Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-25 / 225. szám

1982. szeptember 25. e ^népújság Bokor Vilmos festőművésszel I- Ragyogó helyen, a fő­város szívében van a la­kásuk. Meg amúgy is keU lemes. Ahhoz viszont kicsi, hogy műteremként is szol­gálnia kell. — Ez kérem szépen az én hajdani legénylakásom. Ami­kor összeházasodtunk, szeret­tünk volna nagyobbat. S mivel nem csupán a lakás mérete szerepelt csereszempontjaink kö­zött. nem sikeredett a dolog. Azért megvagyunk. Feleségem­mel együtt igyekszünk a térrel és az idővel úgy gazdálkodni, ezt is, azt is úgy beosztani, hogy ne legyenek zökkenők, még pici súrlódások sem. I- Később még - gon­dolom — visszatérhetünk ehhez a bizonyos, „beosz­táshoz", „gazdálkodás­hoz" ugye? De pillanat­nyilag nagyon izgat az előbbi sokatmondó mo­soly... aminek jelentéséről „laggatóznék" is. — Az első kérdésre igennel válaszolok, és várom is, mert, részben korommal is indoko­landó, volna mondanivalóm... A másodikra? Mondom is a vá­laszt — mégpedig mosolyogva. Szóval ez az Akácfa utcai la­kás valaha Csortos Gyuláé volt. Tőle vettem át. Az épület egyébként akkoriban művész­ház volt, sok, nagynevű alko­tó, mint például Tőkés Anna, hogy mást ne is említsek, la­kott itt. A színészeknek külö­nösen megfelelt ez az épület, hiszen az egyik „szomszéd" a Nemzeti Színház volt. No de végre rátérek beköltözködésem történetére. Mert látja, egy ilyen idős emberben, mint én, minden aprócska szó, mozdu­lat, villanásnyi emlék számta­lan reminiszcenciát éleszt. Szó­val Csortossal gyakran üldögél­tünk együtt a Fészek klubban. Jó barátságban voltunk. Sze­retettel és mosolyogva emléke­zem rá. Egyik este azt kérdi tőlem: „Mond, Vili! Nem kell neked egy jó lakás?" Mit vá­laszolhatott volna egy legény­ember? Boldogan mondtam, hogy „dehogyisnem”. Erre ő: „Átadom az enyémet. Egy hét múlva költözködhetsz." Mivel Csortos olyan titokzatosnak tűnt e szavaknál, nem faggattam. Egy hét letelte után valóban hurcolkodtam. I- Most meg elszomoro­dott...- Igen. Nagyon lehangoló volt az egész. Persze, csak az én számomra. Az övére látszó­lag nem. Szóval, úgy délelőtt tizenegy felé értem oda. A la­kásban semmi nem volt. Min­dent lefoglaltak. Csortos jött felém, kezet nyújtott, majd a sarokban levő egyetlen „bútor­darabról", egy kis fogasról le­vette kalapját és távozott. I — Kérem, szóljon élete első lakásáról is. — Szívesen, mert ugyancsak csodálatos emlékeket elevenít­hetek föl. Bonyhádon szület­tem. Júniusban múlt nyolcvan­öt esztendeje. Édesapám rajz­tanár volt. Az ipariskolában és az elemiben tanított. Majd Vö­rösmarty Mihály egyik utóda­ként a Perczel családhoz ke­rült - természetesen szintén tanítani. Ez óriási megtisztelte­tést jelentett számára. Ugye, nem kell magyaráznom? Per­cre! Mór még a karján vitt engemet. Először egy kisebb lakásban laktunk, a Perczel utcában. Most e néhány napot is ott töltöttük... Szemben a Perczel-kastéllyal szintén egy szép éüület állott, amolyan „kiskastély”, ahogyan azt gyer­mekkoromban neveztem ma­gamban. Két idős dáma — Perczel Dezső nővérei - lakott abban. Amikor meghaltak, s egy idő eltelt, imigyen szólt édesapámnak Perczel Dezső: „Tanító úr, jöjjenek fel lakni nővéreim lakásába, öt szoba van, kényelmesen lesznek ott." Ez úgy 1910-ben lehetett, elsős vagy másodikos gimnazista ko­romban. Szívesen emlékezem azokra a napokra, esztendők­re. A csodálatos Perczel-park- ban készültem az érettségire. Világosan emlékszem, amint Perczel Dezső átsétált a gaz­dag, csodálatos növényzetű kertben... Olyankor gyakran megkérdezte tőlem: „Mi újság, Vilmos a politikában?" Rend­szerint valami ilyent válaszol­tam: „Kegyelmes úr, borzal­mas, hogy ez a Tisza István megint mit művel...”- És ugyancsak Bony­hádon letette az érettségi vizsgát, 1915-ben. Azután megfordult hazánk majd minden táján, sőt számta­lan országot látott, ismert meg. És a ,,világot járt Hú" idén nyáron visszatért liatalsága színhelyére. Ki­állítását, amelynek nagy sikere volt, sokan nézték meg. Sokaknak szerzett örömet és szép emléket. — Az én bonyhádi emlékeim is gyarapodtak ezen a nyáron. Olyan meseszerű volt az egész... Ismét látni a bonyhádi tájat, ismét néhány napot a Perczel utcában lakni... Nagyon meg­lepett a város. Micsoda fejlő­dés! Persze, el kell mondanom, de lehet, hogy magától értető­dik, az utóbbi időben ritkán mozdulunk ki Pestről. Sajnos, már nem vagyok olyan mozgé­kony, mint tíz-húsz, vagy har­minc évvel ezelőtt. Amikor nem számított, hogy ezer kilométert kell utazni. Most a száz is sok­nak tűnik. Arra is fel kell ké­szülnöm... Aztán váratlan, de ugyancsak emlékezetes, sőt, megható dolog történt a kiál­lításom megnyitásán. Egy volt tanárom fia, dr. Kovács Zoltán, aki már szintén nyugalomba vonult, kedves köszöntőt mon­dott, idézve régi emlékeket. Ö egyébként most is olyan ragyogó előadó, mint annak idején... De vidám dolgaink voltak! Egy alkalommal - már nem is emlékezem, hogy mi­lyen tréfát eszeltünk ki — ép­pen „rendeztük” a csínyt — amikor belépett a tanár az osz­tályterembe. Nagyon megijed­tem. Zavart voltam. Szemembe nézett az akkor idősnek tűnő férfi, és csak annyit mondott: „Fölösleges téblábolni! Azzal csak megalázza magát az em­ber. Meg kell tudni hallgatni a kritikát. Az őszinte kritikát. Aki erre nem képes, azzal va­lami gond van.” E szavak egész életemben visszhangzottak ben­nem. S hozzáteszem, hogy e szavakért nagyon hálás vagyok tanáromnak. I- Követve a kronológiát, megkérdezem : Bonyhádról hova került?- Kitört az első világháború, önként jelentkezvén, berukkol­tam Kaposvárra. Ez 1915-ben volt. Három év múlva - két­évi harcszolgálat után és hpt harctéri kitüntetéssel — szerel­tem le. A 44-es ezredben szol­gáltam. Néhány esztendő múl­va, pontosan 1925-ben a negy­vennégyes ezred művészeinek alkotásait állították ki Kapos­váron. Csupán a kiállítás szín­vonalát alátámasztandó, két nevet említek: Rippl-Rónai József és Bernáth Aurél. Egyébként akkor már én is művész vol­tam, s néhány festményemmel szerepeltem Kaposváron. A megnyitóra lejött József főher­ceg is, akit én üdvözöltem. Egy képemet meg is vásárolta, ami­re akkor igen büszke voltam. I — Egy olyan termékeny művészre, mint ön, bizo­nyosan még számtalan ha­sonló, sőt, rangosabbnak nevezhető sikerélmény is hatott...- Ha így tereli a szót, akkor elmondom, hogy a világon min­denütt — Fokföldtől Kínáig — vannak képeim, s többnyire nem is ismerem a festményeim útját. Fogalmam sincs az „Ar­no part Firenzében" sorsáról, amelyet annak idejép Bajor Gizi vásárolt meg. De a Livor- nói kikötő című képemről sem tudok, amelyet a húszas évek végén a Szinyei Társaság állí­tott ki a Műcsarnokban. I — Miért ilyen szerény? Miért csak a felesége ka- pacitálására hajlandó em­lékezni sikereire?- Mert el akarom kerülni a kérkedés látszatát is... No, jól van. Megadom magamat. Visz- szatérek az 1929-es műcsarno­ki kiállításra. A rendezők az első teremben helyezték el a Livornói kikötőt. Az egyik po­tentát művész, látva képem elő­kelő helyét, felháborodva kér­dezte, hogy ugyan, mit is akar­nak ezzel a taknyossal... Már­mint velem, illetve festmé­nyemmel. Azután következett a kép áthelyezése valamelyik ol­dalterembe, ami engem mód­felett bántott, szomorított. Nem részletezem, csak annyit: a megnyitáson ott volt gróf And- rássy Géza is, aki a szóban forgó festményt megvásárolta. Erre még ma is jólesően emlé­kezem, valamiféle elégtételt jelentett számomra. Eay-'két hó­nap múlva meghívót kaptam a gróf egyik estélyére. Eiámul- tam. Viszontláttam „kikötőmet” a kastélyban. ■ — Kik voltak a mesterei?- Iványi Grünwald Béla sza­badiskolájában kezdtem, majd Réti Istvánhoz, a modern ma­gyar művészet akkori egyik legjelesebb festőművészéhez kerültem. Ezután, 1922-től 24-ig Párizsban folytattam tanulmá­nyaimat. I — Amint szétnézek eb­ben a szobában, vagy mű­teremben, látom, hogy a két évvel ezelőtti szekszár­di kiállítás, sőt a nyári bonyhádi óta is több képe készült el. — Pardon! Közbeszólok... Azt tartom, hogy egy kép valójá­ban akkor készül el, amikor azt elviszik a műteremből. Míg ott van, a művész mindig javítgat rajta. No és a kép, a szobor csak akkor igazi, ha annak „kép-útja, szobor-útja” van, azaz megvásárolják, valahova elhelyezik, hogy az művészi él­ményt, vagy egyszerűen örö­möt, felüdülést jelentsen a né­zőjének, az érdeklődőknek. — Most viszont én sza­kítom félbe, amit kérem, hogy ne vegyen „törlesz­tésnek". De lakásában számtalan festmény van, egyebek között a feleségé­ről, avagy csodálatos tá­jakról. Ezektől nem válna meg. Ezek sorsát is „kép­sorsnak" tartja?- Petrsze, hogy annak. Eze­ket saját gyönyörűségemre, gyönyörűségünkre akasztottuk a falra. Ezekkel élünk együtt, eze­ket látják barátaink. Az előbb azokra a képekre céloztam, amelyék most néhány pillanat­ra élni fognak, mert elveszem őket a faltól, ideállítgatom őket szépen sorba, velünk szembe. I — Szépek. És eltérnek korai — ön mondta — na­turalista alkotásaitól.- Erről csak annyit, amit egy párizsi mesteremtől tanultam, s meg is szívleltem: a termé­szetet nem lefesteni, hanem megfesteni kell. Feleségem szokta mondani, hogy tájképe­im olyanok, mint amilyen én vagyak, avagy amilyen egy mondat. Van alanya, állítmá­nya, határozója... nem sorolom. Csak akkor szeretem a képei­met — másokét is —, ha azok nem a természet szolgai máso­latai. Vagyis nem öncélú az eosetforgatás. Szeretem a nóg­rádi tájat, a pilisi mészdombo- kat. Most pedig majd megint hazatérek... a Bonyhádon készí­tett vázlataim vezetnek utamon. I — Kérem, hogy térjünk vissza az okos időbeosz­táshoz, a napirendhez. — Reggél nyolckor kelek. Ki­lencig a fürdőszobában vagyok. Egy óra soknak tűnik? Nem. Lassú vagyok már. Meg idő kell a borotválkozásihoz. Utána egy órára leheveredék, olvas­gatok, gondolkodom. Tíz órától ötig dolgozom. Ebédszünetem rövid. Pontosan azért, mert csak természetes fénynél tudok és akarok festeni. Ja! Említettem, hogy a pontos és szoros me­netrendhez fűzőik valamit. Azt, hogy az az egészség egyik alapja. » — Nem kötekedésnek szánom megjegyzésemet... De azt hiszem, hogy húsz­harminc évvel korábban nem ragaszkodott ennyire a napirendhez. Nem is ra­gaszkodhatott. Hiszen a negyvenes évek végén a Képző- és Iparművészek Szakszervezetének megala­kulása meglehetősen sok elfoglaltságot jelentett ön­nek. Sőt, egy-két esztendő múlva a Művészeti Alap­nál — amelynek megszer­vezésében oroszlánrészt vállalt — osztályvezető lett. — Valóban így van. Csaikhogy akkor én is húsz meg harminc évvel fiatalabb voltam. De fél­re a tréfával: igyekeztem akkor is beosztani az időmet, s azon voltam, hogy egyetlen peresem repüljön el haszontalanul. Egyébként nehéz esztendők vol­tak azok. Sokat jártam zsűrizni. Nem a munka meg az utazás fárasztott, hanem annak elő-és utóhatásai. I- Nemcsak áz ország­határokon belül utazott. — Európa szinté minden or­szágát bejártam. A legtöbb vá­rost gyalog. Szinte épületről épületre. Képtelen voltam úgy közlekedni, mint a turisták. Be­ülni egy automobilba, s onnét tekintgetni. Egyébként tolmács­ra soha nem volt szükségem, mivel beszélek angolul, franciá­ul és németül. Erről jut eszem­be, hogy magam viszont gyak­ran voltam tolmács. Például Andersen Nexőé ittjártakor. — És szívesen emlékezik a sok-sok hazai és nem­zetközi sikerre, a képtár­ban elhelyezett és a má­sodik világháború végének drámai pillanataira emlé- '< kező és emlékeztető fest­ménysorozatára, a firen­zei és a velencei bienná- lékra... — No meg ama, hogy a nél­külözés esztendeiben, a sok-sok megpróbáltatás közepette is ember tudtam maradni. Ember sok gonddal és sok baráttal. Csöndesen, szürkén. I — Én pedig erre a meg­hitt beszélgetésre emléke­zem szívesen. És a képei­re. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: Gottvald Károly Múltunkból Ritka nyár, hogy több-keve­sebb jég ne hullana alá, s ne okozna kisebb-nagyobb kárt a mezőgazdaságban. Az ember szinte ősidők óta kísérletezett, miként lehetne a károkat csök­kenteni, netán magát a jeget hozó fehőket megsemmisíteni. Régtől fogva ismert az a hiede­lem, hogy ha erős hanghullá­mokat sikerül a felhők felé in­dítani, a légrezgés megakadá­lyozza a jég képződését, s el­kerülhető lesz a jégverés. Ezért tulajdonítottak évszázadokon át jelentőséget a vihar előtti ha­rangozásnak. S aztán feltalál­ták a viharágyúkat. Használták is — eredmény nélkül. De ha a viharfelhőkből nem esett jég, mindenképpen arról beszéltek, hogy hasznos volt a lövöldözés. VIHART OKOZÓ VIHARÁGYÚK Ki hitte volna, hogy a vihar­ágyúk képesek vihart kavarni? Pedig így volt ez Szekszárdon. 1902 július első napjaiban vészterhes felhők tornyosultak a város felett. S ha kicsit megkés­ve is, a szekszárdi hegyeken el­helyezett viharágyúkat elsütö­gették. S lám, a felhők elsimul­tak, eső esett, a jégtől megme­nekült a megyeszékhely. Öcsényben azonban nem volt viharágyú, ott elverte a jég a határt. A Tolnavármegyében Bodnár István vezércikket szen­telt az esetnek, megállapítva: „Az eddigi tapasztalat azon­ban mégis a viharágyúzás hí­veinek ad igazat, nem azoknak, akik régi nyomot taposó tudo­mányosságuk csalhatatlanságá- ban bízva, a vállukat vonogató doktorok szerepére vállalkoz­nak". A cikk egy másik helyén pedig így fogalmazott a szerző: „Az idei ágyúzás Szekszárdon nemcsak az intelligens elemek között szerzett híveket, de min­den jelenséget élesen megfi­gyelő polgárság körében is... Konzervatívabb nép, mint a magyar, kevés van a világon, nehezen mond ki valamit, de ha kimondja, a miértnek okát is tudja adni." Ez a megállapítás azonban nem tetszett a Tolnamegyei Közlöny című lap szerkesztői­nek. Véleményük szerint a vá­rost, a szekszárdi szőlőhegyet a véletlen, jobb esetben a szeren­cse vagy az isteni gondviselés mentette meg, a viharágyúk pe­dig semmit sem értek, hiába dörgött közel húsz ágyúcső. Az egész füstölgésre vissza­tért a Tolnavármegye. Megálla­pította, hogy mérhetetlenül nagy volt a zaj, hiszen a lövő­telep felügyelője által összeál­lított adatokból az derül ki, hogy a 13 ágyú összesen 355 lövést adott le, 5 nagy ágyú pe. dig 181-et. Sőt, működött még a tizenkilencedik löveg is — de annak adatai nem ismeretesek. Ilyen körülmények között nem lehet véletlen dolog, hogy nem hullott jég, hanem a tervszerű védekezés eredménye ez. S a szerző hivatkozik még néhány példára, így többek között Len­gyel községre, ahol ugyancsak több ágyúból lőtték a felhőt, s nem volt jégverés, de viszont Csókafőn, ahol mindössze egyetlen ágyú működött, elver­te a határt a jég. Véleményét Bodnár István így összegezi : „Az itt elmondottakból kifo­lyólag nem szabad mindjárt a pálcát a viharágyúzás sikere felett kettétörni, a védekező el­járás fejlődhetését megakasz­tani, hiszen azt a pálcát még a legtudósabb szakférfiak sem merik ma még kettéroppanta- ni, s azok is, akik megtették, a mienkhez hasonló sajátos vé­letlenek hatása alatt bizonyára sietnének a türelem, a várako­zás csirizével — összeragaszta­ni." A Tolnavármegye és a Közér­dek sértve érezte magát a ki­oktatás miatt, újabb cikket eresztett meg, de elismerte, hogy az egész viharágyúzás va­lójában még a kísérleti álla­potban van, s lehet valami iga­zuk azoknak, akik a hanghuílá- mofckal akarnak vihart hárítani. Erre a kissé békülékeny hangra a Tolnavármegye is „megenyhült”, s hamarosan kisütötte azt is, hogy tulajdon­képpen mindketten ugyanab­ban a malomban őrölnek, sőt, a búzájuk is azonos — hát mi­ért vitázzanak . , . így végződött a viharágyúk okozta vihar a Tolna megyei sajtóban, 1902 nyarán. -Nem is­meretes, mikor szüntették be a szekszárdi dombokon a vihar­ágyúk működtetését. Tény, hogy sokszor megverte a jég a szek­szárdi szőlőket az elmúlt nyolc­van esztendő alatt. Tőlünk délre, Baranyában ma is működnek viharágyúk, de azok már nem a hangjukkal akarják megakadályozni a jég­képződést. Új utakon jár a tu­domány. LÉGHAJÓVAL DOMBÓVÁRRÁ Volt nagy csődület Dombó­vár és Csikóstőttős között, nyolc évtizeddel ezelőtt. Mint a kora­beli újságokból megtudjuk, tu­dós társaság érkezett az emlí­tett területre — nem akárho­gyan, léghajóval. A tudósítás­ból kitűnik, hogy június 22-én délelőtt 10 órakor egy léghajó mutatkozott a város felett, amely Dombóvár és Csikóstőt­tős között egy réten leszállt. A helyszínre érkezett Reich Osz­kár dombóvári szolgabíró is, aki felajánlotta a vendégeknek a segítségét, és gondoskodott a léghajó elszállításáról. A „légből jött" vendégeket Dőry Hugó földbirtokos látta vendé­gül. Mint kiderült, a léghajó Bécs mellett szállt a magasba 5 óra 30 perckor, elszállt Pápa felett, Győrtől délre haladva átrepült a Bakonyon, a Bala­tont Tihany térségében érte el. Maximális magasság a repülés során 1200 méter volt. Az uta­sok többsége orvos volt, s az utazás során bakteriológiai kí­sérletet folytattak, azt vizsgál­ták, miként hat a repülés az élő szervezetre. AZ ELSŐ BÁTORTALAN ÉLJENZÉS BOLCSKÉN Csendesebb volt a bölcskei gyűlés, mint azt a dunaföldvári járás főszolgabírója gondolta, s a kirendelt 20 csendőr gúlá­ba rakhatta fegyverét és unat­kozhatott. A századforduló tá­ján a megyében egyre többször jelentek meg a szociáldemokra­ta párt szónokai, s hirdették a munkásosztály célját, törekvé­seit. Mindannyiszor engedélyt kellett kérni, ahányszor szónok­lat hangzott el. Csendőr, fő­jegyző rendszerint megjelent a gyűléseken, s ha a hatalmas­ságoknak nem tetszőt mondott a szónok, azonnal közbeléptek, mérsékletre szólították fel, sú­lyosabb esetben még a szót is megvonták tőlük. Bölcskén — az egykori tudósítások szerint — mintegy ezer ember hallgat­ta meg a szónokot. Talán ez volt az első olyan nagygyűlés, ahol az internacionalizmusról, a nemzetközi munkásosztályról hallottak. Valószínű, sokan nem is értették még a fogalmat sem. örvendezett a főszolgabí­ró — aki egyébként többször is megakasztotta a szónokot, figyelmeztetve, ha osztálygyű­löletre uszít, megvonja a szót —, úgy látta, hogy a lakossá­got nem érdeklik ezek a kérdé­sek. — De akkor miért jelent meg 1000 ember? S az nem ke­rülhette el a főszolgabíró fi­gyelmét, hogy olykor-olykor fel­hangzott eqy-egy bátortalan „éljen", amikor az urak és a papok uralkodásáról, gazdag­ságának megszüntetéséről volt szó ... A GRÁBÓCI ZÁRDA ÉS A TEMPLOM Megyénk egyik értékes mű­emléke a grábóci görögkeleti templom. Csak kevesen tudják, hogy a grábóci görögkeleti zár­dát a Dalmáciából menekülő 5 görögkeleti szerzetes alapította a XVI. században. A templom és a zárda 1587-iben épült fel s ide hozták az akkori szerze­tesek a Dragovics zárdából az összes templomi szerelvényeket. Idesereglett a törökök által ül­dözött szerb nép nagyobb ré­sze, 1649-től 1664-ig hatvan szerzetes lakott itt, kik közül Si­mon érsek és Viktor püspök ál­landó lakos lett. A zárdát és a templomot a törökök 1683-ban elpusztítottak, a benne lakó 60 szerzetest felkoncolták, a falu lakóit pedig rabláncra verve magukkal vitték. 1703-ban a la­bancok pusztítottak ezen a vi­déken, kirabolták a zárdát, fel­égették a templomot, s a zárda főnökét meggyilkolták. Hosszú időre pusztaság lett a vidék, s csak a XVII. század harmincas éveiben kezdődött újra az élet, újra építették a zárdát és a templomot, s a vidék kulturális, gazdasági centruma lett. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents