétévénként úgynevezett nagybemutatót rendezünk — magyarázza az igazgató. — Az épület minden termében zajlik ez az eseménysor — részben versenykiírás alapján. A kiállítások, bemutatók mellett saját készítésű filmeket vetítenek, játékos és komoly felkészültséget igénylő vetélkedőket bonyolítanak. . . S amikor úgy adódik, a saját, úgynevezett házi ünnepségsorozatot valamilyen jeles évforduló megünnepléséhez kapcsoljuk. — Es mi bizonyítaná jobban a közönség érdeklődését, mint az, hogy spontán vitát „szerveznek" egy-egy bemutató után, avagy kiállítás megtekintését követően. Úgy érzem, ezek a közönség igényét kifejező és azonnal megvalósuló összejövetelek, „összetalálkozások" is igen színvonalasak, közkedveltek és soha nem erőltetettek. — Honnan tudják meg az emberek, hogy mikor milyen rendezvény lesz? — Részben a meghívókból, részben a hirdetőtábláról, részben pedig az üzem újságjából, amely kéthetenként jelenik meg, és sok kulturális információt tartalmaz — így az igazgató válasza. — Befele jövet színes plakátot láttam, amely diszkóra invitálja a fiatalokat a színházteremben. — Ezeket a rendezvényeket az ifjúsági klub szervezi — kezdi a választ Nebel Gerhard. — Ezek ritka kivétellel teltházasak, ami négyszáz fiatalt jelent. A diszkóra van belépődíj, viszont a bevétellel az ifjúsági klub rendelkezik, illetve gazdálkodik. Sok okos ötletet valósítanak meg az összegből. Néhány szót ejtünk arról, hogy korábban az üzemben sok magyar vendégmunkás dolgozott. Róluk, emlékükről Lassította iramát, többet pihent. A lenti szénkupac csak nem akart fogyni. A lapát hersegve szaladt az érdes darabok közé, a vödrök fölött finom por lebegett. A kutya messziről nézte, nem jött közelebb. Neki a szén idegen volt, rossz szagú, nem idevaló. Egyharmadát felvitte az öreg, aztán leheveredett a padra. A deszkák ismerősen nyomták az oldalát. Melle zihált, sokáig. Közben a Nap feljebb kapaszkodott. A domboldalon asszonyok mentek, idehallatszott nevetésük. Lehet, hogy látták is az öreget - bár akkor köszöntek volna, kiáltva. Öt mindenki ismeri errefelé. Megint fordult vagy ötször, aztán bement megnézni, hány óra. Úgy igazán szólva teljesen mindegy volt, de keresett valamit, hogy abbahagyhassa a szénhordást. Még tíz óra sem volt. Lassan elrágott egy darab kenyeret, rápillantott a faliképre, hangosan is szólt neki:- Látod, asszony? Most meg cipelhetem a szenet. Pedig az már nem nekem való munka... A kép hallgatott. Az asszony tizenegy éve halt meg. A szakajtóban talált egy szilvát is, jól elömlött szájában az íze. A bőrét kiköpte. Erre a kutya is odasündörgött^ azt hitte, megint esznek yalamit. Felhő nem-jött, könyörtelen-forró lett az ég, a föld. Az öreg ledobta ingét. Ősz szőrszálak meredeztek a mellén. Megint felment néhányszor, a lenti kupac felére törpült. A térdei remegtek, egyre tovább pihent a pinceajtónál. Jólesett a hűvös árnyék. Forró ez az augusztus, olyan, mint azok a régi nyarak... ' Az első három fordulóval nem volt semmi baj. Kimérten lépdelt a fokokon, odafenn pedig egyetlen iramodással a pinceajtónál termett. Leöntötte a szenet, és máris ment vissza. De később érezte: remegnek a térdei. Lassabban ment. A két vödör húzta a vállát. Először nem töltötte őket tele egészen. Aztán a kert közepe táján pihenőállomást iktatott be. Itt letette a terhet, kiegyenesedett, mélyeket lélegzett. Még nem fájt a dereka, de a fájdalom már halványan jelentkezett, testébe készülődött. Játékos vetélkedő A jellegzetes német épület Lassan döcög a villamos Karl-Marx-Stadt egyik régi — a modern és impozáns központtól távol eső — utcája, a Limbacher felé. Úticélomhoz érkezve máris a tipikus német épület felé tartok, amelynek bejárata fölött következő a felirat: Klubhaus „Klement Gott- wald". Amikor belépek, ételszag csapja meg az orromat. Ezen csöppet sem csodálkozom, hiszen tudom, hogy itt is, mint több helyen, az üzem a művelődési házban oldja meg dolgozóinak étkeztetését. A nagyteremben terített asztalok, a felszolgálónők az ebédeltetés előtti „utolsó simításokkal" bíbelődnek. A nagyterem, azaz jelen pillanatban étterem túloldalán színpad, amely most nem szolgál semmiféle izgalommal. Sötét plüss-függönyé- be burkolódzott. Valósággal meglepődök, amikor Käthe Krügernek, a művelődési ház igazgatóhelyettesének irodájába lépek. Ugyanis pillanatok alatt kiderül, hogy a háznak — melynek évente közel százezer látogatója van —, csak ez az igazgatói, illetve helyettesi és egy parányi adminisztrációs irodája van. A személyzet létszáma — a négy takarítónővel együtt — mindössze tizenegy. Ők szervezik, rendezik a szabadidős programokat az öt üzemrészből álló távírógépgyárnak, amely egy elektronikus mérőműszer kombináthoz tartozik. Az öt karl-marx-stadti üzemrészben kétezren dolgoznak —, nagyrészt nők, s körülbelül egyharmad részük fiatal. — Van saját, úgynevezett zártkörű rendezvényük is, de többségük nyitott: gyakran járnak hozzánk más üzemekből, iskolákból, sőt, a városból mindenünnen — mondja az igazgatóhelyettes. — Rendezvényeinken rendszerint nagy a tömeg. Éppen ezért szerették volna többen — elsősorban az üzem dolgozói és a klubok tagjai, ha bevezetjük a tagsági igazolvány rendszert. Ez kivitelezhetetlen volt, hiszen nem volt mi alapján rangsorolni, hogy kik járhatnak a házba. Természetesen mindez nem vonatkozik a klubokra és a különböző munkacsoportokra, hiszen azok jellegükből adódóan is zárt egységek, vagyis foglalkozásaik egy-egy adott csoportban zajlanak. — Nem akarom felsorolni, hogy hányféle állandó szakkörünk van — kapcsolódik a beszélgetésbe a néhány perccel ezelőtt érkezett igazgató, Nebel Gerhard. — Csupán néhány érdekesebbről teszek említést — folytatja. — Az asz- szonyok körében nagy népszerűségnek örvend a szövőszakkör. Nagyon jól működött a város úttörőinek szervezett két rajz- és festőszakkör. Ez utóbbit nemrég átvette tőlünk a városi úttörőház, a művelődési ház túlterheltsége miatt. — Szintén szívesen járnak a fiatalok a nagylétszámú színjátszószakkörbe. Ez a gárda nagyrészt fiatalokból áll, pontosabban azokból, akik az úttörő-színjátszók közül már „kiöregedtek" — mondja nevetve Käthe Krüger. — Ragyogó műsorokat állítanak össze, amelyeket az üzem ünnepségein, az iskolák rendezvényein mutatnak be. Sőt, a városban másutt is fellépnek. Talán a legnagyobb sikert az üzem óvodájában, a lelkes kicsinyek között aratják. A Klement Gottwaldról elnevezett művelődési ház fotószakköre tagjai munkáiból rendszeresen állítanak ki. Ők részben a ház és az üzem életét fotografálják, tehát munkájuk és hobbijuk egyben dokumentációul is szolgál. A Az ifjúsági klubban Kozmetikai tanácsadás az egyik klubfoglalkozáson Szénszállítás
