Tolna Megyei Népújság, 1982. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-18 / 219. szám
1982. szeptember 18. NÉPÚJSÁG 5 Egy asszony panaszkodik - avagy az érem több oldala Meglehetősen gyakran k°P lfvfet. az ,uisa9,iro------2------------------------2í----------- melyek kozott szép szakmai akad olyan, ami ugyan névre szóló, de mégsem a magán- levelezés kategóriájába sorolódik, hanem az újságírónak, mint közéleti embernek szól, s olyan megfontolásból íródott, hogy a címzett segítsen elintézni a feladó számára kilátástalannak tűnő ügyet. Statisztikám nincsen arról, hogy tömegkommunikációs eszközeink az utóbbi - mondjuk tíz - esztendőben hány kázusban „léptek közbe", annyi viszont bizonyos, hogy e szám meglehetősen sokjegyű. A legutóbbi levelet döbbenten olvastam. Egy fiatalasszony írta egyik Tolna megyei községből. Arról van benne szó, hogy szinte életveszélyben él három kisgyermekével együtt, s úgy tűnik, hogy nincs megoldás. Hiába megy az asszonyka a tanácsra, hiába könyörög, nem kap lakást, így egy parányi melléképületben tengődnek, ahova befúj a szél, beesik az eső; s amit kifűteni egyszerűen lehetetlen. Mint írja: „...hiába folyamodtunk akárhova, sehol meg sem hallgattak bennünket. Pedig nem tartozunk a trehány emberek közé, állandó munkaviszonnyal rendelkezünk, csak az a baj, hogy nagycsaládosok vagyunk.” Aztán arról szól a levél, hogy milyen veszélyben él az anya három gyermekével együtt, mennyit szenvednek, fáznak. Természetesen elmentem a megadott címre. A legnagyobb csodálkozásomra igen szép - háromszobás - családi házon állt a megadott házszám. Csakhogy az épületben a levélíró szülei élnek - ketten. Az idős asszonyt évekkel ezelőtt leszázalékolták. Járásán is látszik, hogy beteg, de annak ellenére vezeti a háztartást, rendezi a kertet, az udvart. Látogatásomkor az udvaron játszadozott a legkisebb gyermek, az óvodás fiú. (Kiderült, hogy amikor ötödik osztályos nővére reggel vitte az óvodába, ott azt mondták, hogy lázas a legényke, tehát nem fogadták. A leány elvitte az orvoshoz, aki pedig még igazolást sem adott nekik, mert nem talált betegséget a kisfiúnál. Mivel más megoldást nem találtak, hát hazamentek, s a nagylány is hiányzik az iskolából.) A nagymama betegségére hivatkozva nem vigyáz a kicsire. Hátra „kalauzol” az épület mögötti sufnihoz. Ott él a lánya a három gyerekkel — a legnagyobb szintén általános iskolás és fiú. A parányi, nyomorúságos helyiség láttán nem lepődöm meg, az pontosan olyan, vagy még egy fokkal rosszabb állapotban van, mint ahogyan a levél írja. Megértem a panaszt és csöppet sem kétséges, hogy ilyen körülmények között élni -, és gyermekekkel élni — nem lehet! Azt viszont már föl nem tudom fogni, hogy a fiatal nő miért nem költözhet — ha csak ideiglenesen is - a szülőkhöz? Kérdésemre azt válaszolja a nagymama, hogy hét gyermeke közül egyik nemrég meghalt. Három árva maradt utána. Azok állami gondozásban vannak, s szünidőre hozzájuk jönnek. „Ha ez a lányom bent lakna a házban, akkor hova tenném az in- tézeteseket?" A helyzet rosszabb, kusz°bb, és furcsább, mint -------------1------------------------------- gondoltam. Tisztázandó, elmegyek a helyi tanácsra, majd ott bizonyára megmagyaráznak néhány dolgot. Az igazgatási előadónőt szerencsére megtalálom . Mielőtt beszélgetni kezdtünk, jókora iratcsomót tesz a kis dohányzóasztalra. Mindegyike levpiíróm lakásügyében vétetett fel. Igénylését 1979-ben adta be. Nem sokra rá szanálásra ítélt házban ürült egy lakás, azt megkaphatta volna. De nem fogadta el, mert mint olvasom „. . . kicsi, szeretném, ha a tanács nagyobbat biztosítana részemre". Pedig, ha abba beköltözött volna, akkor ma már komfortos lakást tudhatna magának és gyermekeinek. Forgatom a többi papírt, feljegyzést, jegyzőkönyvet. Érvényes lakásigénylést nem találok. Az előadónő keserűen mondja, hogy számtalanszor - legalább ötször - kint volt, illetve behívatta a háromgyermekes anyát, hogy újítsa meg kérvényét. Nem volt hajlandó. Tavaly év eleje óta nem tette meg. Pedig a szóban forgó községben sok cigánynak oldották már meg lakásügyét. Tovább beszélgetve kiderül az is, hogy a lakáselosztó bizottság igen erőteljesen javasolta a község központjában épült tanácsi lakásokból egyiket a panaszosnak adni. Aztán mégis másként döntöttek. (Ami egyébként érthető is.) Egy dolog viszont nem! Mégpedig az, amit az igazgatási előadónő mondott az indokláshoz hozzátéve. „Egy ilyen életet élő nő nem való a kirakatba. Majd pontosan ő költözött volna a központba?" Hogy milyen életet él? Élettársával való együtt töltött évek alatt született a két nagyobb gyerek. (A társ közben bíróság elé, majd börtönbe került. Azóta is hol benn, hol kint van. Tény, hogy tartásdíjat nem fizet.) Néhány esztendő elteltével nős férfival - aki szintén többszörös apa - hozta össze a sor a harmincegynéhány éves nőt. Ismét szült egy gyermeket, akit szintén nevel, s akit az apa rendszeresen látogat, s anyagilag is segíti őket. A hivatalnoknő úgy véli, hogy az a nő, aki nős emberrel tart fenn kapcsolatot, az erkölcstelen, s nem lakhat a község központjában, a kirakatban. És a nős férfi? Szerinte igen. Mert az csupán „áldozat". Öt csak ,(behálózták”. Az is érthetetlen számomra — gondolom, másokéra is - hogy a tanácson azt javasolták az asszonynak, hogy keressen a környéken üresen álló házat, amelynek megvásárlásához százezer' forint kamatmentes kölcsönt kap. Gyakran tesznek ilyen javaslatot az igazgatási osztályok a leírt esetben, vagy lakáscserekérelem esetén. Fogalmam sincs, hogy ehhez hogyan kell hozzáfogni. Fogja magát az ember, s bekopog minden házba, minden lakásba? Hátha összejön valami? Ügy vélem, ameny- nyiben a tanács valóban segíteni akar egy család lakáshoz jutásában vagy lakáscseréjében, akkor mi sem egyszerűbb, mint elővenni a listát, s megnézni, hogy melyek az e célra figyelembe vehető házak. Furcsa a szövevényes história. Nem is tudom, hogy van-e egyáltalán olyan része, ami egészen világos, egészen egyértelmű. És az a sajnos, hogy ez a hosszan vázolt és tanulságos történet nem éppen extrém eset. Mert egyik „szereplője” nyugodtan ül a babérjain, különösebbet nem tesz, hogy rendeződjön gyermekei sorsa. Csak panaszkodik, háborog. Az is lehet, hogy megelégelte a sok-sok élőítéletet és megjegyzések sorát, amelyek rendre zúdulnak feléje? Valahogy furcsának tűnik a tanács előadónőjének a viselkedése is, aki elismeri, hogy a három gyermeket szereti, tisztán járatja és rendesen neveli az anya. Fölsorolja azt is, hogy milyen segélyeket juttatnak a csonka családnak ... És mégis. Valahol valami hiányzik. Talán a megértés vész el a sok akta között? Az a megértés, amit levele írásakor tőlem kért a három kisgyerek édesanyja. Mert a levelét így fejezi be: „Megértését kérem, mert szenvednek a kicsik. Talán a kedves újságíró elvtársnő is édesanya !” Issen vapvok De ugyancsak az, sőt nagymama is-2-----!--------------2Z-----! a levél feladójának édesanyja. Akinek napról napra látnia kell a szenvedést, a nyomorúságot. V. HORVÁTH MÁRIA Gazdagodó Dombóvár Az átutazó embernek is szembetűnőek azok a változások, amelyek az utóbbi tíz esztendőben Dombóvárott végbementek. A város me- gyeszerte híres összefogásáról, amit az eredmények tükröznek is. A fejlődést mi sem bizonyítja jobban, mint a lakosság számának növekedése. 1970-ben 16 670, mig az 1982-es júliusi adatok szerint már 20 876 volt a város lakóinak a száma. Természetesen az ipartelepítés is nagyban hozzájárult a fejlődéshez. Kapfinger András képriportja Amatőr fafaragók társadalmi munkában készítették a játszóterek játékait A megye legmodernebb iskolája Az előközművesitett ipartelep, mintegy hatvan százaléka került betelepítésre Új otthont kaptak a fodrászok is Az 56 lakásos „csipkeház” □ Dombóvári hangulatkép
