Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
s Képújság 1982. szeptember 4.- Elnézését kérem! Szombaton csak egy kőműves jött, így ma később végeztünk. I — Ráérek... — Nagyon nehéz manapság mesterembert kapni. I- Mit építenek? — Csak egy kis gazdasági épületet. I I I I bármi történik, elmegyek. Tizenhét éves koromban, 1949. szeptember elsején vájártanuló lettem Nagymányokon. Itthon kellett a munkáskéz, apám többször-is utánam jött, hogy hazavisz. Édesanyám állt ki értem. Azt mondta: „Inkább én dolgozok többet, helyette is, de a gyerek tanuljon'" I — De le kellett szállni a bányába... — Gazdálkodik a bányász?- Muszáj, ötvenéves vagyok. Három év múlva megyek nyugdíjba, készülni kell arra az időre is. Az az igazság, hogy nem tölti ki az ember életét teljesen a bánya. Fiatalabb korunkban-jártuk az országot, de most már itthon érzem jól magamat. A bányászembernek ez a pihenő. Meg mondtam az előbb: nem szeretnék megállni. Muszáj dolgozni, ötvenhárom éves koromban nyugdíjasként itthon, a kertben dolgozgatok, lesznek állatok is.- Kicsit rossz íze van a paraszt szónak, de azt javaslom, hogy mégis azt használjuk. Tehát Fábián András bányászból paraszt lesz? — Parasztgyerek vagyok. A bukovinai Andrásfalván születtem. — Hú, az nagy dolog volt! Nagyon féltem. Ahogy lementünk, sötétet „láttam”, meg fáradt, a melegtől verejtékező meztelen bányászokat. De nem volt visszaút. I — Új közösségbe került... — Hogyan lesz a székely emberből bányász? — Menekültünk a földtől, s a bánya volt a legközelebb. Harminchárom éve, amikor én bányász lettem, nem volt még a bányászok között székely. Abban az időben bizony hiába volt jó parasztember valaki, nehéz volt az élet. Aztán a tanulással is úgy voltunk, hogy hol jártunk iskolába, hol nem. Rossz időben, 1932-ben születtem. Az első két osztályt még otthon végeztem, aztán elmenekültünk a Bácskába, ott négy osztályt jártam. Azaz jártam volna, ha lett volna tanító, meg mi sem lelkesedtünk annyira az iskoláért. Az utolsó két osztályt meg itt végeztem már Magyarországon.- Az előbb a menekülés szót használta.- Igen, menekültünk. Ez a szó talán az unokáink vérében is benne lesz. Ami ráfért egy lovas kocsira, azt felpakoltuk, s futottunk. — Nehéz volt megválni a községtől, a földtől? — Nagyapám gazdag, vagyis jól gazdálkodó ember volt. Kanadában dolgozott hosszú évekig, s az ottani keresetén földet vásárolt. Így lett a bukovinai mérce szerint gazdag ember. De volt hét gyerek is! Mindenki a földön dolgozott, így természetes, hogy apám és az egész család földmíves volt. Amikor Tolnába érkeztünk, itt kaptunk 12 hold földet. Ezen dolgozott a család. Rettenetesen sokat dolgozott apám, hogy egyáltalán élni tudjunk. Nappal dolgozott a földön, éjjel meg fuvarozást vállalt. Nem is volt addig baj, míg két nagyon jó barátom el nem ment Tevéire tanulni, ott indult a székely gyerekeknek középiskola. Én is tanulni akartam. Otthon maradtam két évig, de aztán oda- álltam apám elé és mondtam: I I I- Nagyon hamar lettek jó pajtásaim. Parasztgyerekek. Meg egy-két, bányászfamíliából származó fiú. összetartottunk. Volt egy bányamester Nagymányokon, Halmágyi Béla. Ö sokszor eljött közénk, figyelt bennünket, s válogatta a számára tehetségesnek látszó fiúkat. Mindig azt mondta: „Tanulni kell, fiúk. Menjetek aknászképzőbe." . így aztán öten, barátok elhatároztuk, hogy elmegyünk Tatabányára. Aknászképzőbe. Mikorra végeztem, akkor már technikum volt. Technikusi oklevelet is kaptunk. Elég későn, 1958-ban végeztem.- Mit csinált addig? — Elvittek katonának. Beiratkoztam az iskolába, s diákként katona lettem! Csak 1954-ben, a leszerelés után mentem visz- sza az iskolára. I- Akkor, ha jól számolom, elmúlt húszéves is. — Bőven, sőt, már házas is vpltam, és megszületett az első kislány is.- Miből élt? — Csodálatos feleségem van nekem. Kitartott mellettem. — A felesége tartotta el? — Úgy volt.- Ösztöndíjat kaptak? — Hat-hétszáz forint volt az ösztöndíj. Igaz, ahhoz jól kellett tanulni. Abból a pénzből hazaküldeni nem lehetett, éppen arra volt elég, hogy felnőtt férfiként, diákként megéljek belőle. I- Azt mondja, hogy sokat kellett tanulni. »- Igen, mert arra az iskolára vájárok, vagy érettségizett emberek jelentkezhettek. Ahhoz, hogy jeles tanuló legyek, be kellett hozni azt a hátrányt, amennyivel az érettségizettek többet tudtak. — Egyszer sem jutott az eszébe, hogy abba kellene hagyni? — De, volt ilyen időszak. Csak az az igazság, hogy abban az időben csodálatos dolog volt bányásznak lenni. Tele voltak az utcák plakátokkal, az újságok a bányászokról írtak. Szóval rangja volt a mi szakmánknak.- De hiszen maga ebből nem részesült, mert az iskolapadot koptatta... — Minden vasárnap mi diákok is leszálltunk a bányába. Nem lehet szavakkal kifejezni, de valahogy megszerettették az emberrel a bányát. Pedig nem voltak gépek. A legkomolyabb gép a talicska volt, és lóval szállítottuk a szenet, össze sem lehet hasonlítani a mai körülményékkel.- Huszonhat évesen keresett először. Hol kezdett? — Hidasra kerültem aknásznak. Belecsöppentem a munkába, s akkor láttam és éreztem először a bányászat presztízsének csökkenését. Később engem is eíert a bányaátszervezés. A hidasi aknát bezárták 1966-ban. Nem volt gazdaságos. Szépen haladtam addig a ranglétrán előre: körletvezető voltam. Akkor kerültem át Komlóra. Az új bánya volt, más követelményekkel, elölről kellett kezdenem. Frontaknász lettem, végigjártam ismét a ranglétrát. Hetvenben lettem újból körletvezető-helyettes a Bétaaknán. Ki akartak nevezni körletvezetőnek, de az utazással baj volt. Közben annyira lecsökkent a kakasdiak létszáma, hogy nem volt gazdaságos fenntartani több bányászjáratot. Most mindenki egy műszakba jár, elég egyetlen buszjárat. Akkor lettem bányamester, és amikor délutánosok és éjszakások vagyunk, akkor pedig szakvezető bányamester vagyok.- Kérdezhetek valamit? — Csak azt ne, hogy miért nem mentünk el Komlóra.- Pedig azt szeretném tudni. —*A Béta-akna üzemigazgatója, Gungl Ferenc mindent elrendezett, de mégis maradtam.- Miért? — Fillérről fillérre raktuk ösz- sze a pénzt erre a házra. Hát én ezt nem tudnám itthagyni.- A maga korabeliek Komlóra költöztek? — Nem. Még mindig a busz- szal járnak.- Ez miért van? — Aki parasztcsaládból származott, az nem hagyta el Ka- kasdot.- Ebből a tényből adódik egy kényesebb kérdés: maguk akkor bányászok, vagy még mindig parasztok? I I I I- Nagyarányú a gépesítés...- Ennek nagyon örülök. Ismét figyelnek ránk, van pénz a bányák korszerűsítésére, de nincs szakember. Ma már nem a hagyományos bányászszakképzésre van szükség. Olyan emberek kellenének, akik legalább két-három szakmával rendelkeznek, hiszen azokat a gépeket kezelni kell. Erre pedig csak lakatosok, villanyszerelők, tehát ipari szakmát tudó emberek képesek. Valahogy nem vettük észre ezt az óriási átalakulást. Kevesen jelentkeznek bányásznak. Igaz, egyre kevesebb csillésre meg vájárra lesz szükség. De az csak akkor érvényes, ha jönnek a szakemberek. I I — Úgy tűnik, nem látja rózsásnak a helyzetet. — Nem is az. — De közben ezrével építik a bányászlakásokat... — Ez nagy tévedés. Pár évvel ezelőtt egy rendezvényen, talán párttaggyűlésen felvetettem, hogy a fiatalokat jól meg kell fizetni, hogy abból oldják meg a lakásproblémájukat. Mert arról van szó, hogy sokan lakásért jönnek bányásznak. Egy év múlva megkapják, beköltöznek, s aztán itthagyják a bányát. Akkor azt mondták, hogy a Fábián András maradi. Lehet, hogy így van? — Legendásan sokat beszélünk a közösségről, a bányász-összetartásról. Így vnn P7? I- Bányászok. Nem a földhöz, inkább a faluhoz kötődünk. Mi makacsok vagyunk. Az én korosztályom kicsi gyerekkora óta a biztonságra vágyik. Ezért ragaszkodunk a házhoz, a szomszédhoz, mindenhez, ami állandó.- Sok mindent megélt ez a generáció. Tudom, hogy a kétszáz éves Mecseki Szénbányákban nagyon sok az ötvenéves ember. Van-e, lesz-e utánpótlás?- Sajnos, mi vagyunk a gerinc. Hiányzik jó pár korosztály. A hatvanas évektől a hetvenes évek közepéig nem sok becsülete volt a szénnek. Ez látszik a bányászok életkorán. A mi korosztályunk hű maradt, bennünk még él az ötvenes évek nagy lelkesedése. Ha csak a Béta-aknát számolom, egyből kitűnik, hogy egy-két éven belül a bányászok harminc százaléka nyugdíjba megy, s nincs aki folytassa. Hogy honnét vesznek fel annyi embert?- Igaz. A bányász kész meghalni a másikért. Ezt nem szabadna említenem. Szóval, ha van egy baleset, akkor megmozdul mindenki, segíteni.akar, még az élete árán is, a társáért. Bennünk van: egymásra figyelni kell, becsülni a másikat és félteni. Csak ettől lehetséges ez az összetartozás, amiről beszélünk.- Mondanak rosszat is... — Nézze! Valamikor jellemző volt, hogy a bányász ivott. Nem tudott mást csinálni. Ma már autója van, nyaralója és kertje. Megváltozott az élet, vele változtunk mi is. I- A hűség, amiről nekünk általában a hűség- jutalom jut eszünkbe... — Megmondom mielőtt kérdezné: az idén 20 501 forintot kapok. De nem ezért vagyok harminc éve bányász. Az úgy van, hogy aki lehúz öt évet, az vagy megszereti, vagy örökre megutálja a föld alatti munkát. Én megszerettem, már nem tudok szabadulni tőle.- Búcsúzául szeretném még megtudni, hogy mi a véleménye a nehéz évek után az újabb fellendülésről, arról, hogy a,szénnek ismét van becsülete.- Csak példát tudok rá mondani. Ha valaki fél életét becsületesen ledolgozta és utána hibát követ el, újabb fél élet kell ahhoz, hogy visszaszerezze a becsületét. így van ez a bányászattal is. örülök, hogy most rendben mennek a dolgok, de azért fáj, hogy egy évtized ilyen sok kárt tetti v — Hallom, beteg volt.- Magas a vérnyomásom, azt kellett ráncba szedni. — Köszönöm a beszélgetést és jószerencsét! HAZAFI JÓZSEF I Múltunkból 'Nemcsak a gazdasági válság okozta bajok tették nehézzé az ozoraiak életét 1929 nyarán, hanem a természeti katasztrófa is, amely május 14-én pusztított a községben. A pusztulás oly mérvű volt, hogy az alispán a megyei törvényhatósági bizottság 1929. évi szeptember 30-i közgyűlésén is részletesen szólt róla. Idézzük az alispáni jelentést : ,i,Be kell számolnom arról a súlyos felhőszakadásos árvíz* katasztrófáról, mely f. év május 14-én Ozora községen pusztított végig. Távíró- és telefonközle- kedés az elemek harcában megszakadt, sőt, minden közúti forgalom is megbénult, mert a községet Pincehellyel összekötő köves útját az árvíz felszaggatta' és járhatatlanná tette. Az ítéletidő alig félóráig tartott, de ez is eléqséges volt ahhoz, hogy a községben rettenetes károkat okozzon. Az árvíz az útjába eső házakat és udvarokat teljesen ellepte, a- kerítéseket kiszakította', az ablakokon és ajtóikon át behatolt a lakásokba, üzletekbe, pincékbe, mellékhelyiségekbe, gazdasági épületekbe, s az udvarokon lévő anyagokat, termékeket, élő- és holt- felszereléseket elhordta', s mindennemű termékben, anyagokban, 'épületekben, felszerelésekben, sőt, a megépített törvény- hatósági kőrútban is iqen nagy károkat okozott. A községbe zúduló rettenes víztömeg oly erővel omlott a házakba-, hogy irtózatos erejének semmi sem bírt ellené Unt, s így történhetett meg, hogy egy, az udvarán szorgoskodó if jú asszonyt, a 20 éves Kövecses Istvánnét 'magával ragadtai, aki a piszkos hullámokban halálát is •lelte. IHivatglomnak és a kin államépítészeti hivatalnak kiküldöttei a- járási hatósággal és a kerület nagyérdemű országgyűlési képviselőjével nyomban a helyszínre utaztak, Ihoqy a károsultaknak segítséget nyújtsanak és ezáltal némileq elviselhetővé tegyék sors siói tóttá kínos helyzetüket. A ikir. államépítészeti Hivatali műszaki közegei - a<z épületekben, a gazdasági felügyelőség a terményekben, a községi elöljáróság az ingóságokban esett károkat felbecsülték és megállapították, hogy Ozora községet épületekben, utakban, hidakban és egyéb eszközökben 29 040 pengő, egyeseket épületekben és ingóságokban 40 148 pengő, gazdasági terményekben pedig 9833 pengő kár érte. A törvény- hatóság pedig a pincehely- ozorai törvényhatósági 'közút 2 —8 km szakaszának felbontásával és a fedőkavilcsnak elhordá- sával 63 944 pengővel károsult." A jelentés a továbbiakban megállapította, hogy az alispán a károknak megtérítése érdekében felterjesztést tett a belügy, a pénzüqy, a népjóléti és munkaügyi, valamint a kereskedő le m ügyi m i ni szt erh ez, továbbá megemlíti,, hoqy a •megyei törvényhatóság utólagos jóváhagyásával 5000 pengő kamatmentes segélyt folyósított, amit a község egy éven belül köteles visszatéríteni a megyének. Azt is megtudjuk, a jelentés- bők hogy a minisztertanács is „zsebbe nyúlt" és 1929. július 5-ii határozatával Ozora község részére 15 000 penqő államsegélyt szavazott meq, továbbá újalbb 15 000 pengő kölcsönt is engedélyezett, amit három év leforgása alatt kellett visszafizetni. 30 KÖZSÉG ÁRVÍZKÁRA 1940-BEN Tolna megye folyóvízzel' gazdagon megáldott terület. Éppen ezért — sajnos — más ol- kaloimimail is bekerült az árvízről szóló alispáni tájékoztatás a beszámolókba. így volt ez 1940-ben is. Az év utolsó közgyűlése elé terjesztett beszámoló szerint a megyében 194 új házat kellett építeni és 277 lakást pedig helyre kellett állítani a korábbi súlyos árvízkárok miatt. A feladatot a megye 30 községéiben kellett megoldani.. Bátán például 8 új házat kellett építeni, és 33-at tata rázni-, felújítani, Dombóvá- rott 100 ház helyreállítása, mellett 37 házat kellett építeni. Pakson, Ma'docsán és Simon- tornyán is sok volt az árvíz utáni tennivaló. A fent említett építkezéseket állami támogatással végezték el. A jelentés a továbbiakban a ' következőket tartalmazza : „•Ezen kívül sokgyermekes családok részére Tolna községben Tolna vármegye Közjóléti Szövetkezete által nyújtott hosz- szúlejáratú kamatmentes kölcsön terhére 6 kétszobás és 5 egyszobás lakóházat építtettem magyaros stílusban, mészhabarcsba rakott égetett téglából és égetett cserép tetőzettel. Az árvízvédelmi országos kormánybiztossá g az építési akció lebonyolítására seaély címén 417 311 pengő 22 fillért bocsátott rendelkezésemre. Az építkezési költségekre* eddig 415 305 pengő 42 fillér kifizetése vált szükségessé. Előreláthatólag az árvízsújtbltlta lakóházak újjáépítési és helyreállítási munkálataira' a szükséglet 460 000 pengő lesz, figyelemmel arra, hoqy az építési vállalkozók vállalati összegből a felülvizsgálat megtartásáig 10 százalék visszatartatott az esetleges észlelt hiányok pótlására és a hibák 'kijavítására.” 1902. SZEPTEMBER: MÚZEUMAVATÁS SZEKSZÁRDON Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1902. szeptember 1-én rendkívül jelentős kulturális esemény zajlott le Szekszárdon. Ezen a napon avatták fel ai megye- székhelyen a múzeum, épületét. Ebből az alkalomból a Tolna- vármegye című iap 1902. augusztus 31 -i száma vezércikket közölt. Idézzük a vezércikk néhány részletét: „Csöndes, zajtalan,, de nagyjelentőségű esemény színhelye lesz holnap vármegyénk székhelye. Külső pompa, ünnepi fény nem jelzi azt, hogy vármegyénk holnap mutatja, be hivatalosan a múzeum épületét és a benne elhelyezett gyűjteményeket a kormány és a fővárosi muzeális intézetek képviselőinek. A közművelődés előmózdítása érdekében alkotott, s eqészben is kiváló ízléssel készült épület külsőleg is dísze városunknak. Bensejében pedig oly nagybecsű gyűjtemény tárul, a szemlélő elé,, alminő az ország egy vidéki városában sem található. A múzeum két nagy lelkű alapítójának: gróf Apponyi Sándor és Wosinsky Mór lengyelt őskori gyűjteménye Euró- pa-szerte ritkítja párját; a külföld legjelesebb szaktudósai irigykedve emlegeti a kökor- szak ezen gazdag anyagát, mely az egész akkori életet - úgyszólván, — magyarázat nélkül ismerteti meg velünk. örömmel és büszkeséggel tekinthetünk Wosinskyrai, kinek alkotó ereje, pihenést nem ismerő tevékenysége kellett ahhoz, hogy ilyen országszerte hírneves nagy kultúrintézményhez juttatta a vár.meqyét és egyúttal városunkat is. Hálásnak kell lennünk iránta, mert városunk az ő, éveikre terjedő fáradozása, s a nemes ügy érdekében kifejtett agitálása révén jutott ehhez a,z értékes kultúrintézményhez, melynek ismeretterjesztő és a' műveltséget, ízlést,, a szép iránt való érzéket fejlesztő hatása bizonyára nem fog elmaradni. Az elismerés babérkoszorúját nyújtjuk nekik a nagy közönség nevében holnap,, amidőn a vármegye közművelődési intézetét átadják a nyilvánosságnak; az igazi érdem csöndes, zajtalan és szerény keretű ünnepe lesz ez, azonban hisszük, hogy eredményében mélyreható nyomokat hagy vármegyénk történetében”. Csupán megemlítjük, hogy a gazdag gyűjtemény mellett hosszabb időn át a megye levéltárának is helyet biztosított a nyolcvan esztendővel ezelőtt átadott kulturális intézmény, az avatáskor nem volt eszem-iszom, még csak egy szűk körű ünnepi ebéd sémi A gyűjtemény megtekintése után mindenki ment a dolga után, s a múzeum is megkezdte áldásos tevékenysé- gét. K. BALOG JÁNOS » Fábián András bányamesterrel
