Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
V 1982. szeptember 4. A NÉPÚJSÁG Ki tud róla? A Magyar Vöröskereszt keresőszolgálata Budapesten, az Arany János utcában van a Magyar Vörös- kereszt Országos Központja. Egy elég tekervényes harmadik emeleti folyosó végén pedig két nem is túlságosan nagy szoba, ahol kartonokra fektetve kereken 70 ezer embersorsot őriznek. Meglepően kevés hely kell hozzá, pedig 70 ezer ember egy közepesnél jóval nagyobb magyar város lakosságával egyenlő. Itt van a keresőszolgálat. „Ki tud róla"? Még napjainkban is, évtizedekkel a második világháború után, rendszeresen olvasható ez a kérdés a hetilapok, elsősorban a Vöröskereszt Családi Lap Jelentkeztek a testvérek hasábjain. Háború, ki- és betelepítés, menekülés, deportálás, elhurcolás, behívó és fogságba esés tízmilliókat mozgatott meg világszerte, akik közül nagyon sokan, ha megmaradtak, vagy valahol révbe jutottak, igyekeznek kapcsolatot találni hozzátartozóikkal. Ugyanez vonatkozott a hadifoglyokra is. Személyes emlék: harminchét évvel ezelőtt nagyanyámnak egyszerre három fia volt Eurázsia legkülönbözőbb pontjain hadifogoly- táborokban. Leveleik a Vörös- kereszt genfi központjának keresőszolgálata révén, aztán oersze a magyar szervezet közvetítésével jutottak haza. Még ma is évi 6—7 ezer ilyen kérelem fut be az Arany János utcába. — És ezek közül hányat sikerül teljesíteni? — kérdezzük az itt dolgozóktól. — Szerencsés esetben négy- / százat! A Vöröskereszt nem hatóság. Nincs hatalma, csak jogai és lehetőségei vannak. A kérést egy formanyomtatvány, a keresőlap kitöltése követi, mélyet eljuttatnak minden olyan szervezethez, melyek hatásköri területén a keresett személy felbukkanása elképzelhető. Aki aztán vagy válaszol, vagy sem. — Az is előfordul, hogy nem? — Sűrűn. Van, aki tiltakozik az ellen, hogy hozzátartozóinak megadjuk a címét... Nem kell feltétlenül a tartásdíjfizetés eiől szökőkre gondolni. Bonyolultak az embersorsok, a kartonokból csak adatok olvashatók ki, mélyebben szántó részletek nem. Egy embersors a sok közül. Volostyuk Miklós Tamásiból, a Zrínyi utca 16. számú szép, kertes házból, nem is egészen egy esztendő leforgása alatt megkapta 13 elveszettnek hitt testvére közül néhánynak a címét. — Hogyan veszíti el az ember a testvéreit? A Kárpát-medencében majdnem „tipikusnak" fi mondható a történet, de persze annak, aki átélte, egyáltalán nem az. A kárpátaljai ruszin parasztgyereket 1941-ben behívták a m. kir. honvédséghez. Megjárt egy sor hazai garni- zont, a Délvidéket, Erdélyt, kivitték a szovjet frontra is. Bajos lenne a térképen követni azt a bonyolult útvonalat, melyet bejárt. Amikor 1944-ben már végképp megelégelte az angyalbőrt, Tamásiban, egy aprócska magyar lánytól kapott civil ruhát. . . Azóta már — évtizedek óta — a felesége. Tamási és Gyertyánliget, vagyis a rahói járásban lévő szülőhelye közt azonban éppen elég nagy a távolság, és voltak évek, amikor utazgatni se volt olyan könnyű Magyar- országról, mint ma. Közben volt tolmács a szovjet katonák mellett, majd rendőr, végül a Vegyépszer raktárosaként ment nyugdíjba. Most pedig haza készül Gyertyánligetre. Július 16-án futott be az első levél, mely tudatta, hogy apja — VolosHetvenezer emberi sorsot őriznek a kartotékok tyuk Szedor — és anyja — Bozsuk Cecília — ugyan már rég elköltöztek egy olyan világba, ahová a keresőszolgálat hatásköre nem terjed ki, de testvérei közül László és Irén megvannak, várják. Térjünk vissza a bevezetőben említett központba. A szojgá- latot Bodorkos Józsefné vezeti, immár 28 éve. — Azt, hogy a kérelmek ezrével futnak be, már mondotta. Azt, hogy néhány százat sikerül elintézni, szintén. Akik megtalálják hozzátartozóikat, ismét jelentkeznek-e legalább egy-két köszönő szó erejéig? — Ritkán! ORDAS IVÁN Fotó: Kapfinger András Art Buchwald: Tudományág, amelynek jövője van Akiknek nagy cégekkel kapcsolata van, tapasztalhatja, hogy azok egyre növekvő késéssel fizetlek. Ez nem véletlen: minél jobban el tudják nyújtani a kifizetéseiket, annál tovább kamatozik pénzük a bankban. Az esedékes számlák nem fizetésének művészete szemmel láthatóan egyre jobban fejlődik, finomodik. Újabban az egyetemeken doktori címet adnak a késedelmes fizetés tudományáért azoknak a diákoknak, akik pénzügyi ellenőröknek vagy könyvelőknek készülnek. A napokban alkalmam volt részt venni egyik vezető kereskedelmi iskolánk óráján, és mély csodálattal hallgattam a professzort, aki ,,Hitelezők, szállítók és magánszemélyek hitegetése" címmel tartott előadást.- Emlékeztek rá - így a professzor -, a múlt héten arról beszéltünk, mit válaszoljunk, ha egy mérges hitelező felhívja cégünket, hogy érdeklődjék, mi van tulajdonképpen a csekkjével. Ismételjük meg még egyszer? Steven, te vagy a bosszankodó hitelező, te pedig, Joseph, felvilágosítást nyújtasz! Steven lelveszi a katedrán állá telefont, Joseph pedig az osztályhelyiség végén lévő hallgatót. Steven: — Itt Steven Keller. Érdeklődni szeretnék, miért nem fizetik ki a munkámért járó pénzt.- Pillanat, mindjárt utánanézek - mondja Joseph.- Dehogyis, maga hülye! — ordít a professzor. — Nem néz utána! Valakit megkér, hogy nézzen utána, ön ne barátkozzék Stevennel, mert akkor már tudni fogja legközelebb, kihez kell fordulnia. Josephet szemmel láthatóan bosszantja a dolog: - Megvizsgáljuk az ügyet, Miszter Keller. Szinte biztos vagyok benne, hogy máris megtörtént a fizetés. Hol tudom önt elérni? Steven megadja a telefonszámát, és visszateszi a hallgatót.- Rendben — mondja a prof. — Két hét eltelt. Joseph nem jelentkezett, tehát Steven újra hívja fel őt.- Hol a pokolban van tulajdonképpen a pénzem? — or- dit Steven. - Már kerek három hónapja várom. Joseph válaszol: - Éppen most beszéltem a könyveléssel. Azon a napon, amikor beszéltünk, feladták. Steven: - Kérem, kapcsoljon a főkönyvelőhöz! Joseph kérdően néz a professzorra : — És most mit tegyek?- Adja át valakinek a készüléket — Steven nem ismeri a főkönyvelőt. Joseph Richárdnak nyújtotta a telefont.- Figyeljen rám - mondja Steven -, nekem a számláimat és az alkalmazottaimat fizetnem kell. És ha kések a fizetéseimmel, 8 százalék kamatot kell térítenem. Tehát: miért nem juthatok a pénzemhez?- Megvizsgáltam a számláját, Miszter Keller — válaszol Richárd. — Itt valami gépelési hiba volt. Néhány nap alatt rendbehozzuk. Megkapja a pénzét azon nyomban, amikor a jelenleg Japánban tartózkodó pénzügyi osztályvezetőnk hazaérkezik.- Kitűnő, kitűnő - dicséri a professzor Richárdot. - Nagyszerűen megtanulta a leckét. Ma azt vizsgáljuk, miként lehet a komputert a késedelmes fizetésért felelőssé tenni. Ha már minden személy részére, aki felelőssé tehető, sikerült kifogást találniok, bevonják az eljárásba a komputert. Ezt nevezzük a késedelmes fizetési mesterségben „különleges megoldásnak". Fordította: Gáti István esernyés, avarillatú alkonyat. Békességes, mint őszszel szokott, amikor elfárad a természet. Az udvarra nyitó kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bezle bol- hászkodik, odakint az Érben békák unkognak. Ide verődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat a tűzhelyen. Fakanállal bökdösi a lábos fenekét, hogy egyenletesen piruljon a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rángatja az edényeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben ide-oda nyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént tottyant le kimerültén a kisszékre, annyit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asszony semmire se kiváncsi, csak a répára. Arra, amit ma sem hozott, pedig erős volt benne a szándék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hitte, belehal. Jólesik végre, hogy kifújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca, mint a fölszegeit Krisztusé. Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, rozoga lábai éppen hJgy kibírták hazáig. Csak. annyi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyére. Nem sokkal előbb jött meg az asszony is. Az ispánéknál nap- számoskodik évek óta, mos, takarit, főz, ellátja a jószágot, csinálja, amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt, Így nincs megállása itthon se, ripsz-ropsz főzni kell az embernek. Neki is jólesne ülve várni, hogy eléje rakják az ételt, de ilyen nem létezik harminc év óta. Kilencszázban esküdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s esküdni merne, hogy neki van a leghaszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen néhány cukorrépát a hátizsákba, úgy sétál haza, mint valami nagyságos úr. — Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősödik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, megtekergeti a nyakát, és jólesően érzi, hogy ropog, pattog. Jobbnak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedéshez, csak bámul meredt szemmel a semmibe. Az asszony, hogy érthetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat, aki nem törődik a családjával. Még mindig semmi, az ember hallgat. Egytizet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kötött, réti talajból feszegetni a répát, aztán összehajigálni karimába, majd bunkós hegyű késsel lecsapkodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni, és saját levelével letakarni. Csak így veszi át a pallér. Másfélszeresére nyújtott nap kell hozzá, különben ott marad félben, amit kiöleztek. Elég rágondolni a dérlepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogy elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt, hogy zsebbe nyúljon a dózniért. Sajog mindene, a lába hasogatózik. Aludni volna jó, és soha föl nem ébredni. Csendje piszkálja az asszonyt. — Minek él az olyan, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor nincs a háznál, legalább melaszt főzhettem volna.„. Megreccsen a szék, amiből tudja az asszony, hogy amit mondott, annak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hozott. Az életrevaló, nem olyan tedd ide, hadd hűljön ki. Tizenöt répa Erre sem szól semmit az ember, csak telehörpinti magát levegővel, aztán nagy erővel kifújja. Ez a fújás azonban már annak a kétségtelen jele, hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kezén megtámaszkodva, kinnal-bajjal löltápászkodik. Áll, kissé bizonytalanul, szánalmas pózban, aztán kitör:- Rogyassza rád az isten a magas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét, de rá se hederit. Csak megy, viszi a mérge. Már éjszakába hajlik az este, amikor benyit a kocsmába. A leghátsó zugba ténfereg, egy terítetten asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két alig-legényke lökdösi a biliárdot. Le- kókad a feje, jöhet akármi. A kocsmáros ismeri, látja, hogy megint baj van, s megszánja. Abbahagyja a könyvelést, bemegy a pult mögé, rakosgat, majd ráérős léptekkel odamegy a kései vendéghez.- Az asszony? - kérdezi részvéttel. Az ember bambán néz föl rá.- Igya meg, jót tesz. Nyilván nem is evett még. Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félretolja ezt is, azt is.- Egy vasam sincs.- Jól van. Lesz másképp is. — És leül, hogy hallja, mi történt. Az ember szájához emeli a poharat, s tartja remegő kézzel. Szagolja az italt. Aztán hirtelen hátravágja a fejét, s úgy lezúdítja, hogy alig mozdul az ádámcsutkája.- Honnan való? - kérdezi lekoppantva a poharat, csakhogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fáradt testében, és bizserget- ni kezdi lomha vérét. Beleharap a paprikás-sós kenyérbe, és beszélhetnékje támad:- Rávett, hogy hozzak neki cukorrépát Wolfingertől. Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül. Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, hogy nagyocska répa is mázsára nehezedik ilyen hosszú úton. Aztán úgy voltam vele, üsse kő, a békesség kedvéért vetek párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros föláll, megint telehozza a poharat. Tudja, ilyen állapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát.- Egyhuzamban elhoztam én vagy három kilométert. Hanem akkorára úgy elhalt a váltam a hevederek alatt, hogy nem éreztem. Ott ziháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akartam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most már minden mindegy. Ezt a tizenöt répát hazahozom, ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mivel nagyon jólesett ott ülni. Rosszul lettem. Ahogy indulni akartam, a zsák nem mozdult. Sőt kezdett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam belőle öt répát, hogy a hátamra bírjam kacimbálni. Még így is citerázott az inam, de nagyon. A lábaim tönkrementek Galíciában, nem soknak hívják már ezeket. A két biliárdos már odafülel. Lerakják a botot, és közelebb húzódnak.- Nem értem el a Kislakatos tanyájáig se, megint úgy éreztem, megszakadok. Elnyújtóztam a lesárgult, magas paréjban, mint egy hulla, és vártam, mikor nyitogatják szemüket a csillagok. Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem bántam, hadd legyen boldog az asszony...- Hány répa repült ki megint? - türelmetlenkedik az egyik legényke nevetős képpel.- öt, fiam, öt - néz fel rá az ember, de a maradék is nehezebb volt már, mint induláskor az összes. Még világos volt, de bármerre fordultam, mindenütt fények cikáztak, színes karikák táncoltak a szemem előtt. S minduntalan rám jött valami utálatos melegség. Nem, nem és nem, csikorgattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből. Fölhajtja a maradék bort, s már majdnem derűsen mesél.- Már kis híján beértem a faluba, amikor megbotlottam valamiben és nyekk. A pofám tele lett porral. Nem látta senki, azt hiszem, de ha nem restelltem volna, biz' isten óvásba fogok. Úgy hasaltam tehetetlenül a kocsiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félóra is, mire le tudtam fejteni magamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a zsákot csücskénél fogva megszabadítom a maradék répától. Mintha téglával lett volna tömve, kicsúszott a markomból. Egyenként kellett kihajigál- nom a répát mind, egy jó hajításnyira a háztól. Otthon meg az asszony nekem esett... A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a lejét, aztán nevetgélve elmegy poharat mosogatni. Az ember kivörösödve néz utána, s torz vigyorra! kérdezi tőle, nem kaphatna-e még egy pohár vörös bort, hozómra. F. NAGY ISTVÁN A Volostyuk házaspár
